//Új kezdetek//
//Másnap//
*Miután minden elrendeztek, már, amit lehetséges, elindul a hármas és komótos tempóban haladnak a fák lombja alatt, de még így is gyorsabban, mint előző nap, amikor egy egész falunyi elffel tették meg ugyanezt az utat csak az ellenkező irányból.
Úgy tűnik, a korábbi vándorlás ténye felkeltette Tinthereth érdeklődését is, amit meg is fogalmaz a csuhátlan csuhás felé. Az elől haladó erdőmélyi elf nosolytalan pillant vissza, kicsit lelassít, hogy az erdei hosszúéletűvel egy vonalban haladjon tovább előre. Gyanítja, hogy a kérdés gyökere nem most fogalmazódott meg Tintherethben, de most jött el az ideje, hogy fel is tegye.*
- Nem hoztam őket. *Kezd bele a válaszba. A kérdés és arra adandó válasz feléleszti emlékeit a nem is túl régi múltról. A temetőről, a templomról, a temetésről, s a halálmadárról, amely a mellkasába rágta magát. Amitől kicsit... meghalt.*
- Nemrég a város alatt megnyílt a föld, sokan elvesztették az otthonukat, de voltak házak, amelyek tűz martalékává lettek. Ezek a családok ott voltak, amikor megtisztítottuk Eeyr oltárát a sötétség gyalázatától, segítettek nekünk. *Meséli halk hangon. Nem szívesen beszél ezekről az időkről, de úgy gondolja, tartozik ennyivel a hozzájuk csatlakozóknak, hogy ismerteti velük az igazságot. Ha nem is a teljes igazságot, de egy részét.*
- Amikor sikerrel jártunk, én úgy döntöttem, hogy letelepedem az erdőben. Felajánlottam a városiaknak, hogy tartsanak velem. Az elf családok közül csaknem mind eljött velem és mások is, nem csak elfek. Otthont és békét kerestünk, egy új jövőt. *Néz szomorú pillantással az erdei elfre.*
- Nem hiszem, hogy félnünk kell bármitől is. *Mondja, de egy szívdobbanásnyi időre megtorpannak az ajkáról pergő szavak. Élesen él benne a kép, amelyben Hanlorennel együtt állnak a fehér csuhás ismeretlen előtt, aki biztosítja őket, hogy nem lesz nyugodalmuk. Alighanem életük végéig kísérteni fogja őket Sa'Tereth árnya.*
- Semmi sem kötötte már őket a városhoz, így velem jöttek és most otthont teremtünk magunknak. *Halovány mosolyt erőltet a vonásaira, pedig nincs kedve mosolyogni. Azok után, amit átélt és tapasztalt, a pillanatok, melyeket a Kárpit Túloldalán töltött, valahogy elvették tőle az őszinte öröm élményét. Mintha a bőrébe égett fekete madáralak a lelkén is nyomot hagyott volna.*
- Nem aggódom, me'Ochass, kérlek, te se mérgezd vele a lelked. *Mondja még, ezúttal egy hajszálnyival őszintébb a mosolya. Ämeada felé is néz, nem szeretné az elf lányt megrémiszteni szavaival, lombzöld tekintetéből kiolvashatja, bármi is történjen, ő mindent igyekszik békésen megoldani.*
- Tudom, hogy nem a legkényelmesebb Híjas nyerge, ha megállnál, szólj bátran. Jó időt futunk. *Néz az ég felé a csuhátlan csuhás.*
//Az örök magányosok útja//
~ Jöjj hát, jöjj hát,
A fánál várok rád.
Ahol a gyilkos kérte
Kedvese irgalmát... ~
*Ezúttal nem teljesen ugyanazt az utat járják be, mint előző nap, az Arthenior közeli erdőket kevésbé érintve kíván a csuhátlan csuhás elhaladni a város mellett, hogy a szántóföldekre forduljanak rá Amon Ruadh felé.
Ismerősnek tűnik a vidék, pedig úgy érzi, sohasem járt erre, bár meglehet, hogy korábban mégis. Lassabbra fogja Éjvihar léptét, ami feltűnhet társainak, láthatóan hegyezi a fülét. A fák közül romos ház bukkan fel, ahogy közelednek, de tíz méternél közelebb nem közelíti meg az elhagyatottnak tűnő épületet.
Nem messze esztelen nevetés ver fel egy csapatnyi varjat. A lombszín szemek a fekete madarak röptét követik egy ideig, fájón masszírozza meg a mellkasára égett fekete jelet, ahogy oldalt lecsúszik a nyeregből. A nevetés túl ismerősen csengett elf füleiben.*
- Szálljatok le. *Utasítja keményen két társát, ahogy puhán földet ér, jobbja a hátára szíjazott wegtoreni penge markolatára fonódik.*
- Tinthereth, kösd ki a lovakat és kövessetek. *Nem, nem fogja egyedül hagyni őket. Vele nem.
Elf érzékei céltudatosan vezetik a hangforrás irányába, de bevárja társait, mielőtt elindulna.*
- Ne tegyetek semmit, kérlek, amíg nem szólok. *Nem kéri őket, hogy ne ragadjanak fegyvert, de reméli, hogy hallgatnak rá. Lombzöld tekintete Ämeadáét és az erdei elfét keresik, igyekszik megnyugtatni őket, hogy nem lesz baj, de tudja, ennek az ellenkezője is könnyedén bekövetkezhet.
Óvatos léptekkel halad előre, míg meg nem pillantja a hang forrását, az Átkozott Szerzetest.*