// Brynhild //
*Valaha merészet álmodott: hősként emelni diadalra kardot, híveket és társakat vezetni győzelemre olyan csatákban, amiket bárki más esélytelennek tartott volna. Elérni azt, amit hozzájuk hasonló soha, vagy emberöltőnként csak egyszer képes. Lovaggá emeltetni és elismerést kapni dacára annak, hogy pórnak, névtelennek születtek mind. Osztozni vágyban és eredményben egyaránt, erősnek lenni egységben vagy elbukni magányosan. Ez volt és lett volna jelmondatuk.
De az élet úgy rendelte, hogy a sorsa más fordulatot vegyen. Ismerte atyját és anyját is, de sokadik éhes száj volt, aki teher csak a család számára, ellenben jó munkaerő lehet a megfelelő helyen. Az első lelencháznál a kertekben dolgozott, a másodikban már nem maradt meg elég hosszú ideig ahhoz, hogy munkára fogják. A majorátusok területén hontalan lett önakaratából, mert úgy gondolta, hogy az még mindig jobb élet, mint amit a kényszerfogadók nyújtani tudnak neki. Nem volt egyedül szabadságvágyával, egy-kétszer még társak is szegődtek mellé a szökésben, de általában meggondolták magukat az első olyan éjszakán, ahol a szabadban áztak. A hűvös avarföldnél vagy a kemény barlangkőnél a szúrágta faágyak sokkal jobb megvilágításba kerültek. Éveken keresztül élt így, hol magányosan, hol időszakos társak által követve. Az öntörvényű lét rábírta, hogy elvegye magának amire szüksége van. Rablóként, közönséges bűnözőként gyakran üldözték, pedig többet sohasem vett el annál, mint amire feltétlenül szüksége volt. Aranyból keveset lopott, terményt vagy jószágot szerzett magának. Ha el is kapták, mindig ugyanaz történt: visszaerőltették gondviselők felügyeletébe, ahonnét megszökhetett. Megtanulta hát, hogy ha szabad akar maradni, akkor ahhoz meg kell tudnia védeni magát. Első fegyvere egy somfa bot volt, amivel kisfiúk játszanak háborúsdit falvakban – épp ahogy vész idején apjuktól látták, kényszersorozásukat követően. Nem volt mestere, hátán, karján, lábán és arcán csattanó büntetésekből tanulta ki, hogy mikor harcolhat, és mikor kell menekülnie.
Álmában ezt a korszakot látja: egyet, ami már elmúlt és egyet, amit vágyott. Amiről még mindig nem mondott le teljesen. Miért ne valósulhatna meg? A sátorban fekve mellkasáig húzza a takarót és feje alá hajtja karjait, úgy bámulja a szél által tépázott ponyvaplafont. A fabódéban éppen csak annyit ivott, ami kellemes, nyugtató álmot hoz a testnek. Nem is tart soká, és a platón dühöngő időnek köszönhetően azt sem hallja, amikor félrelebbentik a sátorbejárót. A kalandos regényekben a hőst mindig úgy ábrázolják, hogy álmát éberen alussza és a legapróbb neszre is képes gyorsan reagálni. Túlvilági lényekként idealizálják őket, akik képtelenek hibázni. Khan azonban nem több egyszerű férfinél, aki valamelyest ért a kardforgatáshoz és hadviseléshez (Gabrien szerint a szavakhoz is). Hildi a hátán fekve, ugyanabban a pózban találja a férfit ahogy az lefeküdt: ha nem lennének csukva szemei hihetné azt is, hogy még mindig a „plafont” bámulja. Halkan szuszog, ami vagy azt jelenti, hogy szerencsés ember vagy még nem alszik túl mélyen. Egészen addig, amíg meg nem érzi, hogy valaki ugyanazon takaró alá akarna bújni alva marad. De nem részeg és nem is érzéketlen arra, ami körötte történik. Különösen, ha ő áll az esemény középpontjában. Nem nyitja fel szemeit, szinte anélkül is biztos benne, hogy ki surrant a sátorba. Visszafogott hangon szól, nem akar ráijeszteni a jövevényre.*
- Menj haza és pihenj le, leány. Rossz férfit néztél ki.
A hozzászólás írója (Khan Lero) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2015.01.05 00:02:23