// Thargodar tábor //
* Némán hallgatja a gyógyító szavait, bozontos szemöldökét kissé megemelve, száját lebiggyesztve csodálkozik a felbátorodott nőstényen. Az épp fenyegette volna az imént? Elég lenne csak a karcsú csuklóját elkapni, mikor a vizet kínálja, s a méretes, karmos mancsok úgy törnék el azt a pihe-puha nyakacskát, mint egy szikkadt fűszálat. De nem, a bestia nem ily szörnyűségre gondol, helyette jóleső röhögésben tör ki, enyhe nyálpermetet szórva szanaszéjjel.
Jó kedve viszont hamar alábbhagy, sőt, gyarapodó dühbe fordul, idegesen meg-meg rándul arca, orra a szitokszavakra.*
- Minek neveztél, hegyes... fülű szuka?
* A kérdést hangosan, mennydörgésszerű hangon kezdi, ám időközben a korábban hallottak letisztulnak fejében, s rögvest meggondolja magát mit és hogyan is mondjon a másiknak, mikor állítása szerint a tábor tele van harcosokkal, kik a hátuk közepére sem kívánják őt. Így a gyógyítóra aggatott gúnynevet már csak érthetetlenül, össze-vissza álló fogai közt morzsolja el, csak úgy maga megnyugtatására. A módszer beválik, pofájának ideges rángása eltűnik, komor képpel méregeti a másikat. Nem tudja hol és kik között lehet, de ilyen állapotban kezdi magát kiszolgáltatottnak érezni. A fajtája ritka erre, vajon mi ez a nagy gyűlölet irántuk? *
- Nem igen bírnék szökni, ha akarnék se, kár a gőzért, elf.
* Lemondóan dörmög, hol a földet, hol csak a sátor ponyváját lesve, aztán mikor a másik kiviharzik, lassacskán újra ülő helyzetbe tápászkodik. Szóval az idegeneknek van egy vezére, akit látszólag a hegyes fülű igencsak tisztel. Valami király, hadvezér, vagy parancsnok lehet? Úgy olvasta, meg hallotta a vénektől, még a nagy visszavonulás éveiből, hogy errefelé bizonyos népek királyt választanak, vagy a cím öröklődik. Milyen nevetséges: VÁLASZTANAK. Ennek gondolatától derűsen felhorkan, mintha köhögnie kéne, náluk senki nem választgat senkit, aki legyőzi a törzs vezetőjét, azé a hatalom. Meg az összes asszony.
Érkezik is az étel, habár még csak félúton jár a sátorban, de Ugug már nagyokat szipogva szaglássza a levegőt, mint valami éhező vadállat.*
- Csak tedd ide már, éhen döglök!
* Nyúl a tál felé, de nem fáradozik azzal, hogy azt maga elé vegye, csak egy laza mozdulattal leemeli róla a húsokat, s már tömi is őket pofájába, úgy ahogy van csontostól. Recsegnek, ropognak fogai alatt, tátott szájával fülsértően csámcsog, sec-perc alatt le is csúsznak torkán a kiadós falatok. A csontszilánkokkal baj nem lesz, hatalmas fogai porrá őrlik azt is.*
- Azt milyen ember ez a te vezíred? Valami lovagforma?
* Kérdése darabos, hisz még a maradék ételt forgatja nyelvével, majd zsírtól csatakos ujjait kezdi cuppogni.*
- Aztán meg mér utáltok ti minket? Nem sokan járnak erre a fajtámból...
* Lassan tisztára nyalja mancsát, s kíváncsi tekintettel mered a gyógyítóra. A "köszönöm" persze most is elmaradt...*