*A nap már átbillent az ég közepén. Lassan, de biztosan közelít a délután. Az Arthenior felé tartó poros út szélén megrepedezett a föld, apró kavicsok zörögnek meg időnként egy-egy kerék vagy patkó nyomán. Norren gyalog halad rajta, egyedül. Léptei nem sietősek. A hátán keresztben hordott kard alig mozdul, minden mozdulata rutinos, súlya megszokott terhét viseli. Kabátjának szegélye ritkán lebben meg, csak ha a szél kicsit megindul a dombok felől.
A környék... más, mint amit megszokott. Nincsenek kiszáradt sziklák vagy karcos sivatagi szél. Itt minden simább, zöldebb. Az út két oldalán termőföldek terülnek el, épp most készülnek az őszi betakarításra. Néhányan már dolgoznak is kint, árnyékban szusszanó ökrök, hordókra kuporodott férfiak és asszonyok, egyikük biccent is felé, de Norren nem áll meg. Nem néz rájuk hosszan, csak tudomásul veszi őket. Nem kívülállóként, de nem is részeként a látványnak. Inkább úgy, mintha megszokta volna, hogy figyel, de nem tartozik hozzájuk.
Az egyik mező szélén egy szamár kötve, fejét lógatva bámulja a földet, mintha csak ő is épp megpróbálna kijósolni valamit belőle. Norren mellé érve fél szemmel ránéz, aztán az állat hirtelen megugrik, megcsörren a lánc. Talán megérezte a mozgást, talán csak a férfi szagát. Norren nem torpan meg, csak egy pillanatra húzódik el beljebb az útra, aztán megy tovább.
A talpa alatt por kavarodik. Minden lépés után visszazuhan. Nem sokkal később egy kis fasáv következik, vékony, mégis élettel teli liget. A lombok átszűrik a napfényt, apró árnyékokat szórnak az útra. Norren nem kerüli ki, épp ellenkezőleg, beljebb lép az erdőbe, ahol egy fa tövében megáll. Leoldja az övéről a kulacsot, kinyitja, iszik. Nem sokat, két kortyot, aztán megtörli a száját a kézfejével. A szeme mozdulatlan, csak az arcán változik valami, mintha az íz ismerős lenne. Wegtoren vize talán keserűbb volt.
A kulacs visszakerül a helyére, Norren pedig továbbindul. Az árnyékban a kabát anyaga sötétebbnek tűnik. Lépten-nyomon megrezdül egy levél vagy csapódik fel egy madár, és ő ezekre mind apró rezdüléssel válaszol. A fák között elhaladva néha lenyúl, egy-egy ágat félretol, nem vágja le, nem töri le, csak megfogja és visszaengedi maga mögött. Ahogy kijut az erdősáv másik oldalán, már látszanak a távolban a karavánpihenő nyomai. Közelebb érve megáll. A szeme mozdulatlan, hosszan nézi az egykori épület romjait, falmaradványok, benőtt ösvények, féloldalra dőlt cölöpök. Nem keresi az emlékeket, de nem is zárja ki őket.
Innen már Arthenior sincs messze. A levegő enyhén édeskés, a szőlőültetvények felől hozza a szél a mustos párát. Norren orrcimpái alig észrevehetően megrebbennek. Nem ízlik neki, de nem idegen.
Lép tovább. A vállán megbillen a kard, újrapozicionálja, rövid, rutinos mozdulattal. A keze sosem kerül messze a fegyvertől, még ha most nem is vár veszélyt. A sötétebb árnyalatú kabát alatt mozdul a test, egy pillanatra kilátszik a nyakát borító kígyótetoválás. Egy férfi jön szembe, egyszerű utazó, szekérrel. Norren lehúzódik kissé, az idegen biccent, ő pedig viszonozza a gesztust. Aztán utána pillant vissza, egy szívdobbanásnyit, mintha most derülne ki, hogy veszély volt-e vagy sem.
A város még nem látszik, de az út már Arthenior felé kanyarodik. Norren nem áll meg. A lépése ugyanaz marad, nem siet, de nem is lassú. Tudja, hová megy, de nem tudja, mit fog találni.
Azt sem tudja pontosan, miért jött vissza. Egy kürtszó miatt? Egy érzés miatt, amit talán csak a múltból hozott magával? A legtöbb ember elintézné egy legyintéssel. De ő nem. Soha nem tudta elengedni a feszülő gyomorszorítást, azt az ösztönt, ami akkor született benne, amikor látta anyját meghalni. Azóta is ott lüktet benne, és amikor hasonlót érez, már nem kérdez. Csak megy.
Az út mellett újabb dűlő kezdődik, keskeny csapás vezet be a szőlők közé. Fából ácsolt kapu, rajta elszíneződött és kopott felirat melyet már valószínűleg csak az tud elolvasni, aki ismerte mi volt rajta még dicsőbb napjain. Norren vet rá egy pillantást, de nem tér le. Az ilyen helyeken több a hang, mint az információ. Most egyikre sincs szüksége. Inkább marad a főúton.
A város tornyai még nem emelkednek ki tisztán a látóhatárból, de a füstje már ott ül a levegőben, tüzekből, kemencékből, kovácsokból. Élet van odabent. Egy ideje nem járt erre. Nem is tudja pontosan, mit keres. Csak a kürtszó... azóta motoszkál benne valami. A gyomra alján maró feszültség. Nem éhség, nem félelem. Inkább csak egy megérzés amire tán érdemes hallgatni.
Bal kéz felől birsalmás, jobbra már ritkul a föld. A gyümölcsök túlérettek, néhány már lepotyogott, a földbe horpadtak. Darázs zümmög az egyik repedésnél. Norren megáll, leguggol. Felvesz egy darabot, hüvelykujjal letör egy szeletet. A hús szinte szétesik, lédús, mégis túlságosan édes. Megrágja, ízlelgeti, majd le is nyeli, de a héját kiköpi.
A gyümölcs íze elolvad a nyelvén, de nem csak az édesség marad utána. Valami más is. Egy érzés, amit nem tud pontosan megnevezni, csak ott marja a nyelv tövét, mint egy rég elfelejtett szó, amit nem akar kimondani. A térdére nehezedik, és ahogy a földet nézi, lassan kiürül belőle minden mozdulat. A teste még itt van, de az elméje valahol máshol kóborol. Nem messze. Csak éppen a múlt peremén.
A poros út, a túlérett gyümölcs, a darazsak zümmögése, mind valahogy túl békés. Túl élő. Ez nem az a világ, amit megszokott. Nem a barázdált, kietlen föld, ahol minden döntés egy pengeélen táncol. Itt nincs sietség, nincs vágás, nincs vér. És valahol, mélyen, ez idegennek hat. Nem rémisztőnek. Csak... nem az ő nyelve ez a béke. Valamikor talán értette. Most már csak hallgatja.
A kezét a földre engedi. Ujja végighúz a keményre sült, apró rögök között, mintha keresne valamit. Régi emlékképek villannak be, gyorsan, szinte anélkül, hogy engedélyt kérnének: egy idős férfi arca, aki egyszer csak azt mondta neki, hogy "túl sokáig nézed a földet, előbb-utóbb elkezdesz benne keresni valamit, amit nem lehet visszahozni". Akkor nem értette, most sem tudja pontosan, mit jelentett. De a mondat most visszacseng, és mintha a rögök mögül szólna.
Az évek Wegtorenben nem tettek jót neki. Nem fizikailag, a teste edzett, a mozdulatai biztosak. De belül valami megkeményedett. Valami, ami gyerekkorában még lágyabb volt, hajlékonyabb. A barátai... voltak egyáltalán? Aki számított, rég eltűnt. Aki maradt, az vagy meghalt, vagy elárulta. Mostanra már nem dühös rájuk. Csak üres. Nem vár semmit. És ez az üresség valahol kényelmes is. Mint egy jól megszokott kabát.
De most, hogy közeledik Artheniorhoz, mégis megremeg benne valami. Nem nosztalgia. Nem is vágy. Talán inkább egy kérdés, amit rég nem mert feltenni magának: mi maradt belőle abból, aki innen indult? A fiúból, akinek volt anyja, volt mestere, volt... hite? Igen. Hite abban, hogy a dolgok elrendezhetők. Hogy az igazság megtalálható, ha elég mélyre ás. Most már tudja, hogy az igazság nem kődarab, amit csak úgy ki lehet emelni a földből. Legjobb esetben is sárba ragadt csonk.
A nap még mindig magasan jár, és bár a szél időnként megmozdul a dombok között, nem hoz valódi enyhülést. Norren megemeli a fejét, a homlokáról izzadság csorog a szemébe. Pislog egyet, majd az alkarját lassan végighúzza a bőrén. A kabát ujjának belseje szárazabb, mint a kézfeje, így nem hagy nyomot, csak halványan lecsillapítja a bőrön gyűlő nedvességet. A mozdulat nem sietős, de nem is kimért, inkább a megszokás mozdulata. Ilyenkor Wegtoren környékén már forróbb lenne a levegő, vakítóbban sütne a nap, por marna a szájába. Itt minden tompább, de a hőség így is megteszi a magáét.
A mozdulat után nem áll fel azonnal. Térdeire könyökölve ül guggolva, és a földet nézi. Mintha valamit mérlegelne. Aztán végül csak felsóhajt, feláll, és a keze önkéntelenül végigsimít a kabátja belső zsebén. Nem húz elő semmit, de érzi a pergamentekercs kemény szélét. Egy fél-elf barátja kézírása szerepel rajta. Már amennyire nevezhető az a macskakaparás kézírásnak. A levél még akkor íródott, amikor Norren először elhagyta a vidéket. Nem válaszolt rá. Most már bánja. Legalább annyira, mint hogy nem hagyta meg, hova tűnik pontosan. Akkor még azt hitte, jobb nem búcsúzni.
Egy laposabb kő mellett megáll. Kinyújtóztatja az egyik lábát, majd a másikat, s mikor úgy érzi, nem fog elveszíteni az egyensúlyát, lassan leereszkedik, egyik térdét behajlítva, másikat kinyújtva előre. A csizmát a bokánál oldja ki, apró reccsenéssel adja meg magát a bőr, ahogy a fűző enged. Leveti, és azonnal oldalra billenti, hogy a talpánál felgyűlt por és néhány kavics kihulljon belőle. Nem siet. A mozdulatai közé időnként beékel egy-egy sóhajt. A csizma belsejéből kihulló kavicsok kis koppanással pattannak szét a földön, és eltűnnek a repedések közt.
A másik láb következik. Ugyanaz a módszer, ugyanaz a zaj. Amikor már mindkettő a földön, a kezével belenyúl a csizmaszárba, ujjaival körbetapogatja a belsejét, majd még egy-két mozdulattal kirázza az utolsó porszemeket is. A talpa rövid ideig a földet érinti, megrándul kissé, mikor a hűvös, lapos kő a bőrét éri. Nem szokatlan érzés, de ritka. Nem gyakran engedi meg magának ezt a kényelmet. Most mégis jól esik. Mintha ezzel a kis szünettel jelezné magának: elég közel van már. A város szélét nem látja innen, de érzi, hogy nemsokára megpillantja. És talán nem árt, ha előbb kiveri a cipőjéből mindazt, amit az út rárakott.
A csizmák visszakerülnek a lábára. Egyik, majd a másik, lassan, rutinszerű mozdulattal. Meghúzza a fűzőket, megigazítja a szárát, mintha csak ezzel pecsételné le magában a gondolatot, hogy ideje továbbmenni. Feláll, vállait hátrahúzza, ujjai ösztönösen végigsimítanak az övén függő tárgyakon, a kulacson, az erszény zsinórján, végül a tőr markolatán pihennek meg. A nap még mindig erősen tűz, de most valahogy könnyebb haladni. Az árnyékos hely elmarad mögötte, a kövek alatt ismét poros út kanyarog. Néhány lépés után már ismét az ismerős ütem kíséri minden mozdulatát. Ekkor pillantja meg az út szélén azt a szürkére kopott kőrakást.
A poros út mellett egy kőrakás áll. Nem sírhely, csak az útjelző domborulat, amit a szekerek kikerülnek. Norren megtorpan mellette, tenyerét végighúzza a kövön. Nem keres nevet. Csak egy pillanatnyi szünet. Az ujja végén por marad. Letelepszik a kabát sötét anyagára, és ott is marad, mintha emlékeztetőül.
A városhoz közeledve a zaj is erősödik. Már hallani a távoli beszédfoszlányokat, a patkók ütemes csattogását, valahol egy madárijesztő nyikkan egy elengedett madzag miatt. Norren nem gyorsít. Az arca sem változik, de a válla alatt mélyen, valami mégis lassan húzódik szorosabbra. Mintha a test már előre számolna valamivel, amit az elme még nem mondott ki.
Egy kopott hídon halad át. Alatta vékony erecske csordogál, alig hallható zörejjel. A víz mozdulatlan tükrében egy pillanatra látja saját alakját. A kabátját, a mozdulatlan arcát. Aztán továbblép, és a kép elmosódik. A szél megrezzen, hajtincsei kicsit megbillenek, ő pedig ösztönösen hátracsapja őket.
Most már látni az első házakat. Nem a falakat, mert nincsenek. Arthenior nem olyan város. Bár az is kérdéses, hogy nevezhető-e így egyáltalán városnak. A széle szinte beleoldódik a tájba. A szőlők után jönnek a kertek, a kisebb viskók, aztán a szilárdabb alapokon álló házak. Az egyik kertkapu nyitva, egy kölyök macska ül a lépcsőn. Nem ugrik el, csak pislog. Norren rápillant, de nem áll meg.
Már majdnem ott van. Már szinte be is lépett.
De még nem.
A léptei nem lassulnak, de a tekintete újra átfut a tájon. Még egyszer. Mintha az utolsó pillanatban próbálná megjegyezni azt, amit odakint hagy. Nem a tájat. Hanem a csendet. Az elválasztó pillanatot. A határt, amin belép, és amin túl már nem ugyanaz az ember.
És ez a pillanat most van.*