Kikötő - Rumos Rókalyuk
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
<< Előző oldal - Mostani oldal: 37 (721. - 740. üzenet) - Első olvasatlan beíráshoz >>Oldal váltása: - Következő oldal >>
740. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2025-07-17 05:35:12
Üzenet elküldve: 2025-07-17 05:35:12
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 28
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 28
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Hófehérkék//
*Mikor ismét a férfi alá kerül, ő pedig fölé hajol, egy pillanatra megdermed. Csak a mellkasa emelkedik és süllyed szaporább tempóban. Ahogy a férfi árnyéka végig kúszik a bőrén az nem hideg, nem is riasztó, inkább valóban olyan, mint a megtisztulást ígérő rituálé legutolsó felvonása, egy áldás, ami lassan telepszik rá. Mintha az árnyék nem elvenne belőle valamit, hanem éppen felébresztené azt, amit ez idáig gondosan elzárt még saját maga elől is. Mellkas a mellkashoz simul, szinte minden izma megfeszül, de már régen nem a félelemtől, hanem valami idegen, várakozással átszőtt feszültségtől. Mikor a combjai közé simul, természetesen, birtokló szándék nélkül, és mégis megkérdőjelezhetetlen joggal, olyan mintha mindig is ott lett volna a helye. Pupillája kitágul, pillantásai pedig ismét a férfiét keresik fel. Azokat a szép, kék szemeket. A metsző, tiszta, átható pillantásokat. Az a tekintet térdre kényszerít benne valamit. A torka egy pillanatra összeszorul, a pillantásai pedig hűen tükrözik a benne kavargó kettősséget. A halovány riadtság még ott bujkál a megrebbenő szempillák mögött, de azokban az ijedt barnákban halkan, kicsit még mélyebben szunnyad az áhítat. Nem tudná megmondani, hogy mire számított, még sosem gondolkodott ezen. Az utcalányoktól hallott mesék alapján valami durvára, hirtelenre, ehelyett minden mozdulat, amit a férfi tesz lassú és céltudatos. Mintha valóban azt a vélt vagy valós rituálét űznék. Ha akarná sem tudná letagadni, hogy a férfi most teljes egészében birtokolja, de ez a birtoklás nem mohó, nem önző. Talán éppen ezért bízik ilyen elvakultan, hogy képes úgy mozdulni, cselekedni, ahogy és amikor kérik tőle. A szíve úgy ver, mintha egyszerre akarna még mindig menekülni, de mellette örökre itt is maradni. A kíváncsiság, a vágy és a félelem úgy fonódik benne össze, mint selyemszálak a báli ruha anyagához.
Nem tudja, hogy hol volt az a pont, amikor minden kételyét elveszítette. Amikor a bizalom előrébb lépett a gyanakvásnál és a félelemnél. Talán amikor a férfi ujja végig siklott a combján, vagy amikor a nyelve leheletfinoman elidőzött azon a ponton, amit már csak ő ismer úgy, ahogy még senki más. Talán már akkor megbizonyosodott, amikor a rituálé szavainál fontosabbá vált az, ahogyan a férfi néz rá, amikor már nem ígér semmit, nem hazudik többé, csak tartja a pillanatot, mint valami gyertyát a szélben.
Még csak a nevét sem tudja, bezzeg egy istenét már igen, aki talán nem is létezik, mégis a hatása miatt kész arra, hogy elveszítse azt, amit eddig olyan jól megőrzött. Kedve támad felkuncogni saját ostobaságának gondolatára, de hamar rájön arra, hogy ez igazából már nem is számít. Ebben a pillanatban már nem akar félni, gyanakodni, csak vágyni, érezni és megélni. Amikor a férfi végül megmozdul, amikor a teste lassan, súlyosan belé hatol, az első érzés hirtelen, egy szűk, megfeszülő fájdalom, mintha a teste még nem tudná eldönteni, ellenálljon vagy befogadjon. Ösztönösen felszisszen, a körmei a férfi hátába mélyednek. Nem a harag vezeti, nem is a félelem, csupán csak az ösztön, hogy kapaszkodjon valamibe, miközben valami benne véglegesen megváltozik. Amilyen hirtelen lép be ez a változás, a fájdalom is olyan gyorsan olvad benne, hogy annak helyét átvegye egy lassan szétáradó forróság, amely az egész testén pillanatok alatt végig söpör. Minden mozdulat kitölti, minden lüktetés egy újabb rétege annak, hogy megismerjen, hogy igazán átadja magát. Szorosan feszül a férfi köré, és már nem csak érzi őt, hanem maga is teljes egészében a részévé válik.
Már azt sem tudná megmondani, hogy mikor kezd el vele együtt mozdulni. Csak annyit érez, hogy már nem két külön álló test, hanem egy egésszé válnak. A világ megszűnik körülötte, nincs többé mese, nincs remete, nincs félelem, csupán csak a vágy, hogy valaki birtokba vegye.*
*Mikor ismét a férfi alá kerül, ő pedig fölé hajol, egy pillanatra megdermed. Csak a mellkasa emelkedik és süllyed szaporább tempóban. Ahogy a férfi árnyéka végig kúszik a bőrén az nem hideg, nem is riasztó, inkább valóban olyan, mint a megtisztulást ígérő rituálé legutolsó felvonása, egy áldás, ami lassan telepszik rá. Mintha az árnyék nem elvenne belőle valamit, hanem éppen felébresztené azt, amit ez idáig gondosan elzárt még saját maga elől is. Mellkas a mellkashoz simul, szinte minden izma megfeszül, de már régen nem a félelemtől, hanem valami idegen, várakozással átszőtt feszültségtől. Mikor a combjai közé simul, természetesen, birtokló szándék nélkül, és mégis megkérdőjelezhetetlen joggal, olyan mintha mindig is ott lett volna a helye. Pupillája kitágul, pillantásai pedig ismét a férfiét keresik fel. Azokat a szép, kék szemeket. A metsző, tiszta, átható pillantásokat. Az a tekintet térdre kényszerít benne valamit. A torka egy pillanatra összeszorul, a pillantásai pedig hűen tükrözik a benne kavargó kettősséget. A halovány riadtság még ott bujkál a megrebbenő szempillák mögött, de azokban az ijedt barnákban halkan, kicsit még mélyebben szunnyad az áhítat. Nem tudná megmondani, hogy mire számított, még sosem gondolkodott ezen. Az utcalányoktól hallott mesék alapján valami durvára, hirtelenre, ehelyett minden mozdulat, amit a férfi tesz lassú és céltudatos. Mintha valóban azt a vélt vagy valós rituálét űznék. Ha akarná sem tudná letagadni, hogy a férfi most teljes egészében birtokolja, de ez a birtoklás nem mohó, nem önző. Talán éppen ezért bízik ilyen elvakultan, hogy képes úgy mozdulni, cselekedni, ahogy és amikor kérik tőle. A szíve úgy ver, mintha egyszerre akarna még mindig menekülni, de mellette örökre itt is maradni. A kíváncsiság, a vágy és a félelem úgy fonódik benne össze, mint selyemszálak a báli ruha anyagához.
Nem tudja, hogy hol volt az a pont, amikor minden kételyét elveszítette. Amikor a bizalom előrébb lépett a gyanakvásnál és a félelemnél. Talán amikor a férfi ujja végig siklott a combján, vagy amikor a nyelve leheletfinoman elidőzött azon a ponton, amit már csak ő ismer úgy, ahogy még senki más. Talán már akkor megbizonyosodott, amikor a rituálé szavainál fontosabbá vált az, ahogyan a férfi néz rá, amikor már nem ígér semmit, nem hazudik többé, csak tartja a pillanatot, mint valami gyertyát a szélben.
Még csak a nevét sem tudja, bezzeg egy istenét már igen, aki talán nem is létezik, mégis a hatása miatt kész arra, hogy elveszítse azt, amit eddig olyan jól megőrzött. Kedve támad felkuncogni saját ostobaságának gondolatára, de hamar rájön arra, hogy ez igazából már nem is számít. Ebben a pillanatban már nem akar félni, gyanakodni, csak vágyni, érezni és megélni. Amikor a férfi végül megmozdul, amikor a teste lassan, súlyosan belé hatol, az első érzés hirtelen, egy szűk, megfeszülő fájdalom, mintha a teste még nem tudná eldönteni, ellenálljon vagy befogadjon. Ösztönösen felszisszen, a körmei a férfi hátába mélyednek. Nem a harag vezeti, nem is a félelem, csupán csak az ösztön, hogy kapaszkodjon valamibe, miközben valami benne véglegesen megváltozik. Amilyen hirtelen lép be ez a változás, a fájdalom is olyan gyorsan olvad benne, hogy annak helyét átvegye egy lassan szétáradó forróság, amely az egész testén pillanatok alatt végig söpör. Minden mozdulat kitölti, minden lüktetés egy újabb rétege annak, hogy megismerjen, hogy igazán átadja magát. Szorosan feszül a férfi köré, és már nem csak érzi őt, hanem maga is teljes egészében a részévé válik.
Már azt sem tudná megmondani, hogy mikor kezd el vele együtt mozdulni. Csak annyit érez, hogy már nem két külön álló test, hanem egy egésszé válnak. A világ megszűnik körülötte, nincs többé mese, nincs remete, nincs félelem, csupán csak a vágy, hogy valaki birtokba vegye.*
739. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2025-07-15 10:49:24
Üzenet elküldve: 2025-07-15 10:49:24
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 89
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 89
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
//Hófehérkék//
*Nor'Deron érzi, ahogy a lány visszatér fölé, s a csípője fölött megint ott az a puha, követelőző jelenlét. Ajkai még mindig nedvesek tőle, és ez a nedvesség újabb mosolyt csal az arcára, nem a korábbi játékos félvigyor, hanem valami mélyebb, sötétebb elégedettség. Most már a szerep mögül a gyümölcs ízét élvezi, amit saját kezével nevelt.
Tekintete végigsiklik a lány testén, amely önként ível fölé, feszül, remeg, ad. Semmi kérés nem szükséges, a test már magától válaszol, mintha hálát rebegne minden érintésért. Ez a gondolat csak még édesebbé teszi a hatalmat, amit ujjai között tart.
A nyelve továbbra is apró, lassú mozdulatokat ír a lány legérzékenyebb részére. Néha elidőzik egy ponton, máskor körülötte játszik, mintha sosem akarna véget vetni a felfedezésnek. Egyik keze a lány oldalán simít végig, kutatva az apró feszültségeket, míg a másik a comb belső ívén jár, hol leheletfinom érintéssel, hol szorosabb markolással tesztelve a határokat.
A következő nyelvmozdulat mélyebb, hosszabb, mintha felelet volna az elcsukló lélegzetekre. Ujjai eközben előrenyúlnak, hogy újra a lány mellkasát simítsák, a mellbimbót találva meg, ezúttal határozottabb, rutinosabb mozdulatokkal. Minden érintése azt sugallja: amit eddig kaptál, csak a kezdet volt.
A lány teste megremeg, lélegzete elakad, ujja a lepedőt markolja. Nor'Deron ekkor lassan megáll, nem megbánás vagy habozás vezeti, hanem valami tudatos késleltetés, mintha élvezni akarná azt a másodpercnyi csöndet, mielőtt minden megváltozik.
Ujjai a csípőre simulnak. Nem parancsolnak, de a mozdulatnak súlya van: finom húzás a medencénél, egy lassú, következetes tolás a hát alsó részén. Súlypontja megváltozik, és vele együtt a lány is mozdul, engedelmesen, mintha nem is lenne más választása, csak ez az egy, amit a bőrére írt a pillanat.
Nor'Deron fölé hajol. Árnyéka végigsiklik a lány testén, akár egy felhőé, amely mögül kibukkan a hold. Mellkasa súrolja a másik mellkasát, combjai közé simulnak, mintha ott mindig is helyük lett volna. Minden mozdulata céltudatos: a birtoklás nem harsány, hanem természetes.
Egyetlen pillanatra megáll. Pillantása a lány szemét keresi, a csendes visszajelzést, ami nem szóból, hanem egy fél szemrebbenésből születik. Aztán lejjebb ereszkedik. A mellkasa a másik bőrét érinti, a szája a nyak hajlatába süllyed, ahol az előző sóhaj emléke még ott rezdül.
Hagyja, hogy ez az érintkezés feszültséggel telítődjön. Mint egy húr, amit elég egyetlen mozdulat megpendíteni, és onnantól nincs visszaút.
A teste végül egészen fölé simul. A mozdulatai rutinosak, nem sietnek, de nem is tétováznak. Csípője lassan süllyed, minden egyes mozdulat egyre mélyebbre vezet. Nincs szüksége szavakra vagy gesztusokra, az irány világos, az akarat kristálytiszta.
Amikor végül eléri, amit keresett, egy pillanatra megfeszül. Egy leheletnyi sóhaj hagyja el az ajkait, tompán, mint aki csak magának vallja be az örömöt. A világ egyetlen pontba sűrűsödik: a ritmus, a testek találkozása, a lány reszketése a karjai között. A tempó lassú, súlyos, ahogy az idő is lelassul körülöttük, csak az érzés marad, és az a tudat, hogy most már valóban nincsenek többé akadályok közöttük.*
*Nor'Deron érzi, ahogy a lány visszatér fölé, s a csípője fölött megint ott az a puha, követelőző jelenlét. Ajkai még mindig nedvesek tőle, és ez a nedvesség újabb mosolyt csal az arcára, nem a korábbi játékos félvigyor, hanem valami mélyebb, sötétebb elégedettség. Most már a szerep mögül a gyümölcs ízét élvezi, amit saját kezével nevelt.
Tekintete végigsiklik a lány testén, amely önként ível fölé, feszül, remeg, ad. Semmi kérés nem szükséges, a test már magától válaszol, mintha hálát rebegne minden érintésért. Ez a gondolat csak még édesebbé teszi a hatalmat, amit ujjai között tart.
A nyelve továbbra is apró, lassú mozdulatokat ír a lány legérzékenyebb részére. Néha elidőzik egy ponton, máskor körülötte játszik, mintha sosem akarna véget vetni a felfedezésnek. Egyik keze a lány oldalán simít végig, kutatva az apró feszültségeket, míg a másik a comb belső ívén jár, hol leheletfinom érintéssel, hol szorosabb markolással tesztelve a határokat.
A következő nyelvmozdulat mélyebb, hosszabb, mintha felelet volna az elcsukló lélegzetekre. Ujjai eközben előrenyúlnak, hogy újra a lány mellkasát simítsák, a mellbimbót találva meg, ezúttal határozottabb, rutinosabb mozdulatokkal. Minden érintése azt sugallja: amit eddig kaptál, csak a kezdet volt.
A lány teste megremeg, lélegzete elakad, ujja a lepedőt markolja. Nor'Deron ekkor lassan megáll, nem megbánás vagy habozás vezeti, hanem valami tudatos késleltetés, mintha élvezni akarná azt a másodpercnyi csöndet, mielőtt minden megváltozik.
Ujjai a csípőre simulnak. Nem parancsolnak, de a mozdulatnak súlya van: finom húzás a medencénél, egy lassú, következetes tolás a hát alsó részén. Súlypontja megváltozik, és vele együtt a lány is mozdul, engedelmesen, mintha nem is lenne más választása, csak ez az egy, amit a bőrére írt a pillanat.
Nor'Deron fölé hajol. Árnyéka végigsiklik a lány testén, akár egy felhőé, amely mögül kibukkan a hold. Mellkasa súrolja a másik mellkasát, combjai közé simulnak, mintha ott mindig is helyük lett volna. Minden mozdulata céltudatos: a birtoklás nem harsány, hanem természetes.
Egyetlen pillanatra megáll. Pillantása a lány szemét keresi, a csendes visszajelzést, ami nem szóból, hanem egy fél szemrebbenésből születik. Aztán lejjebb ereszkedik. A mellkasa a másik bőrét érinti, a szája a nyak hajlatába süllyed, ahol az előző sóhaj emléke még ott rezdül.
Hagyja, hogy ez az érintkezés feszültséggel telítődjön. Mint egy húr, amit elég egyetlen mozdulat megpendíteni, és onnantól nincs visszaút.
A teste végül egészen fölé simul. A mozdulatai rutinosak, nem sietnek, de nem is tétováznak. Csípője lassan süllyed, minden egyes mozdulat egyre mélyebbre vezet. Nincs szüksége szavakra vagy gesztusokra, az irány világos, az akarat kristálytiszta.
Amikor végül eléri, amit keresett, egy pillanatra megfeszül. Egy leheletnyi sóhaj hagyja el az ajkait, tompán, mint aki csak magának vallja be az örömöt. A világ egyetlen pontba sűrűsödik: a ritmus, a testek találkozása, a lány reszketése a karjai között. A tempó lassú, súlyos, ahogy az idő is lelassul körülöttük, csak az érzés marad, és az a tudat, hogy most már valóban nincsenek többé akadályok közöttük.*
738. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2025-07-13 19:50:16
Üzenet elküldve: 2025-07-13 19:50:16
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 28
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 28
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Hófehérkék//
*A férfi keze a hajába siklik, de nem markol, nem húz, csak a simít, mintha biztatna. A nő ettől még elszántabbá válik, ajkaival hosszabban, mélyebben simít, miközben tekintetét végül csak felemeli, hogy újra találkozzon a másik pillantásával. Az ujjak tovább siklanak az állára, a mozdulat pedig abba marad. A fejét apránként emeli meg, lassan, talán kelletlenül húzódva el. A férfi szavait hallva, kiérezve belőle a gúnyt is, nem csak az elismerést, ismét vöröslő arccal forgatja meg a szemeit, hogy a szoba egy távoli sarkát fürkéssze inkább. Hogy megbújni készült-e egy cseppnyi sértettség az nem derül ki, mert, ha így is lenne az ajkait birtokba vevő férfi azt azonnal el is nyomja benne. Pillantása újból az arcon időzik, majd szemeit lassan hunyja le. Kezeivel finoman simít fel az arcára, a csók pedig most mohón, szinte követelőzve kerül viszonzásra. Mikor vége szakad és újból a férfire hunyorog, újból azzal a jól ismert, bosszantóan vonzó mosollyal nézhet farkasszemet. A kérdésre most őszinte értetlenséggel pislog. Engedelmesen hagyja, hogy a férfi felhúzza, megtámaszkodik fölötte, de már csak azután kezd kapisgálni valamit, mikor az újabb csókot követő felszólítás felcsendül a fülében. Noha egy pillanatnyi zavartság még átsuhan az arcán, de a teste már reagál, még mielőtt az elme megformálná a beleegyezést. Mozdul, és ahogy a férfi segíti, megfordul fölötte. Még egyszer hátrapillant a válla fölött, de az ismerős, mégis szokatlan érzés előbb csap le rá, minthogy a férfi látványától zavarba jönne. A teste megfeszül, a hangja elakad, egy pillanatra rá pedig már csak a szapora sóhajai hallatszódnak. Sejti, sőt már tudja, hogy mi lenne az ő dolga, de a feje fölött átcsapó gyönyör hullámaitól az elméje nehezebben mozdul tovább. De majdhogynem fogadalmat tett arra, hogy nem csak magát hagyja és élvezi ezt az egészet, hanem ad is. Ujjai ismét a lepedőbe markolnak, részben kapaszkodóként, részben azért, hogy az újabb rátörő idegességet enyhítse. Lassan pedig maga is visszatér oda, ahol előbb még a férfi combjai között, térdelve járt. Az ajkai újra befogadnak, apránként pedig ráhangolódik arra a ritmusra, amit a férfi diktál. A ritmus szinte eggyé válik, mint az elején, amikor még valóban csak táncoltak. Már akkor burjánzott benne ez az ismeretlen feszültség, de mostanra már szinte szétfeszíti. A teste valamennyit megnyugodott az előbb, de most pillanatok alatt ég ugyan abban a tűzben, mint mikor még csak a férfi volt az ő combjai között. Minden igyekezetével, figyelmével igyekszik, hogy ugyan azt a törődést nyújtsa, mint amit ő maga is kap, de ágyéka egyre sürgetőbben, szinte elviselhetetlenül lüktet. Az ölében izzó forróság az egész testében szétterjed, lángba borítja a bőrét is. A keze megtépi a lepedőt, talán csak az anyag durvaságának köszönhető, hogy nem szakít bele. Az érzés hasonló ahhoz, amit eddig megismert, de ez most olyan hévvel tör rá, mint a viharos tenger egy hulláma, ami kész elnyelni a rajta sodródó hajót is. Az utcalányok meséltek a gyönyört hozó beteljesülésről, de azt mondták, hogy ez ritka csoda, ha a nő átéli. De, ha most ezt valakinek elmesélné, akkor azt pontosan így írná le. Valami megnevezhetetlen, ami felemészti, aminek közeledtét most még csak sejti, viszont a férfi a test feszüléseiből, a szapora lélegzetekből biztosan többet tud kiolvasni. Ajkai most akadozottabban mozdulnak, többször torpan meg, de még így is érezhető az az elszántság és törődés, amivel a férfi kedvére akar tenni. Az izmai megfeszülnek, a teste libabőrbe borul annak ellenére, hogy úgy érzi, hogy szinte lángol. Mintha már teljesen elveszítette volna az uralmat a saját teste fölött és annak irányítását teljesen a férfi kezébe adta volna, vagy egy mélyről előbújó testi ösztönnek, amit most már nem csak kóstolgatni akar, hanem teljesen megízlelni.*
*A férfi keze a hajába siklik, de nem markol, nem húz, csak a simít, mintha biztatna. A nő ettől még elszántabbá válik, ajkaival hosszabban, mélyebben simít, miközben tekintetét végül csak felemeli, hogy újra találkozzon a másik pillantásával. Az ujjak tovább siklanak az állára, a mozdulat pedig abba marad. A fejét apránként emeli meg, lassan, talán kelletlenül húzódva el. A férfi szavait hallva, kiérezve belőle a gúnyt is, nem csak az elismerést, ismét vöröslő arccal forgatja meg a szemeit, hogy a szoba egy távoli sarkát fürkéssze inkább. Hogy megbújni készült-e egy cseppnyi sértettség az nem derül ki, mert, ha így is lenne az ajkait birtokba vevő férfi azt azonnal el is nyomja benne. Pillantása újból az arcon időzik, majd szemeit lassan hunyja le. Kezeivel finoman simít fel az arcára, a csók pedig most mohón, szinte követelőzve kerül viszonzásra. Mikor vége szakad és újból a férfire hunyorog, újból azzal a jól ismert, bosszantóan vonzó mosollyal nézhet farkasszemet. A kérdésre most őszinte értetlenséggel pislog. Engedelmesen hagyja, hogy a férfi felhúzza, megtámaszkodik fölötte, de már csak azután kezd kapisgálni valamit, mikor az újabb csókot követő felszólítás felcsendül a fülében. Noha egy pillanatnyi zavartság még átsuhan az arcán, de a teste már reagál, még mielőtt az elme megformálná a beleegyezést. Mozdul, és ahogy a férfi segíti, megfordul fölötte. Még egyszer hátrapillant a válla fölött, de az ismerős, mégis szokatlan érzés előbb csap le rá, minthogy a férfi látványától zavarba jönne. A teste megfeszül, a hangja elakad, egy pillanatra rá pedig már csak a szapora sóhajai hallatszódnak. Sejti, sőt már tudja, hogy mi lenne az ő dolga, de a feje fölött átcsapó gyönyör hullámaitól az elméje nehezebben mozdul tovább. De majdhogynem fogadalmat tett arra, hogy nem csak magát hagyja és élvezi ezt az egészet, hanem ad is. Ujjai ismét a lepedőbe markolnak, részben kapaszkodóként, részben azért, hogy az újabb rátörő idegességet enyhítse. Lassan pedig maga is visszatér oda, ahol előbb még a férfi combjai között, térdelve járt. Az ajkai újra befogadnak, apránként pedig ráhangolódik arra a ritmusra, amit a férfi diktál. A ritmus szinte eggyé válik, mint az elején, amikor még valóban csak táncoltak. Már akkor burjánzott benne ez az ismeretlen feszültség, de mostanra már szinte szétfeszíti. A teste valamennyit megnyugodott az előbb, de most pillanatok alatt ég ugyan abban a tűzben, mint mikor még csak a férfi volt az ő combjai között. Minden igyekezetével, figyelmével igyekszik, hogy ugyan azt a törődést nyújtsa, mint amit ő maga is kap, de ágyéka egyre sürgetőbben, szinte elviselhetetlenül lüktet. Az ölében izzó forróság az egész testében szétterjed, lángba borítja a bőrét is. A keze megtépi a lepedőt, talán csak az anyag durvaságának köszönhető, hogy nem szakít bele. Az érzés hasonló ahhoz, amit eddig megismert, de ez most olyan hévvel tör rá, mint a viharos tenger egy hulláma, ami kész elnyelni a rajta sodródó hajót is. Az utcalányok meséltek a gyönyört hozó beteljesülésről, de azt mondták, hogy ez ritka csoda, ha a nő átéli. De, ha most ezt valakinek elmesélné, akkor azt pontosan így írná le. Valami megnevezhetetlen, ami felemészti, aminek közeledtét most még csak sejti, viszont a férfi a test feszüléseiből, a szapora lélegzetekből biztosan többet tud kiolvasni. Ajkai most akadozottabban mozdulnak, többször torpan meg, de még így is érezhető az az elszántság és törődés, amivel a férfi kedvére akar tenni. Az izmai megfeszülnek, a teste libabőrbe borul annak ellenére, hogy úgy érzi, hogy szinte lángol. Mintha már teljesen elveszítette volna az uralmat a saját teste fölött és annak irányítását teljesen a férfi kezébe adta volna, vagy egy mélyről előbújó testi ösztönnek, amit most már nem csak kóstolgatni akar, hanem teljesen megízlelni.*
737. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2025-07-13 18:43:57
Üzenet elküldve: 2025-07-13 18:43:57
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 89
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 89
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
//Hófehérkék//
*A férfi hátra dől, ahogy a lány térdre ereszkedik előtte. Egyik karján könnyedén támaszkodik meg, másik keze nyitva pihen a combján, legalábbis egyelőre. A mozdulatai lassúak, mint aki pontosan tudja, hogy az idő most neki dolgozik. És valóban: a látvány, amit kap, maga a győzelem, remegő szempilla, engedelmes mozdulatok. Olyan hirtelen és simán fordult át minden ebbe az irányba, hogy még őt is meglepi, de a meglepetés íze épp csak ráerősít az elégedettségére. Myna olyan, mint egy lakat, amihez a kulcs nem is illik, mégis kattan, és már nyílik is, hangtalanul, akadály nélkül.
Először csak a teste reagál. A gyönyör előszelének első sós leheletére a mellkasa megemelkedik, majd egy alig hallható sóhaj szökik ki ajkai közül, mintha önmagát is meglepné vele. A nyelve megnyalja a száját, nem éhségből, csak... nos, mintha elismerné, hogy a vacsora ígéretesebb, mint várta. Szabad keze lassan, puha mozdulattal a lány hajába csúszik. Nem húzza, nem vezeti, csupán játszik vele, mintha egy selyemdarabot tartana két ujj között, amit szívesen forgatna még sokáig.
Egy ujj a halánték mögé siklik, a fül ívét követve, míg a másik a nyakszirt puha völgyét tapintja. Szemei néha lehunyódnak, de sosem sokáig. Mert látni akarja. Látni, ahogy Myna bátorodik. Ahogy a mozdulatokban eltűnik a bizonytalanság, ahogy már nem keres, hanem talál. A férfi arcán lassan elhúzódó félmosoly jelenik meg, ahogy a lány ráérez a ritmusra, s amikor a tempó és a játék elmélyül, ajkait is elhagyja az első rövid, elégedett hangfoszlány. Nem túl hangos, nem túl nyers, csupán jelzés. Egy írás nélküli elismerés, amit egy másik nyelven ad, s amit a lány talán meg sem ért teljesen. De nincs is szükség rá. Nem a megértés a cél, hanem az élvezet.
Nor'Deron most valóban úgy érzi, övé minden. A test, a helyzet, a ritmus, a döntés. Hogy mikor és hogyan csap vissza a hullám, azt ő dönti el. És mikor úgy érzi, épp elég volt ebből az ízletes ízelítőből, keze finoman megállítja a mozdulatot. Ujjai a lány állára simulnak, hüvelykujja puhán pihen meg az alsó ajkán, amit a sóhaj még nedvessé tett.*
- Igazi őstehetség vagy
*Mondja halk, rekedt hangon, amelyben egyszerre bujkál gúny és elismerés, mint két árnyék, melyek egy fényforrástól keletkeznek. Ezután ajkai a lányéra tapadnak. A csók nem gyengéd, nem szerelmes – hanem ízlel, birtokol, követel. De csak egy pillanatig. Aztán elhúzódik, és újra az a jól ismert, kissé szemtelen mosoly ül ki az arcára.*
- Mi lenne, ha úgy folytatnánk, hogy egyikünk szája se maradjon tétlen?
*Hangja puha, de az alatta húzódó szándék egyértelmű. Kezei a lány alkarjára siklanak, ujjai végigsimítanak a bőrén, mintha csak figyelmeztetnék: ez még messze nem a vég. Ha Myna nem ellenkezik, lassan magára húzza. A mozdulat finom, de határozott. Az ágy nyikkan alatta, a lepedő összegyűrődik, mikor a lány újra fölé kerül.
Egy újabb csók érkezik, előbb a szájra, majd lesiklik a nyakra, mintha a férfi ízekben akarná elmesélni, mire készül. Aztán megtorpan.*
- Fordulj meg!
*Leheli Myna füléhez, halkan, közelről, mint egy parancs, amit a bőrön keresztül is meg lehet érteni.
S ha a lány mozdul, ha engedi a mozdulatot, Nor'Deron segít neki. Finom simításokkal fordítja pozícióba, mint aki pontosan tudja, hová akarja helyezni.
És ekkor a férfi előre hajol. Csak egy mozdulat, egy nyaknyújtás, és már újra ott van, a nyelve puhán, alig érintve tér vissza oda, amit már ismer, de mégsem un. Ő pedig újra játszani kezd, lassan, hosszan, közben egyik keze végigsimít a combon, a másik megtámasztja magát. A tekintete nem kérdez, nem is keres már, csak birtokol. És tudja: ebben a pillanatban minden úgy történik, ahogy ő akarja. Pontosan úgy.*
*A férfi hátra dől, ahogy a lány térdre ereszkedik előtte. Egyik karján könnyedén támaszkodik meg, másik keze nyitva pihen a combján, legalábbis egyelőre. A mozdulatai lassúak, mint aki pontosan tudja, hogy az idő most neki dolgozik. És valóban: a látvány, amit kap, maga a győzelem, remegő szempilla, engedelmes mozdulatok. Olyan hirtelen és simán fordult át minden ebbe az irányba, hogy még őt is meglepi, de a meglepetés íze épp csak ráerősít az elégedettségére. Myna olyan, mint egy lakat, amihez a kulcs nem is illik, mégis kattan, és már nyílik is, hangtalanul, akadály nélkül.
Először csak a teste reagál. A gyönyör előszelének első sós leheletére a mellkasa megemelkedik, majd egy alig hallható sóhaj szökik ki ajkai közül, mintha önmagát is meglepné vele. A nyelve megnyalja a száját, nem éhségből, csak... nos, mintha elismerné, hogy a vacsora ígéretesebb, mint várta. Szabad keze lassan, puha mozdulattal a lány hajába csúszik. Nem húzza, nem vezeti, csupán játszik vele, mintha egy selyemdarabot tartana két ujj között, amit szívesen forgatna még sokáig.
Egy ujj a halánték mögé siklik, a fül ívét követve, míg a másik a nyakszirt puha völgyét tapintja. Szemei néha lehunyódnak, de sosem sokáig. Mert látni akarja. Látni, ahogy Myna bátorodik. Ahogy a mozdulatokban eltűnik a bizonytalanság, ahogy már nem keres, hanem talál. A férfi arcán lassan elhúzódó félmosoly jelenik meg, ahogy a lány ráérez a ritmusra, s amikor a tempó és a játék elmélyül, ajkait is elhagyja az első rövid, elégedett hangfoszlány. Nem túl hangos, nem túl nyers, csupán jelzés. Egy írás nélküli elismerés, amit egy másik nyelven ad, s amit a lány talán meg sem ért teljesen. De nincs is szükség rá. Nem a megértés a cél, hanem az élvezet.
Nor'Deron most valóban úgy érzi, övé minden. A test, a helyzet, a ritmus, a döntés. Hogy mikor és hogyan csap vissza a hullám, azt ő dönti el. És mikor úgy érzi, épp elég volt ebből az ízletes ízelítőből, keze finoman megállítja a mozdulatot. Ujjai a lány állára simulnak, hüvelykujja puhán pihen meg az alsó ajkán, amit a sóhaj még nedvessé tett.*
- Igazi őstehetség vagy
*Mondja halk, rekedt hangon, amelyben egyszerre bujkál gúny és elismerés, mint két árnyék, melyek egy fényforrástól keletkeznek. Ezután ajkai a lányéra tapadnak. A csók nem gyengéd, nem szerelmes – hanem ízlel, birtokol, követel. De csak egy pillanatig. Aztán elhúzódik, és újra az a jól ismert, kissé szemtelen mosoly ül ki az arcára.*
- Mi lenne, ha úgy folytatnánk, hogy egyikünk szája se maradjon tétlen?
*Hangja puha, de az alatta húzódó szándék egyértelmű. Kezei a lány alkarjára siklanak, ujjai végigsimítanak a bőrén, mintha csak figyelmeztetnék: ez még messze nem a vég. Ha Myna nem ellenkezik, lassan magára húzza. A mozdulat finom, de határozott. Az ágy nyikkan alatta, a lepedő összegyűrődik, mikor a lány újra fölé kerül.
Egy újabb csók érkezik, előbb a szájra, majd lesiklik a nyakra, mintha a férfi ízekben akarná elmesélni, mire készül. Aztán megtorpan.*
- Fordulj meg!
*Leheli Myna füléhez, halkan, közelről, mint egy parancs, amit a bőrön keresztül is meg lehet érteni.
S ha a lány mozdul, ha engedi a mozdulatot, Nor'Deron segít neki. Finom simításokkal fordítja pozícióba, mint aki pontosan tudja, hová akarja helyezni.
És ekkor a férfi előre hajol. Csak egy mozdulat, egy nyaknyújtás, és már újra ott van, a nyelve puhán, alig érintve tér vissza oda, amit már ismer, de mégsem un. Ő pedig újra játszani kezd, lassan, hosszan, közben egyik keze végigsimít a combon, a másik megtámasztja magát. A tekintete nem kérdez, nem is keres már, csak birtokol. És tudja: ebben a pillanatban minden úgy történik, ahogy ő akarja. Pontosan úgy.*
736. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2025-07-13 16:53:56
Üzenet elküldve: 2025-07-13 16:53:56
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 28
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 28
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Hófehérkék//
*A koncentrációja szinte töretlen egészen addig a pontig, amíg újra nem érzi bőrén a férfi ujjait. A gyengéd cirógatást, amibe belebizsereg a bőre, majd azt ahogy az ujjak visszatérnek oda, ahol az előbb egy pillanatra a férfi fejét ejtette fogságba. A teste megfeszül, majd egy túl elégedett sóhajjal enged is. Mégsem adja át magát teljes mértékig az érzésnek, mert szinte minden figyelmét és mozdulatát annak akarja szentelni, hogy a férfi kedvére tegyen. Ujjai finoman masszíroznak, a keze gyengéd mozdulatokkal fedez fel. Ajkai bátrabban tapadnak a férfiéra, már nem csak óvatosan ízlelget. A csókban átérződik a vágy, hogy a gondolatait végre már valóban csak a férfi tölti ki. A légzése szaporábbá válik, a csókot időnként megtöri egy-egy kéjes sóhaj, mikor ágyéka türelmetlenebbül feszül meg. Mikor elszakad tőle lassan egyenesedik vissza. Olyan áhítattal pillant végig rajta, mintha valóban egy tökéletesre faragott szobrot figyelne, s, ha ez még nem lenne elég, arra is engedélyt kapott, hogy megérintse. Amikor a szavak érkeznek a barna, kíváncsi pillantások azonnal visszarebbennek a férfi arcára. Az ujja alatt az ajka elnyílik, mintha kérdezni akarna, de a hang végül nem mer előbújni. Egy pillanatra újra megszeppen, mert érti ám ő, hogy a másik mire gondolt, de fogalma sincs, hogy hogyan kezdhetne neki. Kezének ritmusa lelassul, végül pedig abba is marad, miközben továbbra is az arcát fürkészi. A kékekből érkező vágy, azok a pillantások újból erős dobogásra késztetik a szívét. Megint izgulni kezd, ez nem kétséges, de mellette továbbra is él az újdonság felfedezésének izgalma. Hogy tapasztalhat, hogy megismerheti a férfit, érintheti, ízlelheti. És most valami átvált benne. A szavak nem parancsként érkeznek, nem is kérés, hanem egy előtte feltáruló új ajtó, aminek a túloldalán egy olyan titok lapul meg, ami nem megriasztja, hanem épp úgy bizsergeti most, mint a férfi ujja az ajkán.
Mély levegőt vesz, de nem habozik. Az ujjai újra a férfi testét cirógatják, de ezúttal másként. Bátrabban, ügyesebben, határozottabban. Finoman át a nyak ívén, a kulcscsont kidomborodásán, újra a mellkashoz érve. Minden mozdulatában ott ég a szándék, hogy adjon, az ujjai pedig ennek rendje szerint siklanak tovább, most csak körbejárva azt, ami köré az előbb még olyan bizonytalanul fonódtak. Végül a combjain megtámaszkodva kel fel, de csupán csak annyira, hogy a padlóra térdelve találjon helyet a combjai között. Ujjai leheletfinoman siklanak végig belső combján, aztán fölé hajol, ajkai alig érintik a bőrt, csak annyira, hogy már-már csiklandozza. Egyelőre csak ízelítő, feszültség az ígéret szélén. Amikor végül ajkai a férfi bőréhez érnek, nem keresik rögtön a célt. Előbb körbejárja a testet, mintha csak meg akarná tanulni, hogyan lehet valakit úgy vágyni, hogy minden egyes részletére figyelemmel legyen. Az alhason időzik, apró csókokkal, nyelvével finoman játékával, míg a férfi izmai alattuk megfeszülnek. A pillantása időnként visszakalandozik a férfi arcára, kezei gyengéden cirógatnak hol a combján, hol a csípőjén.
Végül nyelve bátrabban mozdul, lassan egyre közelebb merészkedve a legérzékenyebb ponthoz. Mikor pedig a szájába fogadja őt, nem siet. A puha ajkak gyengéden fogadják maguk közé, finoman játszanak, hol körbezárva, hol elengedve, nyelve lágyan mozdul, lassú ritmusban. A szemeit elkapja az arcáról, először inkább le is süti, végül inkább le is zárja azokat, ezzel pedig a bátorsága is fokozódik. Mint egy gyermeteg gondolat, hogy, ha ő maga nem lát senkit, akkor más sem láthatja őt. Mégis hasznosnak bizonyul, mert a játék felbátorodik. Olykor mélyebbre engedi, máskor alig csak a nyelvének hegye érinti, játszik a tempóval, a nyomással, a ritmussal. Már nem gondolkodik azon, jól csinálja-e. Igyekszik érezni. De közben egyik keze átsiklik a lepedőre, ujjai pedig izgalommal vegyült idegességgel markolnak a durva anyagba.*
*A koncentrációja szinte töretlen egészen addig a pontig, amíg újra nem érzi bőrén a férfi ujjait. A gyengéd cirógatást, amibe belebizsereg a bőre, majd azt ahogy az ujjak visszatérnek oda, ahol az előbb egy pillanatra a férfi fejét ejtette fogságba. A teste megfeszül, majd egy túl elégedett sóhajjal enged is. Mégsem adja át magát teljes mértékig az érzésnek, mert szinte minden figyelmét és mozdulatát annak akarja szentelni, hogy a férfi kedvére tegyen. Ujjai finoman masszíroznak, a keze gyengéd mozdulatokkal fedez fel. Ajkai bátrabban tapadnak a férfiéra, már nem csak óvatosan ízlelget. A csókban átérződik a vágy, hogy a gondolatait végre már valóban csak a férfi tölti ki. A légzése szaporábbá válik, a csókot időnként megtöri egy-egy kéjes sóhaj, mikor ágyéka türelmetlenebbül feszül meg. Mikor elszakad tőle lassan egyenesedik vissza. Olyan áhítattal pillant végig rajta, mintha valóban egy tökéletesre faragott szobrot figyelne, s, ha ez még nem lenne elég, arra is engedélyt kapott, hogy megérintse. Amikor a szavak érkeznek a barna, kíváncsi pillantások azonnal visszarebbennek a férfi arcára. Az ujja alatt az ajka elnyílik, mintha kérdezni akarna, de a hang végül nem mer előbújni. Egy pillanatra újra megszeppen, mert érti ám ő, hogy a másik mire gondolt, de fogalma sincs, hogy hogyan kezdhetne neki. Kezének ritmusa lelassul, végül pedig abba is marad, miközben továbbra is az arcát fürkészi. A kékekből érkező vágy, azok a pillantások újból erős dobogásra késztetik a szívét. Megint izgulni kezd, ez nem kétséges, de mellette továbbra is él az újdonság felfedezésének izgalma. Hogy tapasztalhat, hogy megismerheti a férfit, érintheti, ízlelheti. És most valami átvált benne. A szavak nem parancsként érkeznek, nem is kérés, hanem egy előtte feltáruló új ajtó, aminek a túloldalán egy olyan titok lapul meg, ami nem megriasztja, hanem épp úgy bizsergeti most, mint a férfi ujja az ajkán.
Mély levegőt vesz, de nem habozik. Az ujjai újra a férfi testét cirógatják, de ezúttal másként. Bátrabban, ügyesebben, határozottabban. Finoman át a nyak ívén, a kulcscsont kidomborodásán, újra a mellkashoz érve. Minden mozdulatában ott ég a szándék, hogy adjon, az ujjai pedig ennek rendje szerint siklanak tovább, most csak körbejárva azt, ami köré az előbb még olyan bizonytalanul fonódtak. Végül a combjain megtámaszkodva kel fel, de csupán csak annyira, hogy a padlóra térdelve találjon helyet a combjai között. Ujjai leheletfinoman siklanak végig belső combján, aztán fölé hajol, ajkai alig érintik a bőrt, csak annyira, hogy már-már csiklandozza. Egyelőre csak ízelítő, feszültség az ígéret szélén. Amikor végül ajkai a férfi bőréhez érnek, nem keresik rögtön a célt. Előbb körbejárja a testet, mintha csak meg akarná tanulni, hogyan lehet valakit úgy vágyni, hogy minden egyes részletére figyelemmel legyen. Az alhason időzik, apró csókokkal, nyelvével finoman játékával, míg a férfi izmai alattuk megfeszülnek. A pillantása időnként visszakalandozik a férfi arcára, kezei gyengéden cirógatnak hol a combján, hol a csípőjén.
Végül nyelve bátrabban mozdul, lassan egyre közelebb merészkedve a legérzékenyebb ponthoz. Mikor pedig a szájába fogadja őt, nem siet. A puha ajkak gyengéden fogadják maguk közé, finoman játszanak, hol körbezárva, hol elengedve, nyelve lágyan mozdul, lassú ritmusban. A szemeit elkapja az arcáról, először inkább le is süti, végül inkább le is zárja azokat, ezzel pedig a bátorsága is fokozódik. Mint egy gyermeteg gondolat, hogy, ha ő maga nem lát senkit, akkor más sem láthatja őt. Mégis hasznosnak bizonyul, mert a játék felbátorodik. Olykor mélyebbre engedi, máskor alig csak a nyelvének hegye érinti, játszik a tempóval, a nyomással, a ritmussal. Már nem gondolkodik azon, jól csinálja-e. Igyekszik érezni. De közben egyik keze átsiklik a lepedőre, ujjai pedig izgalommal vegyült idegességgel markolnak a durva anyagba.*
735. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2025-07-13 15:12:40
Üzenet elküldve: 2025-07-13 15:12:40
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 89
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 89
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
//Hófehérkék//
*Valami megváltozik a férfi tekintetében. Az az enyhén fanyar, játékos szikra – amely oly sokszor ott bujkált pupillái sarkában – most nem tűnik el, de háttérbe vonul. Nem vész el, csak figyel. Myna kezének bizonytalan, de egyre céltudatosabb mozdulatai, az a lassan kibomló akarat, mellyel most már nemcsak kapni, hanem adni is akar, valami mélyebb húrt penget meg benne. Valamit, ami már nem a testben, hanem a test mögött lakik.
Amint a nő előre dől, s keze ott marad férfiasságán, Nor'Deron ujjai gyengéden vezetik, nem irányítva, inkább terelgetve, mint ahogy a szél simogatja végig a füvet a mezőn, nem tolja, csak mozdítja, miközben meghagyja annak saját lendületét. Másik keze a nő derekára siklik, majd onnan felfelé, végig a gerince ívén, egészen a lapockák alá, hogy ott pihenjen meg, mintegy tartva őt, ahogy a nő fölé hajol. A csók, ami érkezik, előbb puha, akár az első tavaszi eső, de aztán mélyül, melegszik, és Nor'Deron ajkai is felelnek rá, már nem csak befogadva, hanem válaszolva is úgy, hogy minden mozdulatban ott legyen a nyugtázás, a bátorítás, sőt a hálás csodálat.
A nő mozdulatai tanulnak, de nem ügyetlenek. Inkább olyanok, mint mikor valaki új, de vágyott nyelven próbál megszólalni. A férfi pedig hallgatja ezt a nyelvet, és minden pillanatban érti. Suttogás nélkül is tudja, mit jelent a remegő ujj, az ajkak közé harapott lélegzet, vagy a vállai közé húzott fej. De nem nevet. Nem gúnyol. Csak figyel. A csók közben a keze újra lefelé indul: az oldalon végig, a nő csípőjére, onnan combja belső ívére siklik, hogy ujjaival ismét felfedezze, amit már egyszer megízlelt. Most azonban nem siet. A nő még fölötte van, és ő ezt nem bánja. Érzi, hogy most másképp vezetődik minden, nem a kéj diktál, hanem az a csendes tűz, ami ott izzik a nő szemében. És ez a tűz lassan őt is beborítja.
Egy sóhaj hagyja el a torkát, mély és rekedt. A nő keze még mindig körülöleli. Nor'Deron ujjai a nő combja közé siklanak, ismét lágyan, játszva, nem veszik el, csak újra emlékeztetnek minden gyönyörű részletre. Közben a másik keze felkúszik a nő hátán, majd tarkójára simul, hogy így tartsa őt, miközben egy újabb csókért hajol felé. De ez most már nem kérdés. Nem tétova, nem udvarias. Ez most már egy valódi válasz arra, hogy a nő akarja. Tényleg. Most már igazán.
A férfi csókja hosszú, ízlelgető. Nem falja a másik ajkát, inkább úgy tartja fogva, mint valami ritka kincset, amit csak most engedtek meg neki érinteni. És közben nem szűnik meg mozdulni odalent sem: ujjaival finoman, mégis céltudatosan simogatja, ingerli, fokozza a nő lüktetését, míg keze tempója olykor szinkronba kerül az ő lélegzetével. Aztán mikor úgy érzi, hogy eljött az ideje, finoman elengedi a nő ajkait. Arcát visszasimítja a nyakához, pár pillanatig csak ott pihen. Hallgatja a nő légzését, szívdobbanását, a testének legkisebb reakcióját is.
A férfi szíve ütemesen ver a mellkasa mögött, de arcán már nem ül a megszokott félmosoly. A tekintete most meleg, lassan izzó, mint a parázs, mely nem hirdet tüzet, de képes lenne perzselni, ha valaki közel hajolna hozzá. Ahogy hátradől, nem húzza magával a lányt, inkább teret enged neki. Karját széttárja a lepedőn, mintha csak felkínálná magát: nem parancsol, nem vár, de hív. Nem kényeztetésre, nem szolgálatra, hanem egy újabb közös felfedezésre.
Egy rövid pillanat erejéig becsukja a szemét, mint aki elképzel valamit. Aztán amikor újra felpillant, már nem bujkál benne semmi. Őszintén, nyíltan tekint a lányra, nem kihívással, nem elvárással, csak vággyal. De ez a vágy nem követel. Csak hív.*
- Nem mondom, hogy mit tegyél. De ha... *Az ujjai a nő ajkára simulnak, egy pillanatra ott is maradnak, mintha a szavakat akarnák ott tartani, ahonnan azok majd elindulhatnak.* - Ha igazán igyekszel, ne csak a kezedet használd… Próbáld meg a száddal is.
*A hangja olyan, mint egy régi dal refrénje, amit csak az ért meg, aki egyszer már átélte. A test nyelvén beszél, de a szemeiben nincs játék. Csak hívás, csendes, suttogó nyelven. A combjai lassan szétnyílnak alatta, egyik keze a lepedőt érinti, másik a lány ajkain pihen.*
*Valami megváltozik a férfi tekintetében. Az az enyhén fanyar, játékos szikra – amely oly sokszor ott bujkált pupillái sarkában – most nem tűnik el, de háttérbe vonul. Nem vész el, csak figyel. Myna kezének bizonytalan, de egyre céltudatosabb mozdulatai, az a lassan kibomló akarat, mellyel most már nemcsak kapni, hanem adni is akar, valami mélyebb húrt penget meg benne. Valamit, ami már nem a testben, hanem a test mögött lakik.
Amint a nő előre dől, s keze ott marad férfiasságán, Nor'Deron ujjai gyengéden vezetik, nem irányítva, inkább terelgetve, mint ahogy a szél simogatja végig a füvet a mezőn, nem tolja, csak mozdítja, miközben meghagyja annak saját lendületét. Másik keze a nő derekára siklik, majd onnan felfelé, végig a gerince ívén, egészen a lapockák alá, hogy ott pihenjen meg, mintegy tartva őt, ahogy a nő fölé hajol. A csók, ami érkezik, előbb puha, akár az első tavaszi eső, de aztán mélyül, melegszik, és Nor'Deron ajkai is felelnek rá, már nem csak befogadva, hanem válaszolva is úgy, hogy minden mozdulatban ott legyen a nyugtázás, a bátorítás, sőt a hálás csodálat.
A nő mozdulatai tanulnak, de nem ügyetlenek. Inkább olyanok, mint mikor valaki új, de vágyott nyelven próbál megszólalni. A férfi pedig hallgatja ezt a nyelvet, és minden pillanatban érti. Suttogás nélkül is tudja, mit jelent a remegő ujj, az ajkak közé harapott lélegzet, vagy a vállai közé húzott fej. De nem nevet. Nem gúnyol. Csak figyel. A csók közben a keze újra lefelé indul: az oldalon végig, a nő csípőjére, onnan combja belső ívére siklik, hogy ujjaival ismét felfedezze, amit már egyszer megízlelt. Most azonban nem siet. A nő még fölötte van, és ő ezt nem bánja. Érzi, hogy most másképp vezetődik minden, nem a kéj diktál, hanem az a csendes tűz, ami ott izzik a nő szemében. És ez a tűz lassan őt is beborítja.
Egy sóhaj hagyja el a torkát, mély és rekedt. A nő keze még mindig körülöleli. Nor'Deron ujjai a nő combja közé siklanak, ismét lágyan, játszva, nem veszik el, csak újra emlékeztetnek minden gyönyörű részletre. Közben a másik keze felkúszik a nő hátán, majd tarkójára simul, hogy így tartsa őt, miközben egy újabb csókért hajol felé. De ez most már nem kérdés. Nem tétova, nem udvarias. Ez most már egy valódi válasz arra, hogy a nő akarja. Tényleg. Most már igazán.
A férfi csókja hosszú, ízlelgető. Nem falja a másik ajkát, inkább úgy tartja fogva, mint valami ritka kincset, amit csak most engedtek meg neki érinteni. És közben nem szűnik meg mozdulni odalent sem: ujjaival finoman, mégis céltudatosan simogatja, ingerli, fokozza a nő lüktetését, míg keze tempója olykor szinkronba kerül az ő lélegzetével. Aztán mikor úgy érzi, hogy eljött az ideje, finoman elengedi a nő ajkait. Arcát visszasimítja a nyakához, pár pillanatig csak ott pihen. Hallgatja a nő légzését, szívdobbanását, a testének legkisebb reakcióját is.
A férfi szíve ütemesen ver a mellkasa mögött, de arcán már nem ül a megszokott félmosoly. A tekintete most meleg, lassan izzó, mint a parázs, mely nem hirdet tüzet, de képes lenne perzselni, ha valaki közel hajolna hozzá. Ahogy hátradől, nem húzza magával a lányt, inkább teret enged neki. Karját széttárja a lepedőn, mintha csak felkínálná magát: nem parancsol, nem vár, de hív. Nem kényeztetésre, nem szolgálatra, hanem egy újabb közös felfedezésre.
Egy rövid pillanat erejéig becsukja a szemét, mint aki elképzel valamit. Aztán amikor újra felpillant, már nem bujkál benne semmi. Őszintén, nyíltan tekint a lányra, nem kihívással, nem elvárással, csak vággyal. De ez a vágy nem követel. Csak hív.*
- Nem mondom, hogy mit tegyél. De ha... *Az ujjai a nő ajkára simulnak, egy pillanatra ott is maradnak, mintha a szavakat akarnák ott tartani, ahonnan azok majd elindulhatnak.* - Ha igazán igyekszel, ne csak a kezedet használd… Próbáld meg a száddal is.
*A hangja olyan, mint egy régi dal refrénje, amit csak az ért meg, aki egyszer már átélte. A test nyelvén beszél, de a szemeiben nincs játék. Csak hívás, csendes, suttogó nyelven. A combjai lassan szétnyílnak alatta, egyik keze a lepedőt érinti, másik a lány ajkain pihen.*
734. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2025-07-13 14:44:50
Üzenet elküldve: 2025-07-13 14:44:50
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 28
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 28
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Hófehérkék//
*A férfi hangja édesebben szól, mint amilyen a sütemény íze volt. Ez táplálja valamennyire azt, hogy biztosabb legyen a dolgában, de messze van még az elsöprő magabiztosságtól. Egy pillanatra elkapja tekintetét a szép kék szemekről, amikor megérzi a férfi kezét a sajátján. Először megszeppen a gondolatra, hogy tényleg rossz az amit és ahogy tesz, de a mély, halk hang hamar megnyugtatja. Nagyjából. A szíve vadul kalapál, de végre valóban nem a félelem vagy a bizonytalanság, ami az ütemet diktálja. Hanem az elhatározás izgalma, hogy most igyekszik úgy tanulni és megismerni, hogy azzal egy időben szítson vágyat. Így a keze, a mozdulatai, miközben tanul a férfi által, már szinte makacs ígéretként vannak jelen, hogy az elnyert tudás egészét arra akarja használni, hogy örömet szerezzen neki. Mert nem akarja, hogy csak benne lüktessen a vágy, miközben ő félénken meglapul a háttérben. Részt akar venni ebben, úgy, hogy nem csak befogad, hanem ad is valamit. Az ujjaival, a mozdulataival ki akarja fejezni, hogy ő is akarja ezt és nem úgy, hogy csak a lepedőn feküdve nyögdécsel azon a zavarba ejtő hangon, hanem igenis aktív alkotója akar lenni a pillanatnak.
Ahogy a tekintetük újból találkozik már bátrabban mosolyodik el. Kiolvassa a másikból, hogy jó úton halad, de mikor ezt szavakba is önti azért az ajkába harapva húzza kissé vállai közé a fejét, mint egy teknősbéka, aki ijedtében a páncéljába menekül. Látható, hogy lesz még itt munka, van még mit tanulni, de önző és bolond az, aki ezt most számon merné kérni rajta.*
- Igyekszem.
*Suttogja szemérmesen, majd lassan előre dől, a férfi fölé hajolva. Kezével megtámaszkodik mellette a kemény ágyon, a másikat viszont nem mozdítja el. Hagyja, hogy a férfi vezesse azt, megismerve, megtanulva és megjegyezve az egészet, miközben ajkai puhán kutatják fel a férfiét. Óvatosan csókol először, puhán, de a férfi ajkának íze hamar ismét fellobbantja benne a sóvárgást. A csók mélyül, lassan válik szenvedélyessé. Olyanná, amiben benne van még valahol a félsz, a tartás, de a nagyobb részét már az a nő birtokolja, aki vágyik és akar. Talán az apró változás a férfiban, az ahogy az a bosszantó, de valahol mégis megnyerő félvigyor, amit már jól megismert odalent, eltűnik az arcáról. Talán az a belülről feszítő türelmetlenség az oka, némi bizonyítási vággyal fűszerezve. Fogalma sincs, de egy pillanatra sem bánja, hogy az az örökkön magával hordozott szemérem most végre teljesen veszni látszik. Most csak az marad, hogy együtt mozduljon a férfival, együtt lélegezzen és együtt akarjon.*
*A férfi hangja édesebben szól, mint amilyen a sütemény íze volt. Ez táplálja valamennyire azt, hogy biztosabb legyen a dolgában, de messze van még az elsöprő magabiztosságtól. Egy pillanatra elkapja tekintetét a szép kék szemekről, amikor megérzi a férfi kezét a sajátján. Először megszeppen a gondolatra, hogy tényleg rossz az amit és ahogy tesz, de a mély, halk hang hamar megnyugtatja. Nagyjából. A szíve vadul kalapál, de végre valóban nem a félelem vagy a bizonytalanság, ami az ütemet diktálja. Hanem az elhatározás izgalma, hogy most igyekszik úgy tanulni és megismerni, hogy azzal egy időben szítson vágyat. Így a keze, a mozdulatai, miközben tanul a férfi által, már szinte makacs ígéretként vannak jelen, hogy az elnyert tudás egészét arra akarja használni, hogy örömet szerezzen neki. Mert nem akarja, hogy csak benne lüktessen a vágy, miközben ő félénken meglapul a háttérben. Részt akar venni ebben, úgy, hogy nem csak befogad, hanem ad is valamit. Az ujjaival, a mozdulataival ki akarja fejezni, hogy ő is akarja ezt és nem úgy, hogy csak a lepedőn feküdve nyögdécsel azon a zavarba ejtő hangon, hanem igenis aktív alkotója akar lenni a pillanatnak.
Ahogy a tekintetük újból találkozik már bátrabban mosolyodik el. Kiolvassa a másikból, hogy jó úton halad, de mikor ezt szavakba is önti azért az ajkába harapva húzza kissé vállai közé a fejét, mint egy teknősbéka, aki ijedtében a páncéljába menekül. Látható, hogy lesz még itt munka, van még mit tanulni, de önző és bolond az, aki ezt most számon merné kérni rajta.*
- Igyekszem.
*Suttogja szemérmesen, majd lassan előre dől, a férfi fölé hajolva. Kezével megtámaszkodik mellette a kemény ágyon, a másikat viszont nem mozdítja el. Hagyja, hogy a férfi vezesse azt, megismerve, megtanulva és megjegyezve az egészet, miközben ajkai puhán kutatják fel a férfiét. Óvatosan csókol először, puhán, de a férfi ajkának íze hamar ismét fellobbantja benne a sóvárgást. A csók mélyül, lassan válik szenvedélyessé. Olyanná, amiben benne van még valahol a félsz, a tartás, de a nagyobb részét már az a nő birtokolja, aki vágyik és akar. Talán az apró változás a férfiban, az ahogy az a bosszantó, de valahol mégis megnyerő félvigyor, amit már jól megismert odalent, eltűnik az arcáról. Talán az a belülről feszítő türelmetlenség az oka, némi bizonyítási vággyal fűszerezve. Fogalma sincs, de egy pillanatra sem bánja, hogy az az örökkön magával hordozott szemérem most végre teljesen veszni látszik. Most csak az marad, hogy együtt mozduljon a férfival, együtt lélegezzen és együtt akarjon.*
733. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2025-07-13 12:47:14
Üzenet elküldve: 2025-07-13 12:47:14
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 89
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 89
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
//Hófehérkék//
*Nor'Deron arca, amit oly sokszor takar el a mosoly mögötti félhomály, most nem bújik sem rejtelem, sem játék mögé. Amit Myna tenni készül, vagy talán már tesz is, az szinte leold róla minden álarcot. A nő kezeinek kíváncsi, mégis határozott felfedezőútja őszinte meglepetést vált ki belőle. Felvont szemöldöke árulkodó: mintha most először nem ő irányítaná a jelenet dallamát, hanem egy másik, halk, de egyre bátrabb zene kezdődne el, aminek minden hangja a nő ujjai közül fakad. És ő... csak hallgatja.
Mégis csak akkor jelenik meg az igazi, lassú mosoly ajkain, mikor a nő végül visszatér, az ölében köt ki, akár egy hazatérő madár. Ösztönösen öleli át. A mozdulat nem birtokló, inkább puha és súlytalan, de benne van valami mély: mintha most az ölelés nem csupán fizikai lenne, hanem annak elismerése, hogy amit Myna tesz, az egyszerre bátor és gyönyörű.
Ujjai végigcirógatják a nő hátát, miközben ajkai újra elindulnak lefelé. Nem rohan. A tarkótól a nyak ívéig, onnan a váll felé, aztán lejjebb. Lassan, akár egy pergamen lapjait olvasná, ismerősen, de áhítattal. Amikor a mellhez ér, előbb csak egy pillanatig megpihen. Mintha kérne. Majd a nyelvével körözve ismét ízlelni kezdi, most hosszabban, türelmesebben, mint korábban. Végül a szájába veszi a bimbót, és puhán harap bele, nem fájón, inkább úgy, mint aki játszik, de tudja: ez már nem játék.
Ám amikor megérzi a nő kezének mozdulatát, a test apró remegését, a belé feszülő kíváncsiságot, elenged. Nem szóval, hanem mozdulattal. Hátradől, térdét kissé széjjelebb nyitja, hogy helyet adjon. Egyik karjára támaszkodva, a másik kezét előbb csak a combján pihenteti, aztán óvatosan felfelé csúsztatja, míg el nem éri a nő mozduló kezét.
Nem akadályozza. Épp ellenkezőleg. Finoman rásimul a nő kézfejére, s ahogy ujjai körülzárják azt, nem irányítanak, csak bátorítanak. A hang, ami a torkából kiszakad, halk, mély, akár a sóhaj, amit a forró nyári szél fúj a domboldalon. Behunyja a szemét egy pillanatra, s mikor kinyitja újra, nem tekint le, nem nézi, mit csinál. A lány szemeit keresi. Minden rezdülését ott olvassa ki. Nem szól, csak a tekintete beszél: Igen. Jó. Érzed? Már tudod.
De azért a szavak sem maradnak el. Halkak, közé hajolva súgja őket, mintha valami titkot bízna rá:*
- Jól csinálod.
*És ekkor újra megmozdul a keze. Nem veszi el a nőét, nem vezeti, csak vele együtt mozdul. Együtt hullámzik, mint két csepp víz a tó felszínén. Az érintésük lassú, finom, mégis egyre mélyebbre hatol. Nor'Deron nem sóhajtozik túlságosan, de minden hang, ami belőle kiszakad, valódi. Igazi. Őszinte. És a legszebb benne, hogy most először nem a nő teste ejti rabul őt, hanem az, hogy az a test immár önálló, kívánó, és akaró. A lány, aki még az imént a félelem és vágy határán ingott, most már nem csak befogad, hanem vissza is ad.
Nor'Deron szemein ott a mosoly, nem az a sokat sejtető, incselkedő félvigyor, amit a Rumos Rókalyukban hordott, hanem valami halkabb, mélyebb. Talán egy pillanatig ő maga sem tudja, mit érez. De egy biztos: nem siet. Nem követel. Nem győzni akar. Csak maradni. És figyelni. Mert most a lány zenél, ő pedig végre csak hallgatja.*
*Nor'Deron arca, amit oly sokszor takar el a mosoly mögötti félhomály, most nem bújik sem rejtelem, sem játék mögé. Amit Myna tenni készül, vagy talán már tesz is, az szinte leold róla minden álarcot. A nő kezeinek kíváncsi, mégis határozott felfedezőútja őszinte meglepetést vált ki belőle. Felvont szemöldöke árulkodó: mintha most először nem ő irányítaná a jelenet dallamát, hanem egy másik, halk, de egyre bátrabb zene kezdődne el, aminek minden hangja a nő ujjai közül fakad. És ő... csak hallgatja.
Mégis csak akkor jelenik meg az igazi, lassú mosoly ajkain, mikor a nő végül visszatér, az ölében köt ki, akár egy hazatérő madár. Ösztönösen öleli át. A mozdulat nem birtokló, inkább puha és súlytalan, de benne van valami mély: mintha most az ölelés nem csupán fizikai lenne, hanem annak elismerése, hogy amit Myna tesz, az egyszerre bátor és gyönyörű.
Ujjai végigcirógatják a nő hátát, miközben ajkai újra elindulnak lefelé. Nem rohan. A tarkótól a nyak ívéig, onnan a váll felé, aztán lejjebb. Lassan, akár egy pergamen lapjait olvasná, ismerősen, de áhítattal. Amikor a mellhez ér, előbb csak egy pillanatig megpihen. Mintha kérne. Majd a nyelvével körözve ismét ízlelni kezdi, most hosszabban, türelmesebben, mint korábban. Végül a szájába veszi a bimbót, és puhán harap bele, nem fájón, inkább úgy, mint aki játszik, de tudja: ez már nem játék.
Ám amikor megérzi a nő kezének mozdulatát, a test apró remegését, a belé feszülő kíváncsiságot, elenged. Nem szóval, hanem mozdulattal. Hátradől, térdét kissé széjjelebb nyitja, hogy helyet adjon. Egyik karjára támaszkodva, a másik kezét előbb csak a combján pihenteti, aztán óvatosan felfelé csúsztatja, míg el nem éri a nő mozduló kezét.
Nem akadályozza. Épp ellenkezőleg. Finoman rásimul a nő kézfejére, s ahogy ujjai körülzárják azt, nem irányítanak, csak bátorítanak. A hang, ami a torkából kiszakad, halk, mély, akár a sóhaj, amit a forró nyári szél fúj a domboldalon. Behunyja a szemét egy pillanatra, s mikor kinyitja újra, nem tekint le, nem nézi, mit csinál. A lány szemeit keresi. Minden rezdülését ott olvassa ki. Nem szól, csak a tekintete beszél: Igen. Jó. Érzed? Már tudod.
De azért a szavak sem maradnak el. Halkak, közé hajolva súgja őket, mintha valami titkot bízna rá:*
- Jól csinálod.
*És ekkor újra megmozdul a keze. Nem veszi el a nőét, nem vezeti, csak vele együtt mozdul. Együtt hullámzik, mint két csepp víz a tó felszínén. Az érintésük lassú, finom, mégis egyre mélyebbre hatol. Nor'Deron nem sóhajtozik túlságosan, de minden hang, ami belőle kiszakad, valódi. Igazi. Őszinte. És a legszebb benne, hogy most először nem a nő teste ejti rabul őt, hanem az, hogy az a test immár önálló, kívánó, és akaró. A lány, aki még az imént a félelem és vágy határán ingott, most már nem csak befogad, hanem vissza is ad.
Nor'Deron szemein ott a mosoly, nem az a sokat sejtető, incselkedő félvigyor, amit a Rumos Rókalyukban hordott, hanem valami halkabb, mélyebb. Talán egy pillanatig ő maga sem tudja, mit érez. De egy biztos: nem siet. Nem követel. Nem győzni akar. Csak maradni. És figyelni. Mert most a lány zenél, ő pedig végre csak hallgatja.*
732. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2025-07-13 11:43:20
Üzenet elküldve: 2025-07-13 11:43:20
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 28
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 28
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Hófehérkék//
*A teste lassan tanul, óvatosan, de apránként már biztosabban mozdul. Nem tudásból, hanem ösztönből. A halk és egyre elégedettebb sóhajai lassan a falakba is beivódnak. Ahogy a férfi hozzáér, ahogy a nyelve mozdul, mintha minden rezdülését jól ismerné már, újra és újra eljutva egy ponthoz, ami minden gondolatot kiszorít és egyszerűen csak gyönyört szül. A keze lesimít a lepedőre, amire ujjai azonnal görcsösen markolnak. Mintha attól tartana, hogy leszédül az ágyról, ha valamiben nem kapaszkodik meg erősen. A combjai önként nyílnak, egyre készségesebben, nem kérve, hanem hívva az érintést, ami már nemcsak kellemes, hanem pusztítóan gyönyörteli. Az érzés ismeretlen, de mintha valami vele született ösztönből tisztában lenne azzal, hogy ágyékának egyre sűrűbb feszülése, a lüktetés, az a törékeny feszülés hamarosan magasabbra lép. Egy olyan szintre, amit egész teste így tapasztalatlanul is szomjazik. A légzése kapkodó, a mellkasa emelkedik-süllyed, a szeme szinte teljesen lehunyva, csak néha villan fel, hogy lássa azt a kék tekintetet, azt a férfit, aki úgy olvas benne, mintha ő írta volna. Amikor pedig szinte már szinte biztos abban, hogy a teste többet talán elviselni sem tudna, érkezik a robaj az ajtón. A szíve kihagy egy ütemet, de most nem a gyönyör miatt, hanem helyet kap a riadtság. A teste ijedten összerándul, amint pedig a pórul járt, csapdába esett férfi kiszabadul, hirtelen ül fel, majd térdeit felhúzva öleli át azokat. Nagyot nyelve fürkészi az ajtót, de a kintről jövő zaj olyan hirtelen tompul, majd szűnik meg, mint ahogy felcsendült a dörömbölés az ajtón. A levegőt idegesen, szaporán kapkodva pillant lassan a férfira, akkor pedig kérdésessé válik, hogy most mi a riasztóbb. A remete badar gondolata vagy azok a fagyos pillantások, amik most az ajtóra vetülnek. Aprót nyelve húzza be a nyakát, ahogy a tompán morgott, ismeretlen szavak célba veszik az ajtót és az azon túl tántorgó részeget is. A férfi arcát fürkészve szinte neki is bűntudata támad, mintha éppen ő lett volna az, aki egy hatalmasat rávert volna a fára. Szinte késztetést érez rá, hogy még bocsánatot is kérjen, de ajkai épp csak elnyílnak, mikor a pillantásuk újból találkozik. Nyugtatónak kéne lennie, hogy azokba a szép kékekbe rögvest visszatér az a melegség, amivel eddig megannyiszor találkozott. De az igazat megvallva valahol aggasztónak tűnik ez a képesség az ilyen hirtelen történő változásokra. Hogy ez a kedvét szegte? Egy pillanatra sem. Ahogy visszaül az ágyra közelebb fészkelődik hozzá. Egyszeriben azért, mert a férfi közelsége mindezek ellenére továbbra is inkább megnyugtatja, meg hát valahol most ő is igyekszik egy kicsit saját magával nyugtatni a férfi haragját. Még akkor is, ha felesleges és neki amúgy sem menne.*
- Nem is ő volt.
*Sóhajt fel bűntudatosan, ahogy a szemeit inkább lesüti, de a keze közben megindul. Eléri a férfi karját, amit finoman cirógatni kezd ujjainak hegyével. Időnként apró köröket rajzolgatva a bőrére. Másik keze még továbbra is térdeit kulcsolja át, de a megfeszült izmok lassan engednek, így végül a begubódzott tartás sem él már sokáig. Még közelebb húzódik. Arcának bőre szinte súrolja a férfiét.*
- Tudom. Akkor is, ha nincs is remete.
*Motyogja egy halovány szájhúzás kíséretében, amit jóindulattal talán mosolynak is lehetne nevezni. Arcát belesimítja a férfi kezébe, majd puhán a tenyerébe csókol mielőtt újra mozdulna. Egy pillanatra elhúzódik, de csak addig tart, míg kiül az ágy szélére, hogy onnan felkeljen. Hogy azután szembe fordulva a férfival visszahelyezkedjen annak ölébe, térdeivel az ágyon támaszkodva meg. Karjait lassan fonja a nyaka köré, miközben egy apró csókot nyom a szája szélére.*
- Amúgy is megszokhattam volna már itt a hirtelen hangokat.
*Volt már ennél rosszabb is. Repültek székek, korsók, meg fogak is. Reccsent csont és fröccsent vér is. Egy részeg félnótás ajtónak csapódása nem nagy ügy, pusztán csak hirtelen és váratlan zaj. Ami már el is múlt, elcsendesedett. Nem úgy, mint az a sóvárgás, ami újra lobban a férfi közelében. Az egyik keze továbbra is a vállán pihen, ujjai finoman cirógatnak a tarkójára. A másik viszont a férfitól eltanult gyengédséggel siklanak le a nyakára, kulcscsontjára, puhán a mellkasára. A mozdulatok tétovák, de igyekvők, mintha csak törleszteni szeretne az iménti kis közjátékért. De közben kíváncsi is, hogy milyen megérinteni őt. Érezni ujjai alatt a bőr melegét, az izmok feszülését. Kicsit megemelkedik, hogy a keze tovább fedezhessen fel, tovább barangolhassa be a testét, minden porcikát. A lüktető, forró keménységet, amire ujjai végül rátalálnak. A keze aprót remeg, ajkait összepréseli, de szemeit most nem süti le. A férfi arcát fürkészi, hogy megismerjen róla minden rezdülést, amiből megtanulhatja, hogy, amit csinál az éppen jó-e vagy valamin változtania kéne. A szíve most talán még hevesebben ver, mint amikor őt érezte a combjai között. Az izgalom jobban uralkodik rajta, hiszen ott csak annyi volt a dolga, hogy feküdt és élvezte. Most viszont igyekszik ő is adni, annak ellenére, hogy alig van fogalma arról, hogy azt hogyan csinálja. Az utcalányoktól hallott esetek nem képeznek olyan termékeny táptalajt, mint ahogy ő azt gondolta. Ez teljesen más. Ez valós, izgató, zavarba ejtő. A meséket hallgatta, néha kicsit rácsodálkozott, vagy éppen elborzadt tőle, de igazán egy sem hozta lázba. A férfi viszont a parazsat lánggá táplálta benne. Vágyik, kíván, sóvárog. Amit eddig nem tartott szükségesnek, most mindennél jobban akar.*
*A teste lassan tanul, óvatosan, de apránként már biztosabban mozdul. Nem tudásból, hanem ösztönből. A halk és egyre elégedettebb sóhajai lassan a falakba is beivódnak. Ahogy a férfi hozzáér, ahogy a nyelve mozdul, mintha minden rezdülését jól ismerné már, újra és újra eljutva egy ponthoz, ami minden gondolatot kiszorít és egyszerűen csak gyönyört szül. A keze lesimít a lepedőre, amire ujjai azonnal görcsösen markolnak. Mintha attól tartana, hogy leszédül az ágyról, ha valamiben nem kapaszkodik meg erősen. A combjai önként nyílnak, egyre készségesebben, nem kérve, hanem hívva az érintést, ami már nemcsak kellemes, hanem pusztítóan gyönyörteli. Az érzés ismeretlen, de mintha valami vele született ösztönből tisztában lenne azzal, hogy ágyékának egyre sűrűbb feszülése, a lüktetés, az a törékeny feszülés hamarosan magasabbra lép. Egy olyan szintre, amit egész teste így tapasztalatlanul is szomjazik. A légzése kapkodó, a mellkasa emelkedik-süllyed, a szeme szinte teljesen lehunyva, csak néha villan fel, hogy lássa azt a kék tekintetet, azt a férfit, aki úgy olvas benne, mintha ő írta volna. Amikor pedig szinte már szinte biztos abban, hogy a teste többet talán elviselni sem tudna, érkezik a robaj az ajtón. A szíve kihagy egy ütemet, de most nem a gyönyör miatt, hanem helyet kap a riadtság. A teste ijedten összerándul, amint pedig a pórul járt, csapdába esett férfi kiszabadul, hirtelen ül fel, majd térdeit felhúzva öleli át azokat. Nagyot nyelve fürkészi az ajtót, de a kintről jövő zaj olyan hirtelen tompul, majd szűnik meg, mint ahogy felcsendült a dörömbölés az ajtón. A levegőt idegesen, szaporán kapkodva pillant lassan a férfira, akkor pedig kérdésessé válik, hogy most mi a riasztóbb. A remete badar gondolata vagy azok a fagyos pillantások, amik most az ajtóra vetülnek. Aprót nyelve húzza be a nyakát, ahogy a tompán morgott, ismeretlen szavak célba veszik az ajtót és az azon túl tántorgó részeget is. A férfi arcát fürkészve szinte neki is bűntudata támad, mintha éppen ő lett volna az, aki egy hatalmasat rávert volna a fára. Szinte késztetést érez rá, hogy még bocsánatot is kérjen, de ajkai épp csak elnyílnak, mikor a pillantásuk újból találkozik. Nyugtatónak kéne lennie, hogy azokba a szép kékekbe rögvest visszatér az a melegség, amivel eddig megannyiszor találkozott. De az igazat megvallva valahol aggasztónak tűnik ez a képesség az ilyen hirtelen történő változásokra. Hogy ez a kedvét szegte? Egy pillanatra sem. Ahogy visszaül az ágyra közelebb fészkelődik hozzá. Egyszeriben azért, mert a férfi közelsége mindezek ellenére továbbra is inkább megnyugtatja, meg hát valahol most ő is igyekszik egy kicsit saját magával nyugtatni a férfi haragját. Még akkor is, ha felesleges és neki amúgy sem menne.*
- Nem is ő volt.
*Sóhajt fel bűntudatosan, ahogy a szemeit inkább lesüti, de a keze közben megindul. Eléri a férfi karját, amit finoman cirógatni kezd ujjainak hegyével. Időnként apró köröket rajzolgatva a bőrére. Másik keze még továbbra is térdeit kulcsolja át, de a megfeszült izmok lassan engednek, így végül a begubódzott tartás sem él már sokáig. Még közelebb húzódik. Arcának bőre szinte súrolja a férfiét.*
- Tudom. Akkor is, ha nincs is remete.
*Motyogja egy halovány szájhúzás kíséretében, amit jóindulattal talán mosolynak is lehetne nevezni. Arcát belesimítja a férfi kezébe, majd puhán a tenyerébe csókol mielőtt újra mozdulna. Egy pillanatra elhúzódik, de csak addig tart, míg kiül az ágy szélére, hogy onnan felkeljen. Hogy azután szembe fordulva a férfival visszahelyezkedjen annak ölébe, térdeivel az ágyon támaszkodva meg. Karjait lassan fonja a nyaka köré, miközben egy apró csókot nyom a szája szélére.*
- Amúgy is megszokhattam volna már itt a hirtelen hangokat.
*Volt már ennél rosszabb is. Repültek székek, korsók, meg fogak is. Reccsent csont és fröccsent vér is. Egy részeg félnótás ajtónak csapódása nem nagy ügy, pusztán csak hirtelen és váratlan zaj. Ami már el is múlt, elcsendesedett. Nem úgy, mint az a sóvárgás, ami újra lobban a férfi közelében. Az egyik keze továbbra is a vállán pihen, ujjai finoman cirógatnak a tarkójára. A másik viszont a férfitól eltanult gyengédséggel siklanak le a nyakára, kulcscsontjára, puhán a mellkasára. A mozdulatok tétovák, de igyekvők, mintha csak törleszteni szeretne az iménti kis közjátékért. De közben kíváncsi is, hogy milyen megérinteni őt. Érezni ujjai alatt a bőr melegét, az izmok feszülését. Kicsit megemelkedik, hogy a keze tovább fedezhessen fel, tovább barangolhassa be a testét, minden porcikát. A lüktető, forró keménységet, amire ujjai végül rátalálnak. A keze aprót remeg, ajkait összepréseli, de szemeit most nem süti le. A férfi arcát fürkészi, hogy megismerjen róla minden rezdülést, amiből megtanulhatja, hogy, amit csinál az éppen jó-e vagy valamin változtania kéne. A szíve most talán még hevesebben ver, mint amikor őt érezte a combjai között. Az izgalom jobban uralkodik rajta, hiszen ott csak annyi volt a dolga, hogy feküdt és élvezte. Most viszont igyekszik ő is adni, annak ellenére, hogy alig van fogalma arról, hogy azt hogyan csinálja. Az utcalányoktól hallott esetek nem képeznek olyan termékeny táptalajt, mint ahogy ő azt gondolta. Ez teljesen más. Ez valós, izgató, zavarba ejtő. A meséket hallgatta, néha kicsit rácsodálkozott, vagy éppen elborzadt tőle, de igazán egy sem hozta lázba. A férfi viszont a parazsat lánggá táplálta benne. Vágyik, kíván, sóvárog. Amit eddig nem tartott szükségesnek, most mindennél jobban akar.*
731. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2025-07-13 10:23:20
Üzenet elküldve: 2025-07-13 10:23:20
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 89
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 89
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
//Hófehérkék//
*A nyelve még mindig ott van, ahol leginkább érdemes lennie. Nem siet, nem követel. Finom ívű mozdulatokkal kényeztet, úgy, ahogyan a tenger is vissza-visszasimul a partra, sosem ugyanúgy, de mindig ismerősen. Néha megáll egy szívdobbanásnyi időre, hogy felfigyeljen egy apró rezdülésre, egy sóhajra, ami ott pihen a levegőben. Tekintete, bár elfoglalt, időről időre felpislant, nem tolakodón, csak figyelmesen. Úgy néz fel, mintha keresné, mikor feszül meg egy izom, mikor remeg meg egy pillantás.
A szája közben, szinte önálló életre kel. Ott, ahol puha volt, ahol először csak ajkait kínálta, most halvány, önelégült vigyor húzódik szét rajta. Nem gúnyos, nem kérkedő, csupán az őszinte elégedettség jele, amit most, hogy arca ezen részét úgyis takarja a lány, megenged magának. A nyögés hallatán a vigyor épp csak nem nevetéssé válik. Nem harsány nevetéssé, inkább csak egy olyan hang nélküli, diadalittas mosollyá, amit csak az ismer, aki pontosan tudja, mit csinál.
A kezei sem tétlenek. Egyik a comb vonalát követi, le, majd vissza, finoman a puha bőrre simulva, mint egy ecset, ami épp a mesterművét festi, csak festék helyett, az érzéki sóhajokból és nyögésekből. A másik keze ujjak oldalán és a has vonalán bolyong, puhán, hasonló elven működve. Aztán lassan, mikor már minden mozdulat összhangba kerül, amikor a test és a sóhaj is egy ritmust kezd verni, elérkezik az a pillanat, mikor úgy dönt, hogy egy újabb ajtón is bekopog. Egy ujj, csak egy, ami lassan, gyengéden csatlakozna a kényeztetéshez.
De a mozdulat félbeszakad.
A combok hirtelen összezárnak, és Nor'Deron feje csapdába esik. Az ösztön gyorsabb, mint a gondolat, hátraveti magát, kiszabadítva fejét a hűsvér medvecsapda szorításából, mintha csak egy ütés érte volna. A padló kemény, az ülepére zuhanva halkan koppan. Arcán nem olvasható a fájdalom inkább enyhe zavarodottság, de az nem vetekszik a fülében zúgó hanggal.
A szeme felvillan. Az imént még szenvedélyes meleggel telt pillantás most jeges kék tőrökké válik. Az ajtó felé szegzi a tekintetét, mintha keresztüllátna rajta. Olyan düh születik benne, amit ritkán mutat. Nem a lány felé irányul. Hanem a világ felé, amely mindig a legszebb pillanatban akar belerondítani az életbe. A szája mozog. Nem szavakat formál, hanem valami másféle nyelvet. Ismeretlen hangok, idegen ritmusban, tompán morognak elő a torkából. Nem köszöntés, nem fohász. Inkább... figyelmeztetés. Talán átok. Talán védőmantra. Mindenesetre senki nem akarna a szavak célpontja lenni.
Egy nagy sóhaj után feláll. Lassú, méltóságteljes mozdulatokkal. Leporolja magát. Egy szálkát húz ki az ülepéből egy gyors, rutinos mozdulattal, majd két kezével végigsimít a haján, kócos loboncát visszaterelve az arcából. És amikor újra a lányra néz, már nyoma sincs a dühnek. A szeme újra az a bársonyos kék, amit csak ő tud így viselni. Mintha az előző néhány másodperc meg sem történt volna.
Az ágyhoz lép, s leül a lány mellé. Egyelőre nem hajol közel, nem is kérdez, nem esedezik. Csak helyet foglal. Ahogy egy árnyék is követi az embert, akkor is, ha nem néz hátra.*
- Semmi baj, kedves. *Búgja halkan és nyájasan, miközben arca egy kicsivel közelebb kerül a másikéhoz.* - Itt nem árthat neked. S ha végzünk... máshol se lesz képes rá.
*A hangja szelíd, mégis határozott. Nem kér megerősítést. Csak kijelenti. Mintha ígéret volna. Egyik tenyerét lassan a lány csípőjére simítja, a másik a comb külső ívén fut végig. Aztán az arca felé nyúl, ujjaival végigsimít a lány arcélén, óvatosan, mintha valami törékenyet érintene. Közben a szeme újra megtalálja a másik pár tekintetét. Ott időzik benne. Nem sieti el.
A pillanat most nem követel semmit. Csak nyugalmat kínál. És ha a lány akarja... újrakezdést is.*
*A nyelve még mindig ott van, ahol leginkább érdemes lennie. Nem siet, nem követel. Finom ívű mozdulatokkal kényeztet, úgy, ahogyan a tenger is vissza-visszasimul a partra, sosem ugyanúgy, de mindig ismerősen. Néha megáll egy szívdobbanásnyi időre, hogy felfigyeljen egy apró rezdülésre, egy sóhajra, ami ott pihen a levegőben. Tekintete, bár elfoglalt, időről időre felpislant, nem tolakodón, csak figyelmesen. Úgy néz fel, mintha keresné, mikor feszül meg egy izom, mikor remeg meg egy pillantás.
A szája közben, szinte önálló életre kel. Ott, ahol puha volt, ahol először csak ajkait kínálta, most halvány, önelégült vigyor húzódik szét rajta. Nem gúnyos, nem kérkedő, csupán az őszinte elégedettség jele, amit most, hogy arca ezen részét úgyis takarja a lány, megenged magának. A nyögés hallatán a vigyor épp csak nem nevetéssé válik. Nem harsány nevetéssé, inkább csak egy olyan hang nélküli, diadalittas mosollyá, amit csak az ismer, aki pontosan tudja, mit csinál.
A kezei sem tétlenek. Egyik a comb vonalát követi, le, majd vissza, finoman a puha bőrre simulva, mint egy ecset, ami épp a mesterművét festi, csak festék helyett, az érzéki sóhajokból és nyögésekből. A másik keze ujjak oldalán és a has vonalán bolyong, puhán, hasonló elven működve. Aztán lassan, mikor már minden mozdulat összhangba kerül, amikor a test és a sóhaj is egy ritmust kezd verni, elérkezik az a pillanat, mikor úgy dönt, hogy egy újabb ajtón is bekopog. Egy ujj, csak egy, ami lassan, gyengéden csatlakozna a kényeztetéshez.
De a mozdulat félbeszakad.
A combok hirtelen összezárnak, és Nor'Deron feje csapdába esik. Az ösztön gyorsabb, mint a gondolat, hátraveti magát, kiszabadítva fejét a hűsvér medvecsapda szorításából, mintha csak egy ütés érte volna. A padló kemény, az ülepére zuhanva halkan koppan. Arcán nem olvasható a fájdalom inkább enyhe zavarodottság, de az nem vetekszik a fülében zúgó hanggal.
A szeme felvillan. Az imént még szenvedélyes meleggel telt pillantás most jeges kék tőrökké válik. Az ajtó felé szegzi a tekintetét, mintha keresztüllátna rajta. Olyan düh születik benne, amit ritkán mutat. Nem a lány felé irányul. Hanem a világ felé, amely mindig a legszebb pillanatban akar belerondítani az életbe. A szája mozog. Nem szavakat formál, hanem valami másféle nyelvet. Ismeretlen hangok, idegen ritmusban, tompán morognak elő a torkából. Nem köszöntés, nem fohász. Inkább... figyelmeztetés. Talán átok. Talán védőmantra. Mindenesetre senki nem akarna a szavak célpontja lenni.
Egy nagy sóhaj után feláll. Lassú, méltóságteljes mozdulatokkal. Leporolja magát. Egy szálkát húz ki az ülepéből egy gyors, rutinos mozdulattal, majd két kezével végigsimít a haján, kócos loboncát visszaterelve az arcából. És amikor újra a lányra néz, már nyoma sincs a dühnek. A szeme újra az a bársonyos kék, amit csak ő tud így viselni. Mintha az előző néhány másodperc meg sem történt volna.
Az ágyhoz lép, s leül a lány mellé. Egyelőre nem hajol közel, nem is kérdez, nem esedezik. Csak helyet foglal. Ahogy egy árnyék is követi az embert, akkor is, ha nem néz hátra.*
- Semmi baj, kedves. *Búgja halkan és nyájasan, miközben arca egy kicsivel közelebb kerül a másikéhoz.* - Itt nem árthat neked. S ha végzünk... máshol se lesz képes rá.
*A hangja szelíd, mégis határozott. Nem kér megerősítést. Csak kijelenti. Mintha ígéret volna. Egyik tenyerét lassan a lány csípőjére simítja, a másik a comb külső ívén fut végig. Aztán az arca felé nyúl, ujjaival végigsimít a lány arcélén, óvatosan, mintha valami törékenyet érintene. Közben a szeme újra megtalálja a másik pár tekintetét. Ott időzik benne. Nem sieti el.
A pillanat most nem követel semmit. Csak nyugalmat kínál. És ha a lány akarja... újrakezdést is.*
730. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2025-07-13 06:05:05
Üzenet elküldve: 2025-07-13 06:05:05
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 28
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 28
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Hófehérkék//
*A barna szemek szinte pislogás nélkül cikáznak a férfi arcán, miközben gondolatai visszapörögnek egészen addig a pontig, amikor betette a lábát a Rumosba. Azért, hogy levest egyen. Hagymalevest méghozzá. Emlékszik milyen forró volt, milyen volt az állaga, miután beleszórta a kenyérkockákat. Látja maga előtt, amikor megpillantotta a férfit, a mozdulataira, a szavaira. Hogy olyan volt az egész, mintha a férfival együtt ő is egy vándorszínház egyik darabjának szereplőjévé vált volna. A kapott sütemény krémjének puhaságát érzi még mindig a nyelve hegyén. Emlékszik arra, amikor a remete szóba került és Loron, a rituálé, hogy már a legelejétől mennyire tetszett neki ez a szép kék szempár. De... képtelen felidézni, hogy milyen íze volt a levesnek, pedig szinte minden nap betér ide, hogy egyen egy tányérral, sem a süteményre, amit ma kóstolt először. Nem bizsereg már az ujjai hegyén az érzés, mikor a süteménybe markolt és szétkente azt a férfi arcán. Mintha minden érzés, íz kiveszett volna az emlékeiből mióta beléptek a szobába. Helyettük ajkain ég a férfi csókjának íze, az ujjak puha érintése a bőrén, a férfi bőrének melege a saját ujjainak hegyén bizsereg, ami olyan, mintha az egész testét lángba készülnének borítani. Mintha a remetétől való félelem és a Loron okozta izgalom teljesen kivesztek volna. Ha ez valóban rituálé, de ha mégsem, akkor is tisztában van azzal, hogy most mi történik. Mert nem buta ő, csak tapasztalatlan. És ezt a tapasztalatlanságot figyelembe véve a számára igen meglepő fordulatnak tűnik az, hogy a teste mennyire ösztönből válaszol minden érintésre. Még egyszer átvillan az agyán, hogy hogyan jutott el idáig, hogy ez most mind valóban megtörténik vele, miközben a teste újra végigborzong. De már nem akar gondolkodni, nem akar rettegni a remetétől, nem akar fürödni Loron jótékony, megtisztító rituáléjában. Csak érezni akar. És érez is mindent. Szinte még sosem volt ilyen, hogy egyszeriben érezzen valamit ennyire álomszerűnek, annak tudatával, hogy mégis az egész valóság. Minden sóhaj, minden bizsergés, az izmok feszülése. A domborulatokon játszó ujjak, a másik kéz óvatos mozdulatai, ahogy ismét a combok közé érnek. Ajkai most kissé megszeppent pillantásokkal kísérve nyílnak el, ahogy azok most nem állnak meg. Az izmok válaszul azonnal megfeszülnek, szorítanak, ahogyan az ujjai is, amik most a férfi vállára érve markolnak a bőrbe. Egyszerre ideges, izgatott és... és vágyakozó. Az elején még szökni is hajlandó lett volna, erre most már csak az kering a fejében, hogy többet akar. Tapasztalni, tudni és érezni. A lábak nem zárulnak össze riadtan, hanem ösztöntől és vágytól kísérve adják meg az utolsó engedélyt. Amit szavakkal képtelen lenne most kifejezni, azt a teste megválaszolja helyette. De mégsem megy egyszerűen. Szaporán szuszogva simul a férfi testének, a homlokát a mellkasának döntve, mintha a szégyenlősség arra késztetné, hogy minden lehetőséget megragadjon arra, hogy egyszerűen csak eggyé váljon a levegővel és eltűnhessen a szobából.
S mintha a férfi ezt érezné, mire mélyebbre merülhetne egy újabb szökés gondolatában először a férfi karjaiban találja magát. Ijedten fonja a nyaka köré a karjait, mintha esélyt látna arra, hogy a padlón végzi, de túl biztosan tartja, ennek a biztonságnak az érzete pedig újból nyugalommal árasztja el. Az ideges izgalom pedig már csak halványan kacsint vissza, mikor bőre alatt megérzi a durva lepedőt és az ágy keménységét.
Kezdi azt hinni, hogy a férfi nem csak pap, vándor komédiás, fő állású remete űző, hanem gondolatolvasó is. Mintha a fejéből kiolvasná minden eddigi zagyva, ideges gondolatát, most nem engedi, hogy azok újra színre lépjenek. A puha ajkakat most határozottabban érzi a sajátjain, a combok pedig engedelmesen nyílnak el a céltudatos ujjaknak utat engedve. Érzi a heves kalapálást a mellkasában, csodálja is, hogy nem feszíti szét a bordáit, de mégis vágyakozva forr az ajkaira.
Nem tudja, mikor kezdett el ilyen hangosan lélegezni, de most már nem is próbálja visszafogni. Mintha minden egyes kiáramló leheletével könnyebb lenne elviselni ezt az őrjítő forróságot, ami végigkúszik a gerince mentén. A férfi ajkai lefelé haladnak, a csókok nyomán a bőre mintha fellobbanna. A hasánál már egészen biztos benne, hogy ha még egy kicsit váratja, akkor vagy elolvad, vagy nem is tudja. Valami történik vele, ami eddig még soha.
És akkor, amikor végül odalent is megérzi azt a puha, meleg érintést, a nyelv lassú, határozott mozdulatát, egyszerűen beleszédül. A lába ösztönösen megfeszül, de nem záródik, sőt, minden apró mozdulatával inkább csak még inkább nyitni akar. Mert amit ott érez, az... nem is tudja. Hallott már ezekről eleget az utcalányoktól, tapasztalt nőktől és asszonyoktól. De sokszor azokból a szavakba öntött tapasztalatokból nem az jött át, hogy ez ennyire... jó. Ez egészen más. Olyan, amit nem lehet szavakkal tanítani. Amit nem is lehet megérteni. Csak hagyni kell, hogy végigjárjon a testen.
Halkan felnyög, önkéntelenül, de amikor meghallja a saját hangját, kissé megdermed. Nyögött már. Nem arról van szó, de a hang teljesen más volt akkor, amikor elesett és felhorzsolta a térdét meg a könyökét. Akkor nem érezte magát zavarban, de most a szégyenérzet egy szemvillanás alatt lobban fel. Ez a hang túlságosan eleven, túl elégedett. Erősen az alsó ajkába harap, a szemeit összeszorítja, kezeit pedig nyomban az arcához kapja, hogy eltakarja vele a vöröslő bőrét.
És mégis, miközben a férfi ilyen gyengéd, határozott és zavarba ejtően ügyes odalent, ő azon kapja magát, hogy többet akar. Nemcsak érezni, hanem mozdulni. Cselekedni. Visszaadni. Megérinteni. Megtanulni. Egy pillanatra letekint ujjai között, és a látványtól kiszalad belőle a levegő. A férfi arca ott lent, a combjai között, és ahogy újra megmozdul a nyelve, hát ott ismét minden megfeszül benne. A teste remegni kezd. Kicsit, majd jobban, és már nem tudja, mi történik. Csak azt, hogy minden porcikája felfelé törne, valami fura pont felé, amit még sosem ért el. Olyan érzés, mintha a bőre alól törne fel valami, ami eddig aludt, de most végre felébred. És nincs már semmi, csak ez. Csak a férfi, csak a szoba, csak ez a pillanat, amiben szinte elveszik.
S mintha valaki valóban azt figyelné, hogy egy állítólagos rituálé keretében inkább bűnbe esni készül, hangot hall az ajtó irányából. A fülében dörömbölő szívének hála először csak tompa zajként érzékeli, de lassan éles robajként száguld át a szobán. A combok sebesen zárulnak össze, azzal a pillanatban nem is törődve, hogy közöttük még mindig ott a férfi.*
- A remete!
*Nyögi egy halk sikkantással, ahogy a barna szemek azonnal az ajtóra tapadnak. De a hangos puffanást, ami az ajtóra érkezik több nem követi. Csupán csak akadozott, csoszogó léptek zaja, pár hangosabb csuklással kevert böfögés és halk illuminált mormogást követő hangosabb szitkozódás arról, hogy miért kellett ennyi lépcsőt pakolni az emeletek közé.*
*A barna szemek szinte pislogás nélkül cikáznak a férfi arcán, miközben gondolatai visszapörögnek egészen addig a pontig, amikor betette a lábát a Rumosba. Azért, hogy levest egyen. Hagymalevest méghozzá. Emlékszik milyen forró volt, milyen volt az állaga, miután beleszórta a kenyérkockákat. Látja maga előtt, amikor megpillantotta a férfit, a mozdulataira, a szavaira. Hogy olyan volt az egész, mintha a férfival együtt ő is egy vándorszínház egyik darabjának szereplőjévé vált volna. A kapott sütemény krémjének puhaságát érzi még mindig a nyelve hegyén. Emlékszik arra, amikor a remete szóba került és Loron, a rituálé, hogy már a legelejétől mennyire tetszett neki ez a szép kék szempár. De... képtelen felidézni, hogy milyen íze volt a levesnek, pedig szinte minden nap betér ide, hogy egyen egy tányérral, sem a süteményre, amit ma kóstolt először. Nem bizsereg már az ujjai hegyén az érzés, mikor a süteménybe markolt és szétkente azt a férfi arcán. Mintha minden érzés, íz kiveszett volna az emlékeiből mióta beléptek a szobába. Helyettük ajkain ég a férfi csókjának íze, az ujjak puha érintése a bőrén, a férfi bőrének melege a saját ujjainak hegyén bizsereg, ami olyan, mintha az egész testét lángba készülnének borítani. Mintha a remetétől való félelem és a Loron okozta izgalom teljesen kivesztek volna. Ha ez valóban rituálé, de ha mégsem, akkor is tisztában van azzal, hogy most mi történik. Mert nem buta ő, csak tapasztalatlan. És ezt a tapasztalatlanságot figyelembe véve a számára igen meglepő fordulatnak tűnik az, hogy a teste mennyire ösztönből válaszol minden érintésre. Még egyszer átvillan az agyán, hogy hogyan jutott el idáig, hogy ez most mind valóban megtörténik vele, miközben a teste újra végigborzong. De már nem akar gondolkodni, nem akar rettegni a remetétől, nem akar fürödni Loron jótékony, megtisztító rituáléjában. Csak érezni akar. És érez is mindent. Szinte még sosem volt ilyen, hogy egyszeriben érezzen valamit ennyire álomszerűnek, annak tudatával, hogy mégis az egész valóság. Minden sóhaj, minden bizsergés, az izmok feszülése. A domborulatokon játszó ujjak, a másik kéz óvatos mozdulatai, ahogy ismét a combok közé érnek. Ajkai most kissé megszeppent pillantásokkal kísérve nyílnak el, ahogy azok most nem állnak meg. Az izmok válaszul azonnal megfeszülnek, szorítanak, ahogyan az ujjai is, amik most a férfi vállára érve markolnak a bőrbe. Egyszerre ideges, izgatott és... és vágyakozó. Az elején még szökni is hajlandó lett volna, erre most már csak az kering a fejében, hogy többet akar. Tapasztalni, tudni és érezni. A lábak nem zárulnak össze riadtan, hanem ösztöntől és vágytól kísérve adják meg az utolsó engedélyt. Amit szavakkal képtelen lenne most kifejezni, azt a teste megválaszolja helyette. De mégsem megy egyszerűen. Szaporán szuszogva simul a férfi testének, a homlokát a mellkasának döntve, mintha a szégyenlősség arra késztetné, hogy minden lehetőséget megragadjon arra, hogy egyszerűen csak eggyé váljon a levegővel és eltűnhessen a szobából.
S mintha a férfi ezt érezné, mire mélyebbre merülhetne egy újabb szökés gondolatában először a férfi karjaiban találja magát. Ijedten fonja a nyaka köré a karjait, mintha esélyt látna arra, hogy a padlón végzi, de túl biztosan tartja, ennek a biztonságnak az érzete pedig újból nyugalommal árasztja el. Az ideges izgalom pedig már csak halványan kacsint vissza, mikor bőre alatt megérzi a durva lepedőt és az ágy keménységét.
Kezdi azt hinni, hogy a férfi nem csak pap, vándor komédiás, fő állású remete űző, hanem gondolatolvasó is. Mintha a fejéből kiolvasná minden eddigi zagyva, ideges gondolatát, most nem engedi, hogy azok újra színre lépjenek. A puha ajkakat most határozottabban érzi a sajátjain, a combok pedig engedelmesen nyílnak el a céltudatos ujjaknak utat engedve. Érzi a heves kalapálást a mellkasában, csodálja is, hogy nem feszíti szét a bordáit, de mégis vágyakozva forr az ajkaira.
Nem tudja, mikor kezdett el ilyen hangosan lélegezni, de most már nem is próbálja visszafogni. Mintha minden egyes kiáramló leheletével könnyebb lenne elviselni ezt az őrjítő forróságot, ami végigkúszik a gerince mentén. A férfi ajkai lefelé haladnak, a csókok nyomán a bőre mintha fellobbanna. A hasánál már egészen biztos benne, hogy ha még egy kicsit váratja, akkor vagy elolvad, vagy nem is tudja. Valami történik vele, ami eddig még soha.
És akkor, amikor végül odalent is megérzi azt a puha, meleg érintést, a nyelv lassú, határozott mozdulatát, egyszerűen beleszédül. A lába ösztönösen megfeszül, de nem záródik, sőt, minden apró mozdulatával inkább csak még inkább nyitni akar. Mert amit ott érez, az... nem is tudja. Hallott már ezekről eleget az utcalányoktól, tapasztalt nőktől és asszonyoktól. De sokszor azokból a szavakba öntött tapasztalatokból nem az jött át, hogy ez ennyire... jó. Ez egészen más. Olyan, amit nem lehet szavakkal tanítani. Amit nem is lehet megérteni. Csak hagyni kell, hogy végigjárjon a testen.
Halkan felnyög, önkéntelenül, de amikor meghallja a saját hangját, kissé megdermed. Nyögött már. Nem arról van szó, de a hang teljesen más volt akkor, amikor elesett és felhorzsolta a térdét meg a könyökét. Akkor nem érezte magát zavarban, de most a szégyenérzet egy szemvillanás alatt lobban fel. Ez a hang túlságosan eleven, túl elégedett. Erősen az alsó ajkába harap, a szemeit összeszorítja, kezeit pedig nyomban az arcához kapja, hogy eltakarja vele a vöröslő bőrét.
És mégis, miközben a férfi ilyen gyengéd, határozott és zavarba ejtően ügyes odalent, ő azon kapja magát, hogy többet akar. Nemcsak érezni, hanem mozdulni. Cselekedni. Visszaadni. Megérinteni. Megtanulni. Egy pillanatra letekint ujjai között, és a látványtól kiszalad belőle a levegő. A férfi arca ott lent, a combjai között, és ahogy újra megmozdul a nyelve, hát ott ismét minden megfeszül benne. A teste remegni kezd. Kicsit, majd jobban, és már nem tudja, mi történik. Csak azt, hogy minden porcikája felfelé törne, valami fura pont felé, amit még sosem ért el. Olyan érzés, mintha a bőre alól törne fel valami, ami eddig aludt, de most végre felébred. És nincs már semmi, csak ez. Csak a férfi, csak a szoba, csak ez a pillanat, amiben szinte elveszik.
S mintha valaki valóban azt figyelné, hogy egy állítólagos rituálé keretében inkább bűnbe esni készül, hangot hall az ajtó irányából. A fülében dörömbölő szívének hála először csak tompa zajként érzékeli, de lassan éles robajként száguld át a szobán. A combok sebesen zárulnak össze, azzal a pillanatban nem is törődve, hogy közöttük még mindig ott a férfi.*
- A remete!
*Nyögi egy halk sikkantással, ahogy a barna szemek azonnal az ajtóra tapadnak. De a hangos puffanást, ami az ajtóra érkezik több nem követi. Csupán csak akadozott, csoszogó léptek zaja, pár hangosabb csuklással kevert böfögés és halk illuminált mormogást követő hangosabb szitkozódás arról, hogy miért kellett ennyi lépcsőt pakolni az emeletek közé.*
729. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2025-07-12 13:28:42
Üzenet elküldve: 2025-07-12 13:28:42
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 89
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 89
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
//Hófehérkék//
*Nor'Deron pillantása egyetlen szívdobbanásig még kitart. A válasz benne van a lány mozdulatában, a test finom elmozdulásában, az elnyílt ajkakban, a szétcsusszanó térdek nesztelen engedelmességében. Nincs már kérdés. Csak lélegzet. Csak forróság. És ő végre mozdul.
Az ujja, amely még mindig a lány mellbimbóját cirógatja, most kicsit erősebben simul rá, játszik vele, ahogy táncoltatni kezdi körülötte a tapintását. Nem siet, mégis tudatos minden érintés, úgy simogat, mintha már előre ismerné, hol bujkálnak a sóhajok. A hüvelykujja alatt a kis halom megkeményedett már rég, de nem elégszik meg a puszta jelenléttel: finoman csippent, elidőzik, mozdulatát a másik sóhajaihoz hangolja.
A másik keze újra lefelé indul, most már nem kerül meg semmit. Az akadályok nem kérdések többé, nem is kihívások, csak állomások egy úton, amelyik visszavisz valami ősi, eleven közös nyelvbe. A combok közé simul, puha bőrhöz ér, melegbe, remegőbe. Ujjai egy röpke pillanatra megállnak, majd beljebb mozdulnak, az érzékenység szívéhez. Nem tolakodva, sőt mi több, ismételten már-már kínzó lassúsággal.
Ujjai finoman köröznek, néha megállnak, majd újra mozdulnak, mint egy zene, amelynek ritmusát már ő írja. A lány teste alatt megfeszül az ágyék, comb izom húzódik, majd enged, mint hullám, amit a szél simogat. Egyik sóhaj a másik után gördül végig köztük, a levegő már szinte illatos az izgalomtól.
Aztán Nor'Deron egy hirtelen mozdulattal kapja fel őt. Könnyedén emeli, mintha a súly csak formalitás volna. Karja biztosan tartja, mégis gyengéd az ölelésében, a tekintete közben végig a lány arcát fürkészi. Nem kérdez, nem magyaráz, csak viszi a nőt. Át a szoba levegőjén, ami most már forró és telt, egyenesen az ágyra. Ott lassan lefekteti. Mint egy leplet, amit egy szentély oltárára hajt. Myna haja szétterül a párnán, a test ívei alá simul a gyűrt lepedő, de a férfi keze már újra a combok közé talál.
Most nem vár. Az ujjak visszatalálnak, most már tudják, mit keresnek. A mozdulatok halkabbak, mint a szavak lehetnek, de mélyebbre hatnak. Olyan válaszokat hívnak elő, amik nem hangban születnek, hanem a bőr alól törnek fel, mint remegés, mint egy hirtelen elkapott lélegzet.
Közben Nor'Deron lehajol, újra megcsókolja Mynát. De most már nem kóstolgat. Most birtokba vesz. Ajkai tapadnak az övére, nyelve finoman feszíti meg a csók ívét, a légzésük összeolvad. A szívverésük újra egymásra hangolódik, az egyik lüktetés után jön a másik, szinte már nem is különböztethetőek meg.
Aztán megindul lefelé. Először a nyak hajlata. Oda, ahol korábban még csak puha csókok pihentek, most nedvesebbek, hosszabbak érkeznek. Innen a kulcscsont ívén át halad a mellkas felé. Ott megáll. Egy pillanatra a száját résnyire nyitja, s a nyelvével érinti meg azt, amit eddig csak ujjaival kényeztetett. Lassan. Körözve. Épp csak annyira, hogy a bőr alá forróság szivárogjon.
A hashoz érve elengedi a lány ágyékát. A keze oldalra simul, a combjára. Nem tolakodva, csak tartva, de ezzel a mozdulattal minden figyelme arra az egyetlen területre összpontosul, ahova most ajkai is közelednek. A hasa alján csókolja végig, alig érzékelhető mozdulatokkal. A bőr ott már szinte ég alatta, de a férfi még nem siet. És végül, ahogy csókjai egyre lejjebb érnek, a lehelete végigsöpör a lány legérzékenyebb része fölött. Egy pillanatig mintha még tétovázna, de nem a bizonytalanság tartja vissza, hanem az a lassú, szertartásos tisztelet, amivel a legrejtettebb titkokhoz illik közeledni. Aztán ajkai hozzáérnek. Előbb csak egy leheletnyi mozdulattal, majd a nyelve is megérkezik finoman, mégis határozottan siklik végig rajta. Nem siet, nem kutat. Inkább úgy ízlel, mint aki egy hosszú úton végre hazaért.*
A hozzászólás írója (Nor'Deron a Gyors) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2025.07.12 13:30:54
*Nor'Deron pillantása egyetlen szívdobbanásig még kitart. A válasz benne van a lány mozdulatában, a test finom elmozdulásában, az elnyílt ajkakban, a szétcsusszanó térdek nesztelen engedelmességében. Nincs már kérdés. Csak lélegzet. Csak forróság. És ő végre mozdul.
Az ujja, amely még mindig a lány mellbimbóját cirógatja, most kicsit erősebben simul rá, játszik vele, ahogy táncoltatni kezdi körülötte a tapintását. Nem siet, mégis tudatos minden érintés, úgy simogat, mintha már előre ismerné, hol bujkálnak a sóhajok. A hüvelykujja alatt a kis halom megkeményedett már rég, de nem elégszik meg a puszta jelenléttel: finoman csippent, elidőzik, mozdulatát a másik sóhajaihoz hangolja.
A másik keze újra lefelé indul, most már nem kerül meg semmit. Az akadályok nem kérdések többé, nem is kihívások, csak állomások egy úton, amelyik visszavisz valami ősi, eleven közös nyelvbe. A combok közé simul, puha bőrhöz ér, melegbe, remegőbe. Ujjai egy röpke pillanatra megállnak, majd beljebb mozdulnak, az érzékenység szívéhez. Nem tolakodva, sőt mi több, ismételten már-már kínzó lassúsággal.
Ujjai finoman köröznek, néha megállnak, majd újra mozdulnak, mint egy zene, amelynek ritmusát már ő írja. A lány teste alatt megfeszül az ágyék, comb izom húzódik, majd enged, mint hullám, amit a szél simogat. Egyik sóhaj a másik után gördül végig köztük, a levegő már szinte illatos az izgalomtól.
Aztán Nor'Deron egy hirtelen mozdulattal kapja fel őt. Könnyedén emeli, mintha a súly csak formalitás volna. Karja biztosan tartja, mégis gyengéd az ölelésében, a tekintete közben végig a lány arcát fürkészi. Nem kérdez, nem magyaráz, csak viszi a nőt. Át a szoba levegőjén, ami most már forró és telt, egyenesen az ágyra. Ott lassan lefekteti. Mint egy leplet, amit egy szentély oltárára hajt. Myna haja szétterül a párnán, a test ívei alá simul a gyűrt lepedő, de a férfi keze már újra a combok közé talál.
Most nem vár. Az ujjak visszatalálnak, most már tudják, mit keresnek. A mozdulatok halkabbak, mint a szavak lehetnek, de mélyebbre hatnak. Olyan válaszokat hívnak elő, amik nem hangban születnek, hanem a bőr alól törnek fel, mint remegés, mint egy hirtelen elkapott lélegzet.
Közben Nor'Deron lehajol, újra megcsókolja Mynát. De most már nem kóstolgat. Most birtokba vesz. Ajkai tapadnak az övére, nyelve finoman feszíti meg a csók ívét, a légzésük összeolvad. A szívverésük újra egymásra hangolódik, az egyik lüktetés után jön a másik, szinte már nem is különböztethetőek meg.
Aztán megindul lefelé. Először a nyak hajlata. Oda, ahol korábban még csak puha csókok pihentek, most nedvesebbek, hosszabbak érkeznek. Innen a kulcscsont ívén át halad a mellkas felé. Ott megáll. Egy pillanatra a száját résnyire nyitja, s a nyelvével érinti meg azt, amit eddig csak ujjaival kényeztetett. Lassan. Körözve. Épp csak annyira, hogy a bőr alá forróság szivárogjon.
A hashoz érve elengedi a lány ágyékát. A keze oldalra simul, a combjára. Nem tolakodva, csak tartva, de ezzel a mozdulattal minden figyelme arra az egyetlen területre összpontosul, ahova most ajkai is közelednek. A hasa alján csókolja végig, alig érzékelhető mozdulatokkal. A bőr ott már szinte ég alatta, de a férfi még nem siet. És végül, ahogy csókjai egyre lejjebb érnek, a lehelete végigsöpör a lány legérzékenyebb része fölött. Egy pillanatig mintha még tétovázna, de nem a bizonytalanság tartja vissza, hanem az a lassú, szertartásos tisztelet, amivel a legrejtettebb titkokhoz illik közeledni. Aztán ajkai hozzáérnek. Előbb csak egy leheletnyi mozdulattal, majd a nyelve is megérkezik finoman, mégis határozottan siklik végig rajta. Nem siet, nem kutat. Inkább úgy ízlel, mint aki egy hosszú úton végre hazaért.*
A hozzászólás írója (Nor'Deron a Gyors) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2025.07.12 13:30:54
728. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2025-07-12 05:34:59
Üzenet elküldve: 2025-07-12 05:34:59
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 28
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 28
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Hófehérkék//
*Pislog. Mint egy megszeppent őzgida, aki hirtelen a tisztás közepén találja magát, sehol egy bokor, sehol egy árnyék, csak a férfi tekintete, ami ránehezedik, mint a nyári eső előtti csend. A szíve hezitálva üt egyet, aztán még egyet, de egyre nehezebben talál vissza a megszokott ritmushoz. A levegő sűrűbb. Az idő megnyúlik körülötte, mint a méz. Még nem érti, mi történik, de a bőre már sejti.
Nem mozdul. Csak érez. A légzésében valami elcsúszik. Mintha a tüdejébe madártollak hullanának, puhán, mégis zavaró könnyedséggel. A világ hirtelen túlságosan nagy lesz körülötte, és ő túl kicsi benne, vagy épp fordítva, a teste növekszik, mintha belül valami tágulni kezdene, ami addig csak csöndes mag volt benne mélyen. A férfi nem kérdez, nem sürget, és épp ettől érzi úgy, hogy mégis minden rezdülése válaszért kiált. Ő pedig válaszol, de nem szavakkal. A gerince mentén egy alig észrevehető remegés indul, mint mikor a föld alatt kígyózó gyökerek megérzik a vizet. Nem vihar ez, nem is láng. Inkább olyan, mint mikor a földből előbújik az első gombakalap hajnalban. Lassú, láthatatlan, de megállíthatatlan mozdulat.
És végül megérzi a csókot. Nem siet. Nem követel. Csak megérkezik. Épp oda, ahol a bőr a legsebezhetőbb. A nyak hajlata. Egy olyan pont, amiről eddig legfeljebb annyit tudott, hogy ott szokott viszketni, ha sokat viselte a köpenyét. Most viszont más. Olyan érzés, amit nem lehet kinevetni. Nem lehet eltakarni. Csak megélni. Először apró, kuncogásféle borzongás fut végig rajta, mintha az érzékek még küzdenének, hogy komolyan vegyék ezt a pillanatot. De a csókok mélyülnek. És vele együtt ő is változik. Belül. Lassan. Szinte észrevétlenül.
Valahol még mindig érzi magában a bosszankodást. Mert azt hitte, hogy az a megjegyzés ad neki időt. Megadja neki az esélyt, hogy menekülőre fogja, vagy éppen vakon ugorjon mélyebben a férfi karmai közé. De a válasz csak az a mosoly volt, aminek mondandóját nem érti, csak sejteni meri. A teste pedig nem tétovázik tovább. A bosszús érzéseket, makacs gondolatokat úgy söpri ki belőle a férfi, mintha csak egy fogadós zavarná ki a részeges randalírozókat, hogy ne csináljanak felfordulást.
Amikor a férfi keze elindul lefelé már biztosan tudja, hogy elveszítette az irányítást maga fölött. Sodródik, akár a letört gally a víz felszínén. A teste válaszol minden érintésre. Enyhe rezdülés az izmaiban, egy sóhajban elrejtett ígéret, a levegő bennrekedése, mikor az ujjak a comb puha bőréhez érkeznek. A csókok közben mélyülnek. Már nem csak simogatnak. Úgy követik az erek útját, mintha hallgatnák a vér énekét. És ez az ének most gyors, heves, kérlelő. A szíve már nem dörömböl, hanem énekel. A bőre nem védekezik, hanem hív. A lány, aki nemrég még zavartan kapta el a pillantását, most felnéz. Keresi a férfi tekintetét, és mikor megtalálja, valami megváltozik benne. Már nem a választ várja. Most már tudja, hogy ő maga is lehet válasz. Most már tudja. A teste nemcsak válaszol, de beszél. Először suttog. Aztán kér. Végül követel. Már nincs benne semmi a zavart, nevetgélő lányból. Most más van benne. Valami, ami régóta ott szunnyad, de most előbújik a bőre alól, mint a tűz, ami sokáig parázslott, de végre lángra kap.
A férfi másik keze most felfelé indul. A belső combtól, fájdalmasan elkerülve azt a pontot, ahol már lüktet benne valami kimondatlan, egyenesen a hasához siklik. Az érintés lassú, céltudatos, nem siet, inkább időt kér, vagy éppen ad. A has izma remeg alatta, mintha nem tudná eldönteni, védekezzen-e vagy simuljon még közelebb. Mikor pedig a kéz a mellkasára simít tovább a bordák között valami lüktet. Nem csak a szívverése, valami más. Egy hang, amit nem hall, de érez. A férfi ujjai ott ismerik fel őt leginkább, nem a formájában, hanem az érzékenységében. Ahogy az érintés nem tolakszik, hanem figyel, úgy válik ő maga is figyelemmé. Egy szelíd, mégis őrjítően erős sóvárgássá, ami nem kér engedélyt, csak helyet.
Mikor tekintete ismét találkozik azokkal a szép kék szemekkel, a keze ismét elindul lassan. Óvatosan simítva az arcára, újra bele a fehér szálak közé, majd vissza le. Ujjainak hegye gyengéden simítanak végig a férfi ajkain, miközben úgy fürkészi az arcát, mintha csak egy szobrot vizsgálgatna, amiről nem hiszi el, hogy ennyire tökéletes alkotás is lehet. Az ajkai újból elnyílnak, mintha szólni készülne, de végül csak egy nagyot nyelve zárja össze azokat. Már nem zavarja a férfi pillantása. A teste most már beszél helyette. A csípője enyhén előre billen, a térdei alig észrevehetően megnyílnak. A szája résnyire nyitva, a levegő forró, amit kifúj. Az egész teste már egyetlen válaszként szolgál egy fel sem tett kérdésre. Egyetlen igen.*
*Pislog. Mint egy megszeppent őzgida, aki hirtelen a tisztás közepén találja magát, sehol egy bokor, sehol egy árnyék, csak a férfi tekintete, ami ránehezedik, mint a nyári eső előtti csend. A szíve hezitálva üt egyet, aztán még egyet, de egyre nehezebben talál vissza a megszokott ritmushoz. A levegő sűrűbb. Az idő megnyúlik körülötte, mint a méz. Még nem érti, mi történik, de a bőre már sejti.
Nem mozdul. Csak érez. A légzésében valami elcsúszik. Mintha a tüdejébe madártollak hullanának, puhán, mégis zavaró könnyedséggel. A világ hirtelen túlságosan nagy lesz körülötte, és ő túl kicsi benne, vagy épp fordítva, a teste növekszik, mintha belül valami tágulni kezdene, ami addig csak csöndes mag volt benne mélyen. A férfi nem kérdez, nem sürget, és épp ettől érzi úgy, hogy mégis minden rezdülése válaszért kiált. Ő pedig válaszol, de nem szavakkal. A gerince mentén egy alig észrevehető remegés indul, mint mikor a föld alatt kígyózó gyökerek megérzik a vizet. Nem vihar ez, nem is láng. Inkább olyan, mint mikor a földből előbújik az első gombakalap hajnalban. Lassú, láthatatlan, de megállíthatatlan mozdulat.
És végül megérzi a csókot. Nem siet. Nem követel. Csak megérkezik. Épp oda, ahol a bőr a legsebezhetőbb. A nyak hajlata. Egy olyan pont, amiről eddig legfeljebb annyit tudott, hogy ott szokott viszketni, ha sokat viselte a köpenyét. Most viszont más. Olyan érzés, amit nem lehet kinevetni. Nem lehet eltakarni. Csak megélni. Először apró, kuncogásféle borzongás fut végig rajta, mintha az érzékek még küzdenének, hogy komolyan vegyék ezt a pillanatot. De a csókok mélyülnek. És vele együtt ő is változik. Belül. Lassan. Szinte észrevétlenül.
Valahol még mindig érzi magában a bosszankodást. Mert azt hitte, hogy az a megjegyzés ad neki időt. Megadja neki az esélyt, hogy menekülőre fogja, vagy éppen vakon ugorjon mélyebben a férfi karmai közé. De a válasz csak az a mosoly volt, aminek mondandóját nem érti, csak sejteni meri. A teste pedig nem tétovázik tovább. A bosszús érzéseket, makacs gondolatokat úgy söpri ki belőle a férfi, mintha csak egy fogadós zavarná ki a részeges randalírozókat, hogy ne csináljanak felfordulást.
Amikor a férfi keze elindul lefelé már biztosan tudja, hogy elveszítette az irányítást maga fölött. Sodródik, akár a letört gally a víz felszínén. A teste válaszol minden érintésre. Enyhe rezdülés az izmaiban, egy sóhajban elrejtett ígéret, a levegő bennrekedése, mikor az ujjak a comb puha bőréhez érkeznek. A csókok közben mélyülnek. Már nem csak simogatnak. Úgy követik az erek útját, mintha hallgatnák a vér énekét. És ez az ének most gyors, heves, kérlelő. A szíve már nem dörömböl, hanem énekel. A bőre nem védekezik, hanem hív. A lány, aki nemrég még zavartan kapta el a pillantását, most felnéz. Keresi a férfi tekintetét, és mikor megtalálja, valami megváltozik benne. Már nem a választ várja. Most már tudja, hogy ő maga is lehet válasz. Most már tudja. A teste nemcsak válaszol, de beszél. Először suttog. Aztán kér. Végül követel. Már nincs benne semmi a zavart, nevetgélő lányból. Most más van benne. Valami, ami régóta ott szunnyad, de most előbújik a bőre alól, mint a tűz, ami sokáig parázslott, de végre lángra kap.
A férfi másik keze most felfelé indul. A belső combtól, fájdalmasan elkerülve azt a pontot, ahol már lüktet benne valami kimondatlan, egyenesen a hasához siklik. Az érintés lassú, céltudatos, nem siet, inkább időt kér, vagy éppen ad. A has izma remeg alatta, mintha nem tudná eldönteni, védekezzen-e vagy simuljon még közelebb. Mikor pedig a kéz a mellkasára simít tovább a bordák között valami lüktet. Nem csak a szívverése, valami más. Egy hang, amit nem hall, de érez. A férfi ujjai ott ismerik fel őt leginkább, nem a formájában, hanem az érzékenységében. Ahogy az érintés nem tolakszik, hanem figyel, úgy válik ő maga is figyelemmé. Egy szelíd, mégis őrjítően erős sóvárgássá, ami nem kér engedélyt, csak helyet.
Mikor tekintete ismét találkozik azokkal a szép kék szemekkel, a keze ismét elindul lassan. Óvatosan simítva az arcára, újra bele a fehér szálak közé, majd vissza le. Ujjainak hegye gyengéden simítanak végig a férfi ajkain, miközben úgy fürkészi az arcát, mintha csak egy szobrot vizsgálgatna, amiről nem hiszi el, hogy ennyire tökéletes alkotás is lehet. Az ajkai újból elnyílnak, mintha szólni készülne, de végül csak egy nagyot nyelve zárja össze azokat. Már nem zavarja a férfi pillantása. A teste most már beszél helyette. A csípője enyhén előre billen, a térdei alig észrevehetően megnyílnak. A szája résnyire nyitva, a levegő forró, amit kifúj. Az egész teste már egyetlen válaszként szolgál egy fel sem tett kérdésre. Egyetlen igen.*
727. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2025-07-09 17:06:41
Üzenet elküldve: 2025-07-09 17:06:41
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 89
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 89
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
//Hófehérkék//
*A szavak súlya nem hatol mélyre, de mégis ott rezzen valamit a levegőben. A férfi nem válaszol azonnal. A pillantása elidőzik a lány arcán, mintha megkísérelné elolvasni azokat a sorokat, amik nem a száj mozgásából, hanem az izmai feszüléséből, a szempillák rezdüléséből, a lélegzet ritmusából írattak. És aztán, csak akkor, mikor a csend már szinte beférkőzne közéjük, finoman, alig észrevehetően, bár felettébb sokatmondóan elmosolyodik.
Ezt követően előre hajol. Olyan természetességgel, mintha csak a szél sodorná közelebb. Ajkai a nyak hajlatánál érnek a bőrhez. Nem mohón, nem sietve, hanem mintha valami láthatatlan festéket itatna fel, amit csak ő lát. A csók meleg. Finom. És mégis, van benne valami, amitől a levegő megtelik egy halk, lüktető feszültséggel. Mintha e mozdulat csak az első betűje volna egy hosszabb, lassan kibontakozó imának, amit nem az isteneknek mondanak, hanem annak, aki reszketve hallgatja.
A szabad keze közben elindul. Nem hirtelen. Inkább úgy, mintha a saját árnyékát követné. Lassan siklik le a lány oldalán, elidőzve a csípő ívénél, majd még lejjebb, egészen a combjáig. Az érintés nem tolakodó, nem követelőző, inkább kíváncsi, kutató. Mintha felfedezné amit a szem még nem látott. Először kívülről járja be a lágy izmok ívét, aztán a mozdulat kissé befelé hajlik, a comb belső feléhez. Ott már más a bőr tapintása, más a forróság, más a rezdülés. A keze ott időzik. A hüvelykujja kis ívben simít, mintha próbára tenné, meddig feszíthető az a húr, amely még nem pattan el, csak tovább rezeg.
A nyakra adott csókok eközben változnak. Már nem csupán megérintik a bőrt, hanem követik a vér lüktetését. Mélyebbek. Sűrűbbek. Egyre inkább elidőznek. Mintha valami régi, ösztönös nyelvet beszélnének, amit a test sokkal régebbről ismer, mint az ész. És mindeközben a másik keze újra elindul. Nem ugyanazon az úton, hanem felfelé, a belső combtól elhúzódva, fájó lassúsággal kerülve el azt a pontot, ahol a vágy már szinte kitapinthatóan lüktet.
A hason siklik tovább, mintha az izom finom hullámzása terelné előre. A mozdulat nem egyenes. Inkább kanyargós, mint egy folyó, ami pontosan tudja, hova tart, de időt hagy magának, hogy közben minden apró kanyarulatot bejárjon. Végül eléri a mellkast. Ott sem kapkod. Az ujjai egyetlen, finom ívet követnek, mintha csak megrajzolnák, amit a szem már úgyis lát. Aztán rátalálnak arra a pontra, amely még az előbb is remegve jelezte, mennyire él. És ott megáll.
Ujjai körkörösen mozdulnak, mintha valami láthatatlan peremét követnék. Nem erősen. Nem gyengén. Csak épp úgy, ahogy egy hajnali szellő simítja végig a nádasokat, mielőtt a nap felkel. A pillantása most nem követi a keze mozdulatát. A szeme újra a lány arcát keresi. Nem kutat benne, nem akar válaszokat. Figyel. És közben tovább simít. Lassan. Kitartóan. Mintha minden mozdulatával valami régi, elveszett nyelvet próbálna újra beszélni, amit a világ már rég elfelejtett, de a test még ismer.
És ahogy a ritmusuk lassan összefonódik, úgy tűnik, mintha minden, ami előtte volt, a félelem, a hit, a törvények és az istenek, egyszerre távolodna. Mintha csak ez a fülledt, vibráló csend maradna. És benne két lélegzet. Két test. És valami, ami még nem név, még nem szó, de már nem is hallgatás.*
*A szavak súlya nem hatol mélyre, de mégis ott rezzen valamit a levegőben. A férfi nem válaszol azonnal. A pillantása elidőzik a lány arcán, mintha megkísérelné elolvasni azokat a sorokat, amik nem a száj mozgásából, hanem az izmai feszüléséből, a szempillák rezdüléséből, a lélegzet ritmusából írattak. És aztán, csak akkor, mikor a csend már szinte beférkőzne közéjük, finoman, alig észrevehetően, bár felettébb sokatmondóan elmosolyodik.
Ezt követően előre hajol. Olyan természetességgel, mintha csak a szél sodorná közelebb. Ajkai a nyak hajlatánál érnek a bőrhez. Nem mohón, nem sietve, hanem mintha valami láthatatlan festéket itatna fel, amit csak ő lát. A csók meleg. Finom. És mégis, van benne valami, amitől a levegő megtelik egy halk, lüktető feszültséggel. Mintha e mozdulat csak az első betűje volna egy hosszabb, lassan kibontakozó imának, amit nem az isteneknek mondanak, hanem annak, aki reszketve hallgatja.
A szabad keze közben elindul. Nem hirtelen. Inkább úgy, mintha a saját árnyékát követné. Lassan siklik le a lány oldalán, elidőzve a csípő ívénél, majd még lejjebb, egészen a combjáig. Az érintés nem tolakodó, nem követelőző, inkább kíváncsi, kutató. Mintha felfedezné amit a szem még nem látott. Először kívülről járja be a lágy izmok ívét, aztán a mozdulat kissé befelé hajlik, a comb belső feléhez. Ott már más a bőr tapintása, más a forróság, más a rezdülés. A keze ott időzik. A hüvelykujja kis ívben simít, mintha próbára tenné, meddig feszíthető az a húr, amely még nem pattan el, csak tovább rezeg.
A nyakra adott csókok eközben változnak. Már nem csupán megérintik a bőrt, hanem követik a vér lüktetését. Mélyebbek. Sűrűbbek. Egyre inkább elidőznek. Mintha valami régi, ösztönös nyelvet beszélnének, amit a test sokkal régebbről ismer, mint az ész. És mindeközben a másik keze újra elindul. Nem ugyanazon az úton, hanem felfelé, a belső combtól elhúzódva, fájó lassúsággal kerülve el azt a pontot, ahol a vágy már szinte kitapinthatóan lüktet.
A hason siklik tovább, mintha az izom finom hullámzása terelné előre. A mozdulat nem egyenes. Inkább kanyargós, mint egy folyó, ami pontosan tudja, hova tart, de időt hagy magának, hogy közben minden apró kanyarulatot bejárjon. Végül eléri a mellkast. Ott sem kapkod. Az ujjai egyetlen, finom ívet követnek, mintha csak megrajzolnák, amit a szem már úgyis lát. Aztán rátalálnak arra a pontra, amely még az előbb is remegve jelezte, mennyire él. És ott megáll.
Ujjai körkörösen mozdulnak, mintha valami láthatatlan peremét követnék. Nem erősen. Nem gyengén. Csak épp úgy, ahogy egy hajnali szellő simítja végig a nádasokat, mielőtt a nap felkel. A pillantása most nem követi a keze mozdulatát. A szeme újra a lány arcát keresi. Nem kutat benne, nem akar válaszokat. Figyel. És közben tovább simít. Lassan. Kitartóan. Mintha minden mozdulatával valami régi, elveszett nyelvet próbálna újra beszélni, amit a világ már rég elfelejtett, de a test még ismer.
És ahogy a ritmusuk lassan összefonódik, úgy tűnik, mintha minden, ami előtte volt, a félelem, a hit, a törvények és az istenek, egyszerre távolodna. Mintha csak ez a fülledt, vibráló csend maradna. És benne két lélegzet. Két test. És valami, ami még nem név, még nem szó, de már nem is hallgatás.*
726. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2025-07-08 21:32:27
Üzenet elküldve: 2025-07-08 21:32:27
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 28
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 28
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Hófehérkék//
*Nem mozdul. Nem is tudna. A teste olyan, mintha a levegő megragadta volna valami különös erővel, mintha egy pillanatba préselnék bele, amit soha nem akarna elengedni. A mellkasában doboló szív igyekszik kiszorítani belőle a józan gondolatokat. Pedig azoknak most lenne csak igazán helye.
Szóval Loron, a fényhozó, a bűnt megtisztító, nagy, ragyogó isten most nem tűnik épp olyannak, mint akinek a templomi pergameneken dicsfény lobog a fején, hanem sokkal inkább olyannak, mint akinek a hívei kéjes sóhajokkal adják át magukat a "megtisztulás" szentségének. És a remete? Az a félelmetes, bűnös lányokat felfaló alak, akitől úgy rettegett, mint gyerek a kamra sötét sarkától... Hát, kezdi azt is gyanítani, hogy csak egy jól felépített koholmány, kitaláció volt, valami, amivel egyszerűbben bújt ki a nadrágból és az ingből. A gyanú újra lobban.
Valami forr benne. A teste még mindig reszket az előző érintéstől, és a férfi közelsége olyan, mint egy meleg áramlat, ami újra és újra végigsöpör rajta. De a vágy mögött, vagy talán vele egy időben, valami más is mozog. Valami élesebb. Szúrósabb. Harag? Nem a férfira haragszik. Ha beigazolódik, amit most csak sejt, akkor ő csak játszik egy szerepet. De minden másra. A rituáléra. A remetére. Loronra. A sok ájtatos szóra, amit annyiszor hallott most. Hitegették, hogy ez egy megtisztulás. Egy isteni szertartás. Egy szent beavatás. Egy nagy szent szart.
És akkor most mi ez? Ez? Ez talán nem is Loron rituáléja. Ez hús. Bőr. Vágy. És hazugság.
Szinte érzi, ahogy az arcán feszülni kezd a bőr, mintha alatta a düh próbálna utat találni. Hogy lehetett ilyen ostoba? Hogy hihetett abban, hogy ez majd felemeli? Most inkább úgy érzi, belezuhant valamibe, amit egy jól megkoreografált rituáléként tálaltak fel neki, de valójában csak szépen csomagolt megtévesztés volt. Kezdi összerakni a darabokat. A homályos szövegeket a "testi-lelki megtisztulásról". Minden ott volt. Csak ő nem akarta látni. Mert hitte, hogy Loron valóban egy fényes, magasztos alak. Nem egy... kívánatos férfi, aki úgy beszél és mozog, hogy közben megrázza benne a világot.
És most itt áll, egy rituálé közepén, amitől azt várta, hogy "megtisztuljon". De egyre inkább úgy tűnik, hogy nem megtisztítják, hanem megrontják. Mégpedig olyan gyöngédséggel és alapossággal, hogy a bűn szinte jól esik. És ez, ez a legdühítőbb.
Szinte hallja a fejében, ahogy felcsendül egy törvény szakaszának jól ismert mondata. Volt benne tévedésbe ejtés, tévedésben tartás, előnyhöz jutás és, ami a legfontosabb, pár napos pihenő egy kalodában.
A férfi kérdésére hosszan felsóhajt, egy pillanatra pedig a szemeit is lehunyja. A férfi ajkai ott pihennek a sajátján, s bár azt csóknak nem nevezné, inkább szinte csak egy érintés, mégis mindennél erősebb. Nem tiltakozik. Még csak nem is hátrál. Mert a vágy, ami először csak egy szikra volt benne, mostanra tűz, és minden mást elhomályosít. A régi, bugyuta lány, aki áhítattal hallgatta a szent rituáléról szőtt hablatyot, most lehajtja a fejét, és a helyét átveszi valaki más. Egy nő, aki majdnem pontosan tudja, mit érez. És mit akar. A pillantása megváltozik. Már nem kér, nem vár, nem remél, hanem válaszol. Nem szavakkal, hanem a testével, a szemével, azzal, ahogy közelebb hajol, mikor a férfi visszanéz rá. A szemeiben most nincsenek többé kérdések. És ha ez bűn, hát legyen. Még mindig érzi az ajkai súlyát, a domborulatok között végig sikló ujjak érintését. A férfi azt kérdezte, hogy tényleg tudni akarja-e. De most már inkább azt akarja, hogy semmit se mondjon, csak folytassa.
És, ha mégis kiderül, hogy ez tényleg a rituálé, hát akkor ő önként és dalolva hajlik meg előtte. Ha mégsem és rá kell ébrednie arra, hogy Loron nincs jelen, hogy segítse a megtisztulást, hogy az istenek nem kísérik féltőn őt. Hanem ott vannak. Előtte. Egy férfi bőrébe bújva, aki lehet, hogy valójában hazudik neki és közben úgy néz rá és úgy érinti, mint még soha senki, valószínűleg akkor sem fogja menekülőre, mert akkor a férfi olyan ügyesen és szövevényesen juttatta el addig, hogy már csak a sóvárgás uralkodjon rajta, hogy bánja is ő már, ha a remete a végén felfalja.*
- Remélem nem riasztja el az istenedet, hogy a megtévesztést mifelénk kalodával büntetik.
*Most viszont, mielőtt még teljesen elmenne az a maradék kis józan esze egy utolsó próbálkozásra még megtorpan. A szemeit összehúzva fürkészi a férfi arcát, miközben egyik kezével újra a mellkasára simít, pontosan a szíve fölé, mintha annak üteméből akarná megtudni, hogy vajon tényleg csak hazudnak neki. Mintha már nem lenne amúgy is mindegy.*
*Nem mozdul. Nem is tudna. A teste olyan, mintha a levegő megragadta volna valami különös erővel, mintha egy pillanatba préselnék bele, amit soha nem akarna elengedni. A mellkasában doboló szív igyekszik kiszorítani belőle a józan gondolatokat. Pedig azoknak most lenne csak igazán helye.
Szóval Loron, a fényhozó, a bűnt megtisztító, nagy, ragyogó isten most nem tűnik épp olyannak, mint akinek a templomi pergameneken dicsfény lobog a fején, hanem sokkal inkább olyannak, mint akinek a hívei kéjes sóhajokkal adják át magukat a "megtisztulás" szentségének. És a remete? Az a félelmetes, bűnös lányokat felfaló alak, akitől úgy rettegett, mint gyerek a kamra sötét sarkától... Hát, kezdi azt is gyanítani, hogy csak egy jól felépített koholmány, kitaláció volt, valami, amivel egyszerűbben bújt ki a nadrágból és az ingből. A gyanú újra lobban.
Valami forr benne. A teste még mindig reszket az előző érintéstől, és a férfi közelsége olyan, mint egy meleg áramlat, ami újra és újra végigsöpör rajta. De a vágy mögött, vagy talán vele egy időben, valami más is mozog. Valami élesebb. Szúrósabb. Harag? Nem a férfira haragszik. Ha beigazolódik, amit most csak sejt, akkor ő csak játszik egy szerepet. De minden másra. A rituáléra. A remetére. Loronra. A sok ájtatos szóra, amit annyiszor hallott most. Hitegették, hogy ez egy megtisztulás. Egy isteni szertartás. Egy szent beavatás. Egy nagy szent szart.
És akkor most mi ez? Ez? Ez talán nem is Loron rituáléja. Ez hús. Bőr. Vágy. És hazugság.
Szinte érzi, ahogy az arcán feszülni kezd a bőr, mintha alatta a düh próbálna utat találni. Hogy lehetett ilyen ostoba? Hogy hihetett abban, hogy ez majd felemeli? Most inkább úgy érzi, belezuhant valamibe, amit egy jól megkoreografált rituáléként tálaltak fel neki, de valójában csak szépen csomagolt megtévesztés volt. Kezdi összerakni a darabokat. A homályos szövegeket a "testi-lelki megtisztulásról". Minden ott volt. Csak ő nem akarta látni. Mert hitte, hogy Loron valóban egy fényes, magasztos alak. Nem egy... kívánatos férfi, aki úgy beszél és mozog, hogy közben megrázza benne a világot.
És most itt áll, egy rituálé közepén, amitől azt várta, hogy "megtisztuljon". De egyre inkább úgy tűnik, hogy nem megtisztítják, hanem megrontják. Mégpedig olyan gyöngédséggel és alapossággal, hogy a bűn szinte jól esik. És ez, ez a legdühítőbb.
Szinte hallja a fejében, ahogy felcsendül egy törvény szakaszának jól ismert mondata. Volt benne tévedésbe ejtés, tévedésben tartás, előnyhöz jutás és, ami a legfontosabb, pár napos pihenő egy kalodában.
A férfi kérdésére hosszan felsóhajt, egy pillanatra pedig a szemeit is lehunyja. A férfi ajkai ott pihennek a sajátján, s bár azt csóknak nem nevezné, inkább szinte csak egy érintés, mégis mindennél erősebb. Nem tiltakozik. Még csak nem is hátrál. Mert a vágy, ami először csak egy szikra volt benne, mostanra tűz, és minden mást elhomályosít. A régi, bugyuta lány, aki áhítattal hallgatta a szent rituáléról szőtt hablatyot, most lehajtja a fejét, és a helyét átveszi valaki más. Egy nő, aki majdnem pontosan tudja, mit érez. És mit akar. A pillantása megváltozik. Már nem kér, nem vár, nem remél, hanem válaszol. Nem szavakkal, hanem a testével, a szemével, azzal, ahogy közelebb hajol, mikor a férfi visszanéz rá. A szemeiben most nincsenek többé kérdések. És ha ez bűn, hát legyen. Még mindig érzi az ajkai súlyát, a domborulatok között végig sikló ujjak érintését. A férfi azt kérdezte, hogy tényleg tudni akarja-e. De most már inkább azt akarja, hogy semmit se mondjon, csak folytassa.
És, ha mégis kiderül, hogy ez tényleg a rituálé, hát akkor ő önként és dalolva hajlik meg előtte. Ha mégsem és rá kell ébrednie arra, hogy Loron nincs jelen, hogy segítse a megtisztulást, hogy az istenek nem kísérik féltőn őt. Hanem ott vannak. Előtte. Egy férfi bőrébe bújva, aki lehet, hogy valójában hazudik neki és közben úgy néz rá és úgy érinti, mint még soha senki, valószínűleg akkor sem fogja menekülőre, mert akkor a férfi olyan ügyesen és szövevényesen juttatta el addig, hogy már csak a sóvárgás uralkodjon rajta, hogy bánja is ő már, ha a remete a végén felfalja.*
- Remélem nem riasztja el az istenedet, hogy a megtévesztést mifelénk kalodával büntetik.
*Most viszont, mielőtt még teljesen elmenne az a maradék kis józan esze egy utolsó próbálkozásra még megtorpan. A szemeit összehúzva fürkészi a férfi arcát, miközben egyik kezével újra a mellkasára simít, pontosan a szíve fölé, mintha annak üteméből akarná megtudni, hogy vajon tényleg csak hazudnak neki. Mintha már nem lenne amúgy is mindegy.*
725. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2025-07-08 20:23:04
Üzenet elküldve: 2025-07-08 20:23:04
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 89
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 89
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
//Hófehérkék//
*Nor'Deron nem mozdul, amikor Myna keze végigsiklik az arcán. Szempillái lassan ereszkednek le, mintha a mozdulat súlya, a bőr érintése egy percre elringatná a csendben. A mellkasa ritmusosabban emelkedik és süllyed, a levegő mélyebbre szorul, mint az imént. A tartása még mindig nyitott, nem hátrál, nem hajol közelebb, csak jelen van, testének minden izma az érintéshez idomul, mintha csak figyelné, merre indul tovább a lány keze.
Amikor Myna kérdése elhangzik, nem válaszol azonnal. Ujjai, amelyek eddig az ajkán pihentek, lassú, szinte fájdalmasan óvatos mozdulattal kezdenek lefelé vándorolni. Nem egyetlen érintés, hanem töredezett, táncoló útvonal, mintha a bőr alatt megbúvó térképet követne. Az ujjak súrolják a nyak ívét, egy hajtincset odébb simítanak, majd lassan haladnak a kulcscsont vonalán keresztül a mellkas irányába. Nem tapintanak, inkább körbejárnak, mintha a levegő határán táncolnának, mielőtt végül megállnának a két hegyes pont között, anélkül hogy hozzáérnének bármelyikhez.
Nor'Deron tekintete végig ujjai útját követi. Nem mozdul, nem siet, és a pillanat súlya úgy sűrűsödik, akár a levegő vihar előtt. Aztán mikor ujjai megállnak, a férfi lassan emeli tekintetét a lányéba. A mozdulat szinte hangtalan, mégis kitapintható olyan, mint mikor egy függöny elmozdul a huzatban. A szemek újra találkoznak. A férfi arca ekkor közelebb hajol.
A közelség már nem csak érzékelhető, hanem jelenlétté válik. Bőr a bőrhöz ér, alig, mintha csak egy lehelet választaná el őket. A szája a lány füléhez simul, ajkai szinte hozzáérnek a sápadt ívhez. A hang, ami onnan kibújik, rekedt és mély, valahol a suttogás és a sóhajtás határán lebeg.*
- Tényleg szeretnéd tudni?
*A szavak nem kívánnak választ. Az a pillanat, amelyben elhangzanak, önmagában elegendő, vagy tovább visz, vagy széttör. Az ujjak, amelyek addig a mellkas közelében időztek, most lassan elindulnak felfelé. Egyetlen simítással az áll alá kúsznak, megemelik a fejet, de nem erővel, inkább egy javaslattal, egy lehetőséggel.
Aztán a férfi ajkai mozdulni kezdenek. Nem sietnek, nem rohannak, inkább ívet írnak le az arc mentén, súrolva a bőrt. Nem csók ez még, inkább valami előtte lévő, hosszúra nyújtott pillanat, ahol a mozdulat már majdnem megtörténik, de még visszafogott. A levegő mintha megmerevedne körülöttük.
És akkor, amikor ajkai végül találkoznak a lány ajkaival, a mozdulat lassú és óvatos. Semmi erő nincs benne, sem sürgetés, inkább olyan, mint egy kérdés, amit nem szavakkal, hanem tapintással tesznek fel. A csók annyira finom, hogy szinte alig érint. Mintha csak egy lepkeszárny szélét érintené, épp csak annyira, hogy ne repüljön el. Semmi sem túl sok, semmi sem tolakodó, csak az a fajta gyengédség, amit az ember akkor használ, ha sejti, hogy először ér valamibe, ami addig érintetlen volt.
A férfi nem mozdul el azonnal. Az ajkai csak pár másodpercig pihennek a másikon, majd mintha meggondoltan, lassan hátrahúzódna, de csak annyira, hogy a szemeik újra találkozhassanak. A kék tekintet nem árul el semmit, nem ítélkezik, nem ajnároz, inkább csak invitál.*
*Nor'Deron nem mozdul, amikor Myna keze végigsiklik az arcán. Szempillái lassan ereszkednek le, mintha a mozdulat súlya, a bőr érintése egy percre elringatná a csendben. A mellkasa ritmusosabban emelkedik és süllyed, a levegő mélyebbre szorul, mint az imént. A tartása még mindig nyitott, nem hátrál, nem hajol közelebb, csak jelen van, testének minden izma az érintéshez idomul, mintha csak figyelné, merre indul tovább a lány keze.
Amikor Myna kérdése elhangzik, nem válaszol azonnal. Ujjai, amelyek eddig az ajkán pihentek, lassú, szinte fájdalmasan óvatos mozdulattal kezdenek lefelé vándorolni. Nem egyetlen érintés, hanem töredezett, táncoló útvonal, mintha a bőr alatt megbúvó térképet követne. Az ujjak súrolják a nyak ívét, egy hajtincset odébb simítanak, majd lassan haladnak a kulcscsont vonalán keresztül a mellkas irányába. Nem tapintanak, inkább körbejárnak, mintha a levegő határán táncolnának, mielőtt végül megállnának a két hegyes pont között, anélkül hogy hozzáérnének bármelyikhez.
Nor'Deron tekintete végig ujjai útját követi. Nem mozdul, nem siet, és a pillanat súlya úgy sűrűsödik, akár a levegő vihar előtt. Aztán mikor ujjai megállnak, a férfi lassan emeli tekintetét a lányéba. A mozdulat szinte hangtalan, mégis kitapintható olyan, mint mikor egy függöny elmozdul a huzatban. A szemek újra találkoznak. A férfi arca ekkor közelebb hajol.
A közelség már nem csak érzékelhető, hanem jelenlétté válik. Bőr a bőrhöz ér, alig, mintha csak egy lehelet választaná el őket. A szája a lány füléhez simul, ajkai szinte hozzáérnek a sápadt ívhez. A hang, ami onnan kibújik, rekedt és mély, valahol a suttogás és a sóhajtás határán lebeg.*
- Tényleg szeretnéd tudni?
*A szavak nem kívánnak választ. Az a pillanat, amelyben elhangzanak, önmagában elegendő, vagy tovább visz, vagy széttör. Az ujjak, amelyek addig a mellkas közelében időztek, most lassan elindulnak felfelé. Egyetlen simítással az áll alá kúsznak, megemelik a fejet, de nem erővel, inkább egy javaslattal, egy lehetőséggel.
Aztán a férfi ajkai mozdulni kezdenek. Nem sietnek, nem rohannak, inkább ívet írnak le az arc mentén, súrolva a bőrt. Nem csók ez még, inkább valami előtte lévő, hosszúra nyújtott pillanat, ahol a mozdulat már majdnem megtörténik, de még visszafogott. A levegő mintha megmerevedne körülöttük.
És akkor, amikor ajkai végül találkoznak a lány ajkaival, a mozdulat lassú és óvatos. Semmi erő nincs benne, sem sürgetés, inkább olyan, mint egy kérdés, amit nem szavakkal, hanem tapintással tesznek fel. A csók annyira finom, hogy szinte alig érint. Mintha csak egy lepkeszárny szélét érintené, épp csak annyira, hogy ne repüljön el. Semmi sem túl sok, semmi sem tolakodó, csak az a fajta gyengédség, amit az ember akkor használ, ha sejti, hogy először ér valamibe, ami addig érintetlen volt.
A férfi nem mozdul el azonnal. Az ajkai csak pár másodpercig pihennek a másikon, majd mintha meggondoltan, lassan hátrahúzódna, de csak annyira, hogy a szemeik újra találkozhassanak. A kék tekintet nem árul el semmit, nem ítélkezik, nem ajnároz, inkább csak invitál.*
724. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2025-07-08 19:21:04
Üzenet elküldve: 2025-07-08 19:21:04
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 28
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 28
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Hófehérkék//
*Nem tud menekülni, tartják, s mintha nem is akarna igazán, egyszerűen csak hagyja, hogy a férfi vezesse. Mire észbe kaphatna már hátra hajolva mered a férfi szemeibe, miközben a kérdést hallva egyszerre önti el bűntudat, kétségbeesés és valami más, amit megnevezni nem is tudna, vagy egyszerűen csak nem mer, de azt érzi, hogy attól elönti minden porcikáját a forróság.*
- Nem hazudok.
*Nyögi zavartan és ezzel egy időben hazudja ismét, de ajkait nyomban össze is préseli, amint meghallja, hogy igazából szerencséje van, hogy Loront nem dühítette fel a füllentésével. Még. Talán jobb is ehhez alkalmazkodni, mert egy isten haragját szembe sem merné állítani a remete étvágyával.
Csak az a baj, hogy már egyáltalán nem biztos abban, hogy ez még a rituálé része vagy valami, ami az egyik pillanatról a másikra fordult valami nagyon rossz irányba. Ami, ha be merné vallani magának, igazából nem is tűnik olyan rossznak. Csak idegennek és ijesztőnek.
Most már biztos benne, hogy valami baj van vele. Hogy tényleg megromlott belül, vagy legalábbis megbillent valami, mert a félelem már nem csak rettegés. Már nem csak a rejtett bűneitől reszket, hanem attól is, hogy talán túlzottan akarja azt, ami tilos. A férfi nem mozdul el. A közelsége betölt mindent. A bőrén érzi a szavak ívét, mintha nem is füllel hallotta volna őket, hanem belül, a mellkasa mélyén. A testében valami egészen finom, forró áramlat indul el, amit nem tud és nem is akar megállítani. A férfi ujjai puhán érintik meg, amitől azonnal megdermed. Nem félelemből. Inkább valami fura, vibráló várakozás miatt, amitől a lábai remegnek, a bőre pedig egyre inkább átforrósodik. A lába alig akar tartani. A szíve túl hangosan ver. A lélegzete szaporábbá válik, ami semmiképpen sem az a fajta légszomj, amit a pánik hoz. Ez más. Ez melegebb. Ez veszélyesebb. A legijesztőbb pedig az, hogy mindezek ellenére érzi, hogy akarja.
Érzi, hogy a szája kiszárad, ujjait egy pillanatra ökölbe kell szorítania, hogy nehogy valami butaságot csináljon. De mikor a férfi ujjai a füle mögé simítják azt az eltévedt tincset, amikor a hangja szinte leheletként súrolja a bőrét valami eltörik benne, valami mélyen most megadja magát. Talán ez már korábban megtörtént, csak idáig nem merte beismerni.
A tekintetük egyetlen pontban ég össze és hirtelen már képtelen arra, hogy mozdulatlan maradjon. A keze megindul, mintha nem is ő irányítaná. Először csak lassan, óvatosan, mintha azt próbálgatná, hogy egyáltalán ő érinthet-e. Felnyúl a fehér tincsek közé. Ujjai közé fog pár szálat. Csak egy próba érintés. Természetesen tudományos célból. Hogy az övé is olyan puha-e, mint a sajátja. Aztán tovább indul. Lassan. Keresve. Végig követi az arca vonalát. Ujjai nyomán érzi a bőr melegét, a puhaságát. Azután a nyakán időzik egy pillanatra. Érzi a lüktetést, ami talán az övével játszik egy ütemre. Bár kétli, mert úgy érzi, hogy a szíve olyan hevesen verdes, mint a megfogott madárka, aki riadtan szabadulni akar a kalitkából.
A keze lassan tovább siklik a mellkasára. Finom mozdulattal, szinte bocsánatot kérve minden apró érintésért. Érzi az izmok rugalmasságát, a leheletnyi mozdulásokat a légzés ütemére. A keze remeg, de nem áll meg. Tovább halad a bordák vonaláig. Közben szemei egy pillanatra sem tudnak elszakadni azoktól a szép kék szemektől és már szinte biztos benne, hogy, ha meghallja ismét azt a nyugalmat árasztó, halk, mély suttogást, akkor valami végérvényesen robbanni fog benne. Lassan fedezi fel azt a testet, amitől egyszerre retteg, de hirtelen most mégis vágyik rá. Szinte érzi, hogy a remete éles foga már a húsába mar, hogy marcangolja. Mégis olyan zsibbadás keríti hatalmába a fejét, hogy lassan már nem is érdekli a vénember.
A férfi szerint ez egy rituálé a megtisztulásáért cserébe, de egyre inkább érzi úgy, hogy mindez igenis bűn, olyan, amitől eddig szabadulni akart, de most azt sem bánná, ha hullámként összecsapna a feje felett és elnyelné a maga mélysége.
Szája sarka megremeg, ajkai résnyire nyílnak, mintha mondani készülne valamit, de hang nem jön fel a torkából. Csak a gondolatai cikáznak szüntelen, amik egyre merészebbek, egyre hangosabban szólnak. Amitől a félelem lassan elhalványul, hogy a helyébe lépjen az a vágyódás, amiről eddig csak hallott, de még sosem tapasztalta meg.
És akkor meghallja. Újból az a suttogás, az a nyugalmat árasztó hang, ami most épp, hogy inkább felszít benne valamit, mintsem megnyugtatná. De nem a félelmet. Szinte csiklandozza, ahogy a gerince mentén végigszalad a bizsergés. Noha még bízik benne, de kezdi úgy érezni, hogy nincs is Loron, vagy pedig valami egészen másról szólnak az ő tanai. Viszont ettől a gondolattól most nem szeppen meg. Érzi, hogy gyomrában a görcs feszüléssé oldódik, ami lassan forróságként terjed szét ölében, majd onnan tovább az ereiben, hogy azzal szétáradjon az egész testében. Nagyot nyelve pedig végül elkapja a tekintetét a férfiról. Gyorsan, pedig borzalmasan nehezére esik.*
- Most mi következik?
*Óvatosan pillant vissza a férfira. Az arca még mindig kipirult, de szemeiből már majdnem teljesen kiveszett az a józan gondolkodás, az az óvatosság, amihez eddig olyan hűen igyekezett ragaszkodni. Ami az utóbbi pár percben csak pislákolt a barna szemekben, most tűzként ég. Még apró, akár a mécses lángja, de határozottan ott van és láthatóan, érezhetően eszébe sem jut elfojtani.*
*Nem tud menekülni, tartják, s mintha nem is akarna igazán, egyszerűen csak hagyja, hogy a férfi vezesse. Mire észbe kaphatna már hátra hajolva mered a férfi szemeibe, miközben a kérdést hallva egyszerre önti el bűntudat, kétségbeesés és valami más, amit megnevezni nem is tudna, vagy egyszerűen csak nem mer, de azt érzi, hogy attól elönti minden porcikáját a forróság.*
- Nem hazudok.
*Nyögi zavartan és ezzel egy időben hazudja ismét, de ajkait nyomban össze is préseli, amint meghallja, hogy igazából szerencséje van, hogy Loront nem dühítette fel a füllentésével. Még. Talán jobb is ehhez alkalmazkodni, mert egy isten haragját szembe sem merné állítani a remete étvágyával.
Csak az a baj, hogy már egyáltalán nem biztos abban, hogy ez még a rituálé része vagy valami, ami az egyik pillanatról a másikra fordult valami nagyon rossz irányba. Ami, ha be merné vallani magának, igazából nem is tűnik olyan rossznak. Csak idegennek és ijesztőnek.
Most már biztos benne, hogy valami baj van vele. Hogy tényleg megromlott belül, vagy legalábbis megbillent valami, mert a félelem már nem csak rettegés. Már nem csak a rejtett bűneitől reszket, hanem attól is, hogy talán túlzottan akarja azt, ami tilos. A férfi nem mozdul el. A közelsége betölt mindent. A bőrén érzi a szavak ívét, mintha nem is füllel hallotta volna őket, hanem belül, a mellkasa mélyén. A testében valami egészen finom, forró áramlat indul el, amit nem tud és nem is akar megállítani. A férfi ujjai puhán érintik meg, amitől azonnal megdermed. Nem félelemből. Inkább valami fura, vibráló várakozás miatt, amitől a lábai remegnek, a bőre pedig egyre inkább átforrósodik. A lába alig akar tartani. A szíve túl hangosan ver. A lélegzete szaporábbá válik, ami semmiképpen sem az a fajta légszomj, amit a pánik hoz. Ez más. Ez melegebb. Ez veszélyesebb. A legijesztőbb pedig az, hogy mindezek ellenére érzi, hogy akarja.
Érzi, hogy a szája kiszárad, ujjait egy pillanatra ökölbe kell szorítania, hogy nehogy valami butaságot csináljon. De mikor a férfi ujjai a füle mögé simítják azt az eltévedt tincset, amikor a hangja szinte leheletként súrolja a bőrét valami eltörik benne, valami mélyen most megadja magát. Talán ez már korábban megtörtént, csak idáig nem merte beismerni.
A tekintetük egyetlen pontban ég össze és hirtelen már képtelen arra, hogy mozdulatlan maradjon. A keze megindul, mintha nem is ő irányítaná. Először csak lassan, óvatosan, mintha azt próbálgatná, hogy egyáltalán ő érinthet-e. Felnyúl a fehér tincsek közé. Ujjai közé fog pár szálat. Csak egy próba érintés. Természetesen tudományos célból. Hogy az övé is olyan puha-e, mint a sajátja. Aztán tovább indul. Lassan. Keresve. Végig követi az arca vonalát. Ujjai nyomán érzi a bőr melegét, a puhaságát. Azután a nyakán időzik egy pillanatra. Érzi a lüktetést, ami talán az övével játszik egy ütemre. Bár kétli, mert úgy érzi, hogy a szíve olyan hevesen verdes, mint a megfogott madárka, aki riadtan szabadulni akar a kalitkából.
A keze lassan tovább siklik a mellkasára. Finom mozdulattal, szinte bocsánatot kérve minden apró érintésért. Érzi az izmok rugalmasságát, a leheletnyi mozdulásokat a légzés ütemére. A keze remeg, de nem áll meg. Tovább halad a bordák vonaláig. Közben szemei egy pillanatra sem tudnak elszakadni azoktól a szép kék szemektől és már szinte biztos benne, hogy, ha meghallja ismét azt a nyugalmat árasztó, halk, mély suttogást, akkor valami végérvényesen robbanni fog benne. Lassan fedezi fel azt a testet, amitől egyszerre retteg, de hirtelen most mégis vágyik rá. Szinte érzi, hogy a remete éles foga már a húsába mar, hogy marcangolja. Mégis olyan zsibbadás keríti hatalmába a fejét, hogy lassan már nem is érdekli a vénember.
A férfi szerint ez egy rituálé a megtisztulásáért cserébe, de egyre inkább érzi úgy, hogy mindez igenis bűn, olyan, amitől eddig szabadulni akart, de most azt sem bánná, ha hullámként összecsapna a feje felett és elnyelné a maga mélysége.
Szája sarka megremeg, ajkai résnyire nyílnak, mintha mondani készülne valamit, de hang nem jön fel a torkából. Csak a gondolatai cikáznak szüntelen, amik egyre merészebbek, egyre hangosabban szólnak. Amitől a félelem lassan elhalványul, hogy a helyébe lépjen az a vágyódás, amiről eddig csak hallott, de még sosem tapasztalta meg.
És akkor meghallja. Újból az a suttogás, az a nyugalmat árasztó hang, ami most épp, hogy inkább felszít benne valamit, mintsem megnyugtatná. De nem a félelmet. Szinte csiklandozza, ahogy a gerince mentén végigszalad a bizsergés. Noha még bízik benne, de kezdi úgy érezni, hogy nincs is Loron, vagy pedig valami egészen másról szólnak az ő tanai. Viszont ettől a gondolattól most nem szeppen meg. Érzi, hogy gyomrában a görcs feszüléssé oldódik, ami lassan forróságként terjed szét ölében, majd onnan tovább az ereiben, hogy azzal szétáradjon az egész testében. Nagyot nyelve pedig végül elkapja a tekintetét a férfiról. Gyorsan, pedig borzalmasan nehezére esik.*
- Most mi következik?
*Óvatosan pillant vissza a férfira. Az arca még mindig kipirult, de szemeiből már majdnem teljesen kiveszett az a józan gondolkodás, az az óvatosság, amihez eddig olyan hűen igyekezett ragaszkodni. Ami az utóbbi pár percben csak pislákolt a barna szemekben, most tűzként ég. Még apró, akár a mécses lángja, de határozottan ott van és láthatóan, érezhetően eszébe sem jut elfojtani.*
723. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2025-07-08 18:02:54
Üzenet elküldve: 2025-07-08 18:02:54
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 89
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 89
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
//Hófehérkék//
*Nor'Deron nem nevet. Pedig a kérdés lehetne komolytalan. Vagy épp kétségbeesett. De ő csak mosolyog, lassan, melegen, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy valaki ilyen helyzetben ilyen kérdést tesz fel. A szemeit nem engedi el, most sem. Myna pillantása olyan, mint egy megbillenő gyertyaláng: egyszerre kérdez, menekülne, és mégis maradni vágyik. A férfi nem zárja le ezt a pillanatot. Inkább még mélyebbre hajol benne.
Ujjai apró mozdulatba hívják a lányt, egy újabb lépés, egy ív, ami most nem a tánc ritmusát követi, hanem valami sokkal bensőségesebb, érzékenyebb áramlást. Egy lépéssel közelebb lép, térde enyhén hajlik, dereka ívbe feszül, és mikor mozdul, magával dönti Myna testét is, óvatosan, de határozottan. Hacsak valami csúnyán félre nem megy közben, a lány félvér a karjában fekve végzi, hátrahajolva, mintha egy fuvallat ringatta volna meg, s most az ő karja tartaná meg a zuhanás peremén.
Nor'Deron nem engedi el a pillantását. Arcuk között most már csupán egyetlen, alig észrevehető lélegzetvételnyi távolság marad. A férfi saját lélegzetét visszafogja, hogy még az se zavarja meg azt a csendet, amit most közösen tartanak.*
- Egy szent rituálé közben hazudni?
*Suttogja, hangjában játék és komolyság furcsa elegye. Nem korhol, nem kér számon, inkább mulattatja a gondolat. Ajkai a lány füléhez közel hajolnak, csak annyira, hogy a szavak ne csak hallhatóak, hanem érezhetőek is legyenek, mint amikor valaki valamit a bőrbe ír, nem a levegőbe.*
- Ha más istenről lenne szó, most aztán zabos lenne.
*A hangján elidőzik valami különös íz, nem csupán gúny, hanem valami mélyebb, forróbb sugallat. Egy árnyalat, amely nem nevezhető néven, de ott lüktet, ahogy a férfi szavai Myna fülkagylóján túl szinte a mellkasába rezzennek.
Szabad kezének ujjai lassan elindulnak az arcán. Nem sürgetve, nem célt keresve, csak úgy, mint a víz, amely minden felszínt be akar járni. A pirosló arcon haladnak végig, finoman, mintha valami szent eszközt simítana. Elérik a nyakat, ott időznek egy szívdobbanásnyit, majd visszakúsznak, egészen a hajtőig, és a férfi a fül mögé simít egy elkóborolt fehér tincset. A mozdulat gyengéd, és olyan természetes, mintha mindig is ott lett volna a helye, mint amikor valaki rutinos mozdulattal igazítja meg a szél által megborzolt hajtincset.*
- Nem kell félned. Itt már nem lát senki más… csak Loron.
*Hangja most már alig hallható, de minden szó mögött ott van a súly, a bizalom ígérete. Nem a világé. Nem a törvényeké. Hanem valamié, ami túlmutat az embereken.*
- S ő megőrzi a titkunkat.
*E szavak alatt ujja már a lány ajkán pihen meg, lassan, puhán, csak egyetlen leheletnyi érintésre. A szeme nem a lány testén időzik, hanem ott, ahol most minden összesűrűsödik: a tekintetében, a lélegzetében, a reszkető bőr rezdüléseiben.*
- Ha elfogadod őt… és engem… mi megvédünk bármitől.
*Suttogja most már egészen közel, olyan hangon, amit csak az hallhat, akinek a szíve is része lett a rítusnak. Nem ígéret ez. Inkább fogadalom. Egy pillanatnyi, de igaz fény.
Majd a férfi újra hátrébb hajol. De csak annyira, hogy arcuk ismét ugyanabban a törékeny távolságban lebegjen egymás előtt. A tekintetét nem engedi el. S nem is kell több. Mert most már minden más csak visszhang.*
*Nor'Deron nem nevet. Pedig a kérdés lehetne komolytalan. Vagy épp kétségbeesett. De ő csak mosolyog, lassan, melegen, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy valaki ilyen helyzetben ilyen kérdést tesz fel. A szemeit nem engedi el, most sem. Myna pillantása olyan, mint egy megbillenő gyertyaláng: egyszerre kérdez, menekülne, és mégis maradni vágyik. A férfi nem zárja le ezt a pillanatot. Inkább még mélyebbre hajol benne.
Ujjai apró mozdulatba hívják a lányt, egy újabb lépés, egy ív, ami most nem a tánc ritmusát követi, hanem valami sokkal bensőségesebb, érzékenyebb áramlást. Egy lépéssel közelebb lép, térde enyhén hajlik, dereka ívbe feszül, és mikor mozdul, magával dönti Myna testét is, óvatosan, de határozottan. Hacsak valami csúnyán félre nem megy közben, a lány félvér a karjában fekve végzi, hátrahajolva, mintha egy fuvallat ringatta volna meg, s most az ő karja tartaná meg a zuhanás peremén.
Nor'Deron nem engedi el a pillantását. Arcuk között most már csupán egyetlen, alig észrevehető lélegzetvételnyi távolság marad. A férfi saját lélegzetét visszafogja, hogy még az se zavarja meg azt a csendet, amit most közösen tartanak.*
- Egy szent rituálé közben hazudni?
*Suttogja, hangjában játék és komolyság furcsa elegye. Nem korhol, nem kér számon, inkább mulattatja a gondolat. Ajkai a lány füléhez közel hajolnak, csak annyira, hogy a szavak ne csak hallhatóak, hanem érezhetőek is legyenek, mint amikor valaki valamit a bőrbe ír, nem a levegőbe.*
- Ha más istenről lenne szó, most aztán zabos lenne.
*A hangján elidőzik valami különös íz, nem csupán gúny, hanem valami mélyebb, forróbb sugallat. Egy árnyalat, amely nem nevezhető néven, de ott lüktet, ahogy a férfi szavai Myna fülkagylóján túl szinte a mellkasába rezzennek.
Szabad kezének ujjai lassan elindulnak az arcán. Nem sürgetve, nem célt keresve, csak úgy, mint a víz, amely minden felszínt be akar járni. A pirosló arcon haladnak végig, finoman, mintha valami szent eszközt simítana. Elérik a nyakat, ott időznek egy szívdobbanásnyit, majd visszakúsznak, egészen a hajtőig, és a férfi a fül mögé simít egy elkóborolt fehér tincset. A mozdulat gyengéd, és olyan természetes, mintha mindig is ott lett volna a helye, mint amikor valaki rutinos mozdulattal igazítja meg a szél által megborzolt hajtincset.*
- Nem kell félned. Itt már nem lát senki más… csak Loron.
*Hangja most már alig hallható, de minden szó mögött ott van a súly, a bizalom ígérete. Nem a világé. Nem a törvényeké. Hanem valamié, ami túlmutat az embereken.*
- S ő megőrzi a titkunkat.
*E szavak alatt ujja már a lány ajkán pihen meg, lassan, puhán, csak egyetlen leheletnyi érintésre. A szeme nem a lány testén időzik, hanem ott, ahol most minden összesűrűsödik: a tekintetében, a lélegzetében, a reszkető bőr rezdüléseiben.*
- Ha elfogadod őt… és engem… mi megvédünk bármitől.
*Suttogja most már egészen közel, olyan hangon, amit csak az hallhat, akinek a szíve is része lett a rítusnak. Nem ígéret ez. Inkább fogadalom. Egy pillanatnyi, de igaz fény.
Majd a férfi újra hátrébb hajol. De csak annyira, hogy arcuk ismét ugyanabban a törékeny távolságban lebegjen egymás előtt. A tekintetét nem engedi el. S nem is kell több. Mert most már minden más csak visszhang.*
722. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2025-07-08 05:19:49
Üzenet elküldve: 2025-07-08 05:19:49
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 28
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 28
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Hófehérkék//
*A testük közti távolság lassan szinte megszűnik. Nem azért, mert a férfi erőltetné, ő meglepően figyelmes, sőt, már-már óvatos, hanem mert Myna már nem hátrál. Nem tud. Illetve tudna, de... nem akar. Vagyis... nos, ez az egész egyre zavarosabb. A saját bőre is zavarba hozza, nemhogy az övé. Mert hát ő is meztelen. Nem egy itt egy ruha, ott egy kendő módon, hanem tényleg teljesen. Még a haja is kissé rendezetlen, mintha az is zavarba lenne jőve.
És a férfi, bármennyire is igyekszik tartani egyfajta spirituális távolságot, már, ha igyekszik egyáltalán, nos hát, ő is férfi. Mármint nagyon is férfi. És ezt nehéz nem észrevenni, ha az ember bőréhez simul, és még a lélegzete is együtt mozog a másikkal.
Myna próbál nem remegni. De a test nem hazudik. Apró domborulatainak legérzékenyebb pontja, mintha saját akarata lenne, rég eldöntötte, hogy ez most valami nagyon érdekes helyzet, és úgy áll, mintha úgy döntött volna, hogy ma nem lesz restelkedő, hanem inkább vállalja a szerepét, és egyértelműen kiáll a figyelemért. És ez észrevehető. Sajnos. Vagy nem sajnos. Attól függ, honnan nézzük. Ő például belülről nézi, és halálra rémül tőle. Mert hát ő észrevette, mert érzi. Azt a kényelmetlen, de mégis jóleső feszülést.
Ha a férfi észreveszi, márpedig miért ne venné észre, hisz a férfiak nem vakok, akkor vajon mit gondol? Hogy ő akarja? Hogy ő elkezdett hozzá vonzódni? Mert hát igen, lehet. De az nem lehet. Csak talán egy kicsit. Nem, azt se nem lehet. A remete figyel. És ha rájön, hogy itt valami testi dolog történik, akkor már tényleg biztosan vége. Lehet, hogy előbb a férfit eszi meg, aztán őt. Vagy fordítva. Vagy egyszerre. Nem mintha pontosan tudná, hogyan működik egy erdei emberevő rituálé. Bár valószínűleg a férfi ép bőrrel meg fogja úszni, mert mindenki azt mondja, hogy csak a lányokat bünteti. De, ha most kiderül, hogy valami van. Hogy valami történik ott belül a testében, ami egyre inkább megmutatkozik a maga külső jeleivel is, talán csak ront a helyzeten azzal, hogy mindez épp aközben a rituálé közben történik, ahol pontosan ettől az egésztől készül megszabadulni.
És mégis, a teste nem kérdezett rá, hogy most akkor szabad-e. Csak csinálja. A bőre érzékenyebb, mint valaha. Ahol a férfi ujjai elidőznek, ott perzselni kezd. Ahol a combja súrolja az övét, mármint ott, pontosan azt a részét, ott meg egy pillanatra az agya teljesen kihagy.
Próbál úgy tenni, mint aki nagyon spirituálisan koncentrál. Például a plafonra. Vagy egy nem létező madárra a sarokban. Vagy inkább a pókhálókra, mert azok tényleg vannak. Inkább rákoncentrál a bútorokon megülő porrétegre, a kis vérszívókra az ágyban, meg a férfi azon részére, ami most a bőrének feszül, mert vajon milyen lehet megérinteni, vagy olyan dolgokat csinálni, mint, amiről az utcalányok meséltek? Vagy... mi? Felhörren magában, egy pillanatra még a szemeit is összeszorítja, hogy gyorsan kisöpörje ezt a fejéből. Madár, por, pókháló és poloskák. Por és pókháló. Vérszívók. Tollas pókok, meg porhálók és vérszívó madarak. Szinte a feje is belefájdul.
De amikor a férfi ujjai végigsiklanak a karján, majd visszatérnek a derekára, olyan lassan és puhán, mintha tényleg azt mondaná vele, hogy "itt vagyok, nem kell félned", akkor az egész teste beleremeg. Hát persze, hogy fél. Csak nem attól, hogy megérintik. Hanem attól, hogy akarja, hogy megérintsék. És nem tudja, meddig lehet ezt titkolni.
A gondolat, hogy a férfi is észlelhet valamit, egy apró reszketést, egy szapora légzést, két nagyon feltűnően megkeményedett érzékeny pontot ott a domborulatok tetején, pánikszerű szégyent kelt benne. Egy pillanatban még azon kapja magát, hogy kicsit elhúzódna, aztán mégis visszacsúszik ugyanoda.
Átvillan az agyán, hogy a remete most tényleg megeszi két megkeményedett kis pont miatt, és ettől majdnem felnevet. De nem lehet. Itt most csend van, meg mozgás, meg tánc, meg... egy meztelen férfi, akinek a tenyerében a bizalom és a kétség egyszerre fér el.
És mégis, valahol mélyen, valami furcsa, fojtott, rejtett kis zugban, egy hang azt mondja, hogy ez jó érzés. Ez az egész, a bőrének forrósága, a testének bizsergése, a zavar és a vágy keveréke. Mintha most először érezné magát igazán élőnek. Még akkor is, ha közben minden percben úgy érzi, hogy vagy elsírja magát, vagy nekiugrik a férfinak, vagy mindkettő. Szépen nézne ki, ha picsogva, bömbölve akarná átélni azt, amiről eddig csak az utcalányoktól hallott.
És ahogy a tánc lassan csendbe simul, Myna már nem tudja pontosan, hogy ez most még mindig egy szent rituálé vagy valami egészen más kezd lenni. Egy biztos. Egyre határozottabban kezdi azt érezni, hogy most inkább tényleg kecskét áldozna. Vagy tyúkot, mert azt könnyebb beszerezni. Bár talán a legkézenfekvőbb egy hal lenne. Igen. Hal kell. Az annyira nem is lenne véres. Csak gyorsan lecsapja a fejét és fene tudja. Körbe tekereg körülötte egy füstölővel, miközben a férfi azokat a fura szavakat kántálja. Mindezt persze ruhában. Sok ruhában. Nagyon sokban.
Nem tölti el büszkeséggel, hogy ügyes-e vagy sem. Egy része valahol örökké eltáncikálna így, de a testét körbe ölelő forróság egyre inkább eltölti pánikkal. A pánik pedig leggyakrabban menekülésre sarkallja.*
- Sokáig tart még?
*Szökik ki a kérdés rekedtes, alig hallható hangon, miközben lesüti a szemeit. Most nem a szégyen miatt, hanem mert előre tudja, hogy füllenteni fog. Ami pedig igen nehéz, ha ilyen szép kék szemek kísérik figyelemmel.*
- Elfáradt a lábam.
*Szusszan fel, miközben az arca egyre vörösebbé válik. Amit nem az apró füllentés hoz magával, hanem annak felismerése, hogy nem volt a legjobb ötlet a szemeit lesütni, mert így elé tárul annak a látványa, amit eddig csak érzett a bőrének feszülni. Az ujjai egy pillanatra erősebben szorítanak a férfi kezére, majd nyögve el is rántja őket onnan, ahogy a férfi karjából is egy villanás alatt ugrik ki hátra. A fejében cikáznak a gondolatok, hogy most ezzel lehet, hogy megtörte a rituálét. Szinte hallja kintről a remetét, ahogy a léptei dübörögnek felfelé a lépcsőn. Most a fejében szembe fordulnak az érzései. Mert valahol most rögtön bújna vissza a férfi karjaiba, hogy a rituálét folytatva mentse a bőrét, viszont amit ott érzett, azok a gondolatok, az a vágyódás bűnösnek tűnt. Épp olyannak, amitől szabadulni szeretne.
Erősen az ajkába harap, karjaival pedig szorosan átöleli magát, hogy azok a zavaróan biztos jelek az apró formákon ne legyenek szem előtt, ahogy lábait is keresztbe rakja, combjait erősen összeszorítva, hátha attól az ölében lángra kapó forróság is megszűnik.*
*A testük közti távolság lassan szinte megszűnik. Nem azért, mert a férfi erőltetné, ő meglepően figyelmes, sőt, már-már óvatos, hanem mert Myna már nem hátrál. Nem tud. Illetve tudna, de... nem akar. Vagyis... nos, ez az egész egyre zavarosabb. A saját bőre is zavarba hozza, nemhogy az övé. Mert hát ő is meztelen. Nem egy itt egy ruha, ott egy kendő módon, hanem tényleg teljesen. Még a haja is kissé rendezetlen, mintha az is zavarba lenne jőve.
És a férfi, bármennyire is igyekszik tartani egyfajta spirituális távolságot, már, ha igyekszik egyáltalán, nos hát, ő is férfi. Mármint nagyon is férfi. És ezt nehéz nem észrevenni, ha az ember bőréhez simul, és még a lélegzete is együtt mozog a másikkal.
Myna próbál nem remegni. De a test nem hazudik. Apró domborulatainak legérzékenyebb pontja, mintha saját akarata lenne, rég eldöntötte, hogy ez most valami nagyon érdekes helyzet, és úgy áll, mintha úgy döntött volna, hogy ma nem lesz restelkedő, hanem inkább vállalja a szerepét, és egyértelműen kiáll a figyelemért. És ez észrevehető. Sajnos. Vagy nem sajnos. Attól függ, honnan nézzük. Ő például belülről nézi, és halálra rémül tőle. Mert hát ő észrevette, mert érzi. Azt a kényelmetlen, de mégis jóleső feszülést.
Ha a férfi észreveszi, márpedig miért ne venné észre, hisz a férfiak nem vakok, akkor vajon mit gondol? Hogy ő akarja? Hogy ő elkezdett hozzá vonzódni? Mert hát igen, lehet. De az nem lehet. Csak talán egy kicsit. Nem, azt se nem lehet. A remete figyel. És ha rájön, hogy itt valami testi dolog történik, akkor már tényleg biztosan vége. Lehet, hogy előbb a férfit eszi meg, aztán őt. Vagy fordítva. Vagy egyszerre. Nem mintha pontosan tudná, hogyan működik egy erdei emberevő rituálé. Bár valószínűleg a férfi ép bőrrel meg fogja úszni, mert mindenki azt mondja, hogy csak a lányokat bünteti. De, ha most kiderül, hogy valami van. Hogy valami történik ott belül a testében, ami egyre inkább megmutatkozik a maga külső jeleivel is, talán csak ront a helyzeten azzal, hogy mindez épp aközben a rituálé közben történik, ahol pontosan ettől az egésztől készül megszabadulni.
És mégis, a teste nem kérdezett rá, hogy most akkor szabad-e. Csak csinálja. A bőre érzékenyebb, mint valaha. Ahol a férfi ujjai elidőznek, ott perzselni kezd. Ahol a combja súrolja az övét, mármint ott, pontosan azt a részét, ott meg egy pillanatra az agya teljesen kihagy.
Próbál úgy tenni, mint aki nagyon spirituálisan koncentrál. Például a plafonra. Vagy egy nem létező madárra a sarokban. Vagy inkább a pókhálókra, mert azok tényleg vannak. Inkább rákoncentrál a bútorokon megülő porrétegre, a kis vérszívókra az ágyban, meg a férfi azon részére, ami most a bőrének feszül, mert vajon milyen lehet megérinteni, vagy olyan dolgokat csinálni, mint, amiről az utcalányok meséltek? Vagy... mi? Felhörren magában, egy pillanatra még a szemeit is összeszorítja, hogy gyorsan kisöpörje ezt a fejéből. Madár, por, pókháló és poloskák. Por és pókháló. Vérszívók. Tollas pókok, meg porhálók és vérszívó madarak. Szinte a feje is belefájdul.
De amikor a férfi ujjai végigsiklanak a karján, majd visszatérnek a derekára, olyan lassan és puhán, mintha tényleg azt mondaná vele, hogy "itt vagyok, nem kell félned", akkor az egész teste beleremeg. Hát persze, hogy fél. Csak nem attól, hogy megérintik. Hanem attól, hogy akarja, hogy megérintsék. És nem tudja, meddig lehet ezt titkolni.
A gondolat, hogy a férfi is észlelhet valamit, egy apró reszketést, egy szapora légzést, két nagyon feltűnően megkeményedett érzékeny pontot ott a domborulatok tetején, pánikszerű szégyent kelt benne. Egy pillanatban még azon kapja magát, hogy kicsit elhúzódna, aztán mégis visszacsúszik ugyanoda.
Átvillan az agyán, hogy a remete most tényleg megeszi két megkeményedett kis pont miatt, és ettől majdnem felnevet. De nem lehet. Itt most csend van, meg mozgás, meg tánc, meg... egy meztelen férfi, akinek a tenyerében a bizalom és a kétség egyszerre fér el.
És mégis, valahol mélyen, valami furcsa, fojtott, rejtett kis zugban, egy hang azt mondja, hogy ez jó érzés. Ez az egész, a bőrének forrósága, a testének bizsergése, a zavar és a vágy keveréke. Mintha most először érezné magát igazán élőnek. Még akkor is, ha közben minden percben úgy érzi, hogy vagy elsírja magát, vagy nekiugrik a férfinak, vagy mindkettő. Szépen nézne ki, ha picsogva, bömbölve akarná átélni azt, amiről eddig csak az utcalányoktól hallott.
És ahogy a tánc lassan csendbe simul, Myna már nem tudja pontosan, hogy ez most még mindig egy szent rituálé vagy valami egészen más kezd lenni. Egy biztos. Egyre határozottabban kezdi azt érezni, hogy most inkább tényleg kecskét áldozna. Vagy tyúkot, mert azt könnyebb beszerezni. Bár talán a legkézenfekvőbb egy hal lenne. Igen. Hal kell. Az annyira nem is lenne véres. Csak gyorsan lecsapja a fejét és fene tudja. Körbe tekereg körülötte egy füstölővel, miközben a férfi azokat a fura szavakat kántálja. Mindezt persze ruhában. Sok ruhában. Nagyon sokban.
Nem tölti el büszkeséggel, hogy ügyes-e vagy sem. Egy része valahol örökké eltáncikálna így, de a testét körbe ölelő forróság egyre inkább eltölti pánikkal. A pánik pedig leggyakrabban menekülésre sarkallja.*
- Sokáig tart még?
*Szökik ki a kérdés rekedtes, alig hallható hangon, miközben lesüti a szemeit. Most nem a szégyen miatt, hanem mert előre tudja, hogy füllenteni fog. Ami pedig igen nehéz, ha ilyen szép kék szemek kísérik figyelemmel.*
- Elfáradt a lábam.
*Szusszan fel, miközben az arca egyre vörösebbé válik. Amit nem az apró füllentés hoz magával, hanem annak felismerése, hogy nem volt a legjobb ötlet a szemeit lesütni, mert így elé tárul annak a látványa, amit eddig csak érzett a bőrének feszülni. Az ujjai egy pillanatra erősebben szorítanak a férfi kezére, majd nyögve el is rántja őket onnan, ahogy a férfi karjából is egy villanás alatt ugrik ki hátra. A fejében cikáznak a gondolatok, hogy most ezzel lehet, hogy megtörte a rituálét. Szinte hallja kintről a remetét, ahogy a léptei dübörögnek felfelé a lépcsőn. Most a fejében szembe fordulnak az érzései. Mert valahol most rögtön bújna vissza a férfi karjaiba, hogy a rituálét folytatva mentse a bőrét, viszont amit ott érzett, azok a gondolatok, az a vágyódás bűnösnek tűnt. Épp olyannak, amitől szabadulni szeretne.
Erősen az ajkába harap, karjaival pedig szorosan átöleli magát, hogy azok a zavaróan biztos jelek az apró formákon ne legyenek szem előtt, ahogy lábait is keresztbe rakja, combjait erősen összeszorítva, hátha attól az ölében lángra kapó forróság is megszűnik.*
721. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2025-07-07 13:37:21
Üzenet elküldve: 2025-07-07 13:37:21
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 104
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 104
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Esti szórakozás//
*Az ork eleinte még élvezettel figyeli az újabb és újabb összecsapásokat, a tömeg hullámzó morajlása szinte a mellkasában rezonál. De ahogy múlik az idő, ő is érzi, ahogy az izgalom lassan átadja a helyét az unalomnak. A csaták ismétlődnek, a résztvevők egyre fáradtabbak, a fogadók lelkesedése lankad, vagy csak kezd az alkohol hatása enyhülni és már nincs több pénzük a következő körre. A lényeg, hogy már nem olyan vad az egész. Talán csak ő kezd hozzászokni. Merv szavaira oldalra pillant, majd egy pillanatra rá is vigyorog.*
-Remek gondolat. Nekem is kezd elegem lenni a verítékből és a porból. Mármint annak a nézéséből.
*Megemeli egyik szemöldökét játékosan.*
-Egy jó kiadós vacsora nekem is jó jönne.
*Lomhán felegyenesedik, térdei roppannak egyet a hirtelen mozdulattól, majd egy utolsó pillantást vet a küzdőtérre. A por már leülepedett, a harcosok elfáradtak. Nincs már benne az a hívogató vadság, mint amikor megérkeztek.*
-Gyerünk, barátom. Nézzük meg, hogy mi jó étek kapható errefelé.
*Azzal megindul kifelé, maga után intve Mervet, miközben útjukat a tömegen át most már inkább kerülgetve, mint áttörve keresik meg.*
*Az ork eleinte még élvezettel figyeli az újabb és újabb összecsapásokat, a tömeg hullámzó morajlása szinte a mellkasában rezonál. De ahogy múlik az idő, ő is érzi, ahogy az izgalom lassan átadja a helyét az unalomnak. A csaták ismétlődnek, a résztvevők egyre fáradtabbak, a fogadók lelkesedése lankad, vagy csak kezd az alkohol hatása enyhülni és már nincs több pénzük a következő körre. A lényeg, hogy már nem olyan vad az egész. Talán csak ő kezd hozzászokni. Merv szavaira oldalra pillant, majd egy pillanatra rá is vigyorog.*
-Remek gondolat. Nekem is kezd elegem lenni a verítékből és a porból. Mármint annak a nézéséből.
*Megemeli egyik szemöldökét játékosan.*
-Egy jó kiadós vacsora nekem is jó jönne.
*Lomhán felegyenesedik, térdei roppannak egyet a hirtelen mozdulattól, majd egy utolsó pillantást vet a küzdőtérre. A por már leülepedett, a harcosok elfáradtak. Nincs már benne az a hívogató vadság, mint amikor megérkeztek.*
-Gyerünk, barátom. Nézzük meg, hogy mi jó étek kapható errefelé.
*Azzal megindul kifelé, maga után intve Mervet, miközben útjukat a tömegen át most már inkább kerülgetve, mint áttörve keresik meg.*
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 891-910