//Kárhozottak//
//Vadászat a vörös nőstényre//
*A szirtek labirintusa számára gyerekjáték. Általában, de úgy tűnik, hogy nem ma. A nap már magasan jár, mire a barlangtól végre kikeveredik a kacskaringós, és életveszélyes ösvényen át a szirtek aljára. Az út alatt érezi a nap jóvoltából kövekbe szívott meleget. Szinte tűzforró a levegő, ahogy az éltető matériát magába szívja, s egy sárkány leheletével vetekedik az a forróság, amit visszajutat környezetének. Útja felénél, már-már felsír, s a lágy hullámokat szelő rögtönzött társaira gondol, s a hűs víz lágy érintésére. Szívesen szelné a habokat, de tudja, hogy elég morcos lesz kedvenc kannibálja, ha nem szerez neki valami húst, lehetőleg emberi lényből. Gondolatait inkább eme cél elérésre fordítja, addig sem a tikkasztó hőségen jár az esze. Kabátjától hamar megválik, amit a derekára is köt, s így csak egy könnyed ujjatlan fehérből szürkére fakult felső fedi testét.
A szirtekről letérve hamar a kikötő szélére ér. Végig néz a mólón, s a szeme fénye felé indulnak léptei, de hamar megállítja önnönmagát. Inkább kedvenc lepukkant lebuja felé veszi az irányt. A rókalyukba, ami nem csak azért a kedvence, mert a kedvenc italáról van elnevezve, hanem mert ott találhatja a csempész világ színe javát, bármit, amit csak akar, ott tudja hogy megszerezheti. Ha a megfelelő embert találja meg, akit meg nem nehéz, ha jóban van a tulajdonossal. S ő, ki gyerekkorától itt nőtt fel, a tulaj szeme láttára, ne lenne jóban? Nem véletlenül lett törzshelye a hely, s erre igen büszke. Keresnie kell egy rabszolga kereskedőt, aki jó áron adna el neki, igen húsos embert. A barlangba szállítás utáni történéseket inkább nem képzeli el, de így is kirázza a hideg, a verőfényes napsütésbe.
Már csak néhány lépésre jár a kijelölt épülettől, amikor is az hirtelen nyitódik ki, s egy vörös bige lép ki rajta. Mögötte nem később a csak három nappal ezelőtt fejbe kólintott, majd bekómált mélységijük. Aki a hajnali órákba ment el „felfedezni a környéket”. *
~No persze.~ *Húzza széles, gúnyos mosolyra a száját, ahogy a férfiba karoló párocskára néz. Nem hibáztatja ő, tudja, hogy minden férfinak megvan a maga szükséglete. Nekik aztán megmondhatta volna az őszintét.
Tárt karokkal indul a pár felé, de ahogy közelebb ér, úgy lassulnak le léptei, ahogy a nőt nézi. Ismerős számára valahonnan. Szemeit összeszűkíti, hogy arcának, s testének is minden vonását szemügyre vegye, s rájöjjön hol is találkozott vele. Amint eléjük ér, szürke, fürkésző tekintetét leemeli a lányról, s Szukafattyára vándorol.*
- Látom felfedezted a kikötő legmocskosabb, legalpáribb, s persze legalvilágibb helyét. *Vigyorodik el, s szemei rögtön megakadnak a fiú kezében lévő üvegre. Lélektükrei szinte azonnal megcsillannak, de emlékezteti magát a reggeli fogadalmára, amit legalább estig be akar tartani… Vagy csak késő délutánig. De az érzés, ami hatalmába kerítette, hogy a lányt ismeri, nem hagyja el, így figyelme újra a vörös nőét illeti.*
- Találkoztunk mi már? *Hangja az előbbi némileg barátságostól és vidámtól eltérően, komoly és mélyebb. Szemeit összeszűkíti újra. Fejét átfut a nemrégiben látott keresési plakátokon, s a vérdíjra kiszabott személyeken. Habár ezeket ritkán nézi, akkor is csak arra kíváncsi, hogy néhány foglalkozásbeli társára a kormányok milyen fejpénzt szabtak ki rájuk.*
- Te vagy...nem, ő biztos, hogy nem. Akkor talán…?*Emeli fel egyik kezét, mutató ujját felfelé tartva, ahogy találgat magában.* - Netalán…Vagy esetleg…áh, nem onnan biztos, hogy nem, nem lehetsz Sasorr embere, azok kevésbé, mh, hogy is mondjam, dekoratívak.
*Pillant végig a fehérnép társán. Szeme sarkából a mélységire pillant.*
- Szukafattyát honnan ismered? *Teszi fel a végső kérdést a férfi felé bökve, míg az ismerős érzés megoldásán gondolkozik. A vészjelzői fejében még nem indultak be, így biztosra veheti, hogy számár a nő nem jelent veszélyt egyelőre, nem hatalmi harcok közben ismerte meg, de akkor mégis honnan?*