//A hosszúra nyúlt kalandozás másnapján//
*Csak biccent Laor szavaira. Most egy darabig elege van a rendkívüli dolgokból, vagy legalábbis a rendkívüli dolgok azon fajtájából, mely a valóság és az idő szövetére hány fittyet. Ennek ellenére persze a hosszas unalom és semmittevés gondolata sem imponál neki különösebben, így reméli, hogy akad majd valami elfoglaltság, mely segíthet benne, hogy idejét hasznosan töltse el.
A pihenésről szóló szavak rántják ki gondolkodásából, és halkan felnevet.*
~Végre van egy pár hat nyugalom, és már a következő rémálmon agyalsz?~
*Legalább amiatt nem kell aggódnia, hogy ellustul.*
-Azt hiszem, rám is fér.
*Mosolyodik el, majd ahogy a másik harcos átveszi az elpakolás feladatát, biccent neki, felkapja a zsákját, majd elindul kifelé az erődből.
Lassabban, kevésbé céltudatosan gyalogol keresztül a városon, mint ami általában szokása. Tegnap este kimerültsége miatt nem igazán nézelődött, ám most mégis talán kissé csodálkozva szemléli a házakat, embereket, apró változásokat, és változatlan tényezőket... Ahogy ma ismét eszébe jutnak Aenae szavai a két éves távollétről, már kicsit nehezebben fér a fejébe a dolog.
Nem érződött két évnek, vagy két napnak... inkább az időn kívül érezte magát. Milyen sok minden történhet két év alatt, és mégis mennyire ugyanolyan maradhat minden... Nem sok ismerőse vagy kapcsolata volt Amonon, érkezése és távozása között alig telt el pár hónap, és valahol gyanítja, hogy az a pár valaki, akikkel bármiféle viszonyt is ápolt errefelé, ennyi idő alatt már régen halottnak könyvelhették el.
Arról nem is beszélve, hogy eleget változott ennyi idő alatt, hogy az akár már a felismerését is megnehezítse. Új, mágikus páncélzata még úgy is felé vonja a figyelmet, hogy a ködköpenyt elzáró reteszt távozása előtt becsúsztatta, és füleinek hiánya, valamint hajszínének finom változásai sem maradnak észrevétlenül.
Ilyen és hasonló módokon merengve ér el végül Amon Ruadh kovácsműhelyéhez... eszébe ötlik a félkész épület, melynek építésében ő is részt vett, mielőtt elindult volna az Ingoványba. Láthatólag az ő segítsége nélkül is sikerült befejezni a munkálatokat, és a bentről érkező hangok, valamint a füst kombinációja alapján úgy tűnik, a mesterek is beköltöztek már.
A bejárat előtt állva aztán egy ingerült sóhaj hagyja el ajkait. Tudja, hogy sosem fog már hozzászokni az átokhoz, mely az ajtókat komoly ellenségeivé teszi. Innentől kezdve az dönti el a további lépéseket, hogy az egyik kovácsot látja-e valahol, a műhelyen kívül, vagy azon belül. Ha nincs ekkora szerencséje, akkor marad a kiabálás.*
-HAHÓ! BEMEHETEK?
*Szólítja meg ez esetben a benti kovácsmestereket, hátha egy igenleges válasszal megkerülheti, hogy hosszasan kelljen magyaráznia mágikus problémája mibenlétét.*