//Második szál//
//Három vándor//
*A tűz mellett félig guggolva, félig térdelve nem kíván beleszólni Lyzendra és Umon kibontakozó vitájába. Olyan csörte ez, amelyben neki nincs helye, csak azokra a kérdésekre ad választ, amelyek rá és cselekedeteire vonatkoznak. Ám amikor Átok közel lép az elf nőhöz, érezhetően megfeszül. A pozíció tökéletesen megfelel egy gyors indításra, mozdulatra, ha Átok elragadtatná magát, akkor minden bizonnyal időben, de legalább megfelelő intervallumban tudna cselekedni. De úgy tűnik, efféle közbeavatkozásra nincs szükség, mert Lyz és az átkozott szerzetes csak szóbeli harc sorompójába állnak.
Amikor a másik csuhás felé int, miszerint ő küldte Xauzurt Umonért, csak kurtán, beleegyezően bólint. Valóban így volt és csak őt várta, de be kell látnia, hogy most örül, hogy Lyzendra is eljött.
Aenae szóba kerülésére fájdalom érkezik, tompa, sajgó érzés, de azt tapasztalja, hogy ugyanezt érzi a mellkasában is. Koncentrálnia kell, hogy ne szisszenjen fel, a kendő felett ráncba gyűrődik nemesen metszett orrnyergén a bőr, ahogy igyekszik úrrá lenni a kínon. Csak akkor észleli, hogy Umon leült vele szemben a tűz átellenes oldalán, amikor felnéz. Szavaira nem felel semmit, csak némán nézi a lángok sárgás táncán át. Vagy mert nincs mit mondania, vagy mert nem is akar hozzáfűzni semmit.
Amikor Átok azzal a szófordulattal él, hogy "még" nincs kedve a lelki torzuláshoz, felnéz rá, csendesen, hidegen. Nem tudja, miért használta ezt a kontextust, de ebben a formában és pillanatban elég szerencsétlen választás volt.*
- Miért, eljöhet az idő, amikor majd kedvet kapsz hozzá. *Ami a legijesztőbb, hogy ezúttal sem gúnyolódik, úgy tűnhet, mintha csak az idő hossza érdekelné, ami addig eltelhet.*
- Olyan nincs, hogy nem vagy biztos benne. Nincs más út, különben nem maradhatsz Lyzendra mellett. *Ítéletet mond, nem lehetőséget közöl.*
- Ez nem az ízlésről szól, hanem arról, hogy az út jó vagy rossz és milyen hatással lesz a jövőre. Nem az a lényeg, hogy hogyan döntesz, mert az eredmény úgyis csak a döntés után derül ki. Az a lényeg, hogy felismered-e időben a hibát és képes vagy-e visszafordulni vagy a helyes útra visszatérni. *Egészíti ki saját meglátásaival Umon szavait.
Hogy újra vezérnek titulálja, annyira elvonja a figyelmét, hogy a kérdést valójában fel sem fogja. Bár, ha másképp volna sem tudna mit hozzászólni, neki Vadvéd javai semmit sem számítanak. Kivéve egyetlen egyet, amiért egyszer biztosan visszatér még egy rövid időre.*
- Ahogy mondtam, csak a saját parancsaimat ismerem. *Szögezi le újra. Csak úgy tűnhet, mintha minden kérdésre tudná a választ, pedig nem úgy van. Amit követ, az is csak homályos utalás, intuíció, de legalább van egy jelző benne, ami mindig mutatja, hogy jó úton jár e. Ám azt a "jelzőt" nem szeretné Lyznek.*
- Ha lesznek is jelek, azokat biztosan érteni fogod. De úgy hiszem, hogy igaz, amit mondok. Mennetek kell. *Ez biztos pont, más lehetőséget úgysem lát.
Lyzendra ötletelésére újra beléhasít a fájdalom, koponyája belsejét savként marja minden tétlenséggel töltött másodperc és neki nem az a dolga most, hogy megoldást találjon az erőd kincseinek kimentésére.*
- Menjetek... amint lehet. *Nyög fel fogai rácsán át szűrve a felesleges szavakat. Nem ő tartja feleslegesnek, ó, nagyon szívesen segítene.*
- Hagyjatok ott mindent, az erdő rövid időn belül visszaveszi, ami az övé. *Kénytelen összeszorítani a szemeit, de még így is fehér foltként pattognak szeme előtt a kín szikrái.*
- Többiek? *Szisszen fel.*
- Kik többiek? Kevesen vannak, akik valaha is valóban hálásak voltak az Erdő Szívének, hogy befogadta őket. Nem otthon volt nekik, csak vendégség, akkor is, ha kiérdemelték a kegyet, hogy a Fákban Lakó birodalmában élhettek és megosztotta velük minden kincsét. Nem én vallottam kudarcot és nem te, me'ochass, hanem ők és most jobb, ha hallgatnak rád. *Ökleit szemeire kell tapasztania, hangja el-elcsuklik, az eddig mellette békésen várakozó irbisz hirtelen felpattan, s ezúttal a csuhás elfre kezd el morogni, miközben kivillantja rá tépőfogait. Lám, nem tanácsos parancsai ellen cselekednie még saját szerzetesének sem.*
- Akik pedig valóban hisznek, menni fognak, érezni fogják, hogy a kegy elveszett. De mások helyett nem dönthetsz, nem cselekedhetsz, ha a jó szó ellenére vakon és süketen bitorolják az Erdő Szívének már nem létező jóindulatát és kihívják maguk ellen a vadont.
- Mindenki... a saját... sorsának... döntnöke.
*Az utolsó szavakat már nyögve ejti ki és mire a végére ér, eszméletlen terül el a tűz mellett, felakadt szemeiben elpattant pár ér, vörösre festve a feketébe hajló egykoron zöld íriszek körüli területet. Orrából vér szivárog, de légzése egyenletes és ütemes. Lassan lecsukódnak szemei.
Az irbisz, mintha erre várt volna, abbahagyja a morgást, látszólag szelíden lép a csuhás teste mellé, hogy megszaglássza, majd kérdőnek tűnő sárgás szemekkel néz fel a két másik halandóra.*