Kikötő - Rumos Rókalyuk
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
<< Előző oldal - Mostani oldal: 35 (681. - 700. üzenet)Oldal váltása: - Következő oldal >>
700. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2025-06-29 16:51:50
Üzenet elküldve: 2025-06-29 16:51:50
Rang: Játékos
IC üzenetek: 28
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 28
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Hófehérkék//
*Tágra nyílt szemekkel figyel és vár. Mintha most hallana a sorsát eldöntő jóslatról. Vagy egy olyan titkot suttognának el neki, ami örökre és végérvényesen megváltoztatja az életét. Pislogni is elfelejt és csak sokára érzi úgy a szervezete, hogy ezen változtatni kéne. Nagyjából akkor, mikor már szúró fájdalmat kezd érezni mindkét szemgolyóban, ahogy azok a levegőn száradni kezdenek. A szép nagyra nyílt barnák azonnal be is könnyesednek, de most kérdéses, hogy valóban csak a pislogás hiánya okozza azt, vagy a pánik kezd olyan mértéket ölteni benne, hogy azon nyomban készül magát elsírni. Érzi belül, hogy igen közel van az utóbbihoz, de egyelőre még mindig nem érzi úgy, hogy neki volna bármi tartani valója a remetétől. Ő rendes lány, mert nem lop, nem ránt kardot, ha valaki nem tetszik neki és a legfontosabb és legfőbb szempont az, hogy ez idáig egyetlen férfinak sem tette szét a lábait. Eddig nem is foglalkoztatta sokat a dolog. Persze hazudna, ha azt mondaná, hogy sosem voltak szenvedélyes álmai vagy ébren fogant gondolatai, mikor egy olyan férfit látott meg, aki a kedvére való is lett volna. De akadnak fontosabb dolgai is annál, minthogy bebújjon valakinek az ágyába. Egyébként is, ha annyira ki akarná elégíteni a kíváncsiságát, akár a Sellőházba is ellátogathatott volna. Bár igaz, hogy az sokáig tartó spórolást és jó pár napos böjtöt kéne, hogy jelentsen. Ahhoz pedig nem fűlik a foga, hogy napokon keresztül csak kenyérrel és vízzel tömje magát. Így is kezd a könyökén kijönni már a hagymaleves is. Ezért lenne felüdülés, ha háborítatlanul ki tudná élvezni a süteményt, de úgy tűnik, hogy erre most csekély a lehetősége.
Az sem segít rajta, hogy a remeknek hitt védekezési ötlete után kinevetik. De még hogy. A nyakát behúzva pillant futólag körbe, aminek hála tökéletesen jól látja, hogy pár közelebbi szempár rájuk szegeződik egy-egy hosszabb pillanatra. Hát most pont ez hiányzik neki, hogy felhívják magukra a figyelmet. Mikor az is lehet, hogy a táborhely azért volt akkor üres, mikor a férfi ott járt, mert a vén remete épp most van városnézőben itt a kikötőben. Lehet, hogy éppen a Rumos másik sarkában ücsörög és azt figyeli, hogy a lány el fog-e csábulni a két szép kék szempár látványától. Aztán majd jól leharapja az ujját.
Mindenesetre most megsemmisülve ül a széken, jól behúzza a nyakát, hátha akkor kevésbé látható. Érzi, ahogy az arcát elönti a forróság, amit az okoz, hogy most nagyon elszégyellte magát és teljesen kipirult tőle. A szemei csillognak a lassan gyűlő könnytől, amit egyszeriben okoz az, hogy kinevették és a benne gyűlő pánik és remény vesztettség a megszülető válasz után. De valahol azért ott bujkál benne még egy kis remény arra, hogy csak akad egy combosabb asszonyság, aki fakanál helyett inkább kalapácsot ragadott.*
- Ha máshol nem, akkor...
*Kezdene is újra a hangos ötletelésbe, de a tenyér csattanása a homlokon hamar belé fojtja a szót. Újra visszakanyarodnak a jelhez. Az arcán továbbra is kiül a riadalom, de valahol megbújik mögötte a reménykedés is, ott a szemében összegyűlő sós cseppek mélyén. És akkor végre megtudja azt, amire egyszeriben várt már hosszú percek óta, de valahol hallani sem akarta. A jel és az, ahogyan kinézett. A hallottakra mindkét kezén ijedten hajlítja be és szorítja ökölbe ujjait, ahogy újból eldugja azokat az ölében. Lassan pedig érik a felismerés. A szája ismét elnyílik, de most nem a meglepettségtől, hanem a lassú felismeréstől és a hitetlenkedéstől. A füleiben még ott visszhangzik a férfi válasza, mellé párosítja a futólag látott alattomos mosolyt, amit az sem tud eltörölni, hogy a férfi jelenlegi arckifejezését látva szíve szerint valóban komolyan venné a hallottakat. De most nem megy. Az esze ébredezni kezd, gyorsan és a semmiből, ami után még jól tarkón is csapja a lányt, hogy ne legyen ilyen ostoba. Akár a nagy melegben hirtelen ráborított vödörnyi jég hideg víz. Ismét libabőrösödik a hasonlat hatására, mintha most valóban csurom vizesen dideregne a férfival szemben. Most nem foglalkozik az újból feléjük forduló kéretlen közönséggel, pedig érzi a tarkóján a rájuk szegeződött szempárokat. A riadt tekintet lassan elvész, a szemei is összeszűkülnek, minek hatására a meggyűlt könny pár csepp formájában legördül az arcán. De most nem sírja el magát, vagyis, ha kérdezné letagadná, aztán meg lehet, hogy egy kicsit de. Az ajkai is megremegnek, de nehéz eldönteni, hogy ennek az eltitkolt kis picsogásnak róható fel, vagy az ereiben lassan szétterjedő méregnek. Igazából nem is lényeges most, mert a teste cselekszik is az elméje hatására. Az előtte árválkodó süteményt tányérostól közelebb húzza, majd el is szakad a férfi arcáról, hogy a krémes édességet fürkéssze.*
- Szóval egy középső ujj, hm?
*Dünnyögi halkan az orra alatt, majd lassan felkel, ahogy közben lábaival hátrébb tolja a széket.*
- Éppen egy középső ujj. Mennyire érdekes, micsoda rejtély.
*Szusszan fel, ahogy kinyújtja jobb kezét, ami épp a tányér felett áll meg, ujjait szétnyitja és lassan közelít tenyerével a sütemény felé. Végül az ujjak belemarkolnak a krémes finomságba, közte megragad egy jó adag, a barna szemek pedig könnyes csillogással emelkednek vissza a férfi felé.*
- Szerinted nekem lehet félni valóm?
*Billenti félre a fejét kíváncsiságot tettetve, de válaszra nem is várva hajol előre és egy jól irányzott mozdulattal egyszerűen a férfi arcába nyomja az ujjai között tartott süti adagot, amit aztán tenyerével lassan és élveteg arccal ken szét annak ábrázatán. Dolga végeztével pedig visszahúzza a kezét, amiről lassan nyalja le a krém és piskóta maradékát. Büszkén és elégedetten, nehogy az a kicsi is kárba vesszen.*
- Baszd meg.
*Jelenti ki végül könnyedén, majd a nyálas-krémes tenyerét egyszerűen az ingébe törli, ellép a széktől és felszegett fejjel sarkon fordul. A büszkesége és lángra kapott bátorsága viszont csak pár lépésig tart ki, mert akárhogy is, még mindig tart attól, hogy a remete ezt az egészet végig nézte ott a sarokban. De legalább most már nem gondolhatja azt, hogy neki bármi olyan dolga lenne egy férfival. Így a nyakát behúzza inkább, mintha ezzel szeretne láthatatlanná válni. Ami amúgy sem jönne most rosszul, tekintve, hogy egy jó adag rumos finomságot trancsírozott szét egy idegen férfi arcán a Rumos közepén.*
*Tágra nyílt szemekkel figyel és vár. Mintha most hallana a sorsát eldöntő jóslatról. Vagy egy olyan titkot suttognának el neki, ami örökre és végérvényesen megváltoztatja az életét. Pislogni is elfelejt és csak sokára érzi úgy a szervezete, hogy ezen változtatni kéne. Nagyjából akkor, mikor már szúró fájdalmat kezd érezni mindkét szemgolyóban, ahogy azok a levegőn száradni kezdenek. A szép nagyra nyílt barnák azonnal be is könnyesednek, de most kérdéses, hogy valóban csak a pislogás hiánya okozza azt, vagy a pánik kezd olyan mértéket ölteni benne, hogy azon nyomban készül magát elsírni. Érzi belül, hogy igen közel van az utóbbihoz, de egyelőre még mindig nem érzi úgy, hogy neki volna bármi tartani valója a remetétől. Ő rendes lány, mert nem lop, nem ránt kardot, ha valaki nem tetszik neki és a legfontosabb és legfőbb szempont az, hogy ez idáig egyetlen férfinak sem tette szét a lábait. Eddig nem is foglalkoztatta sokat a dolog. Persze hazudna, ha azt mondaná, hogy sosem voltak szenvedélyes álmai vagy ébren fogant gondolatai, mikor egy olyan férfit látott meg, aki a kedvére való is lett volna. De akadnak fontosabb dolgai is annál, minthogy bebújjon valakinek az ágyába. Egyébként is, ha annyira ki akarná elégíteni a kíváncsiságát, akár a Sellőházba is ellátogathatott volna. Bár igaz, hogy az sokáig tartó spórolást és jó pár napos böjtöt kéne, hogy jelentsen. Ahhoz pedig nem fűlik a foga, hogy napokon keresztül csak kenyérrel és vízzel tömje magát. Így is kezd a könyökén kijönni már a hagymaleves is. Ezért lenne felüdülés, ha háborítatlanul ki tudná élvezni a süteményt, de úgy tűnik, hogy erre most csekély a lehetősége.
Az sem segít rajta, hogy a remeknek hitt védekezési ötlete után kinevetik. De még hogy. A nyakát behúzva pillant futólag körbe, aminek hála tökéletesen jól látja, hogy pár közelebbi szempár rájuk szegeződik egy-egy hosszabb pillanatra. Hát most pont ez hiányzik neki, hogy felhívják magukra a figyelmet. Mikor az is lehet, hogy a táborhely azért volt akkor üres, mikor a férfi ott járt, mert a vén remete épp most van városnézőben itt a kikötőben. Lehet, hogy éppen a Rumos másik sarkában ücsörög és azt figyeli, hogy a lány el fog-e csábulni a két szép kék szempár látványától. Aztán majd jól leharapja az ujját.
Mindenesetre most megsemmisülve ül a széken, jól behúzza a nyakát, hátha akkor kevésbé látható. Érzi, ahogy az arcát elönti a forróság, amit az okoz, hogy most nagyon elszégyellte magát és teljesen kipirult tőle. A szemei csillognak a lassan gyűlő könnytől, amit egyszeriben okoz az, hogy kinevették és a benne gyűlő pánik és remény vesztettség a megszülető válasz után. De valahol azért ott bujkál benne még egy kis remény arra, hogy csak akad egy combosabb asszonyság, aki fakanál helyett inkább kalapácsot ragadott.*
- Ha máshol nem, akkor...
*Kezdene is újra a hangos ötletelésbe, de a tenyér csattanása a homlokon hamar belé fojtja a szót. Újra visszakanyarodnak a jelhez. Az arcán továbbra is kiül a riadalom, de valahol megbújik mögötte a reménykedés is, ott a szemében összegyűlő sós cseppek mélyén. És akkor végre megtudja azt, amire egyszeriben várt már hosszú percek óta, de valahol hallani sem akarta. A jel és az, ahogyan kinézett. A hallottakra mindkét kezén ijedten hajlítja be és szorítja ökölbe ujjait, ahogy újból eldugja azokat az ölében. Lassan pedig érik a felismerés. A szája ismét elnyílik, de most nem a meglepettségtől, hanem a lassú felismeréstől és a hitetlenkedéstől. A füleiben még ott visszhangzik a férfi válasza, mellé párosítja a futólag látott alattomos mosolyt, amit az sem tud eltörölni, hogy a férfi jelenlegi arckifejezését látva szíve szerint valóban komolyan venné a hallottakat. De most nem megy. Az esze ébredezni kezd, gyorsan és a semmiből, ami után még jól tarkón is csapja a lányt, hogy ne legyen ilyen ostoba. Akár a nagy melegben hirtelen ráborított vödörnyi jég hideg víz. Ismét libabőrösödik a hasonlat hatására, mintha most valóban csurom vizesen dideregne a férfival szemben. Most nem foglalkozik az újból feléjük forduló kéretlen közönséggel, pedig érzi a tarkóján a rájuk szegeződött szempárokat. A riadt tekintet lassan elvész, a szemei is összeszűkülnek, minek hatására a meggyűlt könny pár csepp formájában legördül az arcán. De most nem sírja el magát, vagyis, ha kérdezné letagadná, aztán meg lehet, hogy egy kicsit de. Az ajkai is megremegnek, de nehéz eldönteni, hogy ennek az eltitkolt kis picsogásnak róható fel, vagy az ereiben lassan szétterjedő méregnek. Igazából nem is lényeges most, mert a teste cselekszik is az elméje hatására. Az előtte árválkodó süteményt tányérostól közelebb húzza, majd el is szakad a férfi arcáról, hogy a krémes édességet fürkéssze.*
- Szóval egy középső ujj, hm?
*Dünnyögi halkan az orra alatt, majd lassan felkel, ahogy közben lábaival hátrébb tolja a széket.*
- Éppen egy középső ujj. Mennyire érdekes, micsoda rejtély.
*Szusszan fel, ahogy kinyújtja jobb kezét, ami épp a tányér felett áll meg, ujjait szétnyitja és lassan közelít tenyerével a sütemény felé. Végül az ujjak belemarkolnak a krémes finomságba, közte megragad egy jó adag, a barna szemek pedig könnyes csillogással emelkednek vissza a férfi felé.*
- Szerinted nekem lehet félni valóm?
*Billenti félre a fejét kíváncsiságot tettetve, de válaszra nem is várva hajol előre és egy jól irányzott mozdulattal egyszerűen a férfi arcába nyomja az ujjai között tartott süti adagot, amit aztán tenyerével lassan és élveteg arccal ken szét annak ábrázatán. Dolga végeztével pedig visszahúzza a kezét, amiről lassan nyalja le a krém és piskóta maradékát. Büszkén és elégedetten, nehogy az a kicsi is kárba vesszen.*
- Baszd meg.
*Jelenti ki végül könnyedén, majd a nyálas-krémes tenyerét egyszerűen az ingébe törli, ellép a széktől és felszegett fejjel sarkon fordul. A büszkesége és lángra kapott bátorsága viszont csak pár lépésig tart ki, mert akárhogy is, még mindig tart attól, hogy a remete ezt az egészet végig nézte ott a sarokban. De legalább most már nem gondolhatja azt, hogy neki bármi olyan dolga lenne egy férfival. Így a nyakát behúzza inkább, mintha ezzel szeretne láthatatlanná válni. Ami amúgy sem jönne most rosszul, tekintve, hogy egy jó adag rumos finomságot trancsírozott szét egy idegen férfi arcán a Rumos közepén.*
699. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2025-06-29 10:39:01
Üzenet elküldve: 2025-06-29 10:39:01
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 89
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 89
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
//Hófehérkék//
- Milyen jel?
*Kérdez vissza Nor'Deron, miközben a plafon felé emeli tekintetét, mintha annak rozsdás gerendái, megfeketedett pókhálói között keresné az emléket, amit a kérdés előhívni próbál. Az állát továbbra is ujjai között tartja, a mozdulat inkább ösztönös, mint tudatos, mintha az érintés segítene a fejében keringő foszlányokat kibontani. A kérdést újra megismétli, ezúttal már halkabban, kissé megnyújtva a szótagokat. Ízlelgeti. Forgatja, mint egy régi dallamot, aminek csak a refrénje maradt meg.
– Milyen jel? Milyen is volt...?
*Suttogja el harmadszor is, majd hirtelen visszafordul. A mozdulatban van valami váratlan lendület, de semmi fenyegető, inkább csak szokatlan gyorsaság a korábbi komótos ritmushoz képest. Az arcán játékos kíváncsiság csillan, ahogy kiszabadítja ujját a lány keze közül. A ragaszkodó, mégis gyengéd érintés egy pillanatra ott marad a bőrén, mintha nyoma maradt volna, mint a melegnek egy pohár után, amit túl sokáig tartottunk kézben.
Ahogy szembenéz vele, szótlanul letörli ujjával a lány arcára tapadt, rég elfeledett süteménykrémet. A mutatóujját könyökével az asztalra támasztva emeli meg, a krémet a levegőben tartja, mint egy békés trófeát miközben a szeme sarkában finom mosoly húzódik.
- Nem emlékszem.
*Mondja végül, egyszerűen, mintha ez a válasz magában hordozná az összes lehetséges variációt. Az asztal fölött nyugalom ül meg egy hosszú lélegzetvételnyi ideig, mielőtt a másik félnél újra kirobban a nyugtalanság. Újabb ötlet születik, ezúttal némileg harcias jelleggel. Ahogy Nor'Deron hallgatja a védekezési stratégiát, a szemei megrebbennek, majd hirtelen kitör belőle a nevetés.
Nem az az udvarias fajta. Hangos, színes, igazi, szívből jövő kacagás, amitől a közeli asztalnál ülők egyike is felkapja a fejét, majd visszafordul, talán nem először hallják itt a Rumosban. A férfi nevetése végiggördül az asztalon, a süteményes tányérok felett, a lány tekintetét keresve, mintha a közös titok része lenne ez is.
Aztán, amikor a feltételek listája tovább bővül, a férfi már a szemét törölgeti a hüvelykujjával, közben még mindig nevetve bólogat.*
- Ha van is olyan, én még nem találkoztam vele.
*Jegyzi meg, miközben próbálja visszanyerni a légzését. Az arca kipirult kissé, de a mosoly még mindig ott bujkál a szája sarkában, ahogy a tekintete ismét a másikra vándorol.
Ám a következő mondatra, az egészen váratlan, teljesen kontextus-független kijelentésre, hirtelen megáll benne minden mozdulat. Egy pillanatra ugyan újra elmosolyodik, ezúttal alattomosan, sunyin, mintha valami nagyon személyes jelentést társítana a hallottakhoz, de nem reagál azonnal. Ehelyett hirtelen felkapja a fejét, és a homlokához csapja a tenyerét.*
- Tényleg!
*Csattan fel. A hangja kissé túl hangos, szinte belevág a háttérzajba. Néhány vendég odafordul. Nor'Deron meg sem rezzen, teljes beleéléssel folytatja.*
- A jel. Megvan. Egy középső ujj volt.
*Jelentőségteljesen néz a lányra, mintha valami ősi prófécia utolsó darabja is végre a helyére illeszkedett volna. A tekintete teljesen ártatlan. Egy pillanatra sincs benne nevetés, se irónia, a kijelentés olyan tiszta és meggyőző, hogy akár még igaznak is tűnhetne.*
- Milyen jel?
*Kérdez vissza Nor'Deron, miközben a plafon felé emeli tekintetét, mintha annak rozsdás gerendái, megfeketedett pókhálói között keresné az emléket, amit a kérdés előhívni próbál. Az állát továbbra is ujjai között tartja, a mozdulat inkább ösztönös, mint tudatos, mintha az érintés segítene a fejében keringő foszlányokat kibontani. A kérdést újra megismétli, ezúttal már halkabban, kissé megnyújtva a szótagokat. Ízlelgeti. Forgatja, mint egy régi dallamot, aminek csak a refrénje maradt meg.
– Milyen jel? Milyen is volt...?
*Suttogja el harmadszor is, majd hirtelen visszafordul. A mozdulatban van valami váratlan lendület, de semmi fenyegető, inkább csak szokatlan gyorsaság a korábbi komótos ritmushoz képest. Az arcán játékos kíváncsiság csillan, ahogy kiszabadítja ujját a lány keze közül. A ragaszkodó, mégis gyengéd érintés egy pillanatra ott marad a bőrén, mintha nyoma maradt volna, mint a melegnek egy pohár után, amit túl sokáig tartottunk kézben.
Ahogy szembenéz vele, szótlanul letörli ujjával a lány arcára tapadt, rég elfeledett süteménykrémet. A mutatóujját könyökével az asztalra támasztva emeli meg, a krémet a levegőben tartja, mint egy békés trófeát miközben a szeme sarkában finom mosoly húzódik.
- Nem emlékszem.
*Mondja végül, egyszerűen, mintha ez a válasz magában hordozná az összes lehetséges variációt. Az asztal fölött nyugalom ül meg egy hosszú lélegzetvételnyi ideig, mielőtt a másik félnél újra kirobban a nyugtalanság. Újabb ötlet születik, ezúttal némileg harcias jelleggel. Ahogy Nor'Deron hallgatja a védekezési stratégiát, a szemei megrebbennek, majd hirtelen kitör belőle a nevetés.
Nem az az udvarias fajta. Hangos, színes, igazi, szívből jövő kacagás, amitől a közeli asztalnál ülők egyike is felkapja a fejét, majd visszafordul, talán nem először hallják itt a Rumosban. A férfi nevetése végiggördül az asztalon, a süteményes tányérok felett, a lány tekintetét keresve, mintha a közös titok része lenne ez is.
Aztán, amikor a feltételek listája tovább bővül, a férfi már a szemét törölgeti a hüvelykujjával, közben még mindig nevetve bólogat.*
- Ha van is olyan, én még nem találkoztam vele.
*Jegyzi meg, miközben próbálja visszanyerni a légzését. Az arca kipirult kissé, de a mosoly még mindig ott bujkál a szája sarkában, ahogy a tekintete ismét a másikra vándorol.
Ám a következő mondatra, az egészen váratlan, teljesen kontextus-független kijelentésre, hirtelen megáll benne minden mozdulat. Egy pillanatra ugyan újra elmosolyodik, ezúttal alattomosan, sunyin, mintha valami nagyon személyes jelentést társítana a hallottakhoz, de nem reagál azonnal. Ehelyett hirtelen felkapja a fejét, és a homlokához csapja a tenyerét.*
- Tényleg!
*Csattan fel. A hangja kissé túl hangos, szinte belevág a háttérzajba. Néhány vendég odafordul. Nor'Deron meg sem rezzen, teljes beleéléssel folytatja.*
- A jel. Megvan. Egy középső ujj volt.
*Jelentőségteljesen néz a lányra, mintha valami ősi prófécia utolsó darabja is végre a helyére illeszkedett volna. A tekintete teljesen ártatlan. Egy pillanatra sincs benne nevetés, se irónia, a kijelentés olyan tiszta és meggyőző, hogy akár még igaznak is tűnhetne.*
698. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2025-06-28 18:10:07
Üzenet elküldve: 2025-06-28 18:10:07
Rang: Játékos
IC üzenetek: 28
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 28
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Hófehérkék//
*A szépség említésén nem akad fent. Nem azért, mert úgy gondolja, hogy ez valóban így van. Sőt, határozottan ágálna ellene, mert aztán semmi szépet nem lát magában, ami jelen esetben hasznos, ha nem akar kampó kezet. De abban majdnem biztos, hogy a két nő valóban gyönyörű lehet. A saját küllemén lehet, hogy az apja segített be jobban, ha az nem valami jóképű. Bár inkább legyen kicsit elállóbb füle, minthogy vén kéz lerágó remete legyen az erdők mélyén. A gondolatra megborzong ismét. A feje igen nehezen tudja elengedni a vénember gondolatát, amire még a férfi is most bőséggel rátesz. De látja már ő, hogy nem eszik azt a kását olyan forrón és minden bizonnyal a másik csak a bolondját járatja vele. Legalábbis őszintén bízik benne, éppen ezért támadja le az új gondolattal, hogy valójában valami vándor mókamesterrel van dolga, aki egyszerűen csak élvezi, ha a másikkal egy kicsit szórakozhat.
A férfi szabadulását nem adja olyan könnyen. Amikor eltolja az ujját szusszanva fog vele rá a férfi mutatóujjára. Nem szorít rá, gyengéd, mintha csak egy kapaszkodó lenne, amiben bízik, mintha az az egy ujj érintése védené meg a remetétől.
Éppen ezért azonnal ki is szakad belőle a megkönnyebbült sóhaj, mikor amaz színt vall.
Szinte diadalmasan húzza ki magát, az arcán látható a nyertes büszkeség. Amit még szinte megízlelni sem volt ideje, máris újból felszítják benne a pánikot.*
- Bár?
*Kérdez is vissza nyomban, ahogy újból összegörnyed, akár a félős nyuszi a bozót legaljában. Elengedi a férfi ujját, a kezeit pedig rögvest az ölébe húzza, ökölbe szorított ujjai nekifeszülnek a nadrágnak. Mintha ez egy újabb jól bezárt kapu lenne, hogy senkik se jusson túl a nadrág gombjain.
Nagyot nyel, amikor azt hallja, hogy a táborhely valóban létezik. Szinte levegőt sem vesz, mikor megül a csend az asztaluk körül. Hallja távolabbról a szöszmötöléseket, szinte még a pókháló susogását is a sarokban, még arra is meg merne esküdni, hogy valahol egy tücsök ciripelni kezdett. A pánik az arcán már nem csak bujkál, hanem a tágra nyílt szemekben, a legörbülő, kissé meg-meg remegő ajkakban bizony már észrevehetően jelen van.*
- Milyen jel?
*Hajol hirtelen ismét közelebb, pislogás nélkül bámul rá a lány is és az arcán pihenő krémmaszat is, aminek a létezése felett továbbra is elsiklik, de már olyan jól hozzá nőtt. A hangja vékonyabbá válik, már a rövid kérdés alkalmával is igencsak megremeg. Ugyanis tovább lép azon a lehetőségen, hogy azokat a karcolásokat a fa törzsén akár állat is okozhatta. Biztos benne, hogy olyat nem tud állat okozni, pedig ugyebár maga azt sem látta, hogy azok milyen karcolások lehettek. Biztos a remete volt. Aki ezek szerint egyre közelebb jár. Biztos a Sellőház miatt. Ott vannak olyan lányok.
Halkan nyögve húzza be a nyakát, ahogy már azon jár a feje, hogy talán vívó leckét kéne vennie. Vagy valami magas torony tetejére száműzetni magát, hogy sem férfi, sem pedig a remete ne érje el.*
- Kell egy kard és egy vasbugyi.
*Nyikkan, ahogy a barnákat mélyen a férfi szép, kék szemeibe fúrja, mintha azt várná, hogy erre a remek ötletére az majd bőszen rá fog helyeselni. Mert, ha így lesz, akkor talán fel is pattan, hogy keressen egy kovácsot.*
- Van olyan kovács, aki nő? Férfi előtt én le nem tolom a nadrágom.
*Hörren fel halkan. Lassan már azt is bűnösnek érzi, hogy egy asztalnál ül a férfival. Talán az is. Talán a remete már ezért is meg fogja büntetni. Ha nem is rágja le a karját, akkor lehet, hogy az egyik ujját kóstolja meg.*
- Jaj, csak ne a középső ujjamat, mert azt szoktam használni.
*Nyökögi és ezt az újabb, semmiből jövő információ morzsát hagyja is a levegőben terjengeni, nem törődve azzal, hogy ő mire gondolt valójában és más azt hogyan szűrheti le. Mindenesetre biztosra megy. A lábait rendesen lepakolja a földre, betámaszt velük, ahogyan kezeivel is az asztal szélénél és egy jól megfogott lendülettel, hangos széknyikorgások közepén hátrébb is tolja magát. Távolabb a férfitól. Nekiütődve egy másik széknek, amin remélhetőleg vagy nem ül senki, vagy, ha mégis akkor legalább az egy nő. Hátra sem mer nézni, mert, ha ott is egy férfival találja magát szemben, akkor lehet, hogy sikítva rohan ki a Rumosból. Csak akkor nehogy itt felejtse a sütit.*
*A szépség említésén nem akad fent. Nem azért, mert úgy gondolja, hogy ez valóban így van. Sőt, határozottan ágálna ellene, mert aztán semmi szépet nem lát magában, ami jelen esetben hasznos, ha nem akar kampó kezet. De abban majdnem biztos, hogy a két nő valóban gyönyörű lehet. A saját küllemén lehet, hogy az apja segített be jobban, ha az nem valami jóképű. Bár inkább legyen kicsit elállóbb füle, minthogy vén kéz lerágó remete legyen az erdők mélyén. A gondolatra megborzong ismét. A feje igen nehezen tudja elengedni a vénember gondolatát, amire még a férfi is most bőséggel rátesz. De látja már ő, hogy nem eszik azt a kását olyan forrón és minden bizonnyal a másik csak a bolondját járatja vele. Legalábbis őszintén bízik benne, éppen ezért támadja le az új gondolattal, hogy valójában valami vándor mókamesterrel van dolga, aki egyszerűen csak élvezi, ha a másikkal egy kicsit szórakozhat.
A férfi szabadulását nem adja olyan könnyen. Amikor eltolja az ujját szusszanva fog vele rá a férfi mutatóujjára. Nem szorít rá, gyengéd, mintha csak egy kapaszkodó lenne, amiben bízik, mintha az az egy ujj érintése védené meg a remetétől.
Éppen ezért azonnal ki is szakad belőle a megkönnyebbült sóhaj, mikor amaz színt vall.
Szinte diadalmasan húzza ki magát, az arcán látható a nyertes büszkeség. Amit még szinte megízlelni sem volt ideje, máris újból felszítják benne a pánikot.*
- Bár?
*Kérdez is vissza nyomban, ahogy újból összegörnyed, akár a félős nyuszi a bozót legaljában. Elengedi a férfi ujját, a kezeit pedig rögvest az ölébe húzza, ökölbe szorított ujjai nekifeszülnek a nadrágnak. Mintha ez egy újabb jól bezárt kapu lenne, hogy senkik se jusson túl a nadrág gombjain.
Nagyot nyel, amikor azt hallja, hogy a táborhely valóban létezik. Szinte levegőt sem vesz, mikor megül a csend az asztaluk körül. Hallja távolabbról a szöszmötöléseket, szinte még a pókháló susogását is a sarokban, még arra is meg merne esküdni, hogy valahol egy tücsök ciripelni kezdett. A pánik az arcán már nem csak bujkál, hanem a tágra nyílt szemekben, a legörbülő, kissé meg-meg remegő ajkakban bizony már észrevehetően jelen van.*
- Milyen jel?
*Hajol hirtelen ismét közelebb, pislogás nélkül bámul rá a lány is és az arcán pihenő krémmaszat is, aminek a létezése felett továbbra is elsiklik, de már olyan jól hozzá nőtt. A hangja vékonyabbá válik, már a rövid kérdés alkalmával is igencsak megremeg. Ugyanis tovább lép azon a lehetőségen, hogy azokat a karcolásokat a fa törzsén akár állat is okozhatta. Biztos benne, hogy olyat nem tud állat okozni, pedig ugyebár maga azt sem látta, hogy azok milyen karcolások lehettek. Biztos a remete volt. Aki ezek szerint egyre közelebb jár. Biztos a Sellőház miatt. Ott vannak olyan lányok.
Halkan nyögve húzza be a nyakát, ahogy már azon jár a feje, hogy talán vívó leckét kéne vennie. Vagy valami magas torony tetejére száműzetni magát, hogy sem férfi, sem pedig a remete ne érje el.*
- Kell egy kard és egy vasbugyi.
*Nyikkan, ahogy a barnákat mélyen a férfi szép, kék szemeibe fúrja, mintha azt várná, hogy erre a remek ötletére az majd bőszen rá fog helyeselni. Mert, ha így lesz, akkor talán fel is pattan, hogy keressen egy kovácsot.*
- Van olyan kovács, aki nő? Férfi előtt én le nem tolom a nadrágom.
*Hörren fel halkan. Lassan már azt is bűnösnek érzi, hogy egy asztalnál ül a férfival. Talán az is. Talán a remete már ezért is meg fogja büntetni. Ha nem is rágja le a karját, akkor lehet, hogy az egyik ujját kóstolja meg.*
- Jaj, csak ne a középső ujjamat, mert azt szoktam használni.
*Nyökögi és ezt az újabb, semmiből jövő információ morzsát hagyja is a levegőben terjengeni, nem törődve azzal, hogy ő mire gondolt valójában és más azt hogyan szűrheti le. Mindenesetre biztosra megy. A lábait rendesen lepakolja a földre, betámaszt velük, ahogyan kezeivel is az asztal szélénél és egy jól megfogott lendülettel, hangos széknyikorgások közepén hátrébb is tolja magát. Távolabb a férfitól. Nekiütődve egy másik széknek, amin remélhetőleg vagy nem ül senki, vagy, ha mégis akkor legalább az egy nő. Hátra sem mer nézni, mert, ha ott is egy férfival találja magát szemben, akkor lehet, hogy sikítva rohan ki a Rumosból. Csak akkor nehogy itt felejtse a sütit.*
697. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2025-06-28 16:55:21
Üzenet elküldve: 2025-06-28 16:55:21
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 89
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 89
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
//Hófehérkék//
- Hacsak nem édesapádtól örökölted a szépséged… *Kezdi Nor'Deron, miközben a sütemény egy újabb falatját falatját a villára illeszti.* - Akkor valóban. Gyönyörűek.
*A mondat végére elhallgat, a gyönyörűek szó pedig már inkább magának hangzik el, mintsem válaszként. Egy halvány, merengő mosoly kúszik az arcára, miközben tekintete nem a lányt nézi, hanem valahol túl, talán a mécsesek szelíd lobbanásában fürdőző sötétség szélén jár. A villa megáll a levegőben. Egy szívdobbanásnyira úgy tűnik, mintha elfelejtené, hogy evés közben beszél.
Aztán, mintha semmi sem történt volna, megeszi a falatot, és ujjait az asztallap szélén tisztogatja le, miközben a lány halk, furcsán sóhajtott kijelentése eléri hosszúkás füleit. A félvér szemei szinte azonnal összeszűkülnek, homloka ráncba szalad, mintha éppen egy bonyolult rejtvényt próbálna megfejteni. A pillantása egy darabig a lányra tapad, fürkész, már-már kissé hitetlen, ahogy újra meg újra átfuttatja magában a szavakat. A tekintete elég egyértelműen keltheti azt a benyomást, miszerint sehogy sem képes meglelni azon gondolatfonál elejét, amely mentén ez a kijelentés megfoganhatott. Végül csak pislog egyet, enyhén oldalra billenti a fejét, és láthatóan úgy dönt, hogy nem próbálja megérteni. Ehelyett csak kifújja a levegőt és tovább folytatja.
A lány ujjának finom érintésére Nor'Doron ismét felvonja a szemöldökét. A szeme sarkában még ott dereng a pimasz fény, de a mozdulata lassú és óvatos, amikor saját mutatóujjával oldalra tolja a lány ujját az orrától. Nem erőszakos, inkább olyan, mint amikor egy lepkét tessékelnek odébb, nehogy megsérüljön.
És akkor elhangzik a kérdés. Vagy inkább gyanú. Durcás, de szinte suttogott, olyan bizonytalansággal, ami nem a szavakban, hanem azok mögött rejtőzik.
A férfi erre teátrálisan feltartja mindkét kezét, mintha egy felhúzott számszeríjat szegeztek volna rá.*
- Lebuktam.
*Vigyorodik el, és a szeme sarkai összerándulnak a mosolytól. A hangja vidám, könnyed, de a következő másodpercben már nem is olyan biztos. A nevetés elhal, az arcán lassan elhalványul a vigyor, és az ujjai megindulnak lefelé az arcán, amíg meg nem érintik az állát. Elkezdi vakargatni, mintha valamit mérlegelne.
Aztán lehajtja kissé a fejét, szemei ismét nem a lányra, hanem az asztal peremére szegeződnek. Amikor megszólal, a hangja halkabb, mint az imént. Majdnem el is veszik a háttér morajában.*
– Bár... *Mondja elgondolkodva, és az arca most teljesen sima. Se vidámság, se komolyság – csak valamiféle semleges visszhang.* - Azt a táborhelyet tényleg láttam...
*A mondat után csend ül az asztalukra, csak a fogadó zajai szűrődnek át a sűrű levegőn. Egy tál koppan valahol messzebb, egy részeg hortyog, egy kupac pénzérme csúszik le egy tenyeres alkudozás végén. És a két fehér haj, egymással szemben, mint két tükör, csak az egyikben ott ragyog még a gyermeki félelem. S mikor a feszültség a tetőfokára hágna, drága félvérünk tesz is azért, hogy ez megtörténjen.*
- A tűzrakás még meleg volt, mikor rábukkantam. A földön nem volt nyom, se vér, se széttaposott fű, csak néhány egymásra dobált ág, pár összegyűrt rongydarab... mintha valaki épphogy csak elindult volna valamerre. *Halkan, lassan beszél. Nem rémisztget, nem hatásvadász, inkább olyan, mint aki saját magának próbál emlékezni.* - És a fa törzsén karcolások voltak. Valami... jel. Vagy csak véletlenül megkaparta valami állat? Nem tudom.
- Hacsak nem édesapádtól örökölted a szépséged… *Kezdi Nor'Deron, miközben a sütemény egy újabb falatját falatját a villára illeszti.* - Akkor valóban. Gyönyörűek.
*A mondat végére elhallgat, a gyönyörűek szó pedig már inkább magának hangzik el, mintsem válaszként. Egy halvány, merengő mosoly kúszik az arcára, miközben tekintete nem a lányt nézi, hanem valahol túl, talán a mécsesek szelíd lobbanásában fürdőző sötétség szélén jár. A villa megáll a levegőben. Egy szívdobbanásnyira úgy tűnik, mintha elfelejtené, hogy evés közben beszél.
Aztán, mintha semmi sem történt volna, megeszi a falatot, és ujjait az asztallap szélén tisztogatja le, miközben a lány halk, furcsán sóhajtott kijelentése eléri hosszúkás füleit. A félvér szemei szinte azonnal összeszűkülnek, homloka ráncba szalad, mintha éppen egy bonyolult rejtvényt próbálna megfejteni. A pillantása egy darabig a lányra tapad, fürkész, már-már kissé hitetlen, ahogy újra meg újra átfuttatja magában a szavakat. A tekintete elég egyértelműen keltheti azt a benyomást, miszerint sehogy sem képes meglelni azon gondolatfonál elejét, amely mentén ez a kijelentés megfoganhatott. Végül csak pislog egyet, enyhén oldalra billenti a fejét, és láthatóan úgy dönt, hogy nem próbálja megérteni. Ehelyett csak kifújja a levegőt és tovább folytatja.
A lány ujjának finom érintésére Nor'Doron ismét felvonja a szemöldökét. A szeme sarkában még ott dereng a pimasz fény, de a mozdulata lassú és óvatos, amikor saját mutatóujjával oldalra tolja a lány ujját az orrától. Nem erőszakos, inkább olyan, mint amikor egy lepkét tessékelnek odébb, nehogy megsérüljön.
És akkor elhangzik a kérdés. Vagy inkább gyanú. Durcás, de szinte suttogott, olyan bizonytalansággal, ami nem a szavakban, hanem azok mögött rejtőzik.
A férfi erre teátrálisan feltartja mindkét kezét, mintha egy felhúzott számszeríjat szegeztek volna rá.*
- Lebuktam.
*Vigyorodik el, és a szeme sarkai összerándulnak a mosolytól. A hangja vidám, könnyed, de a következő másodpercben már nem is olyan biztos. A nevetés elhal, az arcán lassan elhalványul a vigyor, és az ujjai megindulnak lefelé az arcán, amíg meg nem érintik az állát. Elkezdi vakargatni, mintha valamit mérlegelne.
Aztán lehajtja kissé a fejét, szemei ismét nem a lányra, hanem az asztal peremére szegeződnek. Amikor megszólal, a hangja halkabb, mint az imént. Majdnem el is veszik a háttér morajában.*
– Bár... *Mondja elgondolkodva, és az arca most teljesen sima. Se vidámság, se komolyság – csak valamiféle semleges visszhang.* - Azt a táborhelyet tényleg láttam...
*A mondat után csend ül az asztalukra, csak a fogadó zajai szűrődnek át a sűrű levegőn. Egy tál koppan valahol messzebb, egy részeg hortyog, egy kupac pénzérme csúszik le egy tenyeres alkudozás végén. És a két fehér haj, egymással szemben, mint két tükör, csak az egyikben ott ragyog még a gyermeki félelem. S mikor a feszültség a tetőfokára hágna, drága félvérünk tesz is azért, hogy ez megtörténjen.*
- A tűzrakás még meleg volt, mikor rábukkantam. A földön nem volt nyom, se vér, se széttaposott fű, csak néhány egymásra dobált ág, pár összegyűrt rongydarab... mintha valaki épphogy csak elindult volna valamerre. *Halkan, lassan beszél. Nem rémisztget, nem hatásvadász, inkább olyan, mint aki saját magának próbál emlékezni.* - És a fa törzsén karcolások voltak. Valami... jel. Vagy csak véletlenül megkaparta valami állat? Nem tudom.
696. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2025-06-28 16:17:33
Üzenet elküldve: 2025-06-28 16:17:33
Rang: Játékos
IC üzenetek: 28
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 28
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Hófehérkék//
*A krémes sütemény egészen szépen fogy a lány ujjáról. Össze sem hasonlítható a hagymalevessel. Talán megérte volna, ha már korábban is pocsékol el pár aranyat ilyesfajta élvezetekre, de sajnos egy sütemény kevésbé élhető útja a jóllakásnak, mint a kenyérrel teletömött leves, amit végül már inkább valami sajátos kinézetű trutymóként szokott elfogyasztani. Ha meg néha kelekótyának is titulálják egyesek, azért van neki esze, hogy felmérje, mire is pazarolja el inkább az aranyat, ami olyan mértékben visszafogott mennyiségű, hogy annak még csörögni sincs kedve a vállán átvetett szütyőben. De sebaj, ha az ember lánya néha napján összetalálkozik ilyen irgalmas idegenekkel. Feltéve, ha ez nem megint valami olyan történet, ahol ő kap egy sütit, aztán cserébe meg majd megint mehet rakodni a dokkokba. Bár inkább az, mint a múltkori lúd őrzés. Éppen ezért tért ki arra, hogy szerencsésnek tartja a férfit azért, mert ő nála talán, sőt biztosan, jobban ki tudja szűrni, ha valaki mögöttes szándékkal közeledik. De válaszul csak hümmög párat, mert azért nem szívesen hívja fel a figyelmet erre az elmaradottságára.
Gondolatban inkább megül a szüleinél, miközben igyekszik maga elé képzelni a férfi édesanyját is, összehasonlítva a sajátjával, akit soha életében nem látott. Mégis először csak egy halovány, óvatos mosoly kúszik ajkaira, ami végül szélesebb, gyermekien ábrándosban fejeződik be.*
- Anyukáink hasonlíthatnak. Biztos gyönyörűek.
*Sóhajt fel álmatagon. A válaszban maga is különösnek tartja, hogy nem beszél egyik nőről sem múlt időben. Azt nem tudja amúgy sem, hogy a férfi anyja él-e még. A sajátjáról pedig azt sem, hogy valaha egyáltalán létezett. Felnőtt fejjel persze tudja, hogy a kisgyerekként hallott mesék, amiket azért mondtak neki, hogy a szíve könnyebb legyen, kitalált butaságok, de néha akkor is eljátszik annak a gondolatával, hogy őt tényleg egy eltévedt mocsári troll hozta.
Ahogy a férfi megragad a remeténél, az már majdnem biztosan világos lesz a számára, hogy az nem lehet a férfi apja. De ez most a kevésbé lényeges információnak tűnik. A férfit hallgatva először úgy érzi, hogy kezd megkönnyebbülni. Főleg, hogy ő maga aztán szereti a zöldborsót, így egyáltalán nem érzi úgy, hogy bárhogyan is veszélyben lenne, ha a riogatás attól válik függővé, hogy a zöld kis gömböket befalja-e vagy sem. A folytatásra viszont felszaladnak a szemöldökei kissé és maga is közelebb dől a férfi irányába. Mintha olyan titkot suttogna most el neki, ami nem való akárki fülébe itt a Rumosban. Az amúgy is sápadtkás bőrének most nem akadály, hogy fehérebbé váljon, amint meghallja, hogy nem is olyan nagyon messze a férfi a két, szép kék szemével bizony látott egy tábort. A szemei lassan tágabbra nyílnak, hogy azok a meleg barnák most egyre ijedtebben fürkésszék a férfi arcát. Hát nem volt elég neki a remete? Most a végén kiderül, hogy az még vándorol is? És, ha véletlenül összefutnak, a remete meg összekeveri valamelyik kikötői rüfkével, aki nem tudja összezárva tartani a lábait? És, ha csak akkor jön rá, hogy hibázott, amikor már az egyik kezét elcsócsálta? Na hogy fog utána tapsolni, ha csak egy keze lesz?*
- Nem tetszenek a kampókezek.
*Motyogja maga elé halkan és jócskán fintorgó grimasszal azt, ahol végül beérik a gondolat. Akkor aztán az özvegy Devroné fiai biztos kinevetik majd, mert az ő apjuknak állítólag valami tengeriszörny harapta le a jobb karját. Az sokkal elképesztőbb annál, minthogy az övét meg lerágta egy vén remete. Bár egyesek szerint egyszerűen kevesebb erszényt kellett volna a megboldogult papának leakasztani, akkor a keze is megmaradt volna és később nem az egyik sikátor sarkában hagyták volna felvágva.
Megborzong. Nem azzal a jóleső fajtával, hanem ahol szinte fáj a sok megjelenő libabőr.
Szinte pislogás nélkül mered a férfi arcára. Ahogy az felveszi azt a játékos pimaszságot, azt, amit sokszor látott már, mikor mások piszkálni kezdték. Az ijedt arc ekkor lassan változni kezd. A szemeit összehúzza, az arcát kissé felfújja, majd ismét kinyújtja a kezét a férfi felé, de most a mutatóujjának vége finoman eléri a férfi orra hegyét.*
- Te valójában valami vándor komédiás vagy, igaz?
*Mormogja az orra alatt, de ez a durcás arckifejezés a háttérben továbbra is magában hordozza azt a cseppnyi riadtságot, amit a remete idézett elő.*
- Igaz?
*Dünnyögi, miközben a pofin kivehető már az, hogy várja, hogy a férfi azt mondja, hogy persze, az egész csak egy kitalált móka volt. De azért az asztal alatt a combjait most inkább össze is zárja, sőt a jobb lábát át is veti a balon, mintha attól félne, hogy most biztos bekúszik valami férfi az asztal alá, csak azért, hogy a nadrágjába jusson, a remete meg majd jól elviszi magával.*
*A krémes sütemény egészen szépen fogy a lány ujjáról. Össze sem hasonlítható a hagymalevessel. Talán megérte volna, ha már korábban is pocsékol el pár aranyat ilyesfajta élvezetekre, de sajnos egy sütemény kevésbé élhető útja a jóllakásnak, mint a kenyérrel teletömött leves, amit végül már inkább valami sajátos kinézetű trutymóként szokott elfogyasztani. Ha meg néha kelekótyának is titulálják egyesek, azért van neki esze, hogy felmérje, mire is pazarolja el inkább az aranyat, ami olyan mértékben visszafogott mennyiségű, hogy annak még csörögni sincs kedve a vállán átvetett szütyőben. De sebaj, ha az ember lánya néha napján összetalálkozik ilyen irgalmas idegenekkel. Feltéve, ha ez nem megint valami olyan történet, ahol ő kap egy sütit, aztán cserébe meg majd megint mehet rakodni a dokkokba. Bár inkább az, mint a múltkori lúd őrzés. Éppen ezért tért ki arra, hogy szerencsésnek tartja a férfit azért, mert ő nála talán, sőt biztosan, jobban ki tudja szűrni, ha valaki mögöttes szándékkal közeledik. De válaszul csak hümmög párat, mert azért nem szívesen hívja fel a figyelmet erre az elmaradottságára.
Gondolatban inkább megül a szüleinél, miközben igyekszik maga elé képzelni a férfi édesanyját is, összehasonlítva a sajátjával, akit soha életében nem látott. Mégis először csak egy halovány, óvatos mosoly kúszik ajkaira, ami végül szélesebb, gyermekien ábrándosban fejeződik be.*
- Anyukáink hasonlíthatnak. Biztos gyönyörűek.
*Sóhajt fel álmatagon. A válaszban maga is különösnek tartja, hogy nem beszél egyik nőről sem múlt időben. Azt nem tudja amúgy sem, hogy a férfi anyja él-e még. A sajátjáról pedig azt sem, hogy valaha egyáltalán létezett. Felnőtt fejjel persze tudja, hogy a kisgyerekként hallott mesék, amiket azért mondtak neki, hogy a szíve könnyebb legyen, kitalált butaságok, de néha akkor is eljátszik annak a gondolatával, hogy őt tényleg egy eltévedt mocsári troll hozta.
Ahogy a férfi megragad a remeténél, az már majdnem biztosan világos lesz a számára, hogy az nem lehet a férfi apja. De ez most a kevésbé lényeges információnak tűnik. A férfit hallgatva először úgy érzi, hogy kezd megkönnyebbülni. Főleg, hogy ő maga aztán szereti a zöldborsót, így egyáltalán nem érzi úgy, hogy bárhogyan is veszélyben lenne, ha a riogatás attól válik függővé, hogy a zöld kis gömböket befalja-e vagy sem. A folytatásra viszont felszaladnak a szemöldökei kissé és maga is közelebb dől a férfi irányába. Mintha olyan titkot suttogna most el neki, ami nem való akárki fülébe itt a Rumosban. Az amúgy is sápadtkás bőrének most nem akadály, hogy fehérebbé váljon, amint meghallja, hogy nem is olyan nagyon messze a férfi a két, szép kék szemével bizony látott egy tábort. A szemei lassan tágabbra nyílnak, hogy azok a meleg barnák most egyre ijedtebben fürkésszék a férfi arcát. Hát nem volt elég neki a remete? Most a végén kiderül, hogy az még vándorol is? És, ha véletlenül összefutnak, a remete meg összekeveri valamelyik kikötői rüfkével, aki nem tudja összezárva tartani a lábait? És, ha csak akkor jön rá, hogy hibázott, amikor már az egyik kezét elcsócsálta? Na hogy fog utána tapsolni, ha csak egy keze lesz?*
- Nem tetszenek a kampókezek.
*Motyogja maga elé halkan és jócskán fintorgó grimasszal azt, ahol végül beérik a gondolat. Akkor aztán az özvegy Devroné fiai biztos kinevetik majd, mert az ő apjuknak állítólag valami tengeriszörny harapta le a jobb karját. Az sokkal elképesztőbb annál, minthogy az övét meg lerágta egy vén remete. Bár egyesek szerint egyszerűen kevesebb erszényt kellett volna a megboldogult papának leakasztani, akkor a keze is megmaradt volna és később nem az egyik sikátor sarkában hagyták volna felvágva.
Megborzong. Nem azzal a jóleső fajtával, hanem ahol szinte fáj a sok megjelenő libabőr.
Szinte pislogás nélkül mered a férfi arcára. Ahogy az felveszi azt a játékos pimaszságot, azt, amit sokszor látott már, mikor mások piszkálni kezdték. Az ijedt arc ekkor lassan változni kezd. A szemeit összehúzza, az arcát kissé felfújja, majd ismét kinyújtja a kezét a férfi felé, de most a mutatóujjának vége finoman eléri a férfi orra hegyét.*
- Te valójában valami vándor komédiás vagy, igaz?
*Mormogja az orra alatt, de ez a durcás arckifejezés a háttérben továbbra is magában hordozza azt a cseppnyi riadtságot, amit a remete idézett elő.*
- Igaz?
*Dünnyögi, miközben a pofin kivehető már az, hogy várja, hogy a férfi azt mondja, hogy persze, az egész csak egy kitalált móka volt. De azért az asztal alatt a combjait most inkább össze is zárja, sőt a jobb lábát át is veti a balon, mintha attól félne, hogy most biztos bekúszik valami férfi az asztal alá, csak azért, hogy a nadrágjába jusson, a remete meg majd jól elviszi magával.*
695. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2025-06-25 16:09:11
Üzenet elküldve: 2025-06-25 16:09:11
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 89
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 89
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
//Hófehérkék//
*Ahogy a lány az ujját a sütemény krémjébe mélyeszti, Nor'Deron tekintete mintha egy pillanatra megdermedne. Nem szól. Csak figyeli. A villát félúton hagyja a tányér fölött, felvont szemöldökkel, mozdulatlanul. Mint akit elvarázsolt a látvány, vagy inkább, mint aki próbálja eldönteni, most pontosan milyen színdarab is kezdődött el az asztal túloldalán.
A sütemény lassú, csendes pusztulását csak egy apró félmosoly kíséri részéről. Nem hangos, nem hivalkodó, csupán egy halk visszajelzés, mintha valami kedves vagy mulatságos emlék idéződne fel benne a látvány hatására.
A köszönet hallatán csak finoman legyint, ujjai elegáns, puhán odavetett mozdulattal söprik félre a jelentőségét, mintha azt mondaná: ugyan már, ez semmiség, természetes, mint az, hogy az ég kék, a rumos sütemény pedig édes.
Aztán újra falat kerül a villára, a rumos krém finoman nyúlik a piskóta mentén, és ő újra beleharap. Ezúttal hosszabban rág, talán élvezettel, talán csak azért, hogy ne kelljen beszélnie. A „szerencsés vagy” megjegyzésre végül mégis reagál: nem szóval először, hanem egy mély, kissé fáradt sóhajjal. Az arca ekkor pillanatra elveszti a megszokott játékosságát, de csak egy pillanatra.*
- Talán igen.
*Feleli halkan. Nem bizonygatja. Nem is vonja kétségbe. Csak úgy hagyja a levegőben lebegni a választ, mintha az igazság magától is eldőlne, ha elég sokáig figyelik.
A következő kérdésre azonban elidőzik egy pillanatig a tekintete. Nem a lányon. Valahol a mécsesek fénye fölött, az árnyékok mögött, ahol már nem lehet pontosan látni. Aztán egyfajta nosztalgikus szelídség önti el a vonásait. Nem túlzás, nem túl lágy, csak úgy, mint amikor egy gyermekkori kép megcsillan egy elfeledett ablak tükrében.*
- Nem, *Mondja végül.* - Ő szőke volt. És még nálam is kócosabb. De a szemem, az az övé.
*Ujjai finoman dobolni kezdenek a sütemény tányérjának szélén, mintha az emlék hangjára keresnének ritmust. A mosoly, ami ehhez társul, már nem a vendégeknek szól, hanem valahová befelé.
A remete említésére újra a lány felé fordul, de most már újra az a jól ismert, bohókás fény csillan meg a szemeiben. Szinte hallani, ahogy belül átvált egy másik hangnemre.*
- Szerintem ez csak az a fajta dajkamese. *Kezdi, miközben pimaszul hunyorít.* - Amit azért mesélnek, hogy legyen mivel riogatni a gyerekeket, ha nem akarják megenni azt az undorító zöldborsót.
*Ezzel a kijelentéssel együtt még a hátán is végig simítja a két kezét, mintha egy jókora hidegrázás futna végig rajta, teátrális túlzással, persze, ahogy csak ő tudja. A mozdulatot követően egy cinkos, már-már túl vidám grimasz költözik az arcára.*
- Bár… *Mondja halkan, és kicsit közelebb hajol az asztal fölé, mintha egy titkot készülne megosztani.* - Találtam egy elhagyatott táborhelyet Arthenior erdeiben. Nem régiben. Üres volt, de túl rendezett ahhoz, hogy végleg magára hagyták volna.
*Egy újabb falatot szúr a villára, de nem viszi a szájához. Csak lassan forgatja a süteményt, miközben folytatja.*
- Lehet, hogy a remete valóban létezik. Csak… átköltözött a kikötő melletti erdőbe.
*Elhallgat egy szívdobbanásnyit, aztán megvillan a foga a mosolyban, és az egész arca pimasz játékba fordul át.*
- Itt mégiscsak több a bűnbe eső lány. Könnyebben jól tud lakni.
*Ezután komótosan elnyammogja a süteménydarabot, és úgy tűnik, egészen jól szórakozik. Talán a történeten. Talán a lány arckifejezésén. Talán valami egészen máson, amit senki nem lát.*
*Ahogy a lány az ujját a sütemény krémjébe mélyeszti, Nor'Deron tekintete mintha egy pillanatra megdermedne. Nem szól. Csak figyeli. A villát félúton hagyja a tányér fölött, felvont szemöldökkel, mozdulatlanul. Mint akit elvarázsolt a látvány, vagy inkább, mint aki próbálja eldönteni, most pontosan milyen színdarab is kezdődött el az asztal túloldalán.
A sütemény lassú, csendes pusztulását csak egy apró félmosoly kíséri részéről. Nem hangos, nem hivalkodó, csupán egy halk visszajelzés, mintha valami kedves vagy mulatságos emlék idéződne fel benne a látvány hatására.
A köszönet hallatán csak finoman legyint, ujjai elegáns, puhán odavetett mozdulattal söprik félre a jelentőségét, mintha azt mondaná: ugyan már, ez semmiség, természetes, mint az, hogy az ég kék, a rumos sütemény pedig édes.
Aztán újra falat kerül a villára, a rumos krém finoman nyúlik a piskóta mentén, és ő újra beleharap. Ezúttal hosszabban rág, talán élvezettel, talán csak azért, hogy ne kelljen beszélnie. A „szerencsés vagy” megjegyzésre végül mégis reagál: nem szóval először, hanem egy mély, kissé fáradt sóhajjal. Az arca ekkor pillanatra elveszti a megszokott játékosságát, de csak egy pillanatra.*
- Talán igen.
*Feleli halkan. Nem bizonygatja. Nem is vonja kétségbe. Csak úgy hagyja a levegőben lebegni a választ, mintha az igazság magától is eldőlne, ha elég sokáig figyelik.
A következő kérdésre azonban elidőzik egy pillanatig a tekintete. Nem a lányon. Valahol a mécsesek fénye fölött, az árnyékok mögött, ahol már nem lehet pontosan látni. Aztán egyfajta nosztalgikus szelídség önti el a vonásait. Nem túlzás, nem túl lágy, csak úgy, mint amikor egy gyermekkori kép megcsillan egy elfeledett ablak tükrében.*
- Nem, *Mondja végül.* - Ő szőke volt. És még nálam is kócosabb. De a szemem, az az övé.
*Ujjai finoman dobolni kezdenek a sütemény tányérjának szélén, mintha az emlék hangjára keresnének ritmust. A mosoly, ami ehhez társul, már nem a vendégeknek szól, hanem valahová befelé.
A remete említésére újra a lány felé fordul, de most már újra az a jól ismert, bohókás fény csillan meg a szemeiben. Szinte hallani, ahogy belül átvált egy másik hangnemre.*
- Szerintem ez csak az a fajta dajkamese. *Kezdi, miközben pimaszul hunyorít.* - Amit azért mesélnek, hogy legyen mivel riogatni a gyerekeket, ha nem akarják megenni azt az undorító zöldborsót.
*Ezzel a kijelentéssel együtt még a hátán is végig simítja a két kezét, mintha egy jókora hidegrázás futna végig rajta, teátrális túlzással, persze, ahogy csak ő tudja. A mozdulatot követően egy cinkos, már-már túl vidám grimasz költözik az arcára.*
- Bár… *Mondja halkan, és kicsit közelebb hajol az asztal fölé, mintha egy titkot készülne megosztani.* - Találtam egy elhagyatott táborhelyet Arthenior erdeiben. Nem régiben. Üres volt, de túl rendezett ahhoz, hogy végleg magára hagyták volna.
*Egy újabb falatot szúr a villára, de nem viszi a szájához. Csak lassan forgatja a süteményt, miközben folytatja.*
- Lehet, hogy a remete valóban létezik. Csak… átköltözött a kikötő melletti erdőbe.
*Elhallgat egy szívdobbanásnyit, aztán megvillan a foga a mosolyban, és az egész arca pimasz játékba fordul át.*
- Itt mégiscsak több a bűnbe eső lány. Könnyebben jól tud lakni.
*Ezután komótosan elnyammogja a süteménydarabot, és úgy tűnik, egészen jól szórakozik. Talán a történeten. Talán a lány arckifejezésén. Talán valami egészen máson, amit senki nem lát.*
694. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2025-06-24 21:51:35
Üzenet elküldve: 2025-06-24 21:51:35
Rang: Játékos
IC üzenetek: 28
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 28
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Hófehérkék//
*A lány nem szól, amikor a férfi feláll. Rövid időt szentel csupán neki, így tekintete tovább siklik a Rumost vizsgálva. A szeme megakad a korhadó gerendákon, a róluk csüngő pókhálókon. A kabát zizegéséből majdnem biztosra veszi, hogy újdonsült asztaltársasága inkább odébb is áll. Talán a málnaleveleket keresni. Így mindkét kezével az asztalra könyököl, állát megtámasztja, most már van ideje, hogy a figyelmét újra lekösse a fogadó beltere. Mintha nem látta volna már megannyiszor ezeket a porrétegeket, nem érezte volna a sarkokból áradó penész szagát, mintha nem látott volna árnyékszerű, kétes alakokat összeülni egy asztalnál, akik valószínűleg nem receptet cserélgetni jöttek ide. De a kabát hangja után nem érkezik más, csak a távolodó léptek zaja. Újból kiegyenesedik és visszapillant az üresen maradt székre. A kabát a helyén, ahogy az íj és a tegez is. A hóhajú pedig nem jutott messzebb a pultnál. A szemei kicsit tágabbra nyílnak, az idő pedig elérkezett, hogy most az ő arcán keveredjen az értetlen meglepettség. Viszonylag korán faképnél szokták hagyni, de ez a férfi akkor sem az ajtó felé indul meg, mikor a dolga befejeződik a kocsmárossal. Sőt, pontosan visszaindul hozzá. Ha jobban belegondol valószínűleg a saját holmijához, nem a társaságához, de az most majdnem ugyan az. Ahogy pillantása tovább siklik a két kézben tartott két tányérra, a szemeibe halovány csillogás költözik. Mint ahogy a kisgyerek pislog át a pulton, miközben az anyja a pékségben kikéri a kalácsokat. Ez pedig most igen közel áll a valósághoz. Leszámítva, hogy bárki, bármit gondol ő már nem gyerek és igen nagy a valószínűsége, hogy az újra helyet foglaló férfi nem nő. Ami egyenesen vonzza magával azt, hogy anya sem lehet, főleg nem az övé. Aprót nyelve pillant az elé csúsztatott tányérra. Már a látványa elárulja, hogy a piskóta puhára ázott a krémtől, az orrába kúszó édes-rumos illat pedig ösztönösen kicsikarja belőle, hogy vágyakozó pillantásokkal kísérve nyalja végig ajkait.*
- Még jó.
*Ismétli meg egyetértőn, miközben a villát teljes mértékig ignorálva dugja bele mutatóujját a sütemény közepébe. Mikor kihúzza arra bőven ragad elég krém, amit azonnal a szájába is dug. Közben, ahogy ismét a férfira pillant egyszerre kapja el egy leheletnyi szégyen és valamivel nagyobb bűntudat. Az egyiken hajlandó segíteni, míg a másikkal inkább csak csendben megküzd magában. Az ujját lassan kihúzza, miközben a krém majdnem minden ízét is lenyalja róla, majd egy zavart mosollyal kísérve köszörüli meg a torkát.*
- Köszönöm.
*Vakar zavarában az arcára, aminek köszönhetően ottragad a bőrén egy apró süteménydarabka, ami szemmel láthatóan egy cseppet sem zavarja. Persze ahhoz nem ártana előbb észre venni. De fejét most eltölti az előbb fellángolt bűntudat. Ugyanis eddig igazából fogalma sem volt róla, hogy valóban ilyen kellemes ízű a sütemény. Mindig annyi arany van nála, hogy a levesre jusson, meg a két kenyérre, mert az laktatóbb, mint egy édesség.
A bűntudatot inkább lenyeli magában a krém maradék ízével együtt, majd az ujjára ismét szerez egy adaggal, amit lassan, kiélvezve tűntet el róla.*
- Szerencsés vagy.
*Dünnyögi az ujjára. Az ő megérzései pocsékak. Vagy egyszerűen csak igaza van másoknak és naiv. Amit pedig biztos megérzésnek hitt, arról kiderült, hogy inkább balga, fölöslegesen táplált bizalom.*
- Akkor édesanyádnak volt ilyen a haja?
*Hunyorog újra a fehér szálakra, majd tekintete lejjebb siklik, amíg az meg nem állapodik a férfi kezében tartott villán. Átsandít az ujjára, majd egy kínos mosollyal kísérve inkább maga is kézbe veszi a sajátját és azzal vág egy falatot az édességből.*
- Szerintem az enyémnek ilyen volt a haja. A szeme meg kék volt, mint a tiéd. Apámnak pedig barna.
*Jegyzi meg amolyan mellékesen. Nem kérdezték, de mégis megosztja. Sokat gondolkodott, már azon, hogy kik is lehettek a szülei. Magában már azt is kitalálta, hogy mivel foglalkoztak, hol éltek. Az egyetlen, amire sosem próbált meg választ találni, az az, hogy miért nincsenek már mellette.*
- Lehet, hogy ő a remete az erdőben. Neki fehér a haja, azt mondták.
*Gondolkodik el ismét a férfi apjánál megragadva. Meséltek neki a remetéről, inkább riogatták vele.*
- De talán mégsem. Már nagyon öreg, talán azért fehér a haja. Meg azt mondták róla az árvaházban, hogy olyan lányokat eszik, akik bűnbe esnek.
*Borzong meg a gondolatra. Szerencsére őt nem fenyegeti a veszély, de ennek ellenére nem igazán volt kedve betenni a lábát egyetlen erdőbe sem.*
*A lány nem szól, amikor a férfi feláll. Rövid időt szentel csupán neki, így tekintete tovább siklik a Rumost vizsgálva. A szeme megakad a korhadó gerendákon, a róluk csüngő pókhálókon. A kabát zizegéséből majdnem biztosra veszi, hogy újdonsült asztaltársasága inkább odébb is áll. Talán a málnaleveleket keresni. Így mindkét kezével az asztalra könyököl, állát megtámasztja, most már van ideje, hogy a figyelmét újra lekösse a fogadó beltere. Mintha nem látta volna már megannyiszor ezeket a porrétegeket, nem érezte volna a sarkokból áradó penész szagát, mintha nem látott volna árnyékszerű, kétes alakokat összeülni egy asztalnál, akik valószínűleg nem receptet cserélgetni jöttek ide. De a kabát hangja után nem érkezik más, csak a távolodó léptek zaja. Újból kiegyenesedik és visszapillant az üresen maradt székre. A kabát a helyén, ahogy az íj és a tegez is. A hóhajú pedig nem jutott messzebb a pultnál. A szemei kicsit tágabbra nyílnak, az idő pedig elérkezett, hogy most az ő arcán keveredjen az értetlen meglepettség. Viszonylag korán faképnél szokták hagyni, de ez a férfi akkor sem az ajtó felé indul meg, mikor a dolga befejeződik a kocsmárossal. Sőt, pontosan visszaindul hozzá. Ha jobban belegondol valószínűleg a saját holmijához, nem a társaságához, de az most majdnem ugyan az. Ahogy pillantása tovább siklik a két kézben tartott két tányérra, a szemeibe halovány csillogás költözik. Mint ahogy a kisgyerek pislog át a pulton, miközben az anyja a pékségben kikéri a kalácsokat. Ez pedig most igen közel áll a valósághoz. Leszámítva, hogy bárki, bármit gondol ő már nem gyerek és igen nagy a valószínűsége, hogy az újra helyet foglaló férfi nem nő. Ami egyenesen vonzza magával azt, hogy anya sem lehet, főleg nem az övé. Aprót nyelve pillant az elé csúsztatott tányérra. Már a látványa elárulja, hogy a piskóta puhára ázott a krémtől, az orrába kúszó édes-rumos illat pedig ösztönösen kicsikarja belőle, hogy vágyakozó pillantásokkal kísérve nyalja végig ajkait.*
- Még jó.
*Ismétli meg egyetértőn, miközben a villát teljes mértékig ignorálva dugja bele mutatóujját a sütemény közepébe. Mikor kihúzza arra bőven ragad elég krém, amit azonnal a szájába is dug. Közben, ahogy ismét a férfira pillant egyszerre kapja el egy leheletnyi szégyen és valamivel nagyobb bűntudat. Az egyiken hajlandó segíteni, míg a másikkal inkább csak csendben megküzd magában. Az ujját lassan kihúzza, miközben a krém majdnem minden ízét is lenyalja róla, majd egy zavart mosollyal kísérve köszörüli meg a torkát.*
- Köszönöm.
*Vakar zavarában az arcára, aminek köszönhetően ottragad a bőrén egy apró süteménydarabka, ami szemmel láthatóan egy cseppet sem zavarja. Persze ahhoz nem ártana előbb észre venni. De fejét most eltölti az előbb fellángolt bűntudat. Ugyanis eddig igazából fogalma sem volt róla, hogy valóban ilyen kellemes ízű a sütemény. Mindig annyi arany van nála, hogy a levesre jusson, meg a két kenyérre, mert az laktatóbb, mint egy édesség.
A bűntudatot inkább lenyeli magában a krém maradék ízével együtt, majd az ujjára ismét szerez egy adaggal, amit lassan, kiélvezve tűntet el róla.*
- Szerencsés vagy.
*Dünnyögi az ujjára. Az ő megérzései pocsékak. Vagy egyszerűen csak igaza van másoknak és naiv. Amit pedig biztos megérzésnek hitt, arról kiderült, hogy inkább balga, fölöslegesen táplált bizalom.*
- Akkor édesanyádnak volt ilyen a haja?
*Hunyorog újra a fehér szálakra, majd tekintete lejjebb siklik, amíg az meg nem állapodik a férfi kezében tartott villán. Átsandít az ujjára, majd egy kínos mosollyal kísérve inkább maga is kézbe veszi a sajátját és azzal vág egy falatot az édességből.*
- Szerintem az enyémnek ilyen volt a haja. A szeme meg kék volt, mint a tiéd. Apámnak pedig barna.
*Jegyzi meg amolyan mellékesen. Nem kérdezték, de mégis megosztja. Sokat gondolkodott, már azon, hogy kik is lehettek a szülei. Magában már azt is kitalálta, hogy mivel foglalkoztak, hol éltek. Az egyetlen, amire sosem próbált meg választ találni, az az, hogy miért nincsenek már mellette.*
- Lehet, hogy ő a remete az erdőben. Neki fehér a haja, azt mondták.
*Gondolkodik el ismét a férfi apjánál megragadva. Meséltek neki a remetéről, inkább riogatták vele.*
- De talán mégsem. Már nagyon öreg, talán azért fehér a haja. Meg azt mondták róla az árvaházban, hogy olyan lányokat eszik, akik bűnbe esnek.
*Borzong meg a gondolatra. Szerencsére őt nem fenyegeti a veszély, de ennek ellenére nem igazán volt kedve betenni a lábát egyetlen erdőbe sem.*
693. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2025-06-24 20:57:19
Üzenet elküldve: 2025-06-24 20:57:19
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 89
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 89
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
//Hófehérkék//
*A félvér arcán nem tükröződik csalódottság, sem derű, amikor a lány a rumos-krémes süteményről ejt szót. Inkább csak egy rövid, füttynyi sóhaj formájában szivárog ki belőle valami, ami talán együttérzés, talán valami egészen más.*
- Az bizony nagy kár.
*Mondja, mintha valóban meggyászolná a süteményt. Közben lassan újra körbe pillant a helyiségben, tekintetével végig pásztázva a félhomályba burkolózó zugokat, mintha még mindig abban reménykedne, hogy egy málnalevél előugrik valahonnan a repedezett padló vagy a pult alól. De semmi nem mozdul. Csak egy légy dörzsöli össze lábait a kandalló párkányán.
Nor'Deron végül lassan, szinte ünnepélyesen áll fel. Kabátja zizeg, ahogy a szék támlájáról leemeli, de nem ölti magára. Csak ott hagyja a széken, ahogy volt. Könnyed léptekkel a pulthoz sétál, ahol a hordóformájú csapos épp egy üvegpoharat törölget a semmivel. A félvér nem mond sokat, csak két ujjal mutatja a rendelést, kerek mozdulattal jelezve: kettőt kérek. A rumos-krémes süteményt egy mozdulattal csomagolják tányérra, és a férfi minden további nélkül fizet. A félvér 22 aranyat tesz le a pultra a két Rumos-krémes süteményért cserébe,
ráadásként még egy fél mosolyt is odahagy, csak úgy, a rend kedvéért.
Mire visszatér az asztalhoz, arca újra könnyed, a léptei súlytalanok. A sütemények közül az egyiket a lány elé csúsztatja, és közben nyájasan elmosolyodik, pont úgy, ahogy egy vendéglátó úr tenné egy bálterem szélén.*
- Még jó, hogy én több aranyat hoztam.
*Jegyzi meg, hangjában olyan elegáns önelégültséggel, amit nehéz lenne sértésként venni. Inkább csak játék. Ezután kényelmesen helyet foglal s ismét hátra dől. A villát úgy emeli, mintha egy gyertyát tartana, és egy apró falatot vesz a süteményből. A mozdulat meglehetősen kifinomult. Tán túlságosan is. Akár egy különös rituálé, melyről csak egy dolog biztos: Nem csupán az éhségnek szól.
A következő kérdésre a válasz szinte azonnal érkezik. Nem gondolkodik rajta, nem ízlelgeti.*
- Kiválóak a megérzéseim.
*Közli, mintha ez a világ legtermészetesebb ténye hagyta volna el ajkait. Mintha a nap is csak azért kelne fel reggel, mert Nor'Deron sejtette, hogy így fog történni.
Újabb falat következik. Csend. Egyfajta ritmust keres benne. A sütemény, a mécsesek fénye, a szavak közti hézag. És aztán visszatér a korábbi, sokkal komolyabb kérdéshez, de ezúttal ő a kérdezett.
Nem néz a lányra, amikor válaszol. Nem is a süteményre. Csak maga elé, mintha valahová máshová szólna.*
- Csak anyámat.
*A hang teljesen színtelen, egyetlen rezdülés sincs benne. Mintha valaki más mondaná helyette. Egy hosszabb pillanatig tart a csend, aztán apránként visszatér a korábban megszokott mosoly. Nem gyorsan. Inkább úgy, mintha újra tanulná a mimikát.*
- Apámat is szeretném megismerni… *Folytatja, ezúttal ismét derűs, sőt, kicsit csipkelődő hangsúllyal.* - De egyszerűen szőrén-szálán eltűnt.
*A vállát is megvonja mellé, ahogy egy falat rumos-krémest elmajszol. Mintha az apák eltűnése is csak egy olyan furcsa íz lenne, amit meg lehet szokni.*
*A félvér arcán nem tükröződik csalódottság, sem derű, amikor a lány a rumos-krémes süteményről ejt szót. Inkább csak egy rövid, füttynyi sóhaj formájában szivárog ki belőle valami, ami talán együttérzés, talán valami egészen más.*
- Az bizony nagy kár.
*Mondja, mintha valóban meggyászolná a süteményt. Közben lassan újra körbe pillant a helyiségben, tekintetével végig pásztázva a félhomályba burkolózó zugokat, mintha még mindig abban reménykedne, hogy egy málnalevél előugrik valahonnan a repedezett padló vagy a pult alól. De semmi nem mozdul. Csak egy légy dörzsöli össze lábait a kandalló párkányán.
Nor'Deron végül lassan, szinte ünnepélyesen áll fel. Kabátja zizeg, ahogy a szék támlájáról leemeli, de nem ölti magára. Csak ott hagyja a széken, ahogy volt. Könnyed léptekkel a pulthoz sétál, ahol a hordóformájú csapos épp egy üvegpoharat törölget a semmivel. A félvér nem mond sokat, csak két ujjal mutatja a rendelést, kerek mozdulattal jelezve: kettőt kérek. A rumos-krémes süteményt egy mozdulattal csomagolják tányérra, és a férfi minden további nélkül fizet. A félvér 22 aranyat tesz le a pultra a két Rumos-krémes süteményért cserébe,
ráadásként még egy fél mosolyt is odahagy, csak úgy, a rend kedvéért.Mire visszatér az asztalhoz, arca újra könnyed, a léptei súlytalanok. A sütemények közül az egyiket a lány elé csúsztatja, és közben nyájasan elmosolyodik, pont úgy, ahogy egy vendéglátó úr tenné egy bálterem szélén.*
- Még jó, hogy én több aranyat hoztam.
*Jegyzi meg, hangjában olyan elegáns önelégültséggel, amit nehéz lenne sértésként venni. Inkább csak játék. Ezután kényelmesen helyet foglal s ismét hátra dől. A villát úgy emeli, mintha egy gyertyát tartana, és egy apró falatot vesz a süteményből. A mozdulat meglehetősen kifinomult. Tán túlságosan is. Akár egy különös rituálé, melyről csak egy dolog biztos: Nem csupán az éhségnek szól.
A következő kérdésre a válasz szinte azonnal érkezik. Nem gondolkodik rajta, nem ízlelgeti.*
- Kiválóak a megérzéseim.
*Közli, mintha ez a világ legtermészetesebb ténye hagyta volna el ajkait. Mintha a nap is csak azért kelne fel reggel, mert Nor'Deron sejtette, hogy így fog történni.
Újabb falat következik. Csend. Egyfajta ritmust keres benne. A sütemény, a mécsesek fénye, a szavak közti hézag. És aztán visszatér a korábbi, sokkal komolyabb kérdéshez, de ezúttal ő a kérdezett.
Nem néz a lányra, amikor válaszol. Nem is a süteményre. Csak maga elé, mintha valahová máshová szólna.*
- Csak anyámat.
*A hang teljesen színtelen, egyetlen rezdülés sincs benne. Mintha valaki más mondaná helyette. Egy hosszabb pillanatig tart a csend, aztán apránként visszatér a korábban megszokott mosoly. Nem gyorsan. Inkább úgy, mintha újra tanulná a mimikát.*
- Apámat is szeretném megismerni… *Folytatja, ezúttal ismét derűs, sőt, kicsit csipkelődő hangsúllyal.* - De egyszerűen szőrén-szálán eltűnt.
*A vállát is megvonja mellé, ahogy egy falat rumos-krémest elmajszol. Mintha az apák eltűnése is csak egy olyan furcsa íz lenne, amit meg lehet szokni.*
692. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2025-06-24 20:19:37
Üzenet elküldve: 2025-06-24 20:19:37
Rang: Játékos
IC üzenetek: 28
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 28
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Hófehérkék//
*Nézett szembe már ilyen szemekkel. Na nem a felhőtlen égboltra hasonlító kékekre gondol, de nem ám. Hanem arra az értetlenségre, ami most kényelembe helyezte magát az íriszek mélyén. Az ajkaival becsücsörít, ahogy az emléket keresi. A legutóbbit. De nem kell sokáig keresgélnie, mert az épp egy hata esett meg. Amikor az özvegy Devroné középső fia hívta el kavicsot gyűjteni a vízpartra, mert azt lassan már mindenki tudja, hogy szereti a kavicsokat. Főleg a különlegeseket, amiből sokszor talál a vízparton. Akkor az idő kicsit visszahűlt, de akkor is ezt a nadrágot vette fel, ami csak a térde alá ér le, nehogy vizes legyen az alja. A parton a fiú egyszer csak levette a vászoninget és a nadrágot kezdte gombolni, pedig tényleg nem volt jó idő a fürdéshez, de a lány ugyan nem szólt bele, ha meg akart mártózni. Aztán amikor az a bizonyos „akarsz inkább hozzám bújni? ” elhangzott, ő csak annyit mondott, hogy nem fázik, de ha a fiú igen, akkor kár volt az inget levenni, mert a végén kavicsok helyett szedegethetnek valahonnan kamillát a megfázásra. Na akkor néztek rá így, amit végül maga sem értett, így pontosan elmagyarázta, hogy miért is jó a kamilla és hogyan lehet a legfinomabb teát megfőzni belőle. A középső Devro fiú arcára ugyan azzal az elnyújtott sóhajjal felelt, amit most is megenged magának. Jobbnak érzi, ha a málnalevelet inkább hagyja is.
Amúgy is gondosan elterelik a figyelmét róla, mikor kénytelen lesz megválaszolni, hogy honnan is való az örökségeként szolgáló, szinte fehér haja. Őszintén válaszol, mert tényleg őszintén nem tudja. Az arcán átsuhanó pillanatnyi zavar is megerősítheti ezt. A rá adott válasz viszont hamar felkelti az érdeklődését, de egyelőre még hagyja, hogy az érlelődjön benne tovább.*
- Ismerted a szüleidet?
*Cuppog egy utolsót a kanálra, majd inkább kiengedi azt az ujjai közül és visszaejti a tányérba. Nem örül annak, hogy az első gondolata nagy valószínűséggel nem ért célba, de kétségbe nem esik tőle. Hiszen ez újabb okot ad, hogy tovább kutakodjon. Hogy újabb kérdések szülessenek világra, mint ahogyan ez is.*
- A rumos-krémes sütemény finomabb, de mára csak ennyi aranyat hoztam.
*Pillant le a megürült tányérra, majd újra vissza a férfira. A gondolatai visszakanyarodnak, hogy maga mögött hagyja egyelőre a sallangot arról, hogy pontosan kifejtse milyennek találja valójában a levest. Hagymásnak, de valószínűleg ezzel a válasszal nem lepné meg a férfit. Így inkább megkapaszkodik abban a két szóban, ami az előbb neki okozott meglepetést és valahol némi fejtörést is.*
- Miből sejtetted?
*Biccenti kissé oldalra a fejét, a barna szemek pedig lassú, de igazán kíváncsi pislogással fürkészik a férfi arcát.*
*Nézett szembe már ilyen szemekkel. Na nem a felhőtlen égboltra hasonlító kékekre gondol, de nem ám. Hanem arra az értetlenségre, ami most kényelembe helyezte magát az íriszek mélyén. Az ajkaival becsücsörít, ahogy az emléket keresi. A legutóbbit. De nem kell sokáig keresgélnie, mert az épp egy hata esett meg. Amikor az özvegy Devroné középső fia hívta el kavicsot gyűjteni a vízpartra, mert azt lassan már mindenki tudja, hogy szereti a kavicsokat. Főleg a különlegeseket, amiből sokszor talál a vízparton. Akkor az idő kicsit visszahűlt, de akkor is ezt a nadrágot vette fel, ami csak a térde alá ér le, nehogy vizes legyen az alja. A parton a fiú egyszer csak levette a vászoninget és a nadrágot kezdte gombolni, pedig tényleg nem volt jó idő a fürdéshez, de a lány ugyan nem szólt bele, ha meg akart mártózni. Aztán amikor az a bizonyos „akarsz inkább hozzám bújni? ” elhangzott, ő csak annyit mondott, hogy nem fázik, de ha a fiú igen, akkor kár volt az inget levenni, mert a végén kavicsok helyett szedegethetnek valahonnan kamillát a megfázásra. Na akkor néztek rá így, amit végül maga sem értett, így pontosan elmagyarázta, hogy miért is jó a kamilla és hogyan lehet a legfinomabb teát megfőzni belőle. A középső Devro fiú arcára ugyan azzal az elnyújtott sóhajjal felelt, amit most is megenged magának. Jobbnak érzi, ha a málnalevelet inkább hagyja is.
Amúgy is gondosan elterelik a figyelmét róla, mikor kénytelen lesz megválaszolni, hogy honnan is való az örökségeként szolgáló, szinte fehér haja. Őszintén válaszol, mert tényleg őszintén nem tudja. Az arcán átsuhanó pillanatnyi zavar is megerősítheti ezt. A rá adott válasz viszont hamar felkelti az érdeklődését, de egyelőre még hagyja, hogy az érlelődjön benne tovább.*
- Ismerted a szüleidet?
*Cuppog egy utolsót a kanálra, majd inkább kiengedi azt az ujjai közül és visszaejti a tányérba. Nem örül annak, hogy az első gondolata nagy valószínűséggel nem ért célba, de kétségbe nem esik tőle. Hiszen ez újabb okot ad, hogy tovább kutakodjon. Hogy újabb kérdések szülessenek világra, mint ahogyan ez is.*
- A rumos-krémes sütemény finomabb, de mára csak ennyi aranyat hoztam.
*Pillant le a megürült tányérra, majd újra vissza a férfira. A gondolatai visszakanyarodnak, hogy maga mögött hagyja egyelőre a sallangot arról, hogy pontosan kifejtse milyennek találja valójában a levest. Hagymásnak, de valószínűleg ezzel a válasszal nem lepné meg a férfit. Így inkább megkapaszkodik abban a két szóban, ami az előbb neki okozott meglepetést és valahol némi fejtörést is.*
- Miből sejtetted?
*Biccenti kissé oldalra a fejét, a barna szemek pedig lassú, de igazán kíváncsi pislogással fürkészik a férfi arcát.*
691. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2025-06-24 18:36:50
Üzenet elküldve: 2025-06-24 18:36:50
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 89
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 89
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
//Hófehérkék//
*A hóhajú mozdulatlanul figyeli, ahogy a lány újra kiejti a málnalevél szót, ezúttal jóval több éllel, mint elsőre. Feje enyhén oldalra billen, egyik szeme mintha lemaradna a másikról, ahogy lassan végig követi a lány arcát, a kanál mozdulatát, a levegőbe szőtt magyarázatot. A szemében táncol valami, de nem világosság: inkább értetlenség. Nem sértődött, nem kíváncsi, nem is szórakozott, egyszerűen csak nem érti. Talán nem is akarja.
És ez a nem értés most mintha tetőzne. A lány kijelentésére Nor'Deron pislogni kezd. Nem gyorsan, nem ijedten, csak hosszabban, mint egy normális ember tenné. Mint akinek minden egyes pillantásba bele kell számolnia, hogy mit is nem tud épp megérteni.
Aztán megvonja a vállát. A gesztus olyan könnyed, mintha az egész témát a vállára tenné, majd onnan le is ejtené egyenesen a földre. Nem mond semmit. Csak ennyiben hagyja.
A következő mondatra a rövid, rideg „fogalmam sincs” valami megvillan a szemében. Nem nagy fény. Nem is tart soká. Talán egy gondolat, talán egy emlék, talán csak a mécsesek fénye játssza ki rajta a trükkjét. De még mielőtt kiderülhetne, lesüti a tekintetét. A mosoly elhal, a színpad csöndesebb jelenetbe fordul. A férfi kissé megrázza a fejét, mint aki csak egy régi dallamot próbálna elhessegetni.*
- Valahogy sejtettem.
*Szólal meg végül. A hangja halk, elcsúszik a szóvége. Nem kérdés, nem szemrehányás. Csak megállapítás. Aztán újra a lányra néz. Most már pislogás nélkül. Egyenesen, nyugodtan, sőt… türelmesen. A csendet nem próbálja megtörni, inkább hagyja, hadd zizegjen közéjük, mint a régi gyertyák füstje. Amikor a lány visszanéz rá, hasonló pislogásmentes pillantással, a félvér egyetlen izma mozdul: felvonja bal szemöldökét. Nem kérdésként, nem döbbenetként. Csak mintha visszamosolygott volna a tükörből egy másik Nor'Deron. És akkor jön a kijelentés. A kanál egyenesen az orra irányába mutat. A férfi egy pillanatig dermedten ül, mint akit homlokon csaptak volna egy sületlen teóriával. Aztán kitör belőle egy halk, elnyújtott kuncogás. A válla megremeg, a fejét lehajtja, keze a tarkójához emelkedik, és úgy vakarja meg, mintha keresné a választ, ami onnan esetleg előbújik.*
- Könnyen meglehet… mégis kötve hiszem.
*Válaszolja végül, mintha tényleg eljátszana a gondolattal, de nem találna benne elég húst. A nevetés már nem tart soká, elillan. Tekintete újra visszasiklik a tányérra, majd fel a lány szemébe.
A következő kérdés teljesen más hangon érkezik. Egyszerű, sallangmentes.*
- Milyen a leves?
*Kérdi, mintha az előző percek színházi jelenete meg sem történt volna. Arca nyugodt, szinte semleges. Csak a szem sarka mosolyog.*
*A hóhajú mozdulatlanul figyeli, ahogy a lány újra kiejti a málnalevél szót, ezúttal jóval több éllel, mint elsőre. Feje enyhén oldalra billen, egyik szeme mintha lemaradna a másikról, ahogy lassan végig követi a lány arcát, a kanál mozdulatát, a levegőbe szőtt magyarázatot. A szemében táncol valami, de nem világosság: inkább értetlenség. Nem sértődött, nem kíváncsi, nem is szórakozott, egyszerűen csak nem érti. Talán nem is akarja.
És ez a nem értés most mintha tetőzne. A lány kijelentésére Nor'Deron pislogni kezd. Nem gyorsan, nem ijedten, csak hosszabban, mint egy normális ember tenné. Mint akinek minden egyes pillantásba bele kell számolnia, hogy mit is nem tud épp megérteni.
Aztán megvonja a vállát. A gesztus olyan könnyed, mintha az egész témát a vállára tenné, majd onnan le is ejtené egyenesen a földre. Nem mond semmit. Csak ennyiben hagyja.
A következő mondatra a rövid, rideg „fogalmam sincs” valami megvillan a szemében. Nem nagy fény. Nem is tart soká. Talán egy gondolat, talán egy emlék, talán csak a mécsesek fénye játssza ki rajta a trükkjét. De még mielőtt kiderülhetne, lesüti a tekintetét. A mosoly elhal, a színpad csöndesebb jelenetbe fordul. A férfi kissé megrázza a fejét, mint aki csak egy régi dallamot próbálna elhessegetni.*
- Valahogy sejtettem.
*Szólal meg végül. A hangja halk, elcsúszik a szóvége. Nem kérdés, nem szemrehányás. Csak megállapítás. Aztán újra a lányra néz. Most már pislogás nélkül. Egyenesen, nyugodtan, sőt… türelmesen. A csendet nem próbálja megtörni, inkább hagyja, hadd zizegjen közéjük, mint a régi gyertyák füstje. Amikor a lány visszanéz rá, hasonló pislogásmentes pillantással, a félvér egyetlen izma mozdul: felvonja bal szemöldökét. Nem kérdésként, nem döbbenetként. Csak mintha visszamosolygott volna a tükörből egy másik Nor'Deron. És akkor jön a kijelentés. A kanál egyenesen az orra irányába mutat. A férfi egy pillanatig dermedten ül, mint akit homlokon csaptak volna egy sületlen teóriával. Aztán kitör belőle egy halk, elnyújtott kuncogás. A válla megremeg, a fejét lehajtja, keze a tarkójához emelkedik, és úgy vakarja meg, mintha keresné a választ, ami onnan esetleg előbújik.*
- Könnyen meglehet… mégis kötve hiszem.
*Válaszolja végül, mintha tényleg eljátszana a gondolattal, de nem találna benne elég húst. A nevetés már nem tart soká, elillan. Tekintete újra visszasiklik a tányérra, majd fel a lány szemébe.
A következő kérdés teljesen más hangon érkezik. Egyszerű, sallangmentes.*
- Milyen a leves?
*Kérdi, mintha az előző percek színházi jelenete meg sem történt volna. Arca nyugodt, szinte semleges. Csak a szem sarka mosolyog.*
690. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2025-06-24 17:49:47
Üzenet elküldve: 2025-06-24 17:49:47
Rang: Játékos
IC üzenetek: 28
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 28
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Hófehérkék//
*Őszintén meglepi, hogy ilyen tudatlan a férfi. Pedig milyen egyszerű a probléma orvosolása. De egyedül csak abból lehetne megállapítani, ezt a gyorsan beköszönő, azután hamar távozó meglepettséget, ha valaki igen közel hajolva venné észre szemhéjainak apró rezzenését. Két rágás között követi a mutatott irányokat, mintha magától nem tudná, hogy valószínűleg az a bizonyos rágni való málnalevél valóban nem képezi a fogadó repertoárját.*
- A málna sokfelé megterem.
*A kenyérkockák időközben feláztak, szétmállottak, de ő csak megkavarja a levest, mintha még mindig élvezetet találna benne. Kanalaz belőle, jóízűen, és úgy tűnik, nem zavarja a trutymóvá alakult elegy.
Miközben pedig azt hallgatja, hogy mennyire nem vágyik a férfi a friss levegőre és a vízre, a feje kombinál. Kisvártatva pedig egy egyszerű szóban érkezik is az, amire eddigre eljut.*
- Hajóval jöttél.
*Magyarázza, de igazából csak magának, hiszen a férfi valószínűleg tisztában van azzal, hogy mivel is érkezett, már ha valóban hajóval érkezett. Ha nem, akkor majd kijavítja, mert az is igaz, hogy látott már olyat, akinek a gyomra attól is fordult, hogy a szekér hátuljában zötykölődött. Végül pár utolsó szürcsölés után a hagymaleves kiürül a tányérból, vele együtt pedig eltűnik a nem túl kívánatosan kinéző kenyér mócsing is. Amíg ez a folyamat végbemegy és szemei előtt újra lejátszódik az a színpadiasság, amivel a férfi érkezett, a fejében elkezdett kirakós darabkáit igyekszik helyre tenni. Nem minden passzol még, de a kép már egészen pofásan néz ki.*
- Ha figyelmes lettél volna, akkor akár még találhattál is volna málnát.
*A hangjából nem csendül ki, hogy most éppen arra készül, hogy kiokítsa a férfit. Pusztán csak kényszert érez arra, hogy meglátásait hangosan is kimondja, mert akár érdekes is lehet. Mint a dalnokok, ha az éjszaka folyamán felriadnak és valami remek rím az eszükbe kerül. Azt is azonnal le kell írni, reggelre nehogy elfelejtődjön. A kanalat még az ujjai között forgatja, szemei viszont a férfi arcán kutakodnak. Az érkező kérdésre viszont megtorpan a kezében szorongatott kanál. Egy pillanatra felbandzsít a hajára, majd az ajkai elnyílnak, de végül a válasz még nem érkezik meg, az csupán egy be nem határolható fintorban végzi. Teljesen nem lehet eldönteni, hogy milyen történet húzódik meg a szájhúzás mögött, de az majdnem biztos, hogy nem olyan, amire naponta gondol lágy szívvel.*
- Fogalmam sincs.
*Böki ki végül, ahogy maga is hátra dől a széken. A barna szemek szinte pislogás nélkül merednek a férfi arcára, miközben kezeit a feje tetejére pakolva fűzi össze ujjait. A kanálon megragadt utolsó pár csepp leves lassan, de biztosan vesz irányt az emlegetett fehér hajzatra, amit a lány bizony nyomban észre is vesz. Mégsem mozdul, mert azzal egy újabb ügyetlenséget árulna el. Így is még mindig kellemetlen, ahogy visszainteget rá az asztalra köpött levesben úszkáló kenyérdarab.
Arról is inkább elveszi a szemeit, hogy azok helyette a másik fehér hajára összpontosítsanak. A gondolat hirtelen kúszik a fejébe, minek hatására leengedi a karjait, a kanalat ismét a szájába dugja és a férfit fürkészve forgatja azt nyelvével. Mint valami pótcselekvés, de ez inkább azt a célt szolgálja, hogy jobban rákoncentráljon és csak egyetlen egy gondolatot ragadjon ki a fejében örvénylő megannyiból. Végül kikapja a kanalat a szájából, hirtelen előre dől, egyik kezével az asztalra támaszkodik, amíg a másikat kinyújtva a kanállal mutasson egyenesen a férfira. Leginkább annak a hasonló színű hajára.*
- Talán egy volt az apánk.
*Jelenti ki szélesre vált mosollyal, ahogy a kanál végül ismét helyet kap a szájában. Arcán pedig olyan büszkeség virágzik ki, mintha egy ősi titok került volna megfejtésre.*
*Őszintén meglepi, hogy ilyen tudatlan a férfi. Pedig milyen egyszerű a probléma orvosolása. De egyedül csak abból lehetne megállapítani, ezt a gyorsan beköszönő, azután hamar távozó meglepettséget, ha valaki igen közel hajolva venné észre szemhéjainak apró rezzenését. Két rágás között követi a mutatott irányokat, mintha magától nem tudná, hogy valószínűleg az a bizonyos rágni való málnalevél valóban nem képezi a fogadó repertoárját.*
- A málna sokfelé megterem.
*A kenyérkockák időközben feláztak, szétmállottak, de ő csak megkavarja a levest, mintha még mindig élvezetet találna benne. Kanalaz belőle, jóízűen, és úgy tűnik, nem zavarja a trutymóvá alakult elegy.
Miközben pedig azt hallgatja, hogy mennyire nem vágyik a férfi a friss levegőre és a vízre, a feje kombinál. Kisvártatva pedig egy egyszerű szóban érkezik is az, amire eddigre eljut.*
- Hajóval jöttél.
*Magyarázza, de igazából csak magának, hiszen a férfi valószínűleg tisztában van azzal, hogy mivel is érkezett, már ha valóban hajóval érkezett. Ha nem, akkor majd kijavítja, mert az is igaz, hogy látott már olyat, akinek a gyomra attól is fordult, hogy a szekér hátuljában zötykölődött. Végül pár utolsó szürcsölés után a hagymaleves kiürül a tányérból, vele együtt pedig eltűnik a nem túl kívánatosan kinéző kenyér mócsing is. Amíg ez a folyamat végbemegy és szemei előtt újra lejátszódik az a színpadiasság, amivel a férfi érkezett, a fejében elkezdett kirakós darabkáit igyekszik helyre tenni. Nem minden passzol még, de a kép már egészen pofásan néz ki.*
- Ha figyelmes lettél volna, akkor akár még találhattál is volna málnát.
*A hangjából nem csendül ki, hogy most éppen arra készül, hogy kiokítsa a férfit. Pusztán csak kényszert érez arra, hogy meglátásait hangosan is kimondja, mert akár érdekes is lehet. Mint a dalnokok, ha az éjszaka folyamán felriadnak és valami remek rím az eszükbe kerül. Azt is azonnal le kell írni, reggelre nehogy elfelejtődjön. A kanalat még az ujjai között forgatja, szemei viszont a férfi arcán kutakodnak. Az érkező kérdésre viszont megtorpan a kezében szorongatott kanál. Egy pillanatra felbandzsít a hajára, majd az ajkai elnyílnak, de végül a válasz még nem érkezik meg, az csupán egy be nem határolható fintorban végzi. Teljesen nem lehet eldönteni, hogy milyen történet húzódik meg a szájhúzás mögött, de az majdnem biztos, hogy nem olyan, amire naponta gondol lágy szívvel.*
- Fogalmam sincs.
*Böki ki végül, ahogy maga is hátra dől a széken. A barna szemek szinte pislogás nélkül merednek a férfi arcára, miközben kezeit a feje tetejére pakolva fűzi össze ujjait. A kanálon megragadt utolsó pár csepp leves lassan, de biztosan vesz irányt az emlegetett fehér hajzatra, amit a lány bizony nyomban észre is vesz. Mégsem mozdul, mert azzal egy újabb ügyetlenséget árulna el. Így is még mindig kellemetlen, ahogy visszainteget rá az asztalra köpött levesben úszkáló kenyérdarab.
Arról is inkább elveszi a szemeit, hogy azok helyette a másik fehér hajára összpontosítsanak. A gondolat hirtelen kúszik a fejébe, minek hatására leengedi a karjait, a kanalat ismét a szájába dugja és a férfit fürkészve forgatja azt nyelvével. Mint valami pótcselekvés, de ez inkább azt a célt szolgálja, hogy jobban rákoncentráljon és csak egyetlen egy gondolatot ragadjon ki a fejében örvénylő megannyiból. Végül kikapja a kanalat a szájából, hirtelen előre dől, egyik kezével az asztalra támaszkodik, amíg a másikat kinyújtva a kanállal mutasson egyenesen a férfira. Leginkább annak a hasonló színű hajára.*
- Talán egy volt az apánk.
*Jelenti ki szélesre vált mosollyal, ahogy a kanál végül ismét helyet kap a szájában. Arcán pedig olyan büszkeség virágzik ki, mintha egy ősi titok került volna megfejtésre.*
689. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2025-06-24 16:52:45
Üzenet elküldve: 2025-06-24 16:52:45
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 89
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 89
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
//Hófehérkék//
*A félvér arca úgy fagy meg a mosolyba, mint aki épp kortyolni készül egy pohár derűt, aztán meghallja a málnalevél szót. Egy pillanatra tétován pislog, mintha megzavarták volna a gondosan felépített jelenetében. Fejét oldalra billenti, szemöldökei játékosan megrebbennek, aztán érdeklődéssel hajol kicsit előre, mint aki nem volt biztos benne, hogy jól hallott.*
- Parancsolsz?
*Kérdez vissza, mintha a szó valami távoli, különös dallam lenne, amit most próbálna visszafoglalni az emlékeiből. A hangja lágyan csendül, enyhén megnyújtva a szóvéget, mintha zene lenne benne.
Ahogy jön a pontosítás, máris bólint, színpadias megkönnyebbüléssel, mintha megoldást kínáltak volna neki az élet egyik legnagyobb rejtélyére.*
- Áh, igen… *Csillan meg a tekintete, majd széttárja karjait és széles mozdulattal körbepillant a fogadó nyirkos, zsúfolt, inkább túlélő, mint vendégszerető enteriőrjén.* - Kétlem, hogy itt találnék.
*A vállai kissé megemelkednek, mintha egy pillanatra tényleg sajnálná. Aztán hátradől, olyan mozdulattal, amit talán valaha tánctermek pihenőpadján tanult, nem pedig kocsmák rozoga székein. Fejét hátrahajtja, szemei a mennyezetbe kapaszkodnak, kezei pedig lustán csúsznak hófehér tincsei közé. Az ujjak hosszan, ráérősen túrják szét a haját, mintha valami gondolatokat hajkurásznának benne, amik az utazással együtt megrekedtek.
Csendes percek. Egy színész, aki háttal a közönségnek gyakorol egy jelenetet, amely talán sosem fog elhangozni.
A lány hangjára újra mozdul. Szemei előbb a plafonról a lány arcára vándorolnak, majd a szék nyikorogva egyenesedik ki alatta. A félmosoly lassan ül ki az arcára, mint ahogy a nap áttör a reggeli ködön.*
- Azt hiszem jó ideig elegem lett a hideg vízből meg a friss levegőből.
*Mondja könnyedén, szinte légies hangon, mint akinek ez csak egy lábjegyzet az utazásához. A mondata végén arca megint kissé elsápad, sőt... mintha újra zöldbe hajlana a színe, de ezúttal nincs öklendezés, nincs színpadi jelenet. Csak egy mély, belső sóhaj, amit nem kísérnek szavak.
A tekintete ezután elidőzik. A kanál mozdulatai, a láb ritmusa, a mécses fénye, a fehér haj. A félvér szeme most nem a plafont fürkészi, hanem a lány tincseit, hosszan, talán túl hosszan is. Nem tolakodó a pillantás, inkább kíváncsi. Figyelmes. Aztán a hangja újra megszólal, csendesebben, mint eddig.*
- Egész különös hajszín. *Mondja úgy, mint aki nem döntötte el, csodálja-e vagy csak megfigyeli.* - Te kitől örökölted?
*A hangsúly könnyed, de benne bujkál valami… mint aki egy mesét remél, vagy egy hazugságot vár. És egyiknek sem örülne jobban, csak kíváncsi, vajon melyiket kapja.*
*A félvér arca úgy fagy meg a mosolyba, mint aki épp kortyolni készül egy pohár derűt, aztán meghallja a málnalevél szót. Egy pillanatra tétován pislog, mintha megzavarták volna a gondosan felépített jelenetében. Fejét oldalra billenti, szemöldökei játékosan megrebbennek, aztán érdeklődéssel hajol kicsit előre, mint aki nem volt biztos benne, hogy jól hallott.*
- Parancsolsz?
*Kérdez vissza, mintha a szó valami távoli, különös dallam lenne, amit most próbálna visszafoglalni az emlékeiből. A hangja lágyan csendül, enyhén megnyújtva a szóvéget, mintha zene lenne benne.
Ahogy jön a pontosítás, máris bólint, színpadias megkönnyebbüléssel, mintha megoldást kínáltak volna neki az élet egyik legnagyobb rejtélyére.*
- Áh, igen… *Csillan meg a tekintete, majd széttárja karjait és széles mozdulattal körbepillant a fogadó nyirkos, zsúfolt, inkább túlélő, mint vendégszerető enteriőrjén.* - Kétlem, hogy itt találnék.
*A vállai kissé megemelkednek, mintha egy pillanatra tényleg sajnálná. Aztán hátradől, olyan mozdulattal, amit talán valaha tánctermek pihenőpadján tanult, nem pedig kocsmák rozoga székein. Fejét hátrahajtja, szemei a mennyezetbe kapaszkodnak, kezei pedig lustán csúsznak hófehér tincsei közé. Az ujjak hosszan, ráérősen túrják szét a haját, mintha valami gondolatokat hajkurásznának benne, amik az utazással együtt megrekedtek.
Csendes percek. Egy színész, aki háttal a közönségnek gyakorol egy jelenetet, amely talán sosem fog elhangozni.
A lány hangjára újra mozdul. Szemei előbb a plafonról a lány arcára vándorolnak, majd a szék nyikorogva egyenesedik ki alatta. A félmosoly lassan ül ki az arcára, mint ahogy a nap áttör a reggeli ködön.*
- Azt hiszem jó ideig elegem lett a hideg vízből meg a friss levegőből.
*Mondja könnyedén, szinte légies hangon, mint akinek ez csak egy lábjegyzet az utazásához. A mondata végén arca megint kissé elsápad, sőt... mintha újra zöldbe hajlana a színe, de ezúttal nincs öklendezés, nincs színpadi jelenet. Csak egy mély, belső sóhaj, amit nem kísérnek szavak.
A tekintete ezután elidőzik. A kanál mozdulatai, a láb ritmusa, a mécses fénye, a fehér haj. A félvér szeme most nem a plafont fürkészi, hanem a lány tincseit, hosszan, talán túl hosszan is. Nem tolakodó a pillantás, inkább kíváncsi. Figyelmes. Aztán a hangja újra megszólal, csendesebben, mint eddig.*
- Egész különös hajszín. *Mondja úgy, mint aki nem döntötte el, csodálja-e vagy csak megfigyeli.* - Te kitől örökölted?
*A hangsúly könnyed, de benne bujkál valami… mint aki egy mesét remél, vagy egy hazugságot vár. És egyiknek sem örülne jobban, csak kíváncsi, vajon melyiket kapja.*
688. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2025-06-23 22:15:50
Üzenet elküldve: 2025-06-23 22:15:50
Rang: Játékos
IC üzenetek: 28
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 28
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Hófehérkék//
*Fészkelődik a széken, kényelmetlenül és szinte megsemmisülten, ahogy szemei az asztalra fröccsent levest figyelik. Idő közben a leves ehető hőmérsékletűre hűlt, így szinte már megszokásból kanalazza. Időnként szipog mellé, mert az előbb még jócskán forró falat azért megindította az orrát is, nem csak a könnyeit. De továbbra is fészkelődik, mintha a fenti szobák vérszívói már idelent is tiszteletüket készülnének tenni, előre vezetve az este szórakoztató fő játékát. Pedig semmi nem csíp és nem viszket, egyszerűen csak nem kényelmes.
A tál már félig üres, de a folt továbbra is zavarja a szemeit, nehezen teszi túl magát rajta. Pedig úgy tűnik, hogy a vele együtt koppanó kis kenyérdarab élvezettel úszkálgat a tetején. Vág egy futó fintort, ami hamarosan meglepettséggel elvegyülve formálódik valami furcsa és alig megnevezhető grimasszá, ahogy a mécses fényének köszönhetően árnyék vetül az asztalra és vele együtt szégyenének foltjára is. A köszönésre nem emeli meg a fejét. A barna szemek először az asztalnak támasztott íjra vetülnek, majd átsuhannak a székre akasztott tegezre és a rá terített bőrkabátra. A következő adag leves megáll a cél előtt a kanállal együtt, ahogy kissé elnyílt szájjal, mellé igen bamba tekintettel végül feljebb biccenti a fejét, hogy a férfira is ránézhessen. Csak a szeme követi, ahogy a széket kihúzza, még arra sem rezdül meg, hogy az megcsikordul tőle a padlón, noha a kellemetlen hangtól libabőrbe borul minden porcikája. A szája továbbra is eltátva, a kanál mozdulatlan a kezében, amíg a férfit hallgatja. Egyedül csak szemöldökei szaladnak kissé össze az elhalt mondat érkeztével. Amíg a másik küzd, addig végre megindul a keze, a kanál pedig megtalálja a helyét a lány szájában, aki leszürcsöli róla a meghűlt levest.*
- Málnalevél.
*Dünnyögi, amikor a falat leér, közben a kanállal vissza nyúl a tányérba és az alján lötykölődő, pár falatnyit kavarja fel.*
- A tengeribetegségre.
*Pontosít kicsit, miközben újból összeráncolja a homlokát, mint aki egy képzeletbeli könyvet lapozgatna fel, hogy még jobb feleletet nyújthasson. A végére a vonások enyhülnek és maga is elmosolyodik, mintha rá is lelt volna arra a bizonyosra. És ez így is van.*
- Ha azt rágod, akkor állítólag enyhül az érzése.
*A kanalat leteszi, majd a székről felkelve helyezkedik úgy, hogy vissza már úgy ül le, hogy bal lábát maga alá hajtja, míg a jobb, a padlót alig érintve lóg a levegőben. Így magasabbra is kerül, az arcán pedig látható, hogy az előbbi kényelmetlenségnek nyoma sincs. Szabadon maradt lábát ütemesen kezdi lóbálni, a padlót érő surlódás mindig pontos, mindig ugyan akkor érkezik. A kanalat visszaveszi a kezébe és ismét a levesbe mártja.*
- Ilyenkor a gyomornak nem tesz jót a levegőtlen hely. De a hideg víz talán igen.
*Folytatja olyan csevegő hangsúllyal, mintha több nyaras barátság lenne már a hátuk mögött. Pedig ez egyáltalán nincs így, az ilyen fehér hajat biztosan megjegyezte volna magának, ha látja.*
*Fészkelődik a széken, kényelmetlenül és szinte megsemmisülten, ahogy szemei az asztalra fröccsent levest figyelik. Idő közben a leves ehető hőmérsékletűre hűlt, így szinte már megszokásból kanalazza. Időnként szipog mellé, mert az előbb még jócskán forró falat azért megindította az orrát is, nem csak a könnyeit. De továbbra is fészkelődik, mintha a fenti szobák vérszívói már idelent is tiszteletüket készülnének tenni, előre vezetve az este szórakoztató fő játékát. Pedig semmi nem csíp és nem viszket, egyszerűen csak nem kényelmes.
A tál már félig üres, de a folt továbbra is zavarja a szemeit, nehezen teszi túl magát rajta. Pedig úgy tűnik, hogy a vele együtt koppanó kis kenyérdarab élvezettel úszkálgat a tetején. Vág egy futó fintort, ami hamarosan meglepettséggel elvegyülve formálódik valami furcsa és alig megnevezhető grimasszá, ahogy a mécses fényének köszönhetően árnyék vetül az asztalra és vele együtt szégyenének foltjára is. A köszönésre nem emeli meg a fejét. A barna szemek először az asztalnak támasztott íjra vetülnek, majd átsuhannak a székre akasztott tegezre és a rá terített bőrkabátra. A következő adag leves megáll a cél előtt a kanállal együtt, ahogy kissé elnyílt szájjal, mellé igen bamba tekintettel végül feljebb biccenti a fejét, hogy a férfira is ránézhessen. Csak a szeme követi, ahogy a széket kihúzza, még arra sem rezdül meg, hogy az megcsikordul tőle a padlón, noha a kellemetlen hangtól libabőrbe borul minden porcikája. A szája továbbra is eltátva, a kanál mozdulatlan a kezében, amíg a férfit hallgatja. Egyedül csak szemöldökei szaladnak kissé össze az elhalt mondat érkeztével. Amíg a másik küzd, addig végre megindul a keze, a kanál pedig megtalálja a helyét a lány szájában, aki leszürcsöli róla a meghűlt levest.*
- Málnalevél.
*Dünnyögi, amikor a falat leér, közben a kanállal vissza nyúl a tányérba és az alján lötykölődő, pár falatnyit kavarja fel.*
- A tengeribetegségre.
*Pontosít kicsit, miközben újból összeráncolja a homlokát, mint aki egy képzeletbeli könyvet lapozgatna fel, hogy még jobb feleletet nyújthasson. A végére a vonások enyhülnek és maga is elmosolyodik, mintha rá is lelt volna arra a bizonyosra. És ez így is van.*
- Ha azt rágod, akkor állítólag enyhül az érzése.
*A kanalat leteszi, majd a székről felkelve helyezkedik úgy, hogy vissza már úgy ül le, hogy bal lábát maga alá hajtja, míg a jobb, a padlót alig érintve lóg a levegőben. Így magasabbra is kerül, az arcán pedig látható, hogy az előbbi kényelmetlenségnek nyoma sincs. Szabadon maradt lábát ütemesen kezdi lóbálni, a padlót érő surlódás mindig pontos, mindig ugyan akkor érkezik. A kanalat visszaveszi a kezébe és ismét a levesbe mártja.*
- Ilyenkor a gyomornak nem tesz jót a levegőtlen hely. De a hideg víz talán igen.
*Folytatja olyan csevegő hangsúllyal, mintha több nyaras barátság lenne már a hátuk mögött. Pedig ez egyáltalán nincs így, az ilyen fehér hajat biztosan megjegyezte volna magának, ha látja.*
687. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2025-06-23 20:19:29
Üzenet elküldve: 2025-06-23 20:19:29
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 89
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 89
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
//Hófehérkék//
*A hajó úgy érkezik meg, mintha már maga is belefáradt volna az utazásba. A vitorlák zsírosan csüngenek, a deszkák alatt dohogva szuszog a víz, és minden nyikkanásból érződik, hogy nem ez volt az első útja… és talán nem is éli meg az utolsót. Ahogy a horgony loccsanva csapódik a tengerbe, a fedélzet recsegve zökken a kikötői pillérek mellé. A móló, amin megállnak, görbe, mohás és meglehetősen gyanús állagú.
A hóhajú nem várja meg, míg teljesen megáll a hajó. Egy lendületes, vagy inkább imbolygó mozdulattal átveti magát a korláton, és a fedélköz borzalmait magában hordozva ér földet. Vagyis mólót. Pontosabban térdet. Ugyanis amint talpa a fára ér, már zuhan is, mintha a tenger istene szándékosan csúsztatná meg alatta a deszkát. Térde koppan, de az ifjú félelf csak széles, teátrális mozdulattal széttárja karját, majd mélyen meghajol a kikötő előtt. Csókot lehel a nyirkos fára, mint aki szent földet érint.
Aztán ugyanazzal a lendülettel, amint feltápászkodik, meg is torpan, visszafordul, és láthatóan számol magában háromig, majd... elnyargal a móló széléhez, és mindenféle költői forma nélkül okádik egyet a tengerbe.*
- Sosem fogom megszokni…
*Mormogja maga elé, amint két tenyerét a térdein támasztja, és egy utolsó, gyenge öklendezéssel kísérve kiköp. Egy viharvert sirály sikoltva röppen fel mellette, a félelf pedig úgy legyint felé, mint egy udvariatlankodó ismerősre.
Ezután hátrafordul, az utasítást éppen kapó matrózok felé bólint, majd színpadiasan megemeli a nem létező kalapját, széles mosollyal integet feléjük. Mintha valóban sajnálná, hogy nem maradhat.
A Rumos Rókalyuk tábla úgy lóg a tartógerendáján, mint egy kilógó nyelv. Az ajtó nyikordulva nyílik előtte, és a benti világ már az első lépéssel eléri a hóhajú orrát. A meleg belsőben édeskésen keveredik az állott bor, a kiömlött rum, az emberi izzadság és a valaha talán húsból készült pörköltszaft fanyar szaga. Valahol a háttérben a pult deszkái alól terjeng egy nedves, pincére emlékeztető penészes illat, amit néha megbolygat egy-egy elszabadult huzat, ha a kandalló közelében valaki túl hevesen áll fel.
A falakon többféle évszázad nyomait viselő kaparások, karmolások, vér- és zsírcseppek mesélnek történeteket, amiket jobb nem megfejteni. A székek recsegnek, de nem minden esetben a használattól. Néhány lábuk alatt ék gyanánt ékeltek el egy-egy gyertyacsonkot, egy eltört késnyelvet vagy egy összegyűrt gyufásdobozt. Az asztalok közül több már csak a gravitációtól marad állva, és van, amelyiknél a fele társaság már a padlón ül, csak mert így szokták meg. A pult mögött egy hordóformájú alak töröl valamit, amit valószínűleg már nem is lehet tisztára törölni.
A hóhajú lassan, könnyed léptekkel halad beljebb, mint aki nem is annyira keres, inkább csak lebeg a lehetőségek között. Végül meg is talál egy üres asztalt a sarokban, de nem foglal helyet. Tekintete elidőzik valamin… vagy inkább valakin. Egy fehér hajú kislányon, aki a zűrzavaros fények közepette olyan, mintha nem is ide tartozna. A félvér pillantása egy pillanatra elsötétül, szinte láthatatlanul, mint egy felhőárnyék, amely átsuhan a holdon. Aztán eltűnik. Mintha nem is lett volna ott. Az arc, ami újra előtűnik, az derűs, túlságosan is egyszerű, egy talán kissé fáradt, de jóindulatú ifjú mosolya.
Odatipeg. Lendületes, ruganyos mozdulatokkal, amik egy bohóc és egy udvari táncos közös gyermekére emlékeztetnek.*
- Jó étvágyat!
*Szólal meg csengő hangon, miközben íját könnyed mozdulattal az asztal szélének támasztja, a tegezt pedig a szék támlájára akasztja. Ugyanoda kerül elnyűtt bőrkabátja is, ami mintha már maga is feladta volna, hogy valaha újnak tűnjön. A félelf leül, a széket alatta megcsikordítja a mozdulat.*
- Elnézést a modortalanságomért, remélem nem bánod, hogy ide ültem. *Széles, kissé túl kedves mosoly kíséri a szavait. A hangja udvarias, szinte muzsikáló.* - Szép napunk va…
*A mondat vége elhal. Arca zöldbe fordul. Az ajkai grimaszba torzulnak, és egyik keze az asztallapra szorul, mintha az tartaná vissza attól, hogy újra a hajóhoz méltó pozícióba kerüljön. Egy pillanatnyi mozdulatlanság. Aztán egy mély nyelés. Egy nagy levegő. A vállak kissé megemelkednek, aztán újra lesimulnak, mint a vihar előtti tenger.*
- Elnézést. Az a fránya tengeri betegség…
*Mondja, miközben fejét megrázza, mintha csak egy álmot próbálna lerázni magáról. A mosoly visszatér. Pontosan ugyanúgy. Talán túlságosan is pontosan.*
*A hajó úgy érkezik meg, mintha már maga is belefáradt volna az utazásba. A vitorlák zsírosan csüngenek, a deszkák alatt dohogva szuszog a víz, és minden nyikkanásból érződik, hogy nem ez volt az első útja… és talán nem is éli meg az utolsót. Ahogy a horgony loccsanva csapódik a tengerbe, a fedélzet recsegve zökken a kikötői pillérek mellé. A móló, amin megállnak, görbe, mohás és meglehetősen gyanús állagú.
A hóhajú nem várja meg, míg teljesen megáll a hajó. Egy lendületes, vagy inkább imbolygó mozdulattal átveti magát a korláton, és a fedélköz borzalmait magában hordozva ér földet. Vagyis mólót. Pontosabban térdet. Ugyanis amint talpa a fára ér, már zuhan is, mintha a tenger istene szándékosan csúsztatná meg alatta a deszkát. Térde koppan, de az ifjú félelf csak széles, teátrális mozdulattal széttárja karját, majd mélyen meghajol a kikötő előtt. Csókot lehel a nyirkos fára, mint aki szent földet érint.
Aztán ugyanazzal a lendülettel, amint feltápászkodik, meg is torpan, visszafordul, és láthatóan számol magában háromig, majd... elnyargal a móló széléhez, és mindenféle költői forma nélkül okádik egyet a tengerbe.*
- Sosem fogom megszokni…
*Mormogja maga elé, amint két tenyerét a térdein támasztja, és egy utolsó, gyenge öklendezéssel kísérve kiköp. Egy viharvert sirály sikoltva röppen fel mellette, a félelf pedig úgy legyint felé, mint egy udvariatlankodó ismerősre.
Ezután hátrafordul, az utasítást éppen kapó matrózok felé bólint, majd színpadiasan megemeli a nem létező kalapját, széles mosollyal integet feléjük. Mintha valóban sajnálná, hogy nem maradhat.
A Rumos Rókalyuk tábla úgy lóg a tartógerendáján, mint egy kilógó nyelv. Az ajtó nyikordulva nyílik előtte, és a benti világ már az első lépéssel eléri a hóhajú orrát. A meleg belsőben édeskésen keveredik az állott bor, a kiömlött rum, az emberi izzadság és a valaha talán húsból készült pörköltszaft fanyar szaga. Valahol a háttérben a pult deszkái alól terjeng egy nedves, pincére emlékeztető penészes illat, amit néha megbolygat egy-egy elszabadult huzat, ha a kandalló közelében valaki túl hevesen áll fel.
A falakon többféle évszázad nyomait viselő kaparások, karmolások, vér- és zsírcseppek mesélnek történeteket, amiket jobb nem megfejteni. A székek recsegnek, de nem minden esetben a használattól. Néhány lábuk alatt ék gyanánt ékeltek el egy-egy gyertyacsonkot, egy eltört késnyelvet vagy egy összegyűrt gyufásdobozt. Az asztalok közül több már csak a gravitációtól marad állva, és van, amelyiknél a fele társaság már a padlón ül, csak mert így szokták meg. A pult mögött egy hordóformájú alak töröl valamit, amit valószínűleg már nem is lehet tisztára törölni.
A hóhajú lassan, könnyed léptekkel halad beljebb, mint aki nem is annyira keres, inkább csak lebeg a lehetőségek között. Végül meg is talál egy üres asztalt a sarokban, de nem foglal helyet. Tekintete elidőzik valamin… vagy inkább valakin. Egy fehér hajú kislányon, aki a zűrzavaros fények közepette olyan, mintha nem is ide tartozna. A félvér pillantása egy pillanatra elsötétül, szinte láthatatlanul, mint egy felhőárnyék, amely átsuhan a holdon. Aztán eltűnik. Mintha nem is lett volna ott. Az arc, ami újra előtűnik, az derűs, túlságosan is egyszerű, egy talán kissé fáradt, de jóindulatú ifjú mosolya.
Odatipeg. Lendületes, ruganyos mozdulatokkal, amik egy bohóc és egy udvari táncos közös gyermekére emlékeztetnek.*
- Jó étvágyat!
*Szólal meg csengő hangon, miközben íját könnyed mozdulattal az asztal szélének támasztja, a tegezt pedig a szék támlájára akasztja. Ugyanoda kerül elnyűtt bőrkabátja is, ami mintha már maga is feladta volna, hogy valaha újnak tűnjön. A félelf leül, a széket alatta megcsikordítja a mozdulat.*
- Elnézést a modortalanságomért, remélem nem bánod, hogy ide ültem. *Széles, kissé túl kedves mosoly kíséri a szavait. A hangja udvarias, szinte muzsikáló.* - Szép napunk va…
*A mondat vége elhal. Arca zöldbe fordul. Az ajkai grimaszba torzulnak, és egyik keze az asztallapra szorul, mintha az tartaná vissza attól, hogy újra a hajóhoz méltó pozícióba kerüljön. Egy pillanatnyi mozdulatlanság. Aztán egy mély nyelés. Egy nagy levegő. A vállak kissé megemelkednek, aztán újra lesimulnak, mint a vihar előtti tenger.*
- Elnézést. Az a fránya tengeri betegség…
*Mondja, miközben fejét megrázza, mintha csak egy álmot próbálna lerázni magáról. A mosoly visszatér. Pontosan ugyanúgy. Talán túlságosan is pontosan.*
686. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2025-06-23 19:42:09
Üzenet elküldve: 2025-06-23 19:42:09
Rang: Játékos
IC üzenetek: 28
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 28
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Hófehérkék//
*A nap lemenőben jár, az árnyékok kezdenek megülni a sikátorok között. A sós levegőben hal és rum szaga keveredik el, ami van, akinek bántó, de számára már ez az otthonos. A kikötő zaja lassan halkul, csak néha üti meg fülét egy-egy nevetés, egy lecsapódó fedél, vagy egy matróz nyögése a hordók mögül.
A Rumos nyikorgó ajtaja nehézkesen enged utat neki. Odabent a félhomály az úr, mégis határozottan lép be, majd szeli át az utat az asztalok között egészen a pultig. Léptei nyomán a vállán átvetett szütyő inkább csak zörög, mintsem csörögne, de éppen ezért is jött ide. Éhes, de az arany kevés. Egy ideje már elég nehézkesen talál magának munkát, pedig az arany annak a vonzata. Talán a dokkoknál fellógatott hullák kicsit szűkebbre szabják most a bizalmat. Pedig aztán a morcos képű fogadós is megmondhatja, hogy az éppen rá tekintő, nagy barna szempárban aztán ugyan semmi ellenséges nem látható.
Sőt, a bájos mosoly még idegennek is hat a kikötő miliőében. A szénpiszkos ing és az elnyűtt nadrág nem annyira, de az apró teremtés talán választhatott volna jobb helyet is. De az igazat megvallva szeret ide járni, még akkor is, ha egy-egy itt eltöltött éjszaka után egy jó darabig kellemetlenül vakaródzik.
De most enni akar, azt mindenképp, így 5 aranyért meg is rendeli a szinte szokásossá vált Hagymalevest, mellé pedig két szelet Piritós, amiért 6 aranyat még mellé számol.
Átcsúsztatja a pulton, majd amíg az ételre vár addig az ujjait maga elé tartva igyekszik megszabadulni a maradék szénkosztól. Hol az ujjaival dörzsölgetve a többit, hol egyszerűen csak belekenve az ing anyagába. Még van hátra pár ujjbegy, amire ráférne a tisztogatás, de a leves csakhamar már előtte gőzölög. Lassan pislog át a tányérra, először egyik kezébe véve a kanalat, a másikba a pirítósokat, végül a műveletet azzal fejezi be, hogy két kezét a tányér alá csúsztatja és óvatosan lavíroz el egy félreesőbb helyre. A leves épphogy csak kicsit löttyen ki az asztalra, ahogy leteszi azt, onnantól pedig már csak az marad, hogy helyet foglaljon és a kenyereket vegye kézbe. Kicsit szenes, de egyszer úgy hallotta, hogy a pörzsanyag adja csak meg igazán az ízét az ételnek.
Apró darabokra töri össze a szeleteket, amiket azután a levesbe szór és a kanállal alaposan keveri el. A gőz felcsap, belemászik az orrába. Hosszú pillanatig csak a kanalat forgatja a levesben, mintha valami varázslatot várna létrejönni a felszínre úszó kenyérdarabokból. De a vége megint ugyan az. A kanalat ismét a levesbe meríti, amit azután egyenesen a szájába dug. Ahogy ajkai a kanál köré zárulnak, a könny azonnal a szemébe szökik. Na nem az íz az oka, még ha az itteni koszt nem igazán kényes gyomrú nemeseknek való, szerencsére maga nem is erősíti azon tábort. Persze sós, mint a tenger vize, a hagyma sem lehetett túl friss, de számára már ez a megszokott. Nem. A falat egyszerűen csak forró, a gőze megindul a torkán, ami köhögésre ingerli. A bájos arcú száján pedig ki is tör egy adag, hogy az előbb kilöttyentett leves mellett végezzék a nyállal keveredett cseppek. Pislog párat, halkan szipog, majd lesüti a szemét, mintha szégyellné magát, de legbelül inkább csak bosszankodik. Oldalra nyúl és a szütyőbe túr, de végül kezét üresen húzza ki belőle. A kiköpött leves most ott díszeleg szégyenfoltként. Talán nem vették észre. Talán elég halk volt a baleset. De azért leszegett fejjel fogja kézbe ismét a kanalat, újra merít, majd ugyan úgy nyomja a szájába a falatot. Az égető érzés már enyhébb, de hamar észhez téríti, hogy képes volt ilyen rövid idő alatt elkövetni ugyan azt a sületlen hibát. Legalább a leves most nem végzi az asztalon, hanem kemény küzdelmek árán, kissé piruló arccal, ismét könnyesedő szemekkel csakhamar azért lenyeli.*
*A nap lemenőben jár, az árnyékok kezdenek megülni a sikátorok között. A sós levegőben hal és rum szaga keveredik el, ami van, akinek bántó, de számára már ez az otthonos. A kikötő zaja lassan halkul, csak néha üti meg fülét egy-egy nevetés, egy lecsapódó fedél, vagy egy matróz nyögése a hordók mögül.
A Rumos nyikorgó ajtaja nehézkesen enged utat neki. Odabent a félhomály az úr, mégis határozottan lép be, majd szeli át az utat az asztalok között egészen a pultig. Léptei nyomán a vállán átvetett szütyő inkább csak zörög, mintsem csörögne, de éppen ezért is jött ide. Éhes, de az arany kevés. Egy ideje már elég nehézkesen talál magának munkát, pedig az arany annak a vonzata. Talán a dokkoknál fellógatott hullák kicsit szűkebbre szabják most a bizalmat. Pedig aztán a morcos képű fogadós is megmondhatja, hogy az éppen rá tekintő, nagy barna szempárban aztán ugyan semmi ellenséges nem látható.
Sőt, a bájos mosoly még idegennek is hat a kikötő miliőében. A szénpiszkos ing és az elnyűtt nadrág nem annyira, de az apró teremtés talán választhatott volna jobb helyet is. De az igazat megvallva szeret ide járni, még akkor is, ha egy-egy itt eltöltött éjszaka után egy jó darabig kellemetlenül vakaródzik.
De most enni akar, azt mindenképp, így 5 aranyért meg is rendeli a szinte szokásossá vált Hagymalevest,
mellé pedig két szelet Piritós, amiért 6 aranyat még mellé számol. Átcsúsztatja a pulton, majd amíg az ételre vár addig az ujjait maga elé tartva igyekszik megszabadulni a maradék szénkosztól. Hol az ujjaival dörzsölgetve a többit, hol egyszerűen csak belekenve az ing anyagába. Még van hátra pár ujjbegy, amire ráférne a tisztogatás, de a leves csakhamar már előtte gőzölög. Lassan pislog át a tányérra, először egyik kezébe véve a kanalat, a másikba a pirítósokat, végül a műveletet azzal fejezi be, hogy két kezét a tányér alá csúsztatja és óvatosan lavíroz el egy félreesőbb helyre. A leves épphogy csak kicsit löttyen ki az asztalra, ahogy leteszi azt, onnantól pedig már csak az marad, hogy helyet foglaljon és a kenyereket vegye kézbe. Kicsit szenes, de egyszer úgy hallotta, hogy a pörzsanyag adja csak meg igazán az ízét az ételnek.
Apró darabokra töri össze a szeleteket, amiket azután a levesbe szór és a kanállal alaposan keveri el. A gőz felcsap, belemászik az orrába. Hosszú pillanatig csak a kanalat forgatja a levesben, mintha valami varázslatot várna létrejönni a felszínre úszó kenyérdarabokból. De a vége megint ugyan az. A kanalat ismét a levesbe meríti, amit azután egyenesen a szájába dug. Ahogy ajkai a kanál köré zárulnak, a könny azonnal a szemébe szökik. Na nem az íz az oka, még ha az itteni koszt nem igazán kényes gyomrú nemeseknek való, szerencsére maga nem is erősíti azon tábort. Persze sós, mint a tenger vize, a hagyma sem lehetett túl friss, de számára már ez a megszokott. Nem. A falat egyszerűen csak forró, a gőze megindul a torkán, ami köhögésre ingerli. A bájos arcú száján pedig ki is tör egy adag, hogy az előbb kilöttyentett leves mellett végezzék a nyállal keveredett cseppek. Pislog párat, halkan szipog, majd lesüti a szemét, mintha szégyellné magát, de legbelül inkább csak bosszankodik. Oldalra nyúl és a szütyőbe túr, de végül kezét üresen húzza ki belőle. A kiköpött leves most ott díszeleg szégyenfoltként. Talán nem vették észre. Talán elég halk volt a baleset. De azért leszegett fejjel fogja kézbe ismét a kanalat, újra merít, majd ugyan úgy nyomja a szájába a falatot. Az égető érzés már enyhébb, de hamar észhez téríti, hogy képes volt ilyen rövid idő alatt elkövetni ugyan azt a sületlen hibát. Legalább a leves most nem végzi az asztalon, hanem kemény küzdelmek árán, kissé piruló arccal, ismét könnyesedő szemekkel csakhamar azért lenyeli.*
685. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2025-04-02 18:34:35
Üzenet elküldve: 2025-04-02 18:34:35
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 505
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 505
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Óarany//
*Mások. Annyira mások, hogy a két vér lehetetlen, hogy egy legyen. De a feléledt remény nem tudja elhagyni könnyen, pedig már mozdulna, hogy eltűnjön innen. Csak figyeli a másikat az ablak visszatükröződéséből, pedig a kinti világban akart elmerülni. Eltakarja az üvegre vetülő tincsek feketesége, a nagy ritkán megcsillanó arany fény. Érzi a növekvő feszültséget, minden egyes koccanás után, ahogy az evőeszköz a tányért éri. Ha tompa is, neki fülsüketítő. Lefojtva remeg a tudat, hogy rátalált valakire, aki közelebb vihetné a megoldásaihoz, de nem bír el vele. Nem kész rá, vagy nem hisz. Ezek nem az ő eszközei, nem a csendes megbújás, nem tudja az üresség felett forgatni a gondolatokat, mert csak a flegma vigyort látja, ami elveszi a fókuszt.
Hogy a másik miért keres igazából szekeret nem derül ki. Nincs kedve ehhez, nem derül fény semmire, s még amaz sem olyan egyenes, hogyha már elcsalta azzal, hogy valóban részletezze az igazi miérteket, akkor meg azt is tegye.
Talán a méreg dolgozik, ahogy feláll, még ha a mozdulataiból hiányzik is. Szekér. Szokások.
Megveszi a rumot és visszatér a fajtársához. További szavak nélkül hagyta ott, s most is erő kell, hogy újakat alkosson. Visszaereszkedik a székre, de mintha tűpárnára ülne, amint amaz megint beszélni kezd. Ha ideje van is rá, ennek nincs értelme. Nézi a sárga íriszek mélyén a hirtelen ridegséget. *
- Nem tudok. *Görcsösen fognak rá az ujjai a pohárra, majd ajkához emelve azt, eltünteti a kortynyi rumot. Megfeszül az állkapcsa, ahogy szétárad a szájában a tüze. Az emlékezetébe vési az arcot, bár talán semmi szükség az emlékére. Részleteket ígért, most azt vonja meg tőle. Ezen részletekre nem kíváncsi, így feláll, s a kabátjáért nyúl.*
- Idevalósiakkal próbálkozz.
*Hogy jó tanács-e, vagy visszautalás arra, hogy tudják egymásról, hogy nem a kikötő mocskai, mégis nála próbálkozott ostoba mód a férfi, már csak maga mögött hagyja lebegni.
Halva született próbálkozás volt. Ha sosem kerülnek helyre a darabok, akkor sem bírja tovább szívni ezt a levegőt. Nem szaporázza a lépteket, de az ajtó felé indul, s ha nem tartóztatják, ki is megy rajta.*
*Mások. Annyira mások, hogy a két vér lehetetlen, hogy egy legyen. De a feléledt remény nem tudja elhagyni könnyen, pedig már mozdulna, hogy eltűnjön innen. Csak figyeli a másikat az ablak visszatükröződéséből, pedig a kinti világban akart elmerülni. Eltakarja az üvegre vetülő tincsek feketesége, a nagy ritkán megcsillanó arany fény. Érzi a növekvő feszültséget, minden egyes koccanás után, ahogy az evőeszköz a tányért éri. Ha tompa is, neki fülsüketítő. Lefojtva remeg a tudat, hogy rátalált valakire, aki közelebb vihetné a megoldásaihoz, de nem bír el vele. Nem kész rá, vagy nem hisz. Ezek nem az ő eszközei, nem a csendes megbújás, nem tudja az üresség felett forgatni a gondolatokat, mert csak a flegma vigyort látja, ami elveszi a fókuszt.
Hogy a másik miért keres igazából szekeret nem derül ki. Nincs kedve ehhez, nem derül fény semmire, s még amaz sem olyan egyenes, hogyha már elcsalta azzal, hogy valóban részletezze az igazi miérteket, akkor meg azt is tegye.
Talán a méreg dolgozik, ahogy feláll, még ha a mozdulataiból hiányzik is. Szekér. Szokások.
Megveszi a rumot és visszatér a fajtársához. További szavak nélkül hagyta ott, s most is erő kell, hogy újakat alkosson. Visszaereszkedik a székre, de mintha tűpárnára ülne, amint amaz megint beszélni kezd. Ha ideje van is rá, ennek nincs értelme. Nézi a sárga íriszek mélyén a hirtelen ridegséget. *
- Nem tudok. *Görcsösen fognak rá az ujjai a pohárra, majd ajkához emelve azt, eltünteti a kortynyi rumot. Megfeszül az állkapcsa, ahogy szétárad a szájában a tüze. Az emlékezetébe vési az arcot, bár talán semmi szükség az emlékére. Részleteket ígért, most azt vonja meg tőle. Ezen részletekre nem kíváncsi, így feláll, s a kabátjáért nyúl.*
- Idevalósiakkal próbálkozz.
*Hogy jó tanács-e, vagy visszautalás arra, hogy tudják egymásról, hogy nem a kikötő mocskai, mégis nála próbálkozott ostoba mód a férfi, már csak maga mögött hagyja lebegni.
Halva született próbálkozás volt. Ha sosem kerülnek helyre a darabok, akkor sem bírja tovább szívni ezt a levegőt. Nem szaporázza a lépteket, de az ajtó felé indul, s ha nem tartóztatják, ki is megy rajta.*
684. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2025-04-01 17:17:41
Üzenet elküldve: 2025-04-01 17:17:41
Rang: Játékos
IC üzenetek: 300
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 300
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Óarany//
*Még, hogy nincsen összhangban, ha ezt hallaná, lehet egyszerre haragudna meg, és röhögne is a másikon. Azóta is válltig állítja az egybeesés a másik hibája. Az elővigyázatosság teljesen elnézhető lett volna, az előre engedés a kétes kinézetű, torokmetsző fészeknek tartott, kacsa falábon forgó, tengeribűzös szélfútta vendégelintéző, vagyis vendéglátó helyre. Valóban udvariasság volt. Nagyrészt. Hiszen a másik ajánlotta a helyet, sejtette törzsvendég, amíg belőle itt nagyvalószínűséggel csak szállóvendég lehet, hogyha elég erős pofont kap valakitől.*
-Akkor csak engem ért a megtiszteltetés, remek.
*Válaszolja ismét egy sokat sejtető erőltetett flegma mosollyal. Aztán tényleg belefeledkezik az étkezésbe.
Kínos, unalmas és szűrcsölésekkel teli pillanatok telnek el, ameddig befejezi étkét.*
-Kár. Pedig praktikusabb lett volna.
*Húzza el a száját.*
-Peeersze, hogy erre miért nem gondoltam.
*Néz a másikra nagyra kitárt szemekkel, megjátszva a csodálkozottat. Aztán feje szilárdabbá válik.*
-Más okból lenne jó a kocsis, szeretnék beszédbe elegyedni vele, szokások fordulasok, tippek, trükkök praktikák ilyenek.
*Femeli kezét forgatva, ahogy gesztikulál hozzá. Persze botor lenne elárúlni tervét nyílegyenest, hadd higgyje a másik féleszűnek.*
-Még egyet?
*Néz fel bután a másikra, persze leginkább ez már színjáték, kezd egyre jobban leesni neki, hogy biza a másik tényleg akar valamit tőle. Nem feltétlen azt ami meg kellemesebb is lehetne számára.
Mire mondhatna bármit is, az aranyszemű perdűl fordúl és ott is terem ismét előtte az italokkal. Az elöző még egeti a gyomrát meg a torkát. Erre a másik még egyet inni akar.*
-Részletek hm?
*Húzza az idejét a másiknak, és lehetőleg az idegeit is.*
-Akkor ha hajlandó vagy közözlni végre te mi a frászt akarsz tőlem. Mert az én mesém itt véget ér számodra. Egy kocsis kell, szekérel vagy anélkül. Ha ebben nem tudsz segíteni, kétlem húzni akarod a drága idődet, amiben biztos vagyok, rám már sokat pazaroltál.
*Mintha kicserélték volna, hangja határozottabb és ridegebb lett az eddigi bohókás és gúnyolódós helyett. Szemei is csak úgy villannak a másikra, majd át szúrják.*
*Még, hogy nincsen összhangban, ha ezt hallaná, lehet egyszerre haragudna meg, és röhögne is a másikon. Azóta is válltig állítja az egybeesés a másik hibája. Az elővigyázatosság teljesen elnézhető lett volna, az előre engedés a kétes kinézetű, torokmetsző fészeknek tartott, kacsa falábon forgó, tengeribűzös szélfútta vendégelintéző, vagyis vendéglátó helyre. Valóban udvariasság volt. Nagyrészt. Hiszen a másik ajánlotta a helyet, sejtette törzsvendég, amíg belőle itt nagyvalószínűséggel csak szállóvendég lehet, hogyha elég erős pofont kap valakitől.*
-Akkor csak engem ért a megtiszteltetés, remek.
*Válaszolja ismét egy sokat sejtető erőltetett flegma mosollyal. Aztán tényleg belefeledkezik az étkezésbe.
Kínos, unalmas és szűrcsölésekkel teli pillanatok telnek el, ameddig befejezi étkét.*
-Kár. Pedig praktikusabb lett volna.
*Húzza el a száját.*
-Peeersze, hogy erre miért nem gondoltam.
*Néz a másikra nagyra kitárt szemekkel, megjátszva a csodálkozottat. Aztán feje szilárdabbá válik.*
-Más okból lenne jó a kocsis, szeretnék beszédbe elegyedni vele, szokások fordulasok, tippek, trükkök praktikák ilyenek.
*Femeli kezét forgatva, ahogy gesztikulál hozzá. Persze botor lenne elárúlni tervét nyílegyenest, hadd higgyje a másik féleszűnek.*
-Még egyet?
*Néz fel bután a másikra, persze leginkább ez már színjáték, kezd egyre jobban leesni neki, hogy biza a másik tényleg akar valamit tőle. Nem feltétlen azt ami meg kellemesebb is lehetne számára.
Mire mondhatna bármit is, az aranyszemű perdűl fordúl és ott is terem ismét előtte az italokkal. Az elöző még egeti a gyomrát meg a torkát. Erre a másik még egyet inni akar.*
-Részletek hm?
*Húzza az idejét a másiknak, és lehetőleg az idegeit is.*
-Akkor ha hajlandó vagy közözlni végre te mi a frászt akarsz tőlem. Mert az én mesém itt véget ér számodra. Egy kocsis kell, szekérel vagy anélkül. Ha ebben nem tudsz segíteni, kétlem húzni akarod a drága idődet, amiben biztos vagyok, rám már sokat pazaroltál.
*Mintha kicserélték volna, hangja határozottabb és ridegebb lett az eddigi bohókás és gúnyolódós helyett. Szemei is csak úgy villannak a másikra, majd át szúrják.*
683. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2025-03-31 16:41:54
Üzenet elküldve: 2025-03-31 16:41:54
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 505
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 505
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Óarany//
*Kár volna tovább feszegetni az illendőséget. Ha egy barbárral volna dolga sem viselkedne másként, s egy nemestől sem várna el semmit. Pusztán a tettek jobb, ha összhangban vannak a kimondottakkal, főként a jelen helyzetben, amikor is egy képet kíván összerakni a fejében valakiről. Egyszerűbb. Bár a világa amióta betette ide a lábát összetettebb, mint valaha, így hát meg sem lepődik.
Amaz leadja a rendelését, s mintha mindent megtenne azért, hogy valaki letörölje a képéről az önelégült vigyort. Talán nem tudatosan, de pont úgy fest, mint aki ezt kívánja. A maga módján szórakoztató a kép, hogy ítélkezzen távol áll tőle, de az eltelt kevés idő ellenére is türelmetlenül vár csak egyetlen apróságot, ami közelebb viszi a válaszaihoz.*
- Mindenkit nem.
*Rápillant a levesre. Ha értékelendő gesztus is lehetne, nem kívánja. Kétli, hogy ízetlenebb úgy az étel, ha ő maga nem túr bele csak más kedvéért. Inkább kiréved az ablakon, míg amaz befejezi. Nem ül ki a türelmetlensége a vonásokra, egykedvűen figyeli az elhaladókat. Akkor fordul vissza újra a fajtársa felé, amikor az megszólal.
A koccintás ugyan elmarad, de az az érzés nem tud, ahogy végigégeti a torkát a rum ereje. Az ereiben érzi a hirtelen szétáradó forróságot. Emellé viszont nem kap értékelhető választ. Kezd értelmetlenné válni ez a csevej, ebben a formában. Ha nem volna ott az a két lélektükör, már állna is fel, de nem hagyja még mindig meg neki.*
- Nem. *Ingatja meg a fejét, miközben még csak nem is pislog, ahogy a másikat nézi.* - Oda gyalog is el lehet jutni. *Visszahúzódik újfent szájára a félmosoly, bár fogalma sincs mit akar az elf a szekérrel, de kíváncsian várja a választ, még ha újra nem is teszi fel a kérdést. Nem szereti, ha az idejét húzzák, még ha tengernyi is akad belőle.*
- Én most hozok ebből még egyet, aztán figyelek a "részletekre". *Utal vissza arra, hogy úgy indultak el ide, hogy azokat fogja meghallgatni, legyen az bármi. Felmarkolja a két kiürült poharat, majd a pultra teszi jelzésül, hogy kérne még bele. Mellé csúsztatja a 18 aranyat, majd minden felesleges csevegést mellőzve meg is kapja a Rumot. Nem telik sok időbe, míg visszaér, majd újra félrebiccentett fejjel figyel a másikra.*
*Kár volna tovább feszegetni az illendőséget. Ha egy barbárral volna dolga sem viselkedne másként, s egy nemestől sem várna el semmit. Pusztán a tettek jobb, ha összhangban vannak a kimondottakkal, főként a jelen helyzetben, amikor is egy képet kíván összerakni a fejében valakiről. Egyszerűbb. Bár a világa amióta betette ide a lábát összetettebb, mint valaha, így hát meg sem lepődik.
Amaz leadja a rendelését, s mintha mindent megtenne azért, hogy valaki letörölje a képéről az önelégült vigyort. Talán nem tudatosan, de pont úgy fest, mint aki ezt kívánja. A maga módján szórakoztató a kép, hogy ítélkezzen távol áll tőle, de az eltelt kevés idő ellenére is türelmetlenül vár csak egyetlen apróságot, ami közelebb viszi a válaszaihoz.*
- Mindenkit nem.
*Rápillant a levesre. Ha értékelendő gesztus is lehetne, nem kívánja. Kétli, hogy ízetlenebb úgy az étel, ha ő maga nem túr bele csak más kedvéért. Inkább kiréved az ablakon, míg amaz befejezi. Nem ül ki a türelmetlensége a vonásokra, egykedvűen figyeli az elhaladókat. Akkor fordul vissza újra a fajtársa felé, amikor az megszólal.
A koccintás ugyan elmarad, de az az érzés nem tud, ahogy végigégeti a torkát a rum ereje. Az ereiben érzi a hirtelen szétáradó forróságot. Emellé viszont nem kap értékelhető választ. Kezd értelmetlenné válni ez a csevej, ebben a formában. Ha nem volna ott az a két lélektükör, már állna is fel, de nem hagyja még mindig meg neki.*
- Nem. *Ingatja meg a fejét, miközben még csak nem is pislog, ahogy a másikat nézi.* - Oda gyalog is el lehet jutni. *Visszahúzódik újfent szájára a félmosoly, bár fogalma sincs mit akar az elf a szekérrel, de kíváncsian várja a választ, még ha újra nem is teszi fel a kérdést. Nem szereti, ha az idejét húzzák, még ha tengernyi is akad belőle.*
- Én most hozok ebből még egyet, aztán figyelek a "részletekre". *Utal vissza arra, hogy úgy indultak el ide, hogy azokat fogja meghallgatni, legyen az bármi. Felmarkolja a két kiürült poharat, majd a pultra teszi jelzésül, hogy kérne még bele. Mellé csúsztatja a 18 aranyat, majd minden felesleges csevegést mellőzve meg is kapja a Rumot.
Nem telik sok időbe, míg visszaér, majd újra félrebiccentett fejjel figyel a másikra.*
682. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2025-03-30 20:42:54
Üzenet elküldve: 2025-03-30 20:42:54
Rang: Játékos
IC üzenetek: 300
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 300
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Óarany//
*Ha még látja is nem igazán érdekli. Igaz, úgy tűnhet az illendőség annyira közel áll hozzá, mint Arthenior Lihanech-hez, de ez nem feltétlen van így. Van aminek igenis megadja a rendjét és a módját. Az előző összeütközésükről is teljesen meg van győződve arról, hogy a másik szaladt belé és nem fordítva. Még jó, hogy nyersen lép fel egy esetleges tolvaj előtt. Ki hitte volna, hogy a másik ennyire érzékenyen fogja venni eme óvatosságát. Ha már illendőség, ha a másik csak megvárta volna az utolsó öt másodpercet amíg átkutatja magát, már az útján is lehetett volna, sőt mi több, akár még egy bocsánatot is kért volna az aranyszemű fajtársától. Persze annak muszáj volt ünneprontó módon jól arcba vágnia. De ilyen az élet. Még ha egy valamit is jól akarna csinálni, amaz máshogy dönt és orrba vágja. Ilyen az ő szerencséje. Hozzá szokott már.
Csak egy rövid komolytalan kacajt ad válaszképpen a másiknak. Már csak az kéne neki, hogy a kettőt keverjék. A másik biztosan nincs tisztában azzal, hogy a Wegtoreniek nincsenek jóban a Lihanechiekkel. Legalább is az italok biztosan nem jönnek ki jól egymással a gyomor mélyén. Tapasztalatból tudja, még a legnagyobb ellenségének sem kívánná. Csak apjának, már csak puszta jól indulatból is.
A kellemes interakció a pultossal szerencsére nem is fajul tovább mint aminek kell. Már csak az kellene, hogy amaz tényleg beleköpött a levesükbe. Legalább is reméli, hogy a tetején úszó kis fehér maszat, az csupán egy mócsingból kifőtt zsírdarabka mintsem a másik orrváladéka. Sebaj. Becsukott szemmel bele sem gondolva abba mit is fogyaszt el, fejezi be hamar a levesét. Mit is érdekli, hogy a másik kihagyja eme remek fogást. Főleg, hogy ő ajánlotta ezt a helyet.
Mielőtt még azért neki kezdene a másik megszólalására még hozzá kell fűznie gondolatát.*
-Te is mindenkit orrba vágsz a megismerkedés pillanatában?
*Kérdést kérdéssel válaszol, majd a tálat a másik elé húzza az ital mellé.*
-Nem szeretek társaságban egyedül enni.
*Teszi még hozzá, mielőtt végleg belefeledkezne az evésbe. A másik eldöntheti, hogy csatlakozik hozzá vagy sem. Nem is kell neki sok idő, gyomra hamar leküzdi a levest, még a melege ellenére is. Annyira nem is volt rossz mint azt gondolta. Főleg, hogy olykor olykor be kellett hunynia a szemét, egy egy gyanúsabb falatnál.*
-Na, most már lehet!
*Mondja egy elégedett sóhaj után, és magához húzza a kupicát. Felemeli és koccintana a másikkal, de az hanyagul lehajtja egyből. És még amaz csodálkozik az illendőséggel kapcsolatban. Hát mit tehetne, meghúzza a vállát és ő maga is lehajtja, mint a másik. Kissé torzul el csak a feje, mint az ital minősége miatt, és az, hogy a gyomra picit tiltakozott a hirtelen alkohol sokk miatt.*
-Szóval? Ja igen. Nos, egy szekeret keresek a városba egy pajtimmal. Tudsz valakit aki éppen arra halad?
*Nem fog mindent egyből kitárni, majd kiderül a másik mennyire megbízható.*
*Ha még látja is nem igazán érdekli. Igaz, úgy tűnhet az illendőség annyira közel áll hozzá, mint Arthenior Lihanech-hez, de ez nem feltétlen van így. Van aminek igenis megadja a rendjét és a módját. Az előző összeütközésükről is teljesen meg van győződve arról, hogy a másik szaladt belé és nem fordítva. Még jó, hogy nyersen lép fel egy esetleges tolvaj előtt. Ki hitte volna, hogy a másik ennyire érzékenyen fogja venni eme óvatosságát. Ha már illendőség, ha a másik csak megvárta volna az utolsó öt másodpercet amíg átkutatja magát, már az útján is lehetett volna, sőt mi több, akár még egy bocsánatot is kért volna az aranyszemű fajtársától. Persze annak muszáj volt ünneprontó módon jól arcba vágnia. De ilyen az élet. Még ha egy valamit is jól akarna csinálni, amaz máshogy dönt és orrba vágja. Ilyen az ő szerencséje. Hozzá szokott már.
Csak egy rövid komolytalan kacajt ad válaszképpen a másiknak. Már csak az kéne neki, hogy a kettőt keverjék. A másik biztosan nincs tisztában azzal, hogy a Wegtoreniek nincsenek jóban a Lihanechiekkel. Legalább is az italok biztosan nem jönnek ki jól egymással a gyomor mélyén. Tapasztalatból tudja, még a legnagyobb ellenségének sem kívánná. Csak apjának, már csak puszta jól indulatból is.
A kellemes interakció a pultossal szerencsére nem is fajul tovább mint aminek kell. Már csak az kellene, hogy amaz tényleg beleköpött a levesükbe. Legalább is reméli, hogy a tetején úszó kis fehér maszat, az csupán egy mócsingból kifőtt zsírdarabka mintsem a másik orrváladéka. Sebaj. Becsukott szemmel bele sem gondolva abba mit is fogyaszt el, fejezi be hamar a levesét. Mit is érdekli, hogy a másik kihagyja eme remek fogást. Főleg, hogy ő ajánlotta ezt a helyet.
Mielőtt még azért neki kezdene a másik megszólalására még hozzá kell fűznie gondolatát.*
-Te is mindenkit orrba vágsz a megismerkedés pillanatában?
*Kérdést kérdéssel válaszol, majd a tálat a másik elé húzza az ital mellé.*
-Nem szeretek társaságban egyedül enni.
*Teszi még hozzá, mielőtt végleg belefeledkezne az evésbe. A másik eldöntheti, hogy csatlakozik hozzá vagy sem. Nem is kell neki sok idő, gyomra hamar leküzdi a levest, még a melege ellenére is. Annyira nem is volt rossz mint azt gondolta. Főleg, hogy olykor olykor be kellett hunynia a szemét, egy egy gyanúsabb falatnál.*
-Na, most már lehet!
*Mondja egy elégedett sóhaj után, és magához húzza a kupicát. Felemeli és koccintana a másikkal, de az hanyagul lehajtja egyből. És még amaz csodálkozik az illendőséggel kapcsolatban. Hát mit tehetne, meghúzza a vállát és ő maga is lehajtja, mint a másik. Kissé torzul el csak a feje, mint az ital minősége miatt, és az, hogy a gyomra picit tiltakozott a hirtelen alkohol sokk miatt.*
-Szóval? Ja igen. Nos, egy szekeret keresek a városba egy pajtimmal. Tudsz valakit aki éppen arra halad?
*Nem fog mindent egyből kitárni, majd kiderül a másik mennyire megbízható.*
681. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2025-03-30 19:39:37
Üzenet elküldve: 2025-03-30 19:39:37
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 505
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 505
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Óarany//
*Egy pillanatra kiül a döbbent grimasz az arcára, amikor Lazziar előtt sétál az asztalhoz. Ha amaz nem látja, nem érdekli, hogy mi van a tekintetére írva. Illendőségről beszélni a nemrégiben történtek fényében szerinte kár. Nincs szüksége maga elé védőhálóra, de csak előreeresztette egy kétes kinézetű kocsmában a másik, hogy ne kapjon még egyet valaki mástól is. Talán kettejüknek mást ad a jelentés, de lévén tényleg egy lecsúszott úri ficsúrnak tűnik a férfi, így ráhagyja. Bár egyre kevésbé tűnik eshetőségnek, hogy egy vérvonalból valóak. A mágia sem tudja kiűzni az ilyesfajta származást, ő pedig ha a szüleinek kilétében nem, de a neveltetésében biztos. Nem eltartott kisujjal fogta a csészét, hanem mérget csempészett bele. *
- Azt is hozhatsz mellé. *Vonja meg a vállát, ha nem is látszik rajta, a szavakból érezhető, hogy csak szórakozik. Ha a kedve nem is látványosan jó, annyira már felengedett, hogy ennyit megengedhet. Persze egy mellékelt vigyorral egyértelműbb lenne.
Már ülve szemléli a másikat. Csodálkozik, hogy ő az első, aki ma ellátta a baját, de valamiért képes kedvelni is az ilyen alakokat, ha ez nem is jelent többet annál, hogy talán ő ma már nem fogja megismételni. Persze kinézi belőle, hogy tud tenni érte, hogy mégis, de most erősebb a vágy, hogy még biztosabb legyen abban, hogy a világon semmi köze nincs ehhez a fajtárshoz. Az persze nem hátrány, hogyha megtudja, miben mesterkedik a kikötőben a férfi. A jelenetet látva, újra közönyössé válnak a vonásai, s amikor visszatér a két kupicával, na meg a két tál levessel akkor csak szemeit mozgatva néz rajta végig.*
- Mindenhol ilyen könnyen megszeretteted magad? *Maga elé húzza a rumot, de a második tálat már nem tudja hová tenni, vagy túl éhes a másik, vagy neki szánta, de akkor, ha nem is „illendő”, nem fogja elfogyasztani. Még az illat sem készteti korgásra az egyébként üres gyomrát. *
- Egészség. *Hátrébb dől a széken és csendben marad, amíg megeszi a másik, tekintetét addig inkább az ablakon túli világra szegezi. Ilyen tempóval nem fog soká tartani az étkezés. Ha befejezte, az asztalra könyököl, majd másik kezével megfogja a pohárkát. *
- Szóval? *Nem türelmetlen, de akár bele is kezdhetne a hosszúéletű a meséjébe. Kérdése után, ha már a levestől helyrejött férfigyomor újra felkészült arra, hogy ismét tönkre menjen, fel is emeli a poharat és minden ízlelgetést mellőzve hanyagul önti le a torkán a rumot, majd visszaemeli az aranyakat a hasonló szemekre.*
*Egy pillanatra kiül a döbbent grimasz az arcára, amikor Lazziar előtt sétál az asztalhoz. Ha amaz nem látja, nem érdekli, hogy mi van a tekintetére írva. Illendőségről beszélni a nemrégiben történtek fényében szerinte kár. Nincs szüksége maga elé védőhálóra, de csak előreeresztette egy kétes kinézetű kocsmában a másik, hogy ne kapjon még egyet valaki mástól is. Talán kettejüknek mást ad a jelentés, de lévén tényleg egy lecsúszott úri ficsúrnak tűnik a férfi, így ráhagyja. Bár egyre kevésbé tűnik eshetőségnek, hogy egy vérvonalból valóak. A mágia sem tudja kiűzni az ilyesfajta származást, ő pedig ha a szüleinek kilétében nem, de a neveltetésében biztos. Nem eltartott kisujjal fogta a csészét, hanem mérget csempészett bele. *
- Azt is hozhatsz mellé. *Vonja meg a vállát, ha nem is látszik rajta, a szavakból érezhető, hogy csak szórakozik. Ha a kedve nem is látványosan jó, annyira már felengedett, hogy ennyit megengedhet. Persze egy mellékelt vigyorral egyértelműbb lenne.
Már ülve szemléli a másikat. Csodálkozik, hogy ő az első, aki ma ellátta a baját, de valamiért képes kedvelni is az ilyen alakokat, ha ez nem is jelent többet annál, hogy talán ő ma már nem fogja megismételni. Persze kinézi belőle, hogy tud tenni érte, hogy mégis, de most erősebb a vágy, hogy még biztosabb legyen abban, hogy a világon semmi köze nincs ehhez a fajtárshoz. Az persze nem hátrány, hogyha megtudja, miben mesterkedik a kikötőben a férfi. A jelenetet látva, újra közönyössé válnak a vonásai, s amikor visszatér a két kupicával, na meg a két tál levessel akkor csak szemeit mozgatva néz rajta végig.*
- Mindenhol ilyen könnyen megszeretteted magad? *Maga elé húzza a rumot, de a második tálat már nem tudja hová tenni, vagy túl éhes a másik, vagy neki szánta, de akkor, ha nem is „illendő”, nem fogja elfogyasztani. Még az illat sem készteti korgásra az egyébként üres gyomrát. *
- Egészség. *Hátrébb dől a széken és csendben marad, amíg megeszi a másik, tekintetét addig inkább az ablakon túli világra szegezi. Ilyen tempóval nem fog soká tartani az étkezés. Ha befejezte, az asztalra könyököl, majd másik kezével megfogja a pohárkát. *
- Szóval? *Nem türelmetlen, de akár bele is kezdhetne a hosszúéletű a meséjébe. Kérdése után, ha már a levestől helyrejött férfigyomor újra felkészült arra, hogy ismét tönkre menjen, fel is emeli a poharat és minden ízlelgetést mellőzve hanyagul önti le a torkán a rumot, majd visszaemeli az aranyakat a hasonló szemekre.*
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 891-910