//Reggel//
*Miközben kiélvezi a reggeli ízeit, mintha olyasvalaki lenne, akinek a kelleténél többet kellett koplalnia, végighallgat mindenkit, azon tűnődve, hogy miért nincsen benne félelem, inkább csak tompa, rossz előérzet? Utóbbi azonban azóta vele van, hogy otthonról száműzték, szinte már megszokott, ha nem is szívesen látott vendég a lelkében, így már nem is nyugtalanítja annyira, mint eddig.
Bár Intath is, és távoli rokona is elég meggyőző, ami őt illeti, valamiért továbbra sem képes hinni benne, hogy rosszabb lenne a helyzet a városban most, mint azon a napon, amikor az életüket féltve menekültek el onnan, bármennyire is így festi le mindenki a helyzetet.
Persze nem zárja ki a lehetőséget, hogy ő az, aki téved, ugyanakkor abban is biztos, hogyha valamihez nincsen most kedve, akkor az még egy hosszú út valami helyre, amit egyáltalán nem ismer.
Mégis örül, hogy Lau beszél helyette, miközben azon gondolkodik, hogy mi az a különös erő, amely mintha ellenállhatatlanul vonzaná a városba vissza.
Talán ostobaság visszamenni, és nem indokolja semmi más, mint az elf lányhoz való ragaszkodás, és korábbi döntése, miszerint mindenképpen vele marad, az ő érdekében, de a sajátjában is.
Azonban bárhonnan is nézi, és forgatja meg magában a gondolatot úgy tűnik, hogy igazán biztonságban ezen a világon csak szülei és a barátai társaságában lehet a létező, bár előbbieknél is csak akkor, hogyha szerető szülők.
Jelenleg úgy érzi, hogy ennyi, amit megtanult, amióta száműzetése megkezdődött. Sem a nemesség, sem a rokonok, sem az ő ígéretük arra, hogy meg fogják védeni őt nem volt képes megóvni a veszélyektől.
A mágiának a közelébe sem jutott, bár az tény, hogy a Nairadától kapott, és egy álmatlan éjszakán kiolvasott könyvnek köszönhetően sokkal többet ért abból, hogyan kell felélesztenie magában, mint korábban valaha.*
- Én is nagyon köszönök mindent, de egyetértek Lauval. Nem bujkálhatunk itt örökké. És nem is futhatunk örökké és mindig máshová. Kell egy hely, ahol letelepedhetünk. Ezen kívül pedig nem vagyunk nemesek, és sohasem ártottunk senkinek. Ellopni sincs tőlünk mit. Ugyanannyi esélyünk van túlélni Artheniort, mint bárki másnak, aki ott született.
*Elhallgat kicsit, hogy megeméssze az általa éppen kimondott szavakat. Lélekben és gondolatban igazából már régen döntött, így kimondva mégis más színezetet kap minden egyes szó. Így válik döntése végleg visszavonhatatlanná.*
- Én is örülnék neki, ha velünk tartanál, de persze megértem, ha nem. *mosolyog Intathra.*
- Remélem képes leszek megtartani az ígéretet, amit tegnap tettem. *teszi hozzá a lehető legőszintébben. Tényleg reméli, hogy az erdei tó partján való hús és hagymasütögetés nem csak álom marad, és élnek addig mind a ketten, hogy valóság lehessen.
Azt, hogy az elf velük tartson tényleg szeretné, mégis olyan érzése van, mintha búcsúzkodna.*
- Nos, még egyszer mindent köszönök! Jó utat és a legjobbakat! *hajol meg a házigazdák és Intath felé is, majd elmegy összeszedni holmiját, ami még mindig egy táska, amely két játéknyulat, és valamennyi "kincsét" tartalmazza.
Éppen csak papírt kér a szolgálóktól, és valamit, amivel írhat rá, hiszen tudja, hogy még adós édesanyjának egy levéllel, amiben elmesél mindent, ami eddig történt vele azóta, hogy elkezdte száműzetése végtelennek tűnő napjait. Persze nem most kezdi el írni mindazt, amit sokkal jobban szeretne élőszóban elmondani, de reméli, hogy talán útközben lesz lehetősége legalább pár sort majd a papírra vetni.
Ami őt illeti mindenesetre útra készen áll. Laut várja az előtérben, hogy indulhassanak.*
A hozzászólás írója (Luninari Heiphine) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2018.10.09 21:53:33