//Rendhagyó gyakorlat//
*Van olyan szerény, hogy föl se merüljön benne, hogy a frissen a dombra ültetett fa és az a megjegyzés akár róla is szólhat, s nem csak pusztán megfigyelője a "szertartásnak", hanem az részben érte van. Pedig bizonyosan sokat jelentene számára a gesztus, ha tényleg erről volna szó és a tudomására jutna... De így is kellő hatással van rá, s az kétségtelen, hogy a szívét fölemeli az élmény, s egy szép emléket ad számára a mai napról.
Bár ez elmondható a domb, mint "jelenség" egészéről. Úgy érzi, mintha Gaerralos múltjába, lelkébe nyerhetett volna betekintést, s ezt nagyon érzékenyen, tisztelettel, hálával fogadja mesterétől.
A sziklánál "felejtett" bot nem kerüli el figyelmét, s ez is olyasmi, ami jelzi számára, hogy Gaerralos mennyire kötődik ehhez a helyhez. Itt pihennek az emlékei... Noha erről csak a későbbi elbeszélések alapján győződhet meg majd igazán.*
- Köszönöm, hogy elhozott ide. - *Szól halkan, miközben elindul lefelé, már fölszerelkezve minden holmijával. Többet nem mond, csak ennyivel próbálja kifejezni a háláját a bizalomért.
A magyarázatot nem sürgeti, részben úgyis lefoglalja a terep, amin javarészt emlékezetből próbál eligazodni és megtalálni a lámpás fényénél a legkevésbé bozótos szakaszt.
Mikor aztán Gaerralos belekezd a kard történetébe, figyelme megoszlik. Bár talán inkább lehetne nevezni ezt a fiatal Gaerralos történetének...
Természetes kíváncsisággal és némi jóindulatú mulatsággal hallgatja a férfit, mert van abban valami megkapó, hogy a mostanra többnyire komoly, szigorú, esetenként félelmetes mesterét megismerheti és elképzelheti esetlen gyermekként e visszaemlékezésben. Lehetne mondani, hogy el sem tudja hinni, hogy a férfi komolytalan volt, sőt, lázadó és engedetlen, de kapott már elég bepillantást az érzéketlen maszk alá, hogy el tudja képzelni, hogy több emberi vonás rejtőzik és főként rejtőzött ott, mielőtt mestere ilyen képzetté és fegyelmezetté vált.
Azért fölszalad a szemöldöke és mosolygósan beharapja ajkait, ahogy egy kis suhanc formájában látja maga előtt Gaerralost, karddal hadonászva nagy beleéléssel, miközben előadást tart a barátainak valami meséről. És megcsúszik...
Mintha mestere hangjában is mosolyt hallana bujkálni, ezért hátra les rá, és meg is jegyzi magának azt az arckifejezést, mert nagyon... aranyosnak találja.
Egyúttal nem fél a saját derűjét sem kimutatni a történettel kapcsolatban. Fölmerül benne, hogy megjegyezze "Egyszer nekem is eljátszhatná!", de végül magában tartja a kérést, mert túl tiszteletlennek érzi, és nem szeretne visszaélni Gaerralos nyitottságával.
Kicsit később, már az út felé lépdelve érkezik a második történet a férfitől, ami szintén szolgál meglepetésekkel: nem tudta, hogy mestere nemesi származású. A családi kapcsolatok és működések leírása egyszerre ismerős és ismeretlen számára. Azt ebből is jól láthatja, hogy nemes, vagy szegény, mindegy: mindenhol jelen vannak a hasonló hozzáállások, főként a családfők részéről. Legfeljebb az utódok kilátásai és lehetőségei mások...
Együttérzéssel fogadja a fiatal Gaerralos el nem ismert helyzetét, a neki járó atyai figyelem és szeretet hiányát, kívánságai figyelmen kívül hagyását. Bár Garsin a maga esetén, a saját szüleivel kapcsolatban elég mentegetőző, de benne is akad elég csalódás, harag és fájdalom, amiért hagyták, hogy az élete oda fusson ki, a mellé az ember mellé; sőt, maguk adták neki, mint valami tárgyat, ha nem is könnyű szívvel.
Főleg a jelenlegi körülményeiből, nyitott elmével visszatekintve nehéz ezt elfogadnia. Akkor és ott még erősebb volt benne a belé nevelt kisebbségtudat és az engedelmesség, a kötelességérzet.
Nem tudja, hogy mestere könnyebb, vagy jobb utat választott-e magának ez után, mint ami a családjához "hűen" várt volna rá - tekintve, hogy hiányzik a fél karja és ezidáig bottal járt, vélhetően nem -, mégis örül az ifjú Gaerralos erejének, hogy hátra tudta hagyni mindezt és a saját kezébe vette a sorsát. Talán mert azt kívánja, bár ő maga is úgy tett volna. Már az elején...*
- Gondolta volna, hogy mikor legközelebb itt jár, már varázsolni fog? - *Kérdi némi csönd után, hangjában szelíd derűvel. Nem volt kimondottan szomorú a lezárás, mégis igényli, hogy valahogy adjon egy kellemes érzésekkel töltött lecsengést a beszélgetésnek, amivel egyúttal az elismerését is kifejezheti, hogy a hosszú út végén mestere elérte azt, amire ifjúként vágyott.
Ha kiérnek az útra, s már nem fenyegető, hogy bármiféle bozótba érne a lámpás, végre leengedi kezét és megpihen. Bár körülöttük, a város távolabbi fényeit leszámítva sötétség honol, nem érez félelmet. Mestere jelenlétében eszébe sem jut, hogy veszélyben lehetnének. Élvezi a csöndet és ezt a sétát, az est hangulatát. Föl-fölpillant a holdakra és a csillagokra, hallgatja a természet neszeit. Egy kicsit el is álmosodik. Nem szól ő sem többet az úton, elmerül a saját gondolataiban, és teljesen elégedett vele, mivel azt már tapasztalta, hogy mestere sem az a fajta ember, akit zavarna a csönd.*