//Második szál//
//A kikötő sötétebb oldala//
*Ó, ha sejtené ez a szerencsétlen, szürke társaságára kárhoztatott ork azt, mennyire nem kerek ez a mélységi nő, talán egy fokkal nyugtalanabbul fészkelődne a társaságában. Vagy továbbra sem tartana tőle, gondolván, hogy egy őrült kormossal könnyű szerrel elbánik, s itt a kikötőben aligha lenne furcsa látvány egy kocsma oldalánál verekedő párocska. Őrült. Talán tényleg ez a legjobb szó, már ha létezik egyáltalán ilyen eme állapot lefestésére. Az a sötét, üres, bizonytalan és fenyegető űr, ami néha oly erőszakosan akarja elönteni a nő tudatát, talán csakugyan elméjének egy megbomlott, s jó mélyre elnyomott része, amit tehetetlenségében elnevezett Szörnynek. Egy árnyék, ami mindenhová csendben kíséri, de nem észrevétlen, mindig érezteti egyértelmű jelenlétét. Mintha mindenkin mindig csak eszelősen nevetne, jól elszórakozva azon, hogy nem látják, nem veszik észre, csak ha már késő.
Az ork szájából elhangzó szavakkal nem tud vitába szállni. Olyanok kicsit, mint valami naiv öreg bölcsességei az élet, küzdelem, s szabadság értelméről. Belekötni nem lehet, mert a maga nemében mind igaz, csak nem találtak megfelelő fülekre. Hallott a lány már nem egy magasztos mondatot, prédikációt, de üres próbálkozások voltak csupán arra, hogy bezörgessenek egy romlott, sötét, fejletlen lélekhez. Így hát válaszul azt teszi, amit ilyenkor mindig, egy belerögződött mozdulatsor, amelyet kocsmákban, részeg beszélgetések közben lesett el a többiektől, hogy legalább egy kicsit normálisnak tűnjön. Vesz egy mély levegőt, mintha sóhajtana, s bólint egy aprót, kifejezéstelenül.
Mulatságos lehet, amikor egy rossz színész próbál olyan érzelmeket eljátszani, amihez se köze, se tehetsége. Ilyesmi látvány lehet most Reyraa is, próbálkozik egy olyan álarc felvételével, ami abszolút nem passzol rá, de még mindig jobb, mint megmutatni az alatta rothadó bőrt.*
- Az élethez ragaszkodom. Talán túlságosan is.
*Megpróbál valami mélabúsan komor tekintettel felnézni, hogy demonstrálja, bizony ott van a szürke, koszos bőr mögött az az érző lélek. S hogy miért akarja hirtelen oly nagyon elhitetni asztaltársával, hogy őt is olyan motivációk, érzések vezérlik, mint az átlagot? Talán mert észrevette, hogy a másik meglátott benne valamit. Valami olyat, amiről mindketten tisztán érzik, hogy nem passzol. Nem egy sima rossz tulajdonság, vagy gyenge pont. Kézzel megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan zavar, ami sötét ködként gomolyog az ezüst íriszek mélyén, kiszámíthatatlanná és instabillá téve a gazdáját. Valami, amit a nő csakugyan nem tud uralni, s ez a gondolat mérhetetlen frusztrációval tölti el. Sebezhetetlenné, de gyengévé is teszi, s Rey a gyengeséget mindennél jobban megveti. Ezért változtatott ismét hirtelen stratégiát, s ölti inkább magára a bipoláris, önbizalomhiányos, érvényesülni vágyó szerepet, mert ezt a tényt sokkal elfogadhatóbbnak találja mind ő, mind a világ.*
- Csakugyan. De az önámítás az egyetlen menedék egy ilyen világban. Valahogyan mindenkinek túl kell élnie.
*Vonja meg a vállát furcsa színpadiassággal, majd egy kimért, nyugodt mozdulattal ajkaihoz emeli vértől koszos kezét, hogy nem túl gusztusos látványba részesítse a körülötte lévőket. Nyelvével ugyanis magát cseppet sem zavartatva nedvesíti be az időközben megszáradt alvadékot, hogy aztán egy laza mozdulattal köpenyébe törölhesse a koszt, s ne hamuszín ujjait csúfítsa a rozsdaszín. A fekete anyagon úgysem látszik meg semmi, s ki tudja, hány hasonló foltot rejthet a lágy anyag. *