Külső területek - Arthenior közelében
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
<< Előző oldal - Mostani oldal: 59 (1161. - 1180. üzenet)Oldal váltása: - Következő oldal >>
1180. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2025-08-11 17:24:20
Üzenet elküldve: 2025-08-11 17:24:20
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 910
OOC üzenetek: 1509
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 910
OOC üzenetek: 1509
Játékstílus: Vakmerő
* Ropogva ébred fel a kőálomból. Nem teljesen emlékszik, hogy mi történt vele, de azt tudja, hogy az elmúlt pár órában egy kőszobor volt és nagyon mókás volt. Mintha kis időre hazatért volna. Mintha találkozott volna rég elhunyt őseivel és egy lett volna velük. *
– Hát ilyen a halál. * Annál kevesebb oka van félni tőle. Eloldozza Pajtás kötelét és gyorsan kivezeti őt az ingoványból. A "gyors" persze relatív, nem tud gyorsabban haladni, mint ahogy a lusta öszvér diktálja, meg aztán nem is rohannak sehova. Azért reméli, hogy ma este már a Pegazusban ehet, ihat és alhat. Addig pedig meg se áll, mert felesleges. Amikor már pár órája ismét úton vannak, megváltozik erről a véleménye. Elmormol valamit, és ismét nagyon koncentrálni kezd a kövekre. Ez a varázslat jóval egyszerűbb, mint amit az ingoványban akart elérni, de ha nem sikerül, abba beletörhet a foga. Felvesz az út széléről egy marék kavicsot és megeszi. Ha nem sikerült a varázslat, akkor persze nem eszi meg, csak megrágja és csalódottan kiköpi. Akárhogy is, útjukat hamar folytatják is Arthenior felé. Már nincs olyan messze a város. *
A varázsló hasára teszi kezét, és elmormol egy rövid igét, melynek hatására képessé válik kövek, sziklák vagy akár egész fák megevésével csillapítani éhségét. Testalkata nem változik, az ételek elfogyasztása nem tesz benne kárt, és emésztőrendszerének olyan, mintha bármilyen hétköznapi ételt evett volna. Hatóideje egy kör.
– Hát ilyen a halál. * Annál kevesebb oka van félni tőle. Eloldozza Pajtás kötelét és gyorsan kivezeti őt az ingoványból. A "gyors" persze relatív, nem tud gyorsabban haladni, mint ahogy a lusta öszvér diktálja, meg aztán nem is rohannak sehova. Azért reméli, hogy ma este már a Pegazusban ehet, ihat és alhat. Addig pedig meg se áll, mert felesleges. Amikor már pár órája ismét úton vannak, megváltozik erről a véleménye. Elmormol valamit, és ismét nagyon koncentrálni kezd a kövekre. Ez a varázslat jóval egyszerűbb, mint amit az ingoványban akart elérni, de ha nem sikerül, abba beletörhet a foga. Felvesz az út széléről egy marék kavicsot és megeszi. Ha nem sikerült a varázslat, akkor persze nem eszi meg, csak megrágja és csalódottan kiköpi. Akárhogy is, útjukat hamar folytatják is Arthenior felé. Már nincs olyan messze a város. *
A varázsló hasára teszi kezét, és elmormol egy rövid igét, melynek hatására képessé válik kövek, sziklák vagy akár egész fák megevésével csillapítani éhségét. Testalkata nem változik, az ételek elfogyasztása nem tesz benne kárt, és emésztőrendszerének olyan, mintha bármilyen hétköznapi ételt evett volna. Hatóideje egy kör.
1179. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2025-08-11 09:19:05
Üzenet elküldve: 2025-08-11 09:19:05
Rang: Játékos
IC üzenetek: 24
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 24
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Megfontolt
*Nem is tudja meddig kocog, csak a lábait nézi, egyik a másik után. Bal és jobb, bal és jobb, levegő. Ezt ismétli amíg el nem fárad annyira, hogy kénytelen legyen megállni szusszanni egyet. Akkor veszi csak észre, hogy itt már nincs se köd ,se láp. Ez egy egészen más vidék! Akkor pedig örömében kurjant egyet, és a maradék pálinkát is megissza kulacsából. Végső esetre tartogatta, de mivel kint van a bozótosból már nem lesz rá szükség. Sokkal nyugodtabban és jókedvűbben halad tovább. ~Remélem Atkira is kijutott végül.~*
1178. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2025-08-09 22:29:33
Üzenet elküldve: 2025-08-09 22:29:33
Rang: Kezdő játékos
IC üzenetek: 3
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 3
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Szelíd
*Nortimer fájó fejjel ébred fel, a napra száradó poros úton heverve. A fejét szorító fájdalom lassan ébred, mintha egy szikla zúdult volna a tarkójára. Azonnal felül, és tenyerével a fájó nyakát simogatja, érzékeli a lüktető fájdalmat, ami már a legkisebb mozdulatra is kirobban. Valaki csúnyán tarkón vághatta. Ahogy körbenéz, semmit nem lát, csupán a szekér és a patanyomok árnyait, amelyek a porban elhalványodva jelzik, hogy valami nagyobb mozgás történt. A háta közepéig ereszkedve, a fejében a káosz kezdi kirajzolni a valóságot.
És akkor, mint egy csapás, eszmél rá. Kirabolták! A ládáját, az alkimista felszerelését és minden varázsitalát magukkal vitték! Az élete mindene, mindent, amit évekig gyűjtött, most valahol messze van tőle. A kétségbeesés pillanatai gyorsan elárasztják, ahogy könnyek gyűlnek a szemébe. Az arca vörös, és a legördülő könnycseppek csíkokat húznak a porrétegen, ami az arcára tapadt.
Botjára támaszkodva feláll, szinte az egész teste fáj, de nem adja fel. Úgy érzi, hogy valami mély, szörnyű erő megy végbe benne, amikor öklét az ég felé rázza, és hangosan elkiáltja magát.*
- Mocskos huligánok! Átkozott banditák! Ezért még megfizettek! Én mondom, megfizettek ti rohadékok!
*A hangja reszket, a dühtől, a frusztrációtól, ami eluralkodik rajta. Az éles szólamok mintha nemcsak az égre, hanem a szélbe is belekiáltanák fájdalmát, amit senki sem hall. A feje vörös, és a kiabálástól már égető fájdalommal lüktet. Még egy hosszú pillanatra, mintha megdermedne a világ. Még mindig a messzeségbe bámul, miközben újra leül, és zokogni kezd.
A zokogás halk, magányos, csak a táj válik a társává. Elgondolkodik azon, hogy miért is jött Artheniorba. Itt akart egy alkimista boltot nyitni, a tudásával segíteni, talán új életet kezdeni. De most… Most semmije sincs, és úgy érzi, hogy az idő elhagyta. Túl öreg már, túl elhasználódott ahhoz, hogy mindent újrakezdjen. Talán jobb lenne, ha itt véget érne minden. Szomorúan bámul a semmibe, a szemei egy darabig üresen néznek ki a végtelenbe. A szél lágyan pörgeti a porfellegeket, mintha ő is el akarna tűnni.
De aztán valami mélyebb mozdul meg benne. A fájdalom nemcsak bánt, hanem haragot is ébreszt. A gondolat, hogy feladja, elpárolog, mint egy gyorsan illanó álom. Tekintete megacélozódik, az élete célja újra kiemelkedik a mélységből.*
- Nem adom én ám magam ilyen könnyen! De nem ám! Addig nem halok meg, míg nem valósítottam a célomat!
*Erősebben szorítja meg a botot, miközben feláll. A por, amit a zokogás során a ruhájára húzott, most apró csíkokban kezd lecsúszni róla, mintha a sors elvenni próbálta volna tőle a méltóságot, de ő visszaszerzi. Leporolja magát, és elindul Arthenior felé, a botjára támaszkodva. A szél a haja körül kavarog, és fújja a fáradtságot, de ő mégis elindul. A léptei lassúak, de határozottak, a kényszerítő gondolat, hogy újrakezdje, elindítja őt.
Út közben fütyörészni kezd. Szokásával ellentétben, most egy bús nótát fúj, amit talán még a legkomorabb időkben sem hallott volna ki tőle. A dallam halkan kúszik elő, mintha a szél is együttérezne vele, de az édes keserűség a szívében marad. Az élete nem fejeződik be itt, nem így.*
És akkor, mint egy csapás, eszmél rá. Kirabolták! A ládáját, az alkimista felszerelését és minden varázsitalát magukkal vitték! Az élete mindene, mindent, amit évekig gyűjtött, most valahol messze van tőle. A kétségbeesés pillanatai gyorsan elárasztják, ahogy könnyek gyűlnek a szemébe. Az arca vörös, és a legördülő könnycseppek csíkokat húznak a porrétegen, ami az arcára tapadt.
Botjára támaszkodva feláll, szinte az egész teste fáj, de nem adja fel. Úgy érzi, hogy valami mély, szörnyű erő megy végbe benne, amikor öklét az ég felé rázza, és hangosan elkiáltja magát.*
- Mocskos huligánok! Átkozott banditák! Ezért még megfizettek! Én mondom, megfizettek ti rohadékok!
*A hangja reszket, a dühtől, a frusztrációtól, ami eluralkodik rajta. Az éles szólamok mintha nemcsak az égre, hanem a szélbe is belekiáltanák fájdalmát, amit senki sem hall. A feje vörös, és a kiabálástól már égető fájdalommal lüktet. Még egy hosszú pillanatra, mintha megdermedne a világ. Még mindig a messzeségbe bámul, miközben újra leül, és zokogni kezd.
A zokogás halk, magányos, csak a táj válik a társává. Elgondolkodik azon, hogy miért is jött Artheniorba. Itt akart egy alkimista boltot nyitni, a tudásával segíteni, talán új életet kezdeni. De most… Most semmije sincs, és úgy érzi, hogy az idő elhagyta. Túl öreg már, túl elhasználódott ahhoz, hogy mindent újrakezdjen. Talán jobb lenne, ha itt véget érne minden. Szomorúan bámul a semmibe, a szemei egy darabig üresen néznek ki a végtelenbe. A szél lágyan pörgeti a porfellegeket, mintha ő is el akarna tűnni.
De aztán valami mélyebb mozdul meg benne. A fájdalom nemcsak bánt, hanem haragot is ébreszt. A gondolat, hogy feladja, elpárolog, mint egy gyorsan illanó álom. Tekintete megacélozódik, az élete célja újra kiemelkedik a mélységből.*
- Nem adom én ám magam ilyen könnyen! De nem ám! Addig nem halok meg, míg nem valósítottam a célomat!
*Erősebben szorítja meg a botot, miközben feláll. A por, amit a zokogás során a ruhájára húzott, most apró csíkokban kezd lecsúszni róla, mintha a sors elvenni próbálta volna tőle a méltóságot, de ő visszaszerzi. Leporolja magát, és elindul Arthenior felé, a botjára támaszkodva. A szél a haja körül kavarog, és fújja a fáradtságot, de ő mégis elindul. A léptei lassúak, de határozottak, a kényszerítő gondolat, hogy újrakezdje, elindítja őt.
Út közben fütyörészni kezd. Szokásával ellentétben, most egy bús nótát fúj, amit talán még a legkomorabb időkben sem hallott volna ki tőle. A dallam halkan kúszik elő, mintha a szél is együttérezne vele, de az édes keserűség a szívében marad. Az élete nem fejeződik be itt, nem így.*
1177. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2025-08-09 17:59:36
Üzenet elküldve: 2025-08-09 17:59:36
Rang: Játékos
IC üzenetek: 380
OOC üzenetek: 27
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 380
OOC üzenetek: 27
Játékstílus: Vakmerő
//Vissza a városba//
*Hamarosan visszatér Artheniorba, és akkor most már tényleg semmi nem állíthatja meg benne, hogy megigya azt a bort amire már oly régóta vágyik, szinte a szájában érzi az ízét. Bár van egy olyan félelme, hogy ez most sem fog sikerülni, és valami biztos közbe fog jönni mint mindig. Talán tényleg akkor fognak támadni az orkok, vagy Sa'Tereth maga jön el és akkor őt kell megállítani, járvány söpör végig a városon, vagy csak elfogyott az összes Harsogó. Rosszabbnál rosszabb lehetőségek, nem is tudna választani melyik a rosszabb.*
*Hamarosan visszatér Artheniorba, és akkor most már tényleg semmi nem állíthatja meg benne, hogy megigya azt a bort amire már oly régóta vágyik, szinte a szájában érzi az ízét. Bár van egy olyan félelme, hogy ez most sem fog sikerülni, és valami biztos közbe fog jönni mint mindig. Talán tényleg akkor fognak támadni az orkok, vagy Sa'Tereth maga jön el és akkor őt kell megállítani, járvány söpör végig a városon, vagy csak elfogyott az összes Harsogó. Rosszabbnál rosszabb lehetőségek, nem is tudna választani melyik a rosszabb.*
1176. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2025-08-09 15:52:38
Üzenet elküldve: 2025-08-09 15:52:38
Rang: Játékos
IC üzenetek: 380
OOC üzenetek: 27
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 380
OOC üzenetek: 27
Játékstílus: Vakmerő
//A toronyhoz//
*Hamar ki is ér a városból nyurga lábainak hála. ~Tényleg kellene valami hátas, én sem leszek fiatalabb!~ Közben azon gondolkozik, ahogy azt az utat teszi meg, amit már számtalanszor meglett, hogy vajon hányszor fogja még cserben hagyni varázsereje a kritikus pillanatokban? Kíváncsiságból ismét próbálkozik valamivel, csak hogy elüsse az időt. Kinyújtja kezét és ha szerencséje lesz egy fényből szőtt, mesterien megmunkált íjat tarhat majd a kezében. Azzal jól el fog tudni szórakozni az úton, majd célbalövöldöz más nem.*
A varázsló elmormol egy rövid igét, majd felfelé nyúl egyik kezével, melynek hatására fényből tetszőleges fegyvert formáz a kezébe, annak előnyeivel és hátrányaival együtt, mely tíz kör múlva semmivé foszlik. A fegyver nem átadható.
*Hamar ki is ér a városból nyurga lábainak hála. ~Tényleg kellene valami hátas, én sem leszek fiatalabb!~ Közben azon gondolkozik, ahogy azt az utat teszi meg, amit már számtalanszor meglett, hogy vajon hányszor fogja még cserben hagyni varázsereje a kritikus pillanatokban? Kíváncsiságból ismét próbálkozik valamivel, csak hogy elüsse az időt. Kinyújtja kezét és ha szerencséje lesz egy fényből szőtt, mesterien megmunkált íjat tarhat majd a kezében. Azzal jól el fog tudni szórakozni az úton, majd célbalövöldöz más nem.*
A varázsló elmormol egy rövid igét, majd felfelé nyúl egyik kezével, melynek hatására fényből tetszőleges fegyvert formáz a kezébe, annak előnyeivel és hátrányaival együtt, mely tíz kör múlva semmivé foszlik. A fegyver nem átadható.
1175. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2025-08-09 13:28:14
Üzenet elküldve: 2025-08-09 13:28:14
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 704
OOC üzenetek: 123
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 704
OOC üzenetek: 123
Játékstílus: Vakmerő
//Halált kergetve//
* A fiú egykedvűen lovagol a város felé. Nem boldog, hogy ott hagyta csak úgy a holttestet, a lelkiismerete azt diktálta volna, hogy rendesen eltemesse. De akkor túl sokáig húzta volna az időt, mire egyedül elhantolja, az alatt talán rá is esteledik, akkor pedig már ki kell várja a reggelt, mire tovább indulhat. És semmiképp sem szeretné, hogy mire beér, addigra felismerhetetlen legyen a pofa. Persze azért a meleg így is kezelésbe veszi, főleg, mert normális ütemet diktál, nem sietteti túlzottan az amúgy is elég jól megpakolt állatot. Nem tudja, hogy mit kezdjen ennyi mindennel, de reméli, hogy lesz, aki átveszi tőle némi arany fejében. *
* A fiú egykedvűen lovagol a város felé. Nem boldog, hogy ott hagyta csak úgy a holttestet, a lelkiismerete azt diktálta volna, hogy rendesen eltemesse. De akkor túl sokáig húzta volna az időt, mire egyedül elhantolja, az alatt talán rá is esteledik, akkor pedig már ki kell várja a reggelt, mire tovább indulhat. És semmiképp sem szeretné, hogy mire beér, addigra felismerhetetlen legyen a pofa. Persze azért a meleg így is kezelésbe veszi, főleg, mert normális ütemet diktál, nem sietteti túlzottan az amúgy is elég jól megpakolt állatot. Nem tudja, hogy mit kezdjen ennyi mindennel, de reméli, hogy lesz, aki átveszi tőle némi arany fejében. *
1174. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2025-08-07 20:22:38
Üzenet elküldve: 2025-08-07 20:22:38
Rang: Játékos
IC üzenetek: 20
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 20
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
*A nap már átbillent az ég közepén. Lassan, de biztosan közelít a délután. Az Arthenior felé tartó poros út szélén megrepedezett a föld, apró kavicsok zörögnek meg időnként egy-egy kerék vagy patkó nyomán. Norren gyalog halad rajta, egyedül. Léptei nem sietősek. A hátán keresztben hordott kard alig mozdul, minden mozdulata rutinos, súlya megszokott terhét viseli. Kabátjának szegélye ritkán lebben meg, csak ha a szél kicsit megindul a dombok felől.
A környék... más, mint amit megszokott. Nincsenek kiszáradt sziklák vagy karcos sivatagi szél. Itt minden simább, zöldebb. Az út két oldalán termőföldek terülnek el, épp most készülnek az őszi betakarításra. Néhányan már dolgoznak is kint, árnyékban szusszanó ökrök, hordókra kuporodott férfiak és asszonyok, egyikük biccent is felé, de Norren nem áll meg. Nem néz rájuk hosszan, csak tudomásul veszi őket. Nem kívülállóként, de nem is részeként a látványnak. Inkább úgy, mintha megszokta volna, hogy figyel, de nem tartozik hozzájuk.
Az egyik mező szélén egy szamár kötve, fejét lógatva bámulja a földet, mintha csak ő is épp megpróbálna kijósolni valamit belőle. Norren mellé érve fél szemmel ránéz, aztán az állat hirtelen megugrik, megcsörren a lánc. Talán megérezte a mozgást, talán csak a férfi szagát. Norren nem torpan meg, csak egy pillanatra húzódik el beljebb az útra, aztán megy tovább.
A talpa alatt por kavarodik. Minden lépés után visszazuhan. Nem sokkal később egy kis fasáv következik, vékony, mégis élettel teli liget. A lombok átszűrik a napfényt, apró árnyékokat szórnak az útra. Norren nem kerüli ki, épp ellenkezőleg, beljebb lép az erdőbe, ahol egy fa tövében megáll. Leoldja az övéről a kulacsot, kinyitja, iszik. Nem sokat, két kortyot, aztán megtörli a száját a kézfejével. A szeme mozdulatlan, csak az arcán változik valami, mintha az íz ismerős lenne. Wegtoren vize talán keserűbb volt.
A kulacs visszakerül a helyére, Norren pedig továbbindul. Az árnyékban a kabát anyaga sötétebbnek tűnik. Lépten-nyomon megrezdül egy levél vagy csapódik fel egy madár, és ő ezekre mind apró rezdüléssel válaszol. A fák között elhaladva néha lenyúl, egy-egy ágat félretol, nem vágja le, nem töri le, csak megfogja és visszaengedi maga mögött. Ahogy kijut az erdősáv másik oldalán, már látszanak a távolban a karavánpihenő nyomai. Közelebb érve megáll. A szeme mozdulatlan, hosszan nézi az egykori épület romjait, falmaradványok, benőtt ösvények, féloldalra dőlt cölöpök. Nem keresi az emlékeket, de nem is zárja ki őket.
Innen már Arthenior sincs messze. A levegő enyhén édeskés, a szőlőültetvények felől hozza a szél a mustos párát. Norren orrcimpái alig észrevehetően megrebbennek. Nem ízlik neki, de nem idegen.
Lép tovább. A vállán megbillen a kard, újrapozicionálja, rövid, rutinos mozdulattal. A keze sosem kerül messze a fegyvertől, még ha most nem is vár veszélyt. A sötétebb árnyalatú kabát alatt mozdul a test, egy pillanatra kilátszik a nyakát borító kígyótetoválás. Egy férfi jön szembe, egyszerű utazó, szekérrel. Norren lehúzódik kissé, az idegen biccent, ő pedig viszonozza a gesztust. Aztán utána pillant vissza, egy szívdobbanásnyit, mintha most derülne ki, hogy veszély volt-e vagy sem.
A város még nem látszik, de az út már Arthenior felé kanyarodik. Norren nem áll meg. A lépése ugyanaz marad, nem siet, de nem is lassú. Tudja, hová megy, de nem tudja, mit fog találni.
Azt sem tudja pontosan, miért jött vissza. Egy kürtszó miatt? Egy érzés miatt, amit talán csak a múltból hozott magával? A legtöbb ember elintézné egy legyintéssel. De ő nem. Soha nem tudta elengedni a feszülő gyomorszorítást, azt az ösztönt, ami akkor született benne, amikor látta anyját meghalni. Azóta is ott lüktet benne, és amikor hasonlót érez, már nem kérdez. Csak megy.
Az út mellett újabb dűlő kezdődik, keskeny csapás vezet be a szőlők közé. Fából ácsolt kapu, rajta elszíneződött és kopott felirat melyet már valószínűleg csak az tud elolvasni, aki ismerte mi volt rajta még dicsőbb napjain. Norren vet rá egy pillantást, de nem tér le. Az ilyen helyeken több a hang, mint az információ. Most egyikre sincs szüksége. Inkább marad a főúton.
A város tornyai még nem emelkednek ki tisztán a látóhatárból, de a füstje már ott ül a levegőben, tüzekből, kemencékből, kovácsokból. Élet van odabent. Egy ideje nem járt erre. Nem is tudja pontosan, mit keres. Csak a kürtszó... azóta motoszkál benne valami. A gyomra alján maró feszültség. Nem éhség, nem félelem. Inkább csak egy megérzés amire tán érdemes hallgatni.
Bal kéz felől birsalmás, jobbra már ritkul a föld. A gyümölcsök túlérettek, néhány már lepotyogott, a földbe horpadtak. Darázs zümmög az egyik repedésnél. Norren megáll, leguggol. Felvesz egy darabot, hüvelykujjal letör egy szeletet. A hús szinte szétesik, lédús, mégis túlságosan édes. Megrágja, ízlelgeti, majd le is nyeli, de a héját kiköpi.
A gyümölcs íze elolvad a nyelvén, de nem csak az édesség marad utána. Valami más is. Egy érzés, amit nem tud pontosan megnevezni, csak ott marja a nyelv tövét, mint egy rég elfelejtett szó, amit nem akar kimondani. A térdére nehezedik, és ahogy a földet nézi, lassan kiürül belőle minden mozdulat. A teste még itt van, de az elméje valahol máshol kóborol. Nem messze. Csak éppen a múlt peremén.
A poros út, a túlérett gyümölcs, a darazsak zümmögése, mind valahogy túl békés. Túl élő. Ez nem az a világ, amit megszokott. Nem a barázdált, kietlen föld, ahol minden döntés egy pengeélen táncol. Itt nincs sietség, nincs vágás, nincs vér. És valahol, mélyen, ez idegennek hat. Nem rémisztőnek. Csak... nem az ő nyelve ez a béke. Valamikor talán értette. Most már csak hallgatja.
A kezét a földre engedi. Ujja végighúz a keményre sült, apró rögök között, mintha keresne valamit. Régi emlékképek villannak be, gyorsan, szinte anélkül, hogy engedélyt kérnének: egy idős férfi arca, aki egyszer csak azt mondta neki, hogy "túl sokáig nézed a földet, előbb-utóbb elkezdesz benne keresni valamit, amit nem lehet visszahozni". Akkor nem értette, most sem tudja pontosan, mit jelentett. De a mondat most visszacseng, és mintha a rögök mögül szólna.
Az évek Wegtorenben nem tettek jót neki. Nem fizikailag, a teste edzett, a mozdulatai biztosak. De belül valami megkeményedett. Valami, ami gyerekkorában még lágyabb volt, hajlékonyabb. A barátai... voltak egyáltalán? Aki számított, rég eltűnt. Aki maradt, az vagy meghalt, vagy elárulta. Mostanra már nem dühös rájuk. Csak üres. Nem vár semmit. És ez az üresség valahol kényelmes is. Mint egy jól megszokott kabát.
De most, hogy közeledik Artheniorhoz, mégis megremeg benne valami. Nem nosztalgia. Nem is vágy. Talán inkább egy kérdés, amit rég nem mert feltenni magának: mi maradt belőle abból, aki innen indult? A fiúból, akinek volt anyja, volt mestere, volt... hite? Igen. Hite abban, hogy a dolgok elrendezhetők. Hogy az igazság megtalálható, ha elég mélyre ás. Most már tudja, hogy az igazság nem kődarab, amit csak úgy ki lehet emelni a földből. Legjobb esetben is sárba ragadt csonk.
A nap még mindig magasan jár, és bár a szél időnként megmozdul a dombok között, nem hoz valódi enyhülést. Norren megemeli a fejét, a homlokáról izzadság csorog a szemébe. Pislog egyet, majd az alkarját lassan végighúzza a bőrén. A kabát ujjának belseje szárazabb, mint a kézfeje, így nem hagy nyomot, csak halványan lecsillapítja a bőrön gyűlő nedvességet. A mozdulat nem sietős, de nem is kimért, inkább a megszokás mozdulata. Ilyenkor Wegtoren környékén már forróbb lenne a levegő, vakítóbban sütne a nap, por marna a szájába. Itt minden tompább, de a hőség így is megteszi a magáét.
A mozdulat után nem áll fel azonnal. Térdeire könyökölve ül guggolva, és a földet nézi. Mintha valamit mérlegelne. Aztán végül csak felsóhajt, feláll, és a keze önkéntelenül végigsimít a kabátja belső zsebén. Nem húz elő semmit, de érzi a pergamentekercs kemény szélét. Egy fél-elf barátja kézírása szerepel rajta. Már amennyire nevezhető az a macskakaparás kézírásnak. A levél még akkor íródott, amikor Norren először elhagyta a vidéket. Nem válaszolt rá. Most már bánja. Legalább annyira, mint hogy nem hagyta meg, hova tűnik pontosan. Akkor még azt hitte, jobb nem búcsúzni.
Egy laposabb kő mellett megáll. Kinyújtóztatja az egyik lábát, majd a másikat, s mikor úgy érzi, nem fog elveszíteni az egyensúlyát, lassan leereszkedik, egyik térdét behajlítva, másikat kinyújtva előre. A csizmát a bokánál oldja ki, apró reccsenéssel adja meg magát a bőr, ahogy a fűző enged. Leveti, és azonnal oldalra billenti, hogy a talpánál felgyűlt por és néhány kavics kihulljon belőle. Nem siet. A mozdulatai közé időnként beékel egy-egy sóhajt. A csizma belsejéből kihulló kavicsok kis koppanással pattannak szét a földön, és eltűnnek a repedések közt.
A másik láb következik. Ugyanaz a módszer, ugyanaz a zaj. Amikor már mindkettő a földön, a kezével belenyúl a csizmaszárba, ujjaival körbetapogatja a belsejét, majd még egy-két mozdulattal kirázza az utolsó porszemeket is. A talpa rövid ideig a földet érinti, megrándul kissé, mikor a hűvös, lapos kő a bőrét éri. Nem szokatlan érzés, de ritka. Nem gyakran engedi meg magának ezt a kényelmet. Most mégis jól esik. Mintha ezzel a kis szünettel jelezné magának: elég közel van már. A város szélét nem látja innen, de érzi, hogy nemsokára megpillantja. És talán nem árt, ha előbb kiveri a cipőjéből mindazt, amit az út rárakott.
A csizmák visszakerülnek a lábára. Egyik, majd a másik, lassan, rutinszerű mozdulattal. Meghúzza a fűzőket, megigazítja a szárát, mintha csak ezzel pecsételné le magában a gondolatot, hogy ideje továbbmenni. Feláll, vállait hátrahúzza, ujjai ösztönösen végigsimítanak az övén függő tárgyakon, a kulacson, az erszény zsinórján, végül a tőr markolatán pihennek meg. A nap még mindig erősen tűz, de most valahogy könnyebb haladni. Az árnyékos hely elmarad mögötte, a kövek alatt ismét poros út kanyarog. Néhány lépés után már ismét az ismerős ütem kíséri minden mozdulatát. Ekkor pillantja meg az út szélén azt a szürkére kopott kőrakást.
A poros út mellett egy kőrakás áll. Nem sírhely, csak az útjelző domborulat, amit a szekerek kikerülnek. Norren megtorpan mellette, tenyerét végighúzza a kövön. Nem keres nevet. Csak egy pillanatnyi szünet. Az ujja végén por marad. Letelepszik a kabát sötét anyagára, és ott is marad, mintha emlékeztetőül.
A városhoz közeledve a zaj is erősödik. Már hallani a távoli beszédfoszlányokat, a patkók ütemes csattogását, valahol egy madárijesztő nyikkan egy elengedett madzag miatt. Norren nem gyorsít. Az arca sem változik, de a válla alatt mélyen, valami mégis lassan húzódik szorosabbra. Mintha a test már előre számolna valamivel, amit az elme még nem mondott ki.
Egy kopott hídon halad át. Alatta vékony erecske csordogál, alig hallható zörejjel. A víz mozdulatlan tükrében egy pillanatra látja saját alakját. A kabátját, a mozdulatlan arcát. Aztán továbblép, és a kép elmosódik. A szél megrezzen, hajtincsei kicsit megbillenek, ő pedig ösztönösen hátracsapja őket.
Most már látni az első házakat. Nem a falakat, mert nincsenek. Arthenior nem olyan város. Bár az is kérdéses, hogy nevezhető-e így egyáltalán városnak. A széle szinte beleoldódik a tájba. A szőlők után jönnek a kertek, a kisebb viskók, aztán a szilárdabb alapokon álló házak. Az egyik kertkapu nyitva, egy kölyök macska ül a lépcsőn. Nem ugrik el, csak pislog. Norren rápillant, de nem áll meg.
Már majdnem ott van. Már szinte be is lépett.
De még nem.
A léptei nem lassulnak, de a tekintete újra átfut a tájon. Még egyszer. Mintha az utolsó pillanatban próbálná megjegyezni azt, amit odakint hagy. Nem a tájat. Hanem a csendet. Az elválasztó pillanatot. A határt, amin belép, és amin túl már nem ugyanaz az ember.
És ez a pillanat most van.*
A környék... más, mint amit megszokott. Nincsenek kiszáradt sziklák vagy karcos sivatagi szél. Itt minden simább, zöldebb. Az út két oldalán termőföldek terülnek el, épp most készülnek az őszi betakarításra. Néhányan már dolgoznak is kint, árnyékban szusszanó ökrök, hordókra kuporodott férfiak és asszonyok, egyikük biccent is felé, de Norren nem áll meg. Nem néz rájuk hosszan, csak tudomásul veszi őket. Nem kívülállóként, de nem is részeként a látványnak. Inkább úgy, mintha megszokta volna, hogy figyel, de nem tartozik hozzájuk.
Az egyik mező szélén egy szamár kötve, fejét lógatva bámulja a földet, mintha csak ő is épp megpróbálna kijósolni valamit belőle. Norren mellé érve fél szemmel ránéz, aztán az állat hirtelen megugrik, megcsörren a lánc. Talán megérezte a mozgást, talán csak a férfi szagát. Norren nem torpan meg, csak egy pillanatra húzódik el beljebb az útra, aztán megy tovább.
A talpa alatt por kavarodik. Minden lépés után visszazuhan. Nem sokkal később egy kis fasáv következik, vékony, mégis élettel teli liget. A lombok átszűrik a napfényt, apró árnyékokat szórnak az útra. Norren nem kerüli ki, épp ellenkezőleg, beljebb lép az erdőbe, ahol egy fa tövében megáll. Leoldja az övéről a kulacsot, kinyitja, iszik. Nem sokat, két kortyot, aztán megtörli a száját a kézfejével. A szeme mozdulatlan, csak az arcán változik valami, mintha az íz ismerős lenne. Wegtoren vize talán keserűbb volt.
A kulacs visszakerül a helyére, Norren pedig továbbindul. Az árnyékban a kabát anyaga sötétebbnek tűnik. Lépten-nyomon megrezdül egy levél vagy csapódik fel egy madár, és ő ezekre mind apró rezdüléssel válaszol. A fák között elhaladva néha lenyúl, egy-egy ágat félretol, nem vágja le, nem töri le, csak megfogja és visszaengedi maga mögött. Ahogy kijut az erdősáv másik oldalán, már látszanak a távolban a karavánpihenő nyomai. Közelebb érve megáll. A szeme mozdulatlan, hosszan nézi az egykori épület romjait, falmaradványok, benőtt ösvények, féloldalra dőlt cölöpök. Nem keresi az emlékeket, de nem is zárja ki őket.
Innen már Arthenior sincs messze. A levegő enyhén édeskés, a szőlőültetvények felől hozza a szél a mustos párát. Norren orrcimpái alig észrevehetően megrebbennek. Nem ízlik neki, de nem idegen.
Lép tovább. A vállán megbillen a kard, újrapozicionálja, rövid, rutinos mozdulattal. A keze sosem kerül messze a fegyvertől, még ha most nem is vár veszélyt. A sötétebb árnyalatú kabát alatt mozdul a test, egy pillanatra kilátszik a nyakát borító kígyótetoválás. Egy férfi jön szembe, egyszerű utazó, szekérrel. Norren lehúzódik kissé, az idegen biccent, ő pedig viszonozza a gesztust. Aztán utána pillant vissza, egy szívdobbanásnyit, mintha most derülne ki, hogy veszély volt-e vagy sem.
A város még nem látszik, de az út már Arthenior felé kanyarodik. Norren nem áll meg. A lépése ugyanaz marad, nem siet, de nem is lassú. Tudja, hová megy, de nem tudja, mit fog találni.
Azt sem tudja pontosan, miért jött vissza. Egy kürtszó miatt? Egy érzés miatt, amit talán csak a múltból hozott magával? A legtöbb ember elintézné egy legyintéssel. De ő nem. Soha nem tudta elengedni a feszülő gyomorszorítást, azt az ösztönt, ami akkor született benne, amikor látta anyját meghalni. Azóta is ott lüktet benne, és amikor hasonlót érez, már nem kérdez. Csak megy.
Az út mellett újabb dűlő kezdődik, keskeny csapás vezet be a szőlők közé. Fából ácsolt kapu, rajta elszíneződött és kopott felirat melyet már valószínűleg csak az tud elolvasni, aki ismerte mi volt rajta még dicsőbb napjain. Norren vet rá egy pillantást, de nem tér le. Az ilyen helyeken több a hang, mint az információ. Most egyikre sincs szüksége. Inkább marad a főúton.
A város tornyai még nem emelkednek ki tisztán a látóhatárból, de a füstje már ott ül a levegőben, tüzekből, kemencékből, kovácsokból. Élet van odabent. Egy ideje nem járt erre. Nem is tudja pontosan, mit keres. Csak a kürtszó... azóta motoszkál benne valami. A gyomra alján maró feszültség. Nem éhség, nem félelem. Inkább csak egy megérzés amire tán érdemes hallgatni.
Bal kéz felől birsalmás, jobbra már ritkul a föld. A gyümölcsök túlérettek, néhány már lepotyogott, a földbe horpadtak. Darázs zümmög az egyik repedésnél. Norren megáll, leguggol. Felvesz egy darabot, hüvelykujjal letör egy szeletet. A hús szinte szétesik, lédús, mégis túlságosan édes. Megrágja, ízlelgeti, majd le is nyeli, de a héját kiköpi.
A gyümölcs íze elolvad a nyelvén, de nem csak az édesség marad utána. Valami más is. Egy érzés, amit nem tud pontosan megnevezni, csak ott marja a nyelv tövét, mint egy rég elfelejtett szó, amit nem akar kimondani. A térdére nehezedik, és ahogy a földet nézi, lassan kiürül belőle minden mozdulat. A teste még itt van, de az elméje valahol máshol kóborol. Nem messze. Csak éppen a múlt peremén.
A poros út, a túlérett gyümölcs, a darazsak zümmögése, mind valahogy túl békés. Túl élő. Ez nem az a világ, amit megszokott. Nem a barázdált, kietlen föld, ahol minden döntés egy pengeélen táncol. Itt nincs sietség, nincs vágás, nincs vér. És valahol, mélyen, ez idegennek hat. Nem rémisztőnek. Csak... nem az ő nyelve ez a béke. Valamikor talán értette. Most már csak hallgatja.
A kezét a földre engedi. Ujja végighúz a keményre sült, apró rögök között, mintha keresne valamit. Régi emlékképek villannak be, gyorsan, szinte anélkül, hogy engedélyt kérnének: egy idős férfi arca, aki egyszer csak azt mondta neki, hogy "túl sokáig nézed a földet, előbb-utóbb elkezdesz benne keresni valamit, amit nem lehet visszahozni". Akkor nem értette, most sem tudja pontosan, mit jelentett. De a mondat most visszacseng, és mintha a rögök mögül szólna.
Az évek Wegtorenben nem tettek jót neki. Nem fizikailag, a teste edzett, a mozdulatai biztosak. De belül valami megkeményedett. Valami, ami gyerekkorában még lágyabb volt, hajlékonyabb. A barátai... voltak egyáltalán? Aki számított, rég eltűnt. Aki maradt, az vagy meghalt, vagy elárulta. Mostanra már nem dühös rájuk. Csak üres. Nem vár semmit. És ez az üresség valahol kényelmes is. Mint egy jól megszokott kabát.
De most, hogy közeledik Artheniorhoz, mégis megremeg benne valami. Nem nosztalgia. Nem is vágy. Talán inkább egy kérdés, amit rég nem mert feltenni magának: mi maradt belőle abból, aki innen indult? A fiúból, akinek volt anyja, volt mestere, volt... hite? Igen. Hite abban, hogy a dolgok elrendezhetők. Hogy az igazság megtalálható, ha elég mélyre ás. Most már tudja, hogy az igazság nem kődarab, amit csak úgy ki lehet emelni a földből. Legjobb esetben is sárba ragadt csonk.
A nap még mindig magasan jár, és bár a szél időnként megmozdul a dombok között, nem hoz valódi enyhülést. Norren megemeli a fejét, a homlokáról izzadság csorog a szemébe. Pislog egyet, majd az alkarját lassan végighúzza a bőrén. A kabát ujjának belseje szárazabb, mint a kézfeje, így nem hagy nyomot, csak halványan lecsillapítja a bőrön gyűlő nedvességet. A mozdulat nem sietős, de nem is kimért, inkább a megszokás mozdulata. Ilyenkor Wegtoren környékén már forróbb lenne a levegő, vakítóbban sütne a nap, por marna a szájába. Itt minden tompább, de a hőség így is megteszi a magáét.
A mozdulat után nem áll fel azonnal. Térdeire könyökölve ül guggolva, és a földet nézi. Mintha valamit mérlegelne. Aztán végül csak felsóhajt, feláll, és a keze önkéntelenül végigsimít a kabátja belső zsebén. Nem húz elő semmit, de érzi a pergamentekercs kemény szélét. Egy fél-elf barátja kézírása szerepel rajta. Már amennyire nevezhető az a macskakaparás kézírásnak. A levél még akkor íródott, amikor Norren először elhagyta a vidéket. Nem válaszolt rá. Most már bánja. Legalább annyira, mint hogy nem hagyta meg, hova tűnik pontosan. Akkor még azt hitte, jobb nem búcsúzni.
Egy laposabb kő mellett megáll. Kinyújtóztatja az egyik lábát, majd a másikat, s mikor úgy érzi, nem fog elveszíteni az egyensúlyát, lassan leereszkedik, egyik térdét behajlítva, másikat kinyújtva előre. A csizmát a bokánál oldja ki, apró reccsenéssel adja meg magát a bőr, ahogy a fűző enged. Leveti, és azonnal oldalra billenti, hogy a talpánál felgyűlt por és néhány kavics kihulljon belőle. Nem siet. A mozdulatai közé időnként beékel egy-egy sóhajt. A csizma belsejéből kihulló kavicsok kis koppanással pattannak szét a földön, és eltűnnek a repedések közt.
A másik láb következik. Ugyanaz a módszer, ugyanaz a zaj. Amikor már mindkettő a földön, a kezével belenyúl a csizmaszárba, ujjaival körbetapogatja a belsejét, majd még egy-két mozdulattal kirázza az utolsó porszemeket is. A talpa rövid ideig a földet érinti, megrándul kissé, mikor a hűvös, lapos kő a bőrét éri. Nem szokatlan érzés, de ritka. Nem gyakran engedi meg magának ezt a kényelmet. Most mégis jól esik. Mintha ezzel a kis szünettel jelezné magának: elég közel van már. A város szélét nem látja innen, de érzi, hogy nemsokára megpillantja. És talán nem árt, ha előbb kiveri a cipőjéből mindazt, amit az út rárakott.
A csizmák visszakerülnek a lábára. Egyik, majd a másik, lassan, rutinszerű mozdulattal. Meghúzza a fűzőket, megigazítja a szárát, mintha csak ezzel pecsételné le magában a gondolatot, hogy ideje továbbmenni. Feláll, vállait hátrahúzza, ujjai ösztönösen végigsimítanak az övén függő tárgyakon, a kulacson, az erszény zsinórján, végül a tőr markolatán pihennek meg. A nap még mindig erősen tűz, de most valahogy könnyebb haladni. Az árnyékos hely elmarad mögötte, a kövek alatt ismét poros út kanyarog. Néhány lépés után már ismét az ismerős ütem kíséri minden mozdulatát. Ekkor pillantja meg az út szélén azt a szürkére kopott kőrakást.
A poros út mellett egy kőrakás áll. Nem sírhely, csak az útjelző domborulat, amit a szekerek kikerülnek. Norren megtorpan mellette, tenyerét végighúzza a kövön. Nem keres nevet. Csak egy pillanatnyi szünet. Az ujja végén por marad. Letelepszik a kabát sötét anyagára, és ott is marad, mintha emlékeztetőül.
A városhoz közeledve a zaj is erősödik. Már hallani a távoli beszédfoszlányokat, a patkók ütemes csattogását, valahol egy madárijesztő nyikkan egy elengedett madzag miatt. Norren nem gyorsít. Az arca sem változik, de a válla alatt mélyen, valami mégis lassan húzódik szorosabbra. Mintha a test már előre számolna valamivel, amit az elme még nem mondott ki.
Egy kopott hídon halad át. Alatta vékony erecske csordogál, alig hallható zörejjel. A víz mozdulatlan tükrében egy pillanatra látja saját alakját. A kabátját, a mozdulatlan arcát. Aztán továbblép, és a kép elmosódik. A szél megrezzen, hajtincsei kicsit megbillenek, ő pedig ösztönösen hátracsapja őket.
Most már látni az első házakat. Nem a falakat, mert nincsenek. Arthenior nem olyan város. Bár az is kérdéses, hogy nevezhető-e így egyáltalán városnak. A széle szinte beleoldódik a tájba. A szőlők után jönnek a kertek, a kisebb viskók, aztán a szilárdabb alapokon álló házak. Az egyik kertkapu nyitva, egy kölyök macska ül a lépcsőn. Nem ugrik el, csak pislog. Norren rápillant, de nem áll meg.
Már majdnem ott van. Már szinte be is lépett.
De még nem.
A léptei nem lassulnak, de a tekintete újra átfut a tájon. Még egyszer. Mintha az utolsó pillanatban próbálná megjegyezni azt, amit odakint hagy. Nem a tájat. Hanem a csendet. Az elválasztó pillanatot. A határt, amin belép, és amin túl már nem ugyanaz az ember.
És ez a pillanat most van.*
1173. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2025-08-07 19:39:32
Üzenet elküldve: 2025-08-07 19:39:32
Rang: Játékos
IC üzenetek: 10
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 10
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Megfontolt
*El kell ismernie, nem is volt rossz ez a keresgélés. Ez a nap csupa meglepetés. Lehet, félreismerte magát, és valójában szeret kimozdulni. Persze meglehet, ez azért van csak, mert egy különösen sikeres napot tudhat maga mögött. Úgy érzi, a tisztáson eltöltött idő hasznos volt, mert valahogy többé vált tőle. A mocsár pedig a bűz ellenére is kellemes élmény volt, mivel sok tanulságot rejtegetett magában. Elhatározza, ha marad még ideje, elalvás előtt mindenképpen papírra vet néhány dolgot, amit ott látott. Most, hogy végre hazafelé tart, léptei még ruganyosabbak, mint idefelé. Gondolatai tervekkel és ötletekkel vannak tele, így szinte észrevétlenül tudja maga mögött ezt a kellemetlen környéket.*
1172. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2025-08-07 19:23:42
Üzenet elküldve: 2025-08-07 19:23:42
Rang: Játékos
IC üzenetek: 10
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 10
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Megfontolt
*Sajnos ahhoz, hogy célját elérje, közelebb kell kerülnie Artheniorhoz, mint általában. A tisztásra menni más dolog. Hiszen ott nyugalom fogadja az embert, és ha van is ott valaki, általában könnyű elvonulni előle az erdőszélre. A kereskedelmi úton viszont bárkivel összefuthat az ember. Sőt, több valakivel is. Az pedig jelentősen nagyobb társaság veszélyét jelenti, mint amihez Daahrnak az elmúlt fél évben szerencséje volt. Vagy akár években. Legszívesebben mélyen az arcába húzná fekete csuklyáját, hogy egy kósza tekintettel se találkozhassanak szemei. Azzal viszont meglehet, felhívná magára a figyelmet, elvégre gyanús alaknak tűnne tőle. Ő pedig minél gyorsabban maga mögött akarja tudni ezt a szakaszt. A lehető legtermészetesebb testtartással, tempósan halad előre, hiszen még hosszú út áll előtte, és szándékában áll napnyugta előtt hazatérni. A kert már vár rá. Addig is igyekszik elütni az időt azzal, hogy az erre termesztett gyümölcsöket tanulmányozza, és az út menti mezőkben, csalitosokban gyönyörködik.*
1171. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2025-08-07 12:35:43
Üzenet elküldve: 2025-08-07 12:35:43
Rang: Játékos
IC üzenetek: 261
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 261
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Megfontolt
- Elég legyen ott hátul! Nem üldöz minket semmi, és ahogy látják, már itt is volnánk.
* A kocsis mély hangjával próbál ura lenni a pániknak, amit Derk okozott. Bizonyára alig várja, hogy megválhasson az illetőtől. S ezt a vágyát igen hamar képes teljesíteni, csak jussanak beljebb, aztán imádkozhat, hogy többet ne lássa, bár erre már nem venne mérget. A többi utas is elnémul. Időnként látni, ahogyan beleborzonganak a gondolatba, bizonyára különböző szcenáriókat folytatnak le a fejükben, többjük biztos arról szól, hogy milyen lenne, ha eljutna az a valami a városig. Démon, isten, valami veszélyesebb? *
~ Csak azok félnek, akik féltik az életüket. ~
* Idejét se tudja, hogy mikor féltette utoljára a bőrét, talán mikor lapulva került meg egy orktörzs féleséget világelválasztó hegység egyik pontján. *
* A kocsis mély hangjával próbál ura lenni a pániknak, amit Derk okozott. Bizonyára alig várja, hogy megválhasson az illetőtől. S ezt a vágyát igen hamar képes teljesíteni, csak jussanak beljebb, aztán imádkozhat, hogy többet ne lássa, bár erre már nem venne mérget. A többi utas is elnémul. Időnként látni, ahogyan beleborzonganak a gondolatba, bizonyára különböző szcenáriókat folytatnak le a fejükben, többjük biztos arról szól, hogy milyen lenne, ha eljutna az a valami a városig. Démon, isten, valami veszélyesebb? *
~ Csak azok félnek, akik féltik az életüket. ~
* Idejét se tudja, hogy mikor féltette utoljára a bőrét, talán mikor lapulva került meg egy orktörzs féleséget világelválasztó hegység egyik pontján. *
1170. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2025-08-06 22:33:25
Üzenet elküldve: 2025-08-06 22:33:25
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 473
OOC üzenetek: 42
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 473
OOC üzenetek: 42
Játékstílus: Vakmerő
* Kiértek a mocsárból, végre. Itt megpihenhetnek egy kicsit. A tempón is lehet visszavenni. Sokat mondjuk nem ücsöröghet, mert a növényeket jó lenne mihamarabb betárolni. Kelletlenül, de megint útra kelnek, de azért több rövidebb pihenőt még így is beiktatnak útközben. A forgalmasabb út növeli a biztonságérzetét is, főleg, ha néha lát egy-két őrjáratot a város barna köpenyes őreivel. Kicsit jobb környéke ez, mint a kikötő, de mégiscsak hiányzik az neki egy kicsit. Nosztalgikus emlékek ébrednek benne, amik kitartanak egy darabig még a hosszú úton.*
1169. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2025-08-06 18:26:52
Üzenet elküldve: 2025-08-06 18:26:52
Rang: Kezdő játékos
IC üzenetek: 1
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 1
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
*A fák koronája között áttörő napfény aranyló foltokat vet a földre, mégis nyomasztó a meleg. A fák csendje természetes, túl természetes. Csak a levelek zizegnek a lágy szellőben, és néha egy-egy madár csipogása hallatszik, de a lány számára most mindez túl távolinak tűnik. A fa tövében ülve oldalra hanyatlott testtartása elárulja, hogy nem így tervezte. Csak pihentetni akarta a szemét. Csak egy pillanatra. Aztán újra elragadta az álom. Az amelyikből ismét hirtelen riad fel. Mellkasa gyorsan jár, zihálása visszhangzik a levegőben. A keze ösztönösen a torkához kap, mintha még mindig a füst fojtaná, mintha a régi sikoly még mindig a dobhártyáját verné belülről. Pár másodpercig nem mozdul, csak mereven bámul maga elé, pupillái kitágultak, testét verejték borítja, a vörös szálak nedves arcára tapadnak.
Az álom ugyanaz. Mindig ugyanaz. A füst, az a mély, rideg sötétség. A sikolyok, a fém suhogása, a kéz a vállán. És az utolsó pillanatban mindig az a pillanat, mikor odakint valaki végleg elhallgat. Ekkor ébred.
Lassan engedi le a kezét a torkáról. Próbál uralkodni a légzésén, de a szíve még kalapál. A fa tövében hagyott táskája felé nyúl, előhúz belőle egy rongydarabot, megtörli vele a nyakát és a halántékát. Arcán még mindig ott ül a zavaros, kialvatlan árnyék, a szeme alatt sötét karikák húzódnak, mélyen és makacsul, amiket próbál elrejteni a szándékosan erős sminkréteg mögött, de most talán jobban látszanak, mint máskor. A haját hátra simítja, aztán két tenyerébe temeti az arcát. A föld melege, a fa kérgének tapintása, a zöldellő fű illata valamelyest segítenek visszahozni a jelenbe. Egy lassú sóhaj után végre kinyújtózik, elgémberedett tagjait próbálva újra mozgásba hozni. Nem tudja pontosan, mennyi időt veszített. Egy óra talán? Több? A nap állása nem sok jót sejtet. Arthenior már közel van, de túlságosan elidőzött. Feltápászkodik. Mozdulatai feszesek, mintha nem bízna teljesen a saját testében. Megáll, csak egy pillanatra. Kezével a fa törzsén támaszkodik meg, amíg visszanyer valamennyit önmagából. A sárga szemei végig pásztázzák a tájat, de nem keresnek semmit. Inkább figyelnek, úgy, ahogy mindig is, csendben, éberen, háttérbe húzódva. Mintha nem akarna többé része lenni annak a világnak, amelyből egyszer már mindent elveszített.
Végül felkapja a táskát, amit átvet vállain, majd köpenyét, magára teríti, a csuklyát mélyebben az arcába húzza és elindul. A fűben, a porban már ott az újabb nyom, amit hátrahagy majd. Egy újabb hely, ahol nem marad sokáig. Egy újabb irány, ahol talán válaszokra lel. Vagy csak újabb álmokra.*
Az álom ugyanaz. Mindig ugyanaz. A füst, az a mély, rideg sötétség. A sikolyok, a fém suhogása, a kéz a vállán. És az utolsó pillanatban mindig az a pillanat, mikor odakint valaki végleg elhallgat. Ekkor ébred.
Lassan engedi le a kezét a torkáról. Próbál uralkodni a légzésén, de a szíve még kalapál. A fa tövében hagyott táskája felé nyúl, előhúz belőle egy rongydarabot, megtörli vele a nyakát és a halántékát. Arcán még mindig ott ül a zavaros, kialvatlan árnyék, a szeme alatt sötét karikák húzódnak, mélyen és makacsul, amiket próbál elrejteni a szándékosan erős sminkréteg mögött, de most talán jobban látszanak, mint máskor. A haját hátra simítja, aztán két tenyerébe temeti az arcát. A föld melege, a fa kérgének tapintása, a zöldellő fű illata valamelyest segítenek visszahozni a jelenbe. Egy lassú sóhaj után végre kinyújtózik, elgémberedett tagjait próbálva újra mozgásba hozni. Nem tudja pontosan, mennyi időt veszített. Egy óra talán? Több? A nap állása nem sok jót sejtet. Arthenior már közel van, de túlságosan elidőzött. Feltápászkodik. Mozdulatai feszesek, mintha nem bízna teljesen a saját testében. Megáll, csak egy pillanatra. Kezével a fa törzsén támaszkodik meg, amíg visszanyer valamennyit önmagából. A sárga szemei végig pásztázzák a tájat, de nem keresnek semmit. Inkább figyelnek, úgy, ahogy mindig is, csendben, éberen, háttérbe húzódva. Mintha nem akarna többé része lenni annak a világnak, amelyből egyszer már mindent elveszített.
Végül felkapja a táskát, amit átvet vállain, majd köpenyét, magára teríti, a csuklyát mélyebben az arcába húzza és elindul. A fűben, a porban már ott az újabb nyom, amit hátrahagy majd. Egy újabb hely, ahol nem marad sokáig. Egy újabb irány, ahol talán válaszokra lel. Vagy csak újabb álmokra.*
1168. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2025-08-05 21:43:55
Üzenet elküldve: 2025-08-05 21:43:55
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 302
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 302
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
*A wegtoreni léptei kissé újult erővel szaporáznak, amint a karavánút lassan elsimul, s a távolban feltűnnek Arthenior körvonalai. A poros föld helyét keményebb, simább keréknyomok veszik át, a szántóföldeket gondozottabb parcellák váltják. A táj hirtelen mintha rendezettebbé válna – kisebb gyümölcsösök sorakoznak az út mentén, a fákon már érőfélben lóg a termés, az ágak alatt árnyék remeg a forróságban.
Az út mentén kisebb tanyák tűnnek fel, rendezett udvarokkal, színesre festett kerekes kutakkal, a fák alatt megkötött kecskékkel. Egy-egy gyermek szalad végig a gyümölcsösben, a háttérben asszonyok duruzsolnak lócákon, a nyári madárcsicsergés pedig valahogy idillivé teszi a jelenetet. Nem az a fajta, aki gyakorta meglátja a szépséget az ilyesmiben, minden bizonnyal a pihenés ígérete lehel rózsaszín ködöt már elméjére.
A város külső falai már kivehetők a dombtetőről, ahonnan az út enyhén lejt. Arthenior nem hasonlít Wegtorenre, mégis van benne valami ismerős: a mozgás, az emberek sietsége, az zsúfolt élet lüktetése.
Mély levegőt vesz, ingébe kap egy kellemes, hűsítő szellő. Hosszú út van már mögötte, de hamarosan végre megérkezik a városba.*
Az út mentén kisebb tanyák tűnnek fel, rendezett udvarokkal, színesre festett kerekes kutakkal, a fák alatt megkötött kecskékkel. Egy-egy gyermek szalad végig a gyümölcsösben, a háttérben asszonyok duruzsolnak lócákon, a nyári madárcsicsergés pedig valahogy idillivé teszi a jelenetet. Nem az a fajta, aki gyakorta meglátja a szépséget az ilyesmiben, minden bizonnyal a pihenés ígérete lehel rózsaszín ködöt már elméjére.
A város külső falai már kivehetők a dombtetőről, ahonnan az út enyhén lejt. Arthenior nem hasonlít Wegtorenre, mégis van benne valami ismerős: a mozgás, az emberek sietsége, az zsúfolt élet lüktetése.
Mély levegőt vesz, ingébe kap egy kellemes, hűsítő szellő. Hosszú út van már mögötte, de hamarosan végre megérkezik a városba.*
1167. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2025-08-04 19:27:20
Üzenet elküldve: 2025-08-04 19:27:20
Rang: Játékos
IC üzenetek: 485
OOC üzenetek: 62
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 485
OOC üzenetek: 62
Játékstílus: Vakmerő
*Piszok nagy szerencséjük van, hogy ép bőrrel megússzák a dolgot, úgyhogy erre biztosan inni fog. Sokat! Csak előbb érjenek be a láthatatlan falak mögé, hogy egyrészt Fynnitől is meg tudjon szabadulni, másrészt hogy a terveit tovább szövögesse. A piactérről is vennie kell néhány holmit úgyhogy ez a nap is elég sűrű lesz, de mit van mit tenni, ha Merchen el akar intézni valamit, akkor azt egyedül ő teheti meg. Másban amúgysem bízik meg úgy, mint saját magában, igaz ezzel sokan lehetnek így. Főleg a kereskedők közül.*
1166. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2025-08-04 12:57:49
Üzenet elküldve: 2025-08-04 12:57:49
Rang: Játékos
IC üzenetek: 14
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 14
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Megfontolt
*Most nem kíván ugyanott menni, mint korábban, hogy kicsit feldobja a napját. Meg aztán újdonsült barátjának is akar elég időt hagyni, hogy megszokja őt. *
-Meg vagy még komám?
*A sün csak purcog egyet, majd visszabújik hogy tovább pihenjen.*
-Jól van jól van. Adok neked nevet is mit szólsz, legyen mondjuk Tüsök. Tetszik ? Tüsök a lókötő, jó lesz, nekem tetszik. Na menjünk csak szépen takarosan Tüsök, mer' sose érünk oda ahová oda kell érni.
*Mondjuk nem mintha halaszthatatlan dolga lenne, de azért akad tennivaló.*
-Meg vagy még komám?
*A sün csak purcog egyet, majd visszabújik hogy tovább pihenjen.*
-Jól van jól van. Adok neked nevet is mit szólsz, legyen mondjuk Tüsök. Tetszik ? Tüsök a lókötő, jó lesz, nekem tetszik. Na menjünk csak szépen takarosan Tüsök, mer' sose érünk oda ahová oda kell érni.
*Mondjuk nem mintha halaszthatatlan dolga lenne, de azért akad tennivaló.*
1165. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2025-08-04 09:25:07
Üzenet elküldve: 2025-08-04 09:25:07
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 26
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 26
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//A tudás pásztorai//
*Választ nem kap. Továbbra is csendben folytatják útjukat.
~Vajon miért ilyen csendes?~
A nő érdekes rejtvénynek bizonyul Yalathanir számára.
~Vajon milyen hamar tudom megtörni?~
Hena eddig erős személyiségről tanúskodott. De Yalathanir sármja majd elintézi a dolgokat. Nagy önbizalma van a nőkkel kapcsolatban. Nem ismeri őket, de mindent megtesz, hogy jól érezzék magukat a társaságában. Talpa alatt a mocsarat keményebb föld váltja fel. A legszívesebben megcsókolná, ha merné. De nem akar még nagyobb őrültnek tűnni a nő szemében.*
*Választ nem kap. Továbbra is csendben folytatják útjukat.
~Vajon miért ilyen csendes?~
A nő érdekes rejtvénynek bizonyul Yalathanir számára.
~Vajon milyen hamar tudom megtörni?~
Hena eddig erős személyiségről tanúskodott. De Yalathanir sármja majd elintézi a dolgokat. Nagy önbizalma van a nőkkel kapcsolatban. Nem ismeri őket, de mindent megtesz, hogy jól érezzék magukat a társaságában. Talpa alatt a mocsarat keményebb föld váltja fel. A legszívesebben megcsókolná, ha merné. De nem akar még nagyobb őrültnek tűnni a nő szemében.*
1164. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2025-08-04 08:41:52
Üzenet elküldve: 2025-08-04 08:41:52
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 276
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 276
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//A tudás pásztorai//
*Csendben halad végig az ingoványon. Annak ellenére, hogy szereti a helyet, tudja hogy milyen veszélyek forrása. A legszívesebben megint lekeverne egy nagyot az elfnek, de nem teszi. Csendben folytatja az utat. A végére egyre gyérebbé válnak az ingovány növényei és felváltja a tisztások, erdők növényzete. Földek, mezők, eldugott erdőket pillantanak meg. Hogy ő már hányszor tette meg ezt az utat? Viszont még mindig szépnek találja a természetet. A város forgataga itt nem érvényesül. A magányos tanyák lakói remek társaságok. Kivéve ha nem. Még nem kapott meghívást senkitől. Nem is biztos, hogy elfogadná. Az más, ha ő kéri, de ha felajánlják az más. A mostani sötét időkben jobb ha vigyáz magára az elf.*
*Csendben halad végig az ingoványon. Annak ellenére, hogy szereti a helyet, tudja hogy milyen veszélyek forrása. A legszívesebben megint lekeverne egy nagyot az elfnek, de nem teszi. Csendben folytatja az utat. A végére egyre gyérebbé válnak az ingovány növényei és felváltja a tisztások, erdők növényzete. Földek, mezők, eldugott erdőket pillantanak meg. Hogy ő már hányszor tette meg ezt az utat? Viszont még mindig szépnek találja a természetet. A város forgataga itt nem érvényesül. A magányos tanyák lakói remek társaságok. Kivéve ha nem. Még nem kapott meghívást senkitől. Nem is biztos, hogy elfogadná. Az más, ha ő kéri, de ha felajánlják az más. A mostani sötét időkben jobb ha vigyáz magára az elf.*
1163. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2025-08-04 07:12:18
Üzenet elküldve: 2025-08-04 07:12:18
Rang: Játékos
IC üzenetek: 485
OOC üzenetek: 62
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 485
OOC üzenetek: 62
Játékstílus: Vakmerő
-Haladjunk csak tovább, hunyok egyet. Kelts fel, ha van valami.
-Igen, uram.
*Válaszolja a kocsis, azzal pedig a tündér kárba font karokkal pihenteti szemét egy kicsit. Mivel nem alszik túl mélyen, hamar álmokat kezd látni. Egyik szebb, mint a másik. Először otthon van, az új kúriájában, s a festményét szereplő gyönyörűség megelevenedni látszik. Kecses mozdulatokkal lép ki az apkotásból, hogy finom ujjaival cirógassa Merchen arcát, majd testét, majd minden porcikáját egytől egyig. Hirtelen pedig varászütésszerűen az ő ruhái is elkezdenek eltűnni róla.*
-Igen, uram.
*Válaszolja a kocsis, azzal pedig a tündér kárba font karokkal pihenteti szemét egy kicsit. Mivel nem alszik túl mélyen, hamar álmokat kezd látni. Egyik szebb, mint a másik. Először otthon van, az új kúriájában, s a festményét szereplő gyönyörűség megelevenedni látszik. Kecses mozdulatokkal lép ki az apkotásból, hogy finom ujjaival cirógassa Merchen arcát, majd testét, majd minden porcikáját egytől egyig. Hirtelen pedig varászütésszerűen az ő ruhái is elkezdenek eltűnni róla.*
1162. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2025-07-30 20:09:36
Üzenet elküldve: 2025-07-30 20:09:36
Rang: Játékos
IC üzenetek: 85
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 85
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Árnyak a napvilágban//
*Zardilt vezetve tartja a szükséges távolságot a két Úrnő mögött. Ezen túl más dolga nincs is jelenleg. Hallgatja a két nőstény beszélgetését, de mivel az nem tartozik rá, tapintatosan azonnal el is felejti azt. Legalábbis a nagyját. Pár hasznos dolgot azért az eszébe vés olykor, hiszen sosem tudhatja, hogy mikor jönnek jól a részletek. Most van ideje nézelődni is, élvezi, hogy napfényben utaznak.
Mire kiérnek az ingoványból, elfogy a napfény is. A fák alatt meg sűrűbb a homály, és így érzésre az est is hamarabb lepi meg őket. Nem lát olyan jól a sötétben mint a két Úrnő, így hamarosan csak Zardil jelzéseire támaszkodhat az útviszonyokat illetően. A málha részét képezi különben néhány fáklya is, de amíg nem kap utasítást erre, nem gyújt meg egyet sem. Pedig szeretne, amúgy is iszonyatosan fáradt lábai minduntalan meg-megakadnak a simára taposott út egyenetlenségeiben.
Szinte már elalszik gyaloglás közben, mikor saját neve üti meg a fülét. Azonnal felélénkül és figyelni kezd. Hohó! Egyedül lehet a városban? Mennyi lehetőséget rejt ez! Tagjaiból szinte azonnal elröppen a fáradtság a gondolattól. Megállítja a málhást amikor előtte is megállnak, aprót ránt a vezetőszáron, és egyedül hagyja lovat hogy engedelmeskedjen az utasításnak.
Megáll Vhorossi Úrnővel szemben, és hiába hajtja le a fejét, meg így is magasabb a nősténynél. Ennek dacára mégis olyan, mintha az Úrnő tornyosulna felé. Szótlanul hallgatja a hozzá intézett szavakat, és akkor sem mozdul, mikor az Úrnő egészen közel hajol. Akkor vesz csak mélyebb levegőt amikor válaszolna, ám a szót belé fojtja az ütés. Meg sem nyikkan, csak nyel egyet. Arra gondol, hogy az Úrnő talán megsejtett valamit abból, hogy mennyire felvillanyozta a város gondolata. Érzi, hogy elharapott nyelvén rezes íz terjed.*
- Megértettem, Vhorossi Úrnőm. *-ha ez lehetséges, még jobban lehajtja a fejét. Eszébe sem jutott volna elszökni, vagy falsul szólni bárki előtt. A sötételfek mindent hallanak. Mindenről tudnak. És gyorsak, ha bosszúról van szó.-* Ahogy az Úrnőm kívánja.
*Fél térdre ereszkedik, és összekulcsolja ujjait. Úgy tartja kezét, hogy a nőstény kényelmesen tenyerébe léphessen, és ha ez megtörténik, egyetlen határozott mozdulattal emeli-löki fel az Úrnőt a nyeregbe. Máshol nem nyúl hozzá, annál értékesebbnek tartja a kezeit. Amúgy is biztos benne, hogy a nőstény ügyesen megkapaszkodik és elhelyezkedik majd. Ezután ott marad a ló mellett, hiszen másra nem utasították.*
*Zardilt vezetve tartja a szükséges távolságot a két Úrnő mögött. Ezen túl más dolga nincs is jelenleg. Hallgatja a két nőstény beszélgetését, de mivel az nem tartozik rá, tapintatosan azonnal el is felejti azt. Legalábbis a nagyját. Pár hasznos dolgot azért az eszébe vés olykor, hiszen sosem tudhatja, hogy mikor jönnek jól a részletek. Most van ideje nézelődni is, élvezi, hogy napfényben utaznak.
Mire kiérnek az ingoványból, elfogy a napfény is. A fák alatt meg sűrűbb a homály, és így érzésre az est is hamarabb lepi meg őket. Nem lát olyan jól a sötétben mint a két Úrnő, így hamarosan csak Zardil jelzéseire támaszkodhat az útviszonyokat illetően. A málha részét képezi különben néhány fáklya is, de amíg nem kap utasítást erre, nem gyújt meg egyet sem. Pedig szeretne, amúgy is iszonyatosan fáradt lábai minduntalan meg-megakadnak a simára taposott út egyenetlenségeiben.
Szinte már elalszik gyaloglás közben, mikor saját neve üti meg a fülét. Azonnal felélénkül és figyelni kezd. Hohó! Egyedül lehet a városban? Mennyi lehetőséget rejt ez! Tagjaiból szinte azonnal elröppen a fáradtság a gondolattól. Megállítja a málhást amikor előtte is megállnak, aprót ránt a vezetőszáron, és egyedül hagyja lovat hogy engedelmeskedjen az utasításnak.
Megáll Vhorossi Úrnővel szemben, és hiába hajtja le a fejét, meg így is magasabb a nősténynél. Ennek dacára mégis olyan, mintha az Úrnő tornyosulna felé. Szótlanul hallgatja a hozzá intézett szavakat, és akkor sem mozdul, mikor az Úrnő egészen közel hajol. Akkor vesz csak mélyebb levegőt amikor válaszolna, ám a szót belé fojtja az ütés. Meg sem nyikkan, csak nyel egyet. Arra gondol, hogy az Úrnő talán megsejtett valamit abból, hogy mennyire felvillanyozta a város gondolata. Érzi, hogy elharapott nyelvén rezes íz terjed.*
- Megértettem, Vhorossi Úrnőm. *-ha ez lehetséges, még jobban lehajtja a fejét. Eszébe sem jutott volna elszökni, vagy falsul szólni bárki előtt. A sötételfek mindent hallanak. Mindenről tudnak. És gyorsak, ha bosszúról van szó.-* Ahogy az Úrnőm kívánja.
*Fél térdre ereszkedik, és összekulcsolja ujjait. Úgy tartja kezét, hogy a nőstény kényelmesen tenyerébe léphessen, és ha ez megtörténik, egyetlen határozott mozdulattal emeli-löki fel az Úrnőt a nyeregbe. Máshol nem nyúl hozzá, annál értékesebbnek tartja a kezeit. Amúgy is biztos benne, hogy a nőstény ügyesen megkapaszkodik és elhelyezkedik majd. Ezután ott marad a ló mellett, hiszen másra nem utasították.*
1161. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2025-07-30 16:20:31
Üzenet elküldve: 2025-07-30 16:20:31
Rang: Játékos
IC üzenetek: 50
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 50
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Árnyak a napvilágban//
*Érti, hogy nem csak ő és az ő igényei léteznek a világban, de nem abból a fából faragták, hogy ez érdekelje is. Elariionnak itt kellene lennie mellette és bosszantja, hogy most nem minden a kénye és kedve szerint történik. Ha csak néhány hatról van is szó, amit távol kell tőle töltenie, akkor sem tud ezzel kiegyezni. Tudja jól, hogy nem volna szabad félkarúnak éreznie magát a hím nélkül, de nem tudja az idejét annak, hogy mikor voltak egymástól huzamosabb ideig távol. Tán éppen ezért helyeztek rá nyomást. Más könnyebben felismeri fiatalos gyengeségeit, mint ő maga.*
- Nos elfoglalt akár Artheniorban is lehetne.
*Mondja, de igyekszik kiirtani a sértettséget a hangjából. Kapóra is jön, hogy a nőstény beszél, s a meglehetőst képlékeny jövője körül forog az elméje. Emellett szorosabbra igyekszik fűzni a viszonyt azzal, akiben megvan a kellő elszántság ahhoz, hogy kiemelkedjen még egy ember uralta városból is. Cseppet sem csodálkozik, hogy vetélytársnak tekintik odahaza Vhorossit. Sötét mosolyra húzódnak telt ajkai.*
- A fejedben már kész tervek vannak, ha nem tévedek. Nem riaszt meg, hogy kivethetnek magukból? *Kérdi, de azt már nem tudja, hogy a válasz őszinte lesz-e, vagy túlzott magabiztosságával kíván majd válaszolni.*
- A mágián kívül vajmi kevés dolog érdekel. *Mondja elmerengve, mégis kissé színtelen. Mintha nem uralná félelem, csupán a helyi piaci zöldségárakról diskurálna.* - De talán igen fontos volt a városnak az Acélbank hitele. Talán, ha a családunk valamelyik tagja be tudna kerülni a tanács körébe, az megerősítené helyzetünket a városban. Vagy volnának olyan arcátlanok, hogy a segítőiket nem engedik maguk közé?
*Valójában nem rendelkezik átfogó tudással, de érzi, hogy bizonyítania kell, hogy megmaradhasson a megszokott kényelmes élete. Már azt is nehezen viseli, véréhez hasonlóan, hogy az út közben rászegeződő szemek nem úgy tekintenek rá, mint otthon.
Naren figyelmének felhívása szórakoztatja viszont. Nem szól bele, csupán figyel, miközben élvezi, hogy végre rájuk ereszkedett a sötét. Hogy nem vágyik egy fogadóra, az bizonyos, de szívesen térne már nyugovóra, vagy enne egy jót.*
*Érti, hogy nem csak ő és az ő igényei léteznek a világban, de nem abból a fából faragták, hogy ez érdekelje is. Elariionnak itt kellene lennie mellette és bosszantja, hogy most nem minden a kénye és kedve szerint történik. Ha csak néhány hatról van is szó, amit távol kell tőle töltenie, akkor sem tud ezzel kiegyezni. Tudja jól, hogy nem volna szabad félkarúnak éreznie magát a hím nélkül, de nem tudja az idejét annak, hogy mikor voltak egymástól huzamosabb ideig távol. Tán éppen ezért helyeztek rá nyomást. Más könnyebben felismeri fiatalos gyengeségeit, mint ő maga.*
- Nos elfoglalt akár Artheniorban is lehetne.
*Mondja, de igyekszik kiirtani a sértettséget a hangjából. Kapóra is jön, hogy a nőstény beszél, s a meglehetőst képlékeny jövője körül forog az elméje. Emellett szorosabbra igyekszik fűzni a viszonyt azzal, akiben megvan a kellő elszántság ahhoz, hogy kiemelkedjen még egy ember uralta városból is. Cseppet sem csodálkozik, hogy vetélytársnak tekintik odahaza Vhorossit. Sötét mosolyra húzódnak telt ajkai.*
- A fejedben már kész tervek vannak, ha nem tévedek. Nem riaszt meg, hogy kivethetnek magukból? *Kérdi, de azt már nem tudja, hogy a válasz őszinte lesz-e, vagy túlzott magabiztosságával kíván majd válaszolni.*
- A mágián kívül vajmi kevés dolog érdekel. *Mondja elmerengve, mégis kissé színtelen. Mintha nem uralná félelem, csupán a helyi piaci zöldségárakról diskurálna.* - De talán igen fontos volt a városnak az Acélbank hitele. Talán, ha a családunk valamelyik tagja be tudna kerülni a tanács körébe, az megerősítené helyzetünket a városban. Vagy volnának olyan arcátlanok, hogy a segítőiket nem engedik maguk közé?
*Valójában nem rendelkezik átfogó tudással, de érzi, hogy bizonyítania kell, hogy megmaradhasson a megszokott kényelmes élete. Már azt is nehezen viseli, véréhez hasonlóan, hogy az út közben rászegeződő szemek nem úgy tekintenek rá, mint otthon.
Naren figyelmének felhívása szórakoztatja viszont. Nem szól bele, csupán figyel, miközben élvezi, hogy végre rájuk ereszkedett a sötét. Hogy nem vágyik egy fogadóra, az bizonyos, de szívesen térne már nyugovóra, vagy enne egy jót.*
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1292-1311