Kikötő - Rumos Rókalyuk
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
<< Előző oldal - Mostani oldal: 38 (741. - 760. üzenet)Oldal váltása: - Következő oldal >>
760. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2025-08-24 21:31:37
Üzenet elküldve: 2025-08-24 21:31:37
Rang: Játékos
IC üzenetek: 29
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 29
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Arany a porban- az emeleten//
*Minden lélek felemelhető a koszos, büdös, szennyezett sárból, ami nap, mint nap temeti el polgárok tucatjait. Sohasem volt lehetetlen segítőkezet nyújtani, nem azért nem teszi meg manapság már senki, mert annyira nehéz volna. Azért nem cselekednek, azok akik jelenleg nem süllyedtek el, mert sohasem lehet tudni mit húzol ki az évek óta rakódó homok és stressz alól. Vad lesz? Élettelen? Hálátlan? Bármi várhat odalent a felszín alatt, és abba, abba bizony már nincs beleszólásod. Az, ami rád fog várni, csak a másik belső erején áll, hogy túlélte-e a sorsát fejben is. Ez az a részlet, ami miatt óvatosan kell eljárni, ez az ami miatt Nael sem vár túl sokat a másiktól. Persze elképzelte vajon mi fog következni, voltak számára realisztikusnak tűnő lehetőségek a lelki szemei előtt, de végső soron tudja, hogy semmi sem készítheti fel az igazságra. Ilyen a személyiség, valami mérhetetlenül izgalmas és veszélyes dolog. Valami egészen kiszámíthatatlan, bármi várhat rá ez az idegen férfi felől. Bárki lehet ez az idegen. És amíg a sokk le nem ülepedik, addig nincs értelme megpróbálni látni a másikat. Zsákbamacskát hozott most a saját fejére, még akkor is, ha az csinos kis külsővel érkezett.*
*Mikor becsukódik az ajtó, nem tudja hátra-e nézzen. Talán egyszerűbb megvárni, míg kimászik magától a macska. Könnyebb közben nem nézni. De bárcsak megtette volna! Talán akkor nem lepődött volna meg annyira, ami már sokkal veszélyesebb lehet a tudás hiányánál. Lau, úgy törik ki zsákjából, mint egy aranyló sárkány, ami készen áll repülni és játszadozni az égen. Nevetése azonnal megfordulásra készteti Arpbilt. Nem is tudja mikor látott utoljára, ilyen életenergiát a sajátján kívül, ha valaha is látott ilyet felnőtt emberen. A másik hatalmas, kitörő boldogsága rá is ragályosan hat, az arcára egyre és egyre nagyobb mosoly festődik fel, hitetlenkedő, ahogy a szőkeséget nézi*
- Nael, Lionael Arpbil *mutatkozik be letaglózva, szemeit egy pillanatra sem veszi le az össze-vissza beszélő fél-elfről. Az első hangoktól kezdve szórakoztatja és a lábáról lesöpri őt Laut, de kis híján örökre beléfojtja a szót, amikor az ő istenítésébe kezd. A csóknál, a kelletenél erősebben ragadja meg a kilincset a férfi, első támaszpontként amit hirtelen talál. Az arca megremeg. A szíve üteme ismét valami gyorsra zendít. Aztán a mosolya még szélesebben tér vissza. Amikor a másik már arról beszél, hogy testőrnek kéne felfogadnia Lionaelt, addigra már őszintén és hangosan nevet a férfi. Nem a szokásos gúnnyal vagy rövid meglepetséggel, nem, tényleg, őszintén még a könnye is majdnem kicsordul, annyira nevetni kezd*
- Én inkább nem rohannék előre semmivel, de biztosíthatlak, borzalmas testőr lennék. Azoknak tilos bajba keveredni, én pedig túlságosan szeretem a bajt. *Válasza sejtelmes, nem tudni pontosan mit is ért az a bizonyos „baj” alatt. Mindeközben még mindig, egy pillanatra sem veszi le a szemét az előtte állóról. Csak mosolyogva figyeli. Bár mosolya minden perc elteltével egy kicsit más. Most inkább provokatív* Lehet, hogy megvédenélek, de kétszer annyitól kéne. Elbírnál annyit, aranyfiú? Úgy tűnt elég gyorsan tudod szedni a lábad... De mennyi elől menekülsz? Mi az, amiért nem kedvelik erre sem a „magadfajtát”? Lopsz? Csalsz? Elszeretted az üldöződ feleségét? *Lionael szemei pletykára éhesen villannak meg. Dramatikusan sétál közelebb minden elhangzott kérdés végén, míg nem az ágyon ücsörgő férfitól alig csak egy méterre áll meg, kíváncsian, kissé lehajolva hozzá, mintha csak egy kihallgatás volna ez a beszélgetés, csak nem egy fapofájú alakkal* Hidd el, én aztán tudom, hogy nagyon csúnya dolgot kell csinálni ahhoz, hogy valaki így fusson utánad. Mit tettél?
//Arany a porban- az emeleten//
*Minden lélek felemelhető a koszos, büdös, szennyezett sárból, ami nap, mint nap temeti el polgárok tucatjait. Sohasem volt lehetetlen segítőkezet nyújtani, nem azért nem teszi meg manapság már senki, mert annyira nehéz volna. Azért nem cselekednek, azok akik jelenleg nem süllyedtek el, mert sohasem lehet tudni mit húzol ki az évek óta rakódó homok és stressz alól. Vad lesz? Élettelen? Hálátlan? Bármi várhat odalent a felszín alatt, és abba, abba bizony már nincs beleszólásod. Az, ami rád fog várni, csak a másik belső erején áll, hogy túlélte-e a sorsát fejben is. Ez az a részlet, ami miatt óvatosan kell eljárni, ez az ami miatt Nael sem vár túl sokat a másiktól. Persze elképzelte vajon mi fog következni, voltak számára realisztikusnak tűnő lehetőségek a lelki szemei előtt, de végső soron tudja, hogy semmi sem készítheti fel az igazságra. Ilyen a személyiség, valami mérhetetlenül izgalmas és veszélyes dolog. Valami egészen kiszámíthatatlan, bármi várhat rá ez az idegen férfi felől. Bárki lehet ez az idegen. És amíg a sokk le nem ülepedik, addig nincs értelme megpróbálni látni a másikat. Zsákbamacskát hozott most a saját fejére, még akkor is, ha az csinos kis külsővel érkezett.*
*Mikor becsukódik az ajtó, nem tudja hátra-e nézzen. Talán egyszerűbb megvárni, míg kimászik magától a macska. Könnyebb közben nem nézni. De bárcsak megtette volna! Talán akkor nem lepődött volna meg annyira, ami már sokkal veszélyesebb lehet a tudás hiányánál. Lau, úgy törik ki zsákjából, mint egy aranyló sárkány, ami készen áll repülni és játszadozni az égen. Nevetése azonnal megfordulásra készteti Arpbilt. Nem is tudja mikor látott utoljára, ilyen életenergiát a sajátján kívül, ha valaha is látott ilyet felnőtt emberen. A másik hatalmas, kitörő boldogsága rá is ragályosan hat, az arcára egyre és egyre nagyobb mosoly festődik fel, hitetlenkedő, ahogy a szőkeséget nézi*
- Nael, Lionael Arpbil *mutatkozik be letaglózva, szemeit egy pillanatra sem veszi le az össze-vissza beszélő fél-elfről. Az első hangoktól kezdve szórakoztatja és a lábáról lesöpri őt Laut, de kis híján örökre beléfojtja a szót, amikor az ő istenítésébe kezd. A csóknál, a kelletenél erősebben ragadja meg a kilincset a férfi, első támaszpontként amit hirtelen talál. Az arca megremeg. A szíve üteme ismét valami gyorsra zendít. Aztán a mosolya még szélesebben tér vissza. Amikor a másik már arról beszél, hogy testőrnek kéne felfogadnia Lionaelt, addigra már őszintén és hangosan nevet a férfi. Nem a szokásos gúnnyal vagy rövid meglepetséggel, nem, tényleg, őszintén még a könnye is majdnem kicsordul, annyira nevetni kezd*
- Én inkább nem rohannék előre semmivel, de biztosíthatlak, borzalmas testőr lennék. Azoknak tilos bajba keveredni, én pedig túlságosan szeretem a bajt. *Válasza sejtelmes, nem tudni pontosan mit is ért az a bizonyos „baj” alatt. Mindeközben még mindig, egy pillanatra sem veszi le a szemét az előtte állóról. Csak mosolyogva figyeli. Bár mosolya minden perc elteltével egy kicsit más. Most inkább provokatív* Lehet, hogy megvédenélek, de kétszer annyitól kéne. Elbírnál annyit, aranyfiú? Úgy tűnt elég gyorsan tudod szedni a lábad... De mennyi elől menekülsz? Mi az, amiért nem kedvelik erre sem a „magadfajtát”? Lopsz? Csalsz? Elszeretted az üldöződ feleségét? *Lionael szemei pletykára éhesen villannak meg. Dramatikusan sétál közelebb minden elhangzott kérdés végén, míg nem az ágyon ücsörgő férfitól alig csak egy méterre áll meg, kíváncsian, kissé lehajolva hozzá, mintha csak egy kihallgatás volna ez a beszélgetés, csak nem egy fapofájú alakkal* Hidd el, én aztán tudom, hogy nagyon csúnya dolgot kell csinálni ahhoz, hogy valaki így fusson utánad. Mit tettél?
759. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2025-08-24 12:48:43
Üzenet elküldve: 2025-08-24 12:48:43
Rang: Játékos
IC üzenetek: 46
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 46
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Arany a porban – az emeleten//
*Lau férfiasságát nehéz megsérteni – ehhez túl sok éve edződött már. Gyerekkora óta hozzászokott, hogy környezete folyamatosan próbálja megtörni, serdülő- és felnőttkorában pedig szinte minden napja arról szólt, hogy mások egoját legyezgette, mások vágyainak, fétiseinek felelt meg. Idomulással, türelemmel, kompromisszummal – és némi mazochizmussal. Túlélte. Ez pedig elég ahhoz, hogy pár pikírt megjegyzés leperegjen róla.
Ahogy beérnek a szobába, és megmentője a zárral és a torlasszal bíbelődik, Lau boldog, artikulátlan hangon kurjant, ledobja dolmányát az ágyra, szőke hajába túr, és összeborzolja. Gyermekien megperdül tengelye körül, majd csilingelő nevetésben tör ki – így engedi ki a menekülés feszültségét, így csúcsosodik ki az adrenalinfröccs, amely eddig a biztonságig hajtotta.*
- Köszönöm, kedves… *egy pillanatra összevonja szemöldökét, mert rájön, hogy nem tudja a férfi nevét, végül áthidalja a dolgot:* …uram! Igen, elég lesz!
*Laza legyintéssel nyomatékosítja a torlaszra vonatkozó kérdésre adott válaszát, arcán pedig felragyog az üldözés utáni eufória.*
- Köszönöm, köszönöm… meg tudnám csókolni, olyan hálás vagyok!
*Bevett szófordulat, nem gondolja komolyan – de nem is zárja ki a lehetőséget. Valóban felmerül benne, hogy odalépjen és nyomjon egy cuppanóst megmentője arcára. Persze tudja: ezért a legtöbb férfi akkora jobbost verne le neki, hogy kirepülne a mocskos macskakőre. Ezért inkább fel-le járkál az apró szobában, és hangosan visszajátssza az eseményeket, mintha a fekete hajú idegen nem élte volna át őket sokkal higgadtabban.*
- Lefagytam, ez nem vitás. De csak mert nem volt hova menekülnöm, és hát… itt se kedvelnek túlzottan. Lenézik a magamfajtát. De te! Hűűha, benned aztán van lélekjelenlét. *elismerően néz Lionaelre.* Egy szavad sem volt, csak kiperkáltad azt a húsz aranyat – a kocsmárosnénak ideje sem maradt kérdezni. Nem is tudom, hogy hálálhatnám meg. Fantasztikus voltál. Fel kéne, hogy fogadjalak testőrnek!
*Lelkesedése sodorja, és csak késve veszi észre, hogy még nem válaszolt a férfi kérdésére. A hímkurvás megjegyzést figyelmen kívül hagyja. Nem sérti, hisz igaz, de nem tudja, mennyire kéne szégyellnie magát előtte. Egyelőre inkább a lényeget közli.*
- Nő? Nem, nem nő elől menekültem. Férfi volt. És nem volt boldog.
* Miután letudta a választ, Lau végre rendbe szedi magát. Határozott mozdulatokkal begombolja ingét a mellkasa közepéig, nadrágját helyére rögzíti, majd a vásznat gondosan betűri. Megrázza magát, végigsimít öltözékén, igazít, hogy minden kényelmesen és mutatósan álljon. Végül, de nem utolsósorban kócos, csapzott, dús szőke tincseit igyekszik tükör nélkül, ujjaival kisimítani. Mielőtt lehuppanna az ágy szélére, ösztönösen az ajtóra pillant, fülel, mintha még mindig hallaná üldözője lépteit a folyosón – de csak a saját heves szívdobbanásai verik vissza a csendet. Mikor végül helyet foglal, ujjaiban apró remegést vesz észre. Gyorsan ökölbe szorítja, majd combjára simítja tenyerét, mintha ezzel el is tudná tüntetni.
Eközben egy pillanatra sem veszi le a szemét a férfiról. Most először van ideje rendesen megszemlélni: markos, jóvágású, hosszú, derékig érő hollófekete hajjal – párját ritkítja a környéken. Lau tekintetét azonban leginkább a szeme sarkába dörzsölt korom köti le, mintha mágikus pecsét volna. Szinte megbabonázva fonja össze jégkék tekintetét a másikéval. Várja a következő kérdést – immár felöltözve, s a helyzethez mérten biztonságban.*
//Arany a porban – az emeleten//
*Lau férfiasságát nehéz megsérteni – ehhez túl sok éve edződött már. Gyerekkora óta hozzászokott, hogy környezete folyamatosan próbálja megtörni, serdülő- és felnőttkorában pedig szinte minden napja arról szólt, hogy mások egoját legyezgette, mások vágyainak, fétiseinek felelt meg. Idomulással, türelemmel, kompromisszummal – és némi mazochizmussal. Túlélte. Ez pedig elég ahhoz, hogy pár pikírt megjegyzés leperegjen róla.
Ahogy beérnek a szobába, és megmentője a zárral és a torlasszal bíbelődik, Lau boldog, artikulátlan hangon kurjant, ledobja dolmányát az ágyra, szőke hajába túr, és összeborzolja. Gyermekien megperdül tengelye körül, majd csilingelő nevetésben tör ki – így engedi ki a menekülés feszültségét, így csúcsosodik ki az adrenalinfröccs, amely eddig a biztonságig hajtotta.*
- Köszönöm, kedves… *egy pillanatra összevonja szemöldökét, mert rájön, hogy nem tudja a férfi nevét, végül áthidalja a dolgot:* …uram! Igen, elég lesz!
*Laza legyintéssel nyomatékosítja a torlaszra vonatkozó kérdésre adott válaszát, arcán pedig felragyog az üldözés utáni eufória.*
- Köszönöm, köszönöm… meg tudnám csókolni, olyan hálás vagyok!
*Bevett szófordulat, nem gondolja komolyan – de nem is zárja ki a lehetőséget. Valóban felmerül benne, hogy odalépjen és nyomjon egy cuppanóst megmentője arcára. Persze tudja: ezért a legtöbb férfi akkora jobbost verne le neki, hogy kirepülne a mocskos macskakőre. Ezért inkább fel-le járkál az apró szobában, és hangosan visszajátssza az eseményeket, mintha a fekete hajú idegen nem élte volna át őket sokkal higgadtabban.*
- Lefagytam, ez nem vitás. De csak mert nem volt hova menekülnöm, és hát… itt se kedvelnek túlzottan. Lenézik a magamfajtát. De te! Hűűha, benned aztán van lélekjelenlét. *elismerően néz Lionaelre.* Egy szavad sem volt, csak kiperkáltad azt a húsz aranyat – a kocsmárosnénak ideje sem maradt kérdezni. Nem is tudom, hogy hálálhatnám meg. Fantasztikus voltál. Fel kéne, hogy fogadjalak testőrnek!
*Lelkesedése sodorja, és csak késve veszi észre, hogy még nem válaszolt a férfi kérdésére. A hímkurvás megjegyzést figyelmen kívül hagyja. Nem sérti, hisz igaz, de nem tudja, mennyire kéne szégyellnie magát előtte. Egyelőre inkább a lényeget közli.*
- Nő? Nem, nem nő elől menekültem. Férfi volt. És nem volt boldog.
* Miután letudta a választ, Lau végre rendbe szedi magát. Határozott mozdulatokkal begombolja ingét a mellkasa közepéig, nadrágját helyére rögzíti, majd a vásznat gondosan betűri. Megrázza magát, végigsimít öltözékén, igazít, hogy minden kényelmesen és mutatósan álljon. Végül, de nem utolsósorban kócos, csapzott, dús szőke tincseit igyekszik tükör nélkül, ujjaival kisimítani. Mielőtt lehuppanna az ágy szélére, ösztönösen az ajtóra pillant, fülel, mintha még mindig hallaná üldözője lépteit a folyosón – de csak a saját heves szívdobbanásai verik vissza a csendet. Mikor végül helyet foglal, ujjaiban apró remegést vesz észre. Gyorsan ökölbe szorítja, majd combjára simítja tenyerét, mintha ezzel el is tudná tüntetni.
Eközben egy pillanatra sem veszi le a szemét a férfiról. Most először van ideje rendesen megszemlélni: markos, jóvágású, hosszú, derékig érő hollófekete hajjal – párját ritkítja a környéken. Lau tekintetét azonban leginkább a szeme sarkába dörzsölt korom köti le, mintha mágikus pecsét volna. Szinte megbabonázva fonja össze jégkék tekintetét a másikéval. Várja a következő kérdést – immár felöltözve, s a helyzethez mérten biztonságban.*
758. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2025-08-24 01:28:32
Üzenet elküldve: 2025-08-24 01:28:32
Rang: Játékos
IC üzenetek: 29
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 29
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Arany a porban//
*A férfi szemöldöke a magasba szalad, ahogy látszólag a másik férfiasságát nem sérti meg a pimasz, szokásos megjegyzéseivel. ~A szobában akar elkezdeni ordítozni velem?~ Jobb híján más nem jut az eszébe. Nem szereti bevallani, de mindig is imádta azt az önteltséget, ami a férfiakból árad és hozzá van szokva, hogy már – már minden egynemű társával versenyt csinál abból, hogy ki tudja jobban kihívni a másik törékeny kis egoját arra, hogy bizonyítani próbáljon. Olyan nincs, hogy egy férfi ne csináljon mindenből versenyt onnantól kezdve, hogy kijött az anyjából! Így Lauval kapcsolatban sem ringatja magát hamis képzetekbe. Előbb vagy utóbb, de magához fog térni a másik, és akkor lesz csak igazán gyönyörű, amikor heves lesz és elő.*
*Nael pedig addig előremegy a szobához. Gyorsan halad felfelé, hogy maga nyissa ki a zárat. Tekintve, hogy a szőkeség nem úgy tűnik, hogy olyan állapotban volna, ahol működnének a kezei egy kulcselforgatáshoz. Más különben megkaphatta volna a kulcsot, Arpbilt nem igazán érdekli az ilyesmi, csak így gyorsabb volt. Sokkal gyorsabb, és a gyorsaságra látszólag most szükségük volt. A felfelé haladó léptek megnyikorgatják a régi padlót, de egyébként hangtalanul megy végbe Lau menekítése. Akár a szél is rezegtethetné a hely elhasználódott, szűkös kis lépcsőjét, semmi sem hívja már itt fel rájuk a figyelmet. Egyedül Lionael szívdobogása hangos, amióta csak berontott a másik férfi ebbe a pöcegödörbe, ő pedig meglátta a testét. Ez az információ viszont titok marad a Rumos Rókalyuk minden tartózkodója előtt. Így hát nem, csak csendes, de biztonságos is a menekítés. Mikor Lionael végez, hátranéz és látja, hogy a másik még most is siet felfelé a köztük lévő fokokon, és szemlátomást nagyon kiborult állapotban, továbbra is. Észreveszi a saját testükbe maró kezeket és a görcsös vállakat, és egyre inkább elgondolkozik azon, hogy bármelyik pillanatban bekapcsolhat előtte a társasága halj vagy támadj, ősi ösztöne. Nem tűnik úgy, mintha teljesen ép eszénél lenne, bármennyire is drága még így megtépázva is a külseje. Ettől függetlenül előre engedi őt a szobába, ő pedig aztán utána lép be. Kulcsra zárja az ajtót, a kulcsot pedig a zárban hagyja. Információnak híján, úgy dönt jobb biztosra menni és egy közeli, könnyebben elmozdítható bútor darabot az ajtó elé torlaszol. Bármi is üldözte a másikat, biztosan rosszabb, ha betör a szobában, minthogy a másikkal ragad egyben. Őt még talán le tudná vinni harcban. ~Talán élvezném is~ fut át a fején, még pont mielőtt a szíve lassan visszaáll a normálisra*
- Ennyi torlasz elég lesz? *Kérdezi a másikat, de aztán úgy dönt nem ma fog elkezdeni megpróbálni köntörfalazni* Ki a fasz elől menekülsz? Csak nem drágállta a hímkurva szolgáltatásokat? *Lionael a prostitúció megemlítésével igazából, csak viccel. Egy a szokásos pofátlan, szándékosan bosszantó megjegyzései közül, amikor nem tudja, ha esetlegesen igazságra tapint* Tudod azzal, ahogy berontottál a hely ajtaján, még el is mentél volna egynek. Milyen nő elől iszkoltál ilyen sebesen? *Kérdése szándékos. Tudni akarja, hogy ha férfivel lehet dolguk. Azt pedig még jobban, hogy vajon miért... ~Vajon miért?~*
//Arany a porban//
*A férfi szemöldöke a magasba szalad, ahogy látszólag a másik férfiasságát nem sérti meg a pimasz, szokásos megjegyzéseivel. ~A szobában akar elkezdeni ordítozni velem?~ Jobb híján más nem jut az eszébe. Nem szereti bevallani, de mindig is imádta azt az önteltséget, ami a férfiakból árad és hozzá van szokva, hogy már – már minden egynemű társával versenyt csinál abból, hogy ki tudja jobban kihívni a másik törékeny kis egoját arra, hogy bizonyítani próbáljon. Olyan nincs, hogy egy férfi ne csináljon mindenből versenyt onnantól kezdve, hogy kijött az anyjából! Így Lauval kapcsolatban sem ringatja magát hamis képzetekbe. Előbb vagy utóbb, de magához fog térni a másik, és akkor lesz csak igazán gyönyörű, amikor heves lesz és elő.*
*Nael pedig addig előremegy a szobához. Gyorsan halad felfelé, hogy maga nyissa ki a zárat. Tekintve, hogy a szőkeség nem úgy tűnik, hogy olyan állapotban volna, ahol működnének a kezei egy kulcselforgatáshoz. Más különben megkaphatta volna a kulcsot, Arpbilt nem igazán érdekli az ilyesmi, csak így gyorsabb volt. Sokkal gyorsabb, és a gyorsaságra látszólag most szükségük volt. A felfelé haladó léptek megnyikorgatják a régi padlót, de egyébként hangtalanul megy végbe Lau menekítése. Akár a szél is rezegtethetné a hely elhasználódott, szűkös kis lépcsőjét, semmi sem hívja már itt fel rájuk a figyelmet. Egyedül Lionael szívdobogása hangos, amióta csak berontott a másik férfi ebbe a pöcegödörbe, ő pedig meglátta a testét. Ez az információ viszont titok marad a Rumos Rókalyuk minden tartózkodója előtt. Így hát nem, csak csendes, de biztonságos is a menekítés. Mikor Lionael végez, hátranéz és látja, hogy a másik még most is siet felfelé a köztük lévő fokokon, és szemlátomást nagyon kiborult állapotban, továbbra is. Észreveszi a saját testükbe maró kezeket és a görcsös vállakat, és egyre inkább elgondolkozik azon, hogy bármelyik pillanatban bekapcsolhat előtte a társasága halj vagy támadj, ősi ösztöne. Nem tűnik úgy, mintha teljesen ép eszénél lenne, bármennyire is drága még így megtépázva is a külseje. Ettől függetlenül előre engedi őt a szobába, ő pedig aztán utána lép be. Kulcsra zárja az ajtót, a kulcsot pedig a zárban hagyja. Információnak híján, úgy dönt jobb biztosra menni és egy közeli, könnyebben elmozdítható bútor darabot az ajtó elé torlaszol. Bármi is üldözte a másikat, biztosan rosszabb, ha betör a szobában, minthogy a másikkal ragad egyben. Őt még talán le tudná vinni harcban. ~Talán élvezném is~ fut át a fején, még pont mielőtt a szíve lassan visszaáll a normálisra*
- Ennyi torlasz elég lesz? *Kérdezi a másikat, de aztán úgy dönt nem ma fog elkezdeni megpróbálni köntörfalazni* Ki a fasz elől menekülsz? Csak nem drágállta a hímkurva szolgáltatásokat? *Lionael a prostitúció megemlítésével igazából, csak viccel. Egy a szokásos pofátlan, szándékosan bosszantó megjegyzései közül, amikor nem tudja, ha esetlegesen igazságra tapint* Tudod azzal, ahogy berontottál a hely ajtaján, még el is mentél volna egynek. Milyen nő elől iszkoltál ilyen sebesen? *Kérdése szándékos. Tudni akarja, hogy ha férfivel lehet dolguk. Azt pedig még jobban, hogy vajon miért... ~Vajon miért?~*
757. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2025-08-24 00:00:35
Üzenet elküldve: 2025-08-24 00:00:35
Rang: Játékos
IC üzenetek: 46
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 46
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Arany a porban//
*Dermedtségéből egy sötét idegen olvasztja ki. Launak nincs alkalma részletesen végigmérni a férfit, mert szíve még mindig agresszívan dörömböl mellkasában. Annyit fog fel, hogy körülbelül egymagasak, és színezetük szinte teljes ellentétje egymásnak. Hollófekete és hamvasszőke. Külsejéből ennyi marad meg első körben Lau fejében. Energiájából viszont annál több. Határozott, már-már domináns kisugárzása és cselekvőképessége a pillanat tört része alatt is lehengerli a selyemfiút. Mintha nem is saját döntését hozná meg, mikor engedelmesen bólint. Ahogy tudatosítja saját mozdulatát, és felfogja, hogy mire mond igent, egy pillanatra megtorpan és még egyszer utoljára körülnéz. Pillantása a főbejáratra vándorol, ahonnan másodperceken belül üldözőjére számíthat. Mintha tényleg hallana valami neszt kintről – dobogó lépteket és alkoholittas erőlködést –, de lehet, hogy csak képzelődik. Fejét megmentője felé fordítja, és megismétli bólintását.*
- Menjünk. *Szavakkal is megerősíti – illetve egyetlen szóval, zihálva. A hálálkodás majd érkezik, amikor már némileg biztonságban érzi magát. Ugyanúgy, ahogy az öltözködés is. Mielőtt elindulna az emeletre – feltehetőleg a férfi nyomában, hacsak a másik előre nem engedi – a fiatal fél-elf visszarántja vállára félrecsúszott ingét. Lau sajnos túl jól ismeri ezt a pöcegödröt, tudja merre vannak a szobák.
Amikor belépnek a sarokból nyíló ajtón, és az becsukódik mögöttük, Launridan egyből megkönnyebbül. Félő azonban, hogy ez hamis illúzió. Mi van, ha már itt van a nyomában? Mi van, ha a kocsmáros kiadja őt? Meg tudja védeni ez az idegen? Meg akarja egyáltalán? Ujjai akaratlanul is ökölbe szorulnak, majd tenyerét combjára simítja, hogy észrevétlenül kiengedje a feszültséget. Fogai röviden alsó ajkába harapnak, míg hallgatózik, nem követi-e őket valaki. Mikor enyhén hegyes fülei csak csenddel találkoznak, ráébred, hogy kettesben maradt megmentőjével. Némi feszengéssel sétál fel vele az emeletre, közben hátra-hátra kémlel, hogy megbizonyosodjon róla, továbbra sem követi őket senki. A szoba ajtajánál állva döbben rá, hogy hiányos az öltözéke. Önkénytelenül összehúzza magán az inget. A sötéthajú idegen jelenléte egyszerre nyugtatja meg… és valamiért szorongással tölti el. Ám ezzel most nincs ideje foglalkozni. Várja, hogy a másik kinyissa a szobát, és végre tényleg a helyzethez mért legnagyobb biztonságban lehessen.*
//Arany a porban//
*Dermedtségéből egy sötét idegen olvasztja ki. Launak nincs alkalma részletesen végigmérni a férfit, mert szíve még mindig agresszívan dörömböl mellkasában. Annyit fog fel, hogy körülbelül egymagasak, és színezetük szinte teljes ellentétje egymásnak. Hollófekete és hamvasszőke. Külsejéből ennyi marad meg első körben Lau fejében. Energiájából viszont annál több. Határozott, már-már domináns kisugárzása és cselekvőképessége a pillanat tört része alatt is lehengerli a selyemfiút. Mintha nem is saját döntését hozná meg, mikor engedelmesen bólint. Ahogy tudatosítja saját mozdulatát, és felfogja, hogy mire mond igent, egy pillanatra megtorpan és még egyszer utoljára körülnéz. Pillantása a főbejáratra vándorol, ahonnan másodperceken belül üldözőjére számíthat. Mintha tényleg hallana valami neszt kintről – dobogó lépteket és alkoholittas erőlködést –, de lehet, hogy csak képzelődik. Fejét megmentője felé fordítja, és megismétli bólintását.*
- Menjünk. *Szavakkal is megerősíti – illetve egyetlen szóval, zihálva. A hálálkodás majd érkezik, amikor már némileg biztonságban érzi magát. Ugyanúgy, ahogy az öltözködés is. Mielőtt elindulna az emeletre – feltehetőleg a férfi nyomában, hacsak a másik előre nem engedi – a fiatal fél-elf visszarántja vállára félrecsúszott ingét. Lau sajnos túl jól ismeri ezt a pöcegödröt, tudja merre vannak a szobák.
Amikor belépnek a sarokból nyíló ajtón, és az becsukódik mögöttük, Launridan egyből megkönnyebbül. Félő azonban, hogy ez hamis illúzió. Mi van, ha már itt van a nyomában? Mi van, ha a kocsmáros kiadja őt? Meg tudja védeni ez az idegen? Meg akarja egyáltalán? Ujjai akaratlanul is ökölbe szorulnak, majd tenyerét combjára simítja, hogy észrevétlenül kiengedje a feszültséget. Fogai röviden alsó ajkába harapnak, míg hallgatózik, nem követi-e őket valaki. Mikor enyhén hegyes fülei csak csenddel találkoznak, ráébred, hogy kettesben maradt megmentőjével. Némi feszengéssel sétál fel vele az emeletre, közben hátra-hátra kémlel, hogy megbizonyosodjon róla, továbbra sem követi őket senki. A szoba ajtajánál állva döbben rá, hogy hiányos az öltözéke. Önkénytelenül összehúzza magán az inget. A sötéthajú idegen jelenléte egyszerre nyugtatja meg… és valamiért szorongással tölti el. Ám ezzel most nincs ideje foglalkozni. Várja, hogy a másik kinyissa a szobát, és végre tényleg a helyzethez mért legnagyobb biztonságban lehessen.*
756. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2025-08-23 23:13:21
Üzenet elküldve: 2025-08-23 23:13:21
Rang: Játékos
IC üzenetek: 29
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 29
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Arany a porban//
*És egyszer csak... A férfi soha el nem mondott imái meghallgatásra kerülnek. A kocsmárosné lehet, hogy nem ma bukik le szeretőjével, de kit érdekel az a házsártos öregasszony! A nő mellei nem azok, amin Lionael valaha is legeltetné a szemeit, főleg nem akkor, amikor egy olyan ínycsiklandó falat ront be a kocsmába, rászoruló tekintettel, mint ami éppen csak berontott a kocsmába! ~Azt a rohadt életbe~ Lionael agya leáll egy teljes pillanatra, úgy issza magába a látványt. A félmeztelen férfi látképe, a zihált külső, a begombolatlan nadrág, a szőke szőrcsík... A férfinak már semmi sem számít, a vér a fejéből egészen délre vándorol. A következő dolog, amit tesz, az teljesen egy ösztönlény cselekedete. Némán, kimért léptekkel közelíti meg a lefagyott aranyfiút. Egy pillanatra mélyen a szemébe néz, majd a pult mögött álló dolgozóhoz fordul. *
- Egy Szobát (2. emelet). Azt amelyik 20 aranyba kerül.
*Az efféle putrik előnye, hogy nem kérdezősködik senki sem sokat. Látja a csinos hölgy az urak sietségét és azonnal leakaszt egy kulcsot, amint megkapja a pénzét . Szemei unottak és életuntak, miközben odapasszolja a sötét hajú férfinak a zár nyitját, nem fizetik meg őt eléggé, hogy azzal foglalkozzon ki mit csinál errefelé*
- Ha bajt csinálnak, kifizetik. *Ennyivel figyelmeztet a nő, de Nael csak mosolyogva legyint vissza neki*
- Én? Hát tudod, hogy sosem csinálnék bajt! ~Csak úgy minden héten kétszer~
*Lionael Arpbil a rejtélyes idegen felé fordul*
- Felső emelet, aranyfiú. Gyere, mielőtt az életedre törnek! Szarul fest az a szép pofid.
//Arany a porban//
*És egyszer csak... A férfi soha el nem mondott imái meghallgatásra kerülnek. A kocsmárosné lehet, hogy nem ma bukik le szeretőjével, de kit érdekel az a házsártos öregasszony! A nő mellei nem azok, amin Lionael valaha is legeltetné a szemeit, főleg nem akkor, amikor egy olyan ínycsiklandó falat ront be a kocsmába, rászoruló tekintettel, mint ami éppen csak berontott a kocsmába! ~Azt a rohadt életbe~ Lionael agya leáll egy teljes pillanatra, úgy issza magába a látványt. A félmeztelen férfi látképe, a zihált külső, a begombolatlan nadrág, a szőke szőrcsík... A férfinak már semmi sem számít, a vér a fejéből egészen délre vándorol. A következő dolog, amit tesz, az teljesen egy ösztönlény cselekedete. Némán, kimért léptekkel közelíti meg a lefagyott aranyfiút. Egy pillanatra mélyen a szemébe néz, majd a pult mögött álló dolgozóhoz fordul. *
- Egy Szobát (2. emelet). Azt amelyik 20 aranyba kerül.
*Az efféle putrik előnye, hogy nem kérdezősködik senki sem sokat. Látja a csinos hölgy az urak sietségét és azonnal leakaszt egy kulcsot, amint megkapja a pénzét . Szemei unottak és életuntak, miközben odapasszolja a sötét hajú férfinak a zár nyitját, nem fizetik meg őt eléggé, hogy azzal foglalkozzon ki mit csinál errefelé*- Ha bajt csinálnak, kifizetik. *Ennyivel figyelmeztet a nő, de Nael csak mosolyogva legyint vissza neki*
- Én? Hát tudod, hogy sosem csinálnék bajt! ~Csak úgy minden héten kétszer~
*Lionael Arpbil a rejtélyes idegen felé fordul*
- Felső emelet, aranyfiú. Gyere, mielőtt az életedre törnek! Szarul fest az a szép pofid.
755. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2025-08-23 21:56:06
Üzenet elküldve: 2025-08-23 21:56:06
Rang: Játékos
IC üzenetek: 46
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 46
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Arany a porban//
*Hirtelen a semmiből kicsapódik a Rumos Rókalyuk főbejárata. Nem kell sok ész ahhoz, hogy a szemtanúk rájöjjenek, hogy a sebtében érkező hamvasszőke fél-elf nem jókedvében rúgta be az ajtót. A fiatal férfi szinte vágtat – olyan sietséggel, amit nem lehet másképp értelmezni, csak menekülésként. Nem is lassít a küszöbnél, egyenesen a vendégtérbe rohan.
Kócos haja csatakos, szoborszerű arcán riadt kifejezés ül, homlokán izzadtságcseppek versenyeznek. Kezében sötétkék dolmányát szorongatja. Fehér, laza szabású inge alig bírja tartani a tempót gazdájával. Launak nem volt ideje begombolni, csak felkapta magára, így az anyag zaklatottan körül lengi szálkás felsőtestét, és folyvást lecsúszik vállairól. Fekete nadrágját sem sikerült rendesen felvennie, köldöke alatt szétnyílik, a férfi szabad kezével próbálja derekán tartani futás közben. Az alhasán futó szőkésbarna szőrsáv lágy, de kihívó vonalként húzódik nadrágja pereme alá. Arccsontja és álla vonala mellett ez a legférfiasabb elem Laun. Ruhadarabjai közül csak csizmái tartják magukat rendületlenül. A nagy sietségben már-már bántóan kopognak a kocsma viseltes padlóján.
A fél-elf a pult vonalába érve megtorpan és körbenéz, igyekszik felmérni a terepet, nem tudja merre meneküljön. Jégkék szemei kétségbeesetten keresik a megoldást. Az adrenalin csak úgy száguld ereiben, de az félelem miatt nem tud döntést hozni, ezért szinte megmerevedik az ivó közepén. Lábai gyökeret vertek, mintha a padlóhoz szögezték volna. Hangosan veszi a levegőt, csupasz mellkasa ütemesen emelkedik és süllyed. Szíve a fülében dobog, arcára az ijedtség mellett a könyörgés is megjelenik – így néz körbe a Rókalyuk nem túl népes társaságán. Egy kisebb csodára lenne szükség ahhoz, hogy megmeneküljön. Csodálkozik, hogy üldözője még nem érte utol, pedig Lau számára úgy tűnik, órák teltek el, amióta berontott a kocsmába.*
//Arany a porban//
*Hirtelen a semmiből kicsapódik a Rumos Rókalyuk főbejárata. Nem kell sok ész ahhoz, hogy a szemtanúk rájöjjenek, hogy a sebtében érkező hamvasszőke fél-elf nem jókedvében rúgta be az ajtót. A fiatal férfi szinte vágtat – olyan sietséggel, amit nem lehet másképp értelmezni, csak menekülésként. Nem is lassít a küszöbnél, egyenesen a vendégtérbe rohan.
Kócos haja csatakos, szoborszerű arcán riadt kifejezés ül, homlokán izzadtságcseppek versenyeznek. Kezében sötétkék dolmányát szorongatja. Fehér, laza szabású inge alig bírja tartani a tempót gazdájával. Launak nem volt ideje begombolni, csak felkapta magára, így az anyag zaklatottan körül lengi szálkás felsőtestét, és folyvást lecsúszik vállairól. Fekete nadrágját sem sikerült rendesen felvennie, köldöke alatt szétnyílik, a férfi szabad kezével próbálja derekán tartani futás közben. Az alhasán futó szőkésbarna szőrsáv lágy, de kihívó vonalként húzódik nadrágja pereme alá. Arccsontja és álla vonala mellett ez a legférfiasabb elem Laun. Ruhadarabjai közül csak csizmái tartják magukat rendületlenül. A nagy sietségben már-már bántóan kopognak a kocsma viseltes padlóján.
A fél-elf a pult vonalába érve megtorpan és körbenéz, igyekszik felmérni a terepet, nem tudja merre meneküljön. Jégkék szemei kétségbeesetten keresik a megoldást. Az adrenalin csak úgy száguld ereiben, de az félelem miatt nem tud döntést hozni, ezért szinte megmerevedik az ivó közepén. Lábai gyökeret vertek, mintha a padlóhoz szögezték volna. Hangosan veszi a levegőt, csupasz mellkasa ütemesen emelkedik és süllyed. Szíve a fülében dobog, arcára az ijedtség mellett a könyörgés is megjelenik – így néz körbe a Rókalyuk nem túl népes társaságán. Egy kisebb csodára lenne szükség ahhoz, hogy megmeneküljön. Csodálkozik, hogy üldözője még nem érte utol, pedig Lau számára úgy tűnik, órák teltek el, amióta berontott a kocsmába.*
754. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2025-08-23 18:26:20
Üzenet elküldve: 2025-08-23 18:26:20
Rang: Játékos
IC üzenetek: 29
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 29
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Arany a porban//
*Nael világ életében gyűlölte a lepukkant helyeket, de vannak ügyek, amiket csak az efféle ocsmány szállóknál lehet elintézni, és azokat is csak akkor, ha szerencséd van. Kutakodni kell a porban, kutakodni, mert az aranyáru míg nincs hatalom a kezedben, másképp nem fog a markodba keveredni, csak ezzel az ótvar munkával, a kutakodással. Suttogni kell, kockáztatni, sokszor magányosan távozni, egy monoklival az arcodon vagy holt részegen az inkább szívedben lakozó fájdalomtól. Undorító dolgok üthetik meg közben időnként az ember szemét, de hát a férfi egyelőre még erre kárhoztatott. ~Egynap úgyis mindez megváltozik~ gondolja magában miközben betér a jó öreg Rumos Rókalyukba. Fejét azonnal elönti az unalom, ahogy körbenéz és jelenleg egy alakot sem talál, aki megérné a fejfájást a bosszantáshoz. Elképzeli magában, hogy persze majd odamegy a nagydarab férfi mellé, akinek már inkább sárga, mint fehér az ingje, de az is hasig hússzaftos és majd kedvesen próbál vele csevegni... ~Nem, ennyire még nem vagyok kétségbeesett. Az én társaságom egy áldás kéne, hogy mások szemében legyen. Egy nap mindenki megfogja bánni, aki visszautasított vagy kinevetett! Könyörögni fognak, hogy álljak velük szóba. Addigra viszont biztosan lesz már valakim~ A férfi nagyot sóhajt, ahogy gondolatai végére ér. Elkezdi nézegetni a kínálatot. ~Akarok én inni? Nem, még nem kezdem el~ ujjaival babrálni kezd az egyik kemény faasztal lapján, ahová egyedül beült, és a sarokból figyel onnan mindent is mindenkit. ~Remélem legalább a kocsmárosné ma akarja megcsalni a kocsmárosát, azt igazán élvezném~ arcán szinte gonosz vigyor terül el. ~Ha nem történik egy ideig semmi, akkor csinálok valami rendetlenséget~*
//Arany a porban//
*Nael világ életében gyűlölte a lepukkant helyeket, de vannak ügyek, amiket csak az efféle ocsmány szállóknál lehet elintézni, és azokat is csak akkor, ha szerencséd van. Kutakodni kell a porban, kutakodni, mert az aranyáru míg nincs hatalom a kezedben, másképp nem fog a markodba keveredni, csak ezzel az ótvar munkával, a kutakodással. Suttogni kell, kockáztatni, sokszor magányosan távozni, egy monoklival az arcodon vagy holt részegen az inkább szívedben lakozó fájdalomtól. Undorító dolgok üthetik meg közben időnként az ember szemét, de hát a férfi egyelőre még erre kárhoztatott. ~Egynap úgyis mindez megváltozik~ gondolja magában miközben betér a jó öreg Rumos Rókalyukba. Fejét azonnal elönti az unalom, ahogy körbenéz és jelenleg egy alakot sem talál, aki megérné a fejfájást a bosszantáshoz. Elképzeli magában, hogy persze majd odamegy a nagydarab férfi mellé, akinek már inkább sárga, mint fehér az ingje, de az is hasig hússzaftos és majd kedvesen próbál vele csevegni... ~Nem, ennyire még nem vagyok kétségbeesett. Az én társaságom egy áldás kéne, hogy mások szemében legyen. Egy nap mindenki megfogja bánni, aki visszautasított vagy kinevetett! Könyörögni fognak, hogy álljak velük szóba. Addigra viszont biztosan lesz már valakim~ A férfi nagyot sóhajt, ahogy gondolatai végére ér. Elkezdi nézegetni a kínálatot. ~Akarok én inni? Nem, még nem kezdem el~ ujjaival babrálni kezd az egyik kemény faasztal lapján, ahová egyedül beült, és a sarokból figyel onnan mindent is mindenkit. ~Remélem legalább a kocsmárosné ma akarja megcsalni a kocsmárosát, azt igazán élvezném~ arcán szinte gonosz vigyor terül el. ~Ha nem történik egy ideig semmi, akkor csinálok valami rendetlenséget~*
753. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2025-08-15 21:51:41
Üzenet elküldve: 2025-08-15 21:51:41
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 258
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 258
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Vakmerő
//Ishala Hietzyl//
* Bár nem a legjobb emberismerők egyike, azért az ilyen mértékű hazugság még számára is egyértelmű. Látja, hogy valami nagyon nincs rendben, és egyelőre egy látható pánikban lévő fiatalt, illetve egy csapat erőszakos, erősen ittas, és éppen korsókat dobáló felnőttet lát. Nem nehéz döntenie, és oldalt választania. Higgadtan veszi kézbe az íját, és helyez egy nyilat az idegre. *
- Én a helyetekben nem dobálóznék, ha nem akartok tűpárnaként díszelegni. * Fenyegeti meg őket, miközben hátrálni kezd. Nem bánja, hogy végül a furcsa ízű, és szagú víz ott marad az asztalon. *
- Semmi baj, kölyök. Minden rendben lesz, amint kimegyünk innen. * Próbálja nyugtatni a csuklyást, és mögötte lépdel, továbbra is a csőcseléknek szegezve a fegyverét. *
- Vagy ha mégse, engem kapnak el előtted. Addig te elfuthatsz.
* Bár nem a legjobb emberismerők egyike, azért az ilyen mértékű hazugság még számára is egyértelmű. Látja, hogy valami nagyon nincs rendben, és egyelőre egy látható pánikban lévő fiatalt, illetve egy csapat erőszakos, erősen ittas, és éppen korsókat dobáló felnőttet lát. Nem nehéz döntenie, és oldalt választania. Higgadtan veszi kézbe az íját, és helyez egy nyilat az idegre. *
- Én a helyetekben nem dobálóznék, ha nem akartok tűpárnaként díszelegni. * Fenyegeti meg őket, miközben hátrálni kezd. Nem bánja, hogy végül a furcsa ízű, és szagú víz ott marad az asztalon. *
- Semmi baj, kölyök. Minden rendben lesz, amint kimegyünk innen. * Próbálja nyugtatni a csuklyást, és mögötte lépdel, továbbra is a csőcseléknek szegezve a fegyverét. *
- Vagy ha mégse, engem kapnak el előtted. Addig te elfuthatsz.
752. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2025-08-15 21:44:45
Üzenet elküldve: 2025-08-15 21:44:45
Rang: Játékos
IC üzenetek: 21
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 21
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Ishala Hietzyl//
*Nagyon rosszkor ébredt fel a démon, és ezt valószínűleg nagyon is jól tudja: azért csinálja. Amióta az árnyékába költözött az Árnyak Ura, mindent megtesz azért, hogy megkeserítse az életét. A szántókon a parasztcsaládtól is futva kellett menekülnie, mert az apa vasvillával tervezte felnyársalni őt, mint a démon fattyát.
Valószínűleg élvezi, hogy Vicknek nincs nyugta, vagy talán ez egy metódus, hogy végleg átvegye fölötte az irányítást. Nem tudja biztosan. Az az egy biztos, hogy nem maradhat itt.
~ Mit tegyek? ~
Vegyen ki egy szobát, és vonuljon el? Mi van, ha reggelre a fél kikötő itt várja, mint dühös csürhe, hogy elégessék? Menjen el egy szó nélkül? Talán. Talán ez a legjobb ötlet.*
- Igen, minden rendben.
*Szól foghíjról oda a kérdezősködő alaknak, és érzi, hogy szíve egyre hevesebben kalapál.
Mélyeket lélegzik, igyekszik nem hiperventillálni, mert az csak ront a helyzeten. Magára erőlteti a nyugodt arcot, csuklyáját még mélyebben az arcába húzza. Fejét előreszegi, és megindul a kijárat felé.
~ Egy, kettő, három, négy... ~
Számolgatja magában a padlóként szolgáló deszkalapokat, hogy figyelmét elterelje a pánikról. Csak reméli, hogy senki nem akarja feltartani.*
*Nagyon rosszkor ébredt fel a démon, és ezt valószínűleg nagyon is jól tudja: azért csinálja. Amióta az árnyékába költözött az Árnyak Ura, mindent megtesz azért, hogy megkeserítse az életét. A szántókon a parasztcsaládtól is futva kellett menekülnie, mert az apa vasvillával tervezte felnyársalni őt, mint a démon fattyát.
Valószínűleg élvezi, hogy Vicknek nincs nyugta, vagy talán ez egy metódus, hogy végleg átvegye fölötte az irányítást. Nem tudja biztosan. Az az egy biztos, hogy nem maradhat itt.
~ Mit tegyek? ~
Vegyen ki egy szobát, és vonuljon el? Mi van, ha reggelre a fél kikötő itt várja, mint dühös csürhe, hogy elégessék? Menjen el egy szó nélkül? Talán. Talán ez a legjobb ötlet.*
- Igen, minden rendben.
*Szól foghíjról oda a kérdezősködő alaknak, és érzi, hogy szíve egyre hevesebben kalapál.
Mélyeket lélegzik, igyekszik nem hiperventillálni, mert az csak ront a helyzeten. Magára erőlteti a nyugodt arcot, csuklyáját még mélyebben az arcába húzza. Fejét előreszegi, és megindul a kijárat felé.
~ Egy, kettő, három, négy... ~
Számolgatja magában a padlóként szolgáló deszkalapokat, hogy figyelmét elterelje a pánikról. Csak reméli, hogy senki nem akarja feltartani.*
751. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2025-08-15 21:36:43
Üzenet elküldve: 2025-08-15 21:36:43
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 258
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 258
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Vakmerő
//Ishala Hietzyl//
* Ishala tudja, hogy a hosszú élet titka az, hogy a saját dolgával törődik, és máséval nem igazán. Éppen ezért nem is nézelődik az ivóban, csak a kupájára tapasztja tekintetét. Persze ezzel ellenkezőleg viszont nagyon is fülel, minden apró neszt próbál kiszűrni, és ha megnyikordul a padló a közelében, akkor természetesen odapillant. Az árnyék viszont nem ad ki hangot, így pedig az elf tekintete is elkerüli. Vickarel örülhet, mert a vadász nem figyelt fel a furcsaságra. Már épp elkönyvelhetné, hogy megúszta a dolgot, amikor az ivóban ketten is felkiáltanak. *
- Láttátok? Megmozdult!
- Hiszen az a valami integetett!
- Az nem lehet árnyék, valami sokkal rosszabb! * Erre persze már Ishala is felkapja a fejét, és körbe néz, hogy mi okozza a tumultust, és néhány részeget lát, akik a falig hátrálva mutatnak a kenyérmajszoló fiú irányába. *
- Minden rendben? * Teszi fel a kérdést, egyszerre címezve a halálra rémült fickóknak, és az árnyék gazdájának. *
* Ishala tudja, hogy a hosszú élet titka az, hogy a saját dolgával törődik, és máséval nem igazán. Éppen ezért nem is nézelődik az ivóban, csak a kupájára tapasztja tekintetét. Persze ezzel ellenkezőleg viszont nagyon is fülel, minden apró neszt próbál kiszűrni, és ha megnyikordul a padló a közelében, akkor természetesen odapillant. Az árnyék viszont nem ad ki hangot, így pedig az elf tekintete is elkerüli. Vickarel örülhet, mert a vadász nem figyelt fel a furcsaságra. Már épp elkönyvelhetné, hogy megúszta a dolgot, amikor az ivóban ketten is felkiáltanak. *
- Láttátok? Megmozdult!
- Hiszen az a valami integetett!
- Az nem lehet árnyék, valami sokkal rosszabb! * Erre persze már Ishala is felkapja a fejét, és körbe néz, hogy mi okozza a tumultust, és néhány részeget lát, akik a falig hátrálva mutatnak a kenyérmajszoló fiú irányába. *
- Minden rendben? * Teszi fel a kérdést, egyszerre címezve a halálra rémült fickóknak, és az árnyék gazdájának. *
750. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2025-08-15 21:23:50
Üzenet elküldve: 2025-08-15 21:23:50
Rang: Játékos
IC üzenetek: 21
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 21
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Ishala Hietzyl//
*Magában ropogtatja a száraz kenyeret. Letör egy darabot, nyammogja amíg meg nem puhult, aztán újrakezdi a procedúrát. Közben minden új jövevényre gyanakvóan sandít, nincs ezzel másképp akkor sem, mikor a magas, feketébe öltözött hosszúéltű lép be a fogadó ajtaján.
~ Nem bölcs. ~ -jelenti ki magában, mikor hallja, ahogy vizet kér. Az utca mocskából ítélve a kikötőben elég gyakori dolog a vérhas, ami nemigen kellemes egy élmény.
Nagyjából ennyi figyelmet is szentel az új jövevénynek, aki látszólag a szomszédos asztalnál foglalt helyet. Igyekszik az idő legnagyobb részében kerülni a másik tekintetét, nincs kedve egy rossz pillantás miatt balhét szítani egy ilyen helyen. Ki tudja, az itteniek közül hányan az ivócimborái, akik beszállnának abba, hogy péppé verjék? Persze, nem mintha az elf ellen bármi esélye is lenne, így plusz kettő-három ember nem számít sokat, így is vége lenne, mint a botnak.
Megdörgöli fáradt szemeit. Ahogy a földre pillant, szemei kikerekednek az ijedtségtől.
~ Rohadj meg... ~
Savarreth nagyon jól tudja, hogyan szítson félelmet a fiúban. Árnyéka kinyúlik, s ha az elf a földet figyeli a megfelelő pillanatban, azt láthatja, hogy az árny integet neki, miközben gazdája arcát takarva könyököl a padon.*
*Magában ropogtatja a száraz kenyeret. Letör egy darabot, nyammogja amíg meg nem puhult, aztán újrakezdi a procedúrát. Közben minden új jövevényre gyanakvóan sandít, nincs ezzel másképp akkor sem, mikor a magas, feketébe öltözött hosszúéltű lép be a fogadó ajtaján.
~ Nem bölcs. ~ -jelenti ki magában, mikor hallja, ahogy vizet kér. Az utca mocskából ítélve a kikötőben elég gyakori dolog a vérhas, ami nemigen kellemes egy élmény.
Nagyjából ennyi figyelmet is szentel az új jövevénynek, aki látszólag a szomszédos asztalnál foglalt helyet. Igyekszik az idő legnagyobb részében kerülni a másik tekintetét, nincs kedve egy rossz pillantás miatt balhét szítani egy ilyen helyen. Ki tudja, az itteniek közül hányan az ivócimborái, akik beszállnának abba, hogy péppé verjék? Persze, nem mintha az elf ellen bármi esélye is lenne, így plusz kettő-három ember nem számít sokat, így is vége lenne, mint a botnak.
Megdörgöli fáradt szemeit. Ahogy a földre pillant, szemei kikerekednek az ijedtségtől.
~ Rohadj meg... ~
Savarreth nagyon jól tudja, hogyan szítson félelmet a fiúban. Árnyéka kinyúlik, s ha az elf a földet figyeli a megfelelő pillanatban, azt láthatja, hogy az árny integet neki, miközben gazdája arcát takarva könyököl a padon.*
749. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2025-08-15 21:05:00
Üzenet elküldve: 2025-08-15 21:05:00
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 258
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 258
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Vakmerő
* Ishala nem éppen törzsvendég a rumosban, és nem is tervez azzá válni. Viszont itt bérelhet szobát, ehet, és ihat, és most csak erre van szüksége. Maga sem tudja, hogy miért hívja ennyire újra a város, miközben az erdőben is mindent megtalálhatna ezek közül. Lényének egy része mintha viszketne attól, hogy megint falak veszik körül, és tető van a feje felett, a csillagos égbolt helyett. *
- Víz. * Int a csaposnak, és felemelt ujjával mutatja, hogy mennyit kér. Kifizet 2 aranyat a Vízért, és elfogadja a poros kupába töltött, ránézésre iható, de azért nem túl bizalomgerjesztő folyadékot. Saras folyóból is ivott már tisztábbat. Így most az egyik üres asztalhoz sétál, miközben magában azon őrlődik, hogy maradjon, vagy tovább álljon. Ha marad, akkor az még több pénzbe fog kerülni, és akkor ételt is kell rendeljen, ami talán még ennél is rosszabb hasmenést okoz hosszútávon. Viszont nem bánná, ha a föld és a kövek helyett szalmára hajthatná le fejét éjszaka. *
- Víz. * Int a csaposnak, és felemelt ujjával mutatja, hogy mennyit kér. Kifizet 2 aranyat a Vízért,
és elfogadja a poros kupába töltött, ránézésre iható, de azért nem túl bizalomgerjesztő folyadékot. Saras folyóból is ivott már tisztábbat. Így most az egyik üres asztalhoz sétál, miközben magában azon őrlődik, hogy maradjon, vagy tovább álljon. Ha marad, akkor az még több pénzbe fog kerülni, és akkor ételt is kell rendeljen, ami talán még ennél is rosszabb hasmenést okoz hosszútávon. Viszont nem bánná, ha a föld és a kövek helyett szalmára hajthatná le fejét éjszaka. *
748. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2025-08-15 14:45:46
Üzenet elküldve: 2025-08-15 14:45:46
Rang: Játékos
IC üzenetek: 21
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 21
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
*A kocsmába belépve meg kell hogy állapítsa, a hely pont ugyanannyira bizalomgerjesztő belülről, mint kívülről.
Örül, hogy végre tető van a feje felett, és korgó gyomrát megtömheti valamivel, így nem feltétlenül panaszkodhat, de ez a kikötő egy elég félelmetes hely, ezt meg kell hagynia.
Egy gyors és aggodalmas körültekintés után egyenesen a pulthoz indul, ahol azonnal megérdeklődi a lehetőségeket.*
- Egy Szelet kenyeret szeretnék. *Máris odaadja a 2 aranyat.*
- - És egy Sört. *Nem tudja, milyen lehet az itteni sör, de kicsengeti a 6 aranyat érte.
*A víz erszénykímélőbb megoldás lett volna, de a kikötő mocskából ítélve a víz napokig hasmenést okozna neki, ami gyengült testével igencsak veszélyes mutatvány lenne. Az alkohol legalább segít neki ellazulni. Kevesebb önpusztító -és ijesztő gondolat kavarog benne, ha a feje kissé kótyagos.
Szobát még egyelőre nem mer kérni, úgy dönt, vár egy kicsit, hogy meggyőződhessen arról, nem fogják éjjel alvás közben a torkát vágni. Talán a csapos is egy követ fúj ezekkel a banditákkal. Talán csak a paranoia szól Vickarelből, talán erős túlélési ösztönről tesz tanúbizonyságot.*
Örül, hogy végre tető van a feje felett, és korgó gyomrát megtömheti valamivel, így nem feltétlenül panaszkodhat, de ez a kikötő egy elég félelmetes hely, ezt meg kell hagynia.
Egy gyors és aggodalmas körültekintés után egyenesen a pulthoz indul, ahol azonnal megérdeklődi a lehetőségeket.*
- Egy Szelet kenyeret szeretnék. *Máris odaadja a 2 aranyat.*
- - És egy Sört. *Nem tudja, milyen lehet az itteni sör, de kicsengeti a 6 aranyat érte.
*A víz erszénykímélőbb megoldás lett volna, de a kikötő mocskából ítélve a víz napokig hasmenést okozna neki, ami gyengült testével igencsak veszélyes mutatvány lenne. Az alkohol legalább segít neki ellazulni. Kevesebb önpusztító -és ijesztő gondolat kavarog benne, ha a feje kissé kótyagos.
Szobát még egyelőre nem mer kérni, úgy dönt, vár egy kicsit, hogy meggyőződhessen arról, nem fogják éjjel alvás közben a torkát vágni. Talán a csapos is egy követ fúj ezekkel a banditákkal. Talán csak a paranoia szól Vickarelből, talán erős túlélési ösztönről tesz tanúbizonyságot.*
747. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2025-08-09 21:22:53
Üzenet elküldve: 2025-08-09 21:22:53
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 89
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 89
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
//Hófehérkék//
//Zárás//
*Nor'Deron hátradől az ágyon, egyik karját lazán a háttámlára veti, és onnan figyeli a lányt. Nem szól, nem sürget, csak a csendben ülő, elégedett vadász nyugalmával kíséri végig, ahogy a másik a lepedőn lustán kinyújtózik, majd kelletlenül mozdul. A kék szemei lassan végigjárják az útvonalat, amit a lány megtesz az ágyról a padlóig, a ruhadarabokig, minden apró mozdulatot eltárolva, mintha egy saját, néma emlékképet készítene belőle. Az apró gesztusok, a lábujj játékos böködése a padlón, a derekához kapó kéz, a ruha rázása, mind úgy csúsznak be a tekintetébe, mint egy újabb darab a gondosan összerakott mozaikban.
Nem próbálja elrejteni, hogy figyeli. A szemeiben ott a megszokott önelégült fény, de van benne valami halkabb, mértéktartóbb is, talán csak azért, mert szereti látni, ha valaki még a távozásban is viseli az együtt töltött idő nyomát. Amikor a lány kerüli a pillantását, a férfi szája sarka alig észrevehetően megmozdul, mintha egy belső mosoly árnyéka akarna kibontakozni.
Az első mondatnál, amikor a nő kijelenti, hogy le fogja rajzolni, a férfi széles vigyorra húzza a száját, és felemeli a fejét, hogy egyenesen a szemébe nézhessen.*
- Alig várom.
*A hangja könnyed, de a csillanás a tekintetében inkább kihívást, mint puszta udvariasságot ígér. Amikor pedig elhangzik a másik búcsúszava, Nor'Deron röviden bólint, mintha ezzel már le is pecsételte volna a dolgot.*
- Mindenképp.
*Nincs benne habozás, se kérdés, csak biztos ígéret.
Aztán figyeli, ahogy a kulcs a zárba kerül, és a nő végül kilép. A szoba halk nesztelenje visszakúszik köré, és ő egy ideig nem is mozdul. Csak a plafont nézi, rezzenéstelen arccal, mintha valami távoli gondolatban ragadt volna. Aztán lassan, szinte észrevétlenül gonosz vigyor húzódik az arcára, a szeme pedig összeszűkül, mintha magában ízlelgetne valamit, amit csak ő ért. Mély, halk sóhaj szakad fel belőle, majd feláll.
Lassan, ráérő mozdulatokkal öltözik fel. Minden ruhadarabot gondosan igazít a helyére, mintha nem sietne sehova, mégis biztos volna a következő lépésében. Amikor a kabát a vállára kerül, egy pillanatra még visszanéz a szobára, nem nosztalgiával, inkább egy olyan ember pillantásával, aki pontosan tudja, mit hagy maga mögött, és mit visz magával fejben. Aztán elfordul, és kilép az ajtón.
A fogadóból úgy távozik, mint aki egyszerűen csak letett valamit, ami az övé volt, és most kész új prédát keresni. Az ajtó becsukódik mögötte, a léptei pedig lassan eltűnnek az utca zajában.*
//Zárás//
*Nor'Deron hátradől az ágyon, egyik karját lazán a háttámlára veti, és onnan figyeli a lányt. Nem szól, nem sürget, csak a csendben ülő, elégedett vadász nyugalmával kíséri végig, ahogy a másik a lepedőn lustán kinyújtózik, majd kelletlenül mozdul. A kék szemei lassan végigjárják az útvonalat, amit a lány megtesz az ágyról a padlóig, a ruhadarabokig, minden apró mozdulatot eltárolva, mintha egy saját, néma emlékképet készítene belőle. Az apró gesztusok, a lábujj játékos böködése a padlón, a derekához kapó kéz, a ruha rázása, mind úgy csúsznak be a tekintetébe, mint egy újabb darab a gondosan összerakott mozaikban.
Nem próbálja elrejteni, hogy figyeli. A szemeiben ott a megszokott önelégült fény, de van benne valami halkabb, mértéktartóbb is, talán csak azért, mert szereti látni, ha valaki még a távozásban is viseli az együtt töltött idő nyomát. Amikor a lány kerüli a pillantását, a férfi szája sarka alig észrevehetően megmozdul, mintha egy belső mosoly árnyéka akarna kibontakozni.
Az első mondatnál, amikor a nő kijelenti, hogy le fogja rajzolni, a férfi széles vigyorra húzza a száját, és felemeli a fejét, hogy egyenesen a szemébe nézhessen.*
- Alig várom.
*A hangja könnyed, de a csillanás a tekintetében inkább kihívást, mint puszta udvariasságot ígér. Amikor pedig elhangzik a másik búcsúszava, Nor'Deron röviden bólint, mintha ezzel már le is pecsételte volna a dolgot.*
- Mindenképp.
*Nincs benne habozás, se kérdés, csak biztos ígéret.
Aztán figyeli, ahogy a kulcs a zárba kerül, és a nő végül kilép. A szoba halk nesztelenje visszakúszik köré, és ő egy ideig nem is mozdul. Csak a plafont nézi, rezzenéstelen arccal, mintha valami távoli gondolatban ragadt volna. Aztán lassan, szinte észrevétlenül gonosz vigyor húzódik az arcára, a szeme pedig összeszűkül, mintha magában ízlelgetne valamit, amit csak ő ért. Mély, halk sóhaj szakad fel belőle, majd feláll.
Lassan, ráérő mozdulatokkal öltözik fel. Minden ruhadarabot gondosan igazít a helyére, mintha nem sietne sehova, mégis biztos volna a következő lépésében. Amikor a kabát a vállára kerül, egy pillanatra még visszanéz a szobára, nem nosztalgiával, inkább egy olyan ember pillantásával, aki pontosan tudja, mit hagy maga mögött, és mit visz magával fejben. Aztán elfordul, és kilép az ajtón.
A fogadóból úgy távozik, mint aki egyszerűen csak letett valamit, ami az övé volt, és most kész új prédát keresni. Az ajtó becsukódik mögötte, a léptei pedig lassan eltűnnek az utca zajában.*
746. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2025-07-18 10:12:13
Üzenet elküldve: 2025-07-18 10:12:13
Rang: Játékos
IC üzenetek: 28
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 28
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Hófehérkék//
//Zárás//
*Jól? Elgondolkodva rácsücsörít a hallott válaszra, majd újból a férfira pillant. Ismét nem önti szavakba a gondolatait, de elég beszédes a szemekben megülő fáradtság mellett az a csillogás, ami tisztán hirdeti, hogy a "jól" csupán enyhe fogalma annak, amit most érez. Inkább remekül, felháborítóan élvezetesen. Nem is igazán esik jól kiszakadni ebből.
Nem először nyúlik végig a Rumos ágyán, de ez idáig egyszer sem volt ennyire ijesztő és egyszeriben kielégítő kalandja. Bár azt meg kell hagyni, hogy a férfi nagy árat vett el cserébe. Csendben figyeli a közeledő férfit, szemeit csak akkor hunyja vissza, mikor az ágy halkan megnyikordul az újabb súly alatt. Akaratlanul is elvigyorodik, ahogy felrémlik benne az, hogy alig pár perce ezt a nyikordulást tompán, de hallgatta. Gyorsabban, intenzívebben. A vigyor viszont apró mosollyá szelídül, ahogy újból megérzi a férfi érintését a bőrén. Elégedetten sóhajt fel, épp csak nem dorombol a simítások alatt. De a kéz távozása után maradt hűvös most biztos jelét mutatja annak, hogy egyelőre itt a vége. Elhúzza a száját egy pillanatra mielőtt ő is megmozdulna. Nem akaródzik, de tudja, hogy a szobában sem henyélhet a hátralevő életében. Annyira azért nem ápol jó viszonyt a különböző vérszívókkal. Felül, majd kifordul az ágy szélére, a talpa érinti az érdes padlót. Lábujjával bosszúsan megbökdösi, mintha a fa tehetne arról, hogy ennek most egyelőre vége szakadt. De azután lendületet vesz és felpattan, amit követ egy fájdalmas nyögés. A hirtelen mozdulatot megtorolja a derekába nyilalló apró fájdalom, amihez odakapva dörzsöli meg a bőrét. Az esetből gyorsan tanulva már óvatosabban egyenesedik ki, de szemei közben már a padlóra hányt ruhákat kutatják fel. Csupasz talpai végig csattognak az úton, amíg elér hozzájuk. Először a nadrágot kapja fel onnan, kettőt ráz rajta, hogy biztosan ne maradjon valami kéretlen vendég benne, azután egyik lába követi a másikat, ahogy belebújik. Ugyan ezt a műveletet az inggel is megteszi, amit már komótosabban gombol össze magán. Közben végig kerüli a férfi pillantásait, mintha attól tartana, hogy ha ránéz, akkor leszaggatja magáról a ruhákat és a távozás helyett inkább újra a lepedőt gyűri meg vele. Így már csak azután néz rá, miután a táskát is csörögve-zörögve veti át a vállán. Nem szól, csak elmosolyodik. Igazából fogalma sincs, hogy mik lennének ilyenkor a helyén való szavak. Nem köszön meg semmit, hisz szavak nélkül már hálálkodott eleget. Nem kér újabb találkozót, hisz kettejük útja lehet, hogy teljesen más irányba fordul ezután és talán sosem látják egymást. Hosszan, valamivel gondterheltebben sóhajt fel, de végül az eddig viselt mosoly szélesebbre húzódik, ahogy egyszerűen csak biccent a férfi felé. Azzal az ajkába harapva fordul el és a nadrághoz siet, amiben a kulcs lapul meg. Leguggolva kutatja elő, ujjai szorosan köré záródnak, majd a száját húzva birtokolja el. Kiegyenesedve tovább lép az ajtóhoz, a kulcs a helyére siklik, de mielőtt az elfordulna a zárban a keze megtorpan. Kivár pár pillanatot, végül csak ráveszi magát arra, hogy újra a férfira pillantson.*
- Le foglak rajzolni.
*Jelenti ki egyszerűen, a férfi számára valószínűleg nem sok értelemmel.*
- Ígérd meg, hogy meglátogatsz és megnézed egyszer. Persze, ha Loron is akarja.
*Vonja meg a vállait, mintha jól tudná, hogy a válasz nem is a férfitól függene, hanem attól az istentől, akinek a hatására most gyűrött utánuk a lepedő.*
- Keresd Mynát.
*Mosolyodik el ismét azzal a gyermeki zavartsággal, amit még odalent a fogadóban gyakran viselt magán. Azzal visszafordul előre, a zár ugyan olyan kelletlenül kattan, ahogy maga is kinyitja az ajtót, hogy távozóra fogja.*
A hozzászólás írója (Mynasthra Dravelleth) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2025.07.18 10:22:03
//Zárás//
*Jól? Elgondolkodva rácsücsörít a hallott válaszra, majd újból a férfira pillant. Ismét nem önti szavakba a gondolatait, de elég beszédes a szemekben megülő fáradtság mellett az a csillogás, ami tisztán hirdeti, hogy a "jól" csupán enyhe fogalma annak, amit most érez. Inkább remekül, felháborítóan élvezetesen. Nem is igazán esik jól kiszakadni ebből.
Nem először nyúlik végig a Rumos ágyán, de ez idáig egyszer sem volt ennyire ijesztő és egyszeriben kielégítő kalandja. Bár azt meg kell hagyni, hogy a férfi nagy árat vett el cserébe. Csendben figyeli a közeledő férfit, szemeit csak akkor hunyja vissza, mikor az ágy halkan megnyikordul az újabb súly alatt. Akaratlanul is elvigyorodik, ahogy felrémlik benne az, hogy alig pár perce ezt a nyikordulást tompán, de hallgatta. Gyorsabban, intenzívebben. A vigyor viszont apró mosollyá szelídül, ahogy újból megérzi a férfi érintését a bőrén. Elégedetten sóhajt fel, épp csak nem dorombol a simítások alatt. De a kéz távozása után maradt hűvös most biztos jelét mutatja annak, hogy egyelőre itt a vége. Elhúzza a száját egy pillanatra mielőtt ő is megmozdulna. Nem akaródzik, de tudja, hogy a szobában sem henyélhet a hátralevő életében. Annyira azért nem ápol jó viszonyt a különböző vérszívókkal. Felül, majd kifordul az ágy szélére, a talpa érinti az érdes padlót. Lábujjával bosszúsan megbökdösi, mintha a fa tehetne arról, hogy ennek most egyelőre vége szakadt. De azután lendületet vesz és felpattan, amit követ egy fájdalmas nyögés. A hirtelen mozdulatot megtorolja a derekába nyilalló apró fájdalom, amihez odakapva dörzsöli meg a bőrét. Az esetből gyorsan tanulva már óvatosabban egyenesedik ki, de szemei közben már a padlóra hányt ruhákat kutatják fel. Csupasz talpai végig csattognak az úton, amíg elér hozzájuk. Először a nadrágot kapja fel onnan, kettőt ráz rajta, hogy biztosan ne maradjon valami kéretlen vendég benne, azután egyik lába követi a másikat, ahogy belebújik. Ugyan ezt a műveletet az inggel is megteszi, amit már komótosabban gombol össze magán. Közben végig kerüli a férfi pillantásait, mintha attól tartana, hogy ha ránéz, akkor leszaggatja magáról a ruhákat és a távozás helyett inkább újra a lepedőt gyűri meg vele. Így már csak azután néz rá, miután a táskát is csörögve-zörögve veti át a vállán. Nem szól, csak elmosolyodik. Igazából fogalma sincs, hogy mik lennének ilyenkor a helyén való szavak. Nem köszön meg semmit, hisz szavak nélkül már hálálkodott eleget. Nem kér újabb találkozót, hisz kettejük útja lehet, hogy teljesen más irányba fordul ezután és talán sosem látják egymást. Hosszan, valamivel gondterheltebben sóhajt fel, de végül az eddig viselt mosoly szélesebbre húzódik, ahogy egyszerűen csak biccent a férfi felé. Azzal az ajkába harapva fordul el és a nadrághoz siet, amiben a kulcs lapul meg. Leguggolva kutatja elő, ujjai szorosan köré záródnak, majd a száját húzva birtokolja el. Kiegyenesedve tovább lép az ajtóhoz, a kulcs a helyére siklik, de mielőtt az elfordulna a zárban a keze megtorpan. Kivár pár pillanatot, végül csak ráveszi magát arra, hogy újra a férfira pillantson.*
- Le foglak rajzolni.
*Jelenti ki egyszerűen, a férfi számára valószínűleg nem sok értelemmel.*
- Ígérd meg, hogy meglátogatsz és megnézed egyszer. Persze, ha Loron is akarja.
*Vonja meg a vállait, mintha jól tudná, hogy a válasz nem is a férfitól függene, hanem attól az istentől, akinek a hatására most gyűrött utánuk a lepedő.*
- Keresd Mynát.
*Mosolyodik el ismét azzal a gyermeki zavartsággal, amit még odalent a fogadóban gyakran viselt magán. Azzal visszafordul előre, a zár ugyan olyan kelletlenül kattan, ahogy maga is kinyitja az ajtót, hogy távozóra fogja.*
A hozzászólás írója (Mynasthra Dravelleth) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2025.07.18 10:22:03
745. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2025-07-18 09:35:12
Üzenet elküldve: 2025-07-18 09:35:12
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 89
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 89
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
//Hófehérkék//
*Nor'Deron figyeli a szétnyújtózott testet, mintha csak egy jól sikerült festmény előtt ülne. A szemében ott a jól ismert, elégedett csillanás, a száján pedig egy egyre szélesedő, nyújtott vigyor, ami egy pillanatra sem enged, csak épp lassan alakul át valami mássá, ahogy a lány végre megszólal.
Aztán, amikor a lány hangja felcsendül, valami játékos él pendül meg benne. A vádat, amit hall, ő nem hárítja, nem mentegetőzik, sőt, az egész arca úgy változik, mintha egy különösen hízelgő bókot kapott volna. A szája sarka még feljebb kúszik, a kék szemei enyhén hunyorodnak. A tekintete továbbra is a lányon időzik: a szinte komikusan durcás arcocskán, a féloldalas hunyorgáson, amin átszűrődik valami megjátszott rosszallás, de ő pontosan tudja, hogy nincs mögötte valódi harag.
Végül csak ennyit felel:*
- Köszönöm.
*A hangja meleg, szinte udvarias. Mint aki valóban megköszöni, hogy ennyire frappánsan ismerték el a művészetét. Aztán egy kicsit előrébb hajol a széken, karját a térdére támasztja, fejét oldalra billenti, hogy a bájos pofit jobban lássa a párna fölött.
Amikor a másik mondat is elhangzik, az a halkabb, takarásba rejtett, suttogós félszavú vallomás, egy pillanatra valóban meglepődik. A szeme kissé felvillan, mintha nem várta volna a nevet, a kimondását, pláne ilyen hirtelen, ilyen könnyedén. Nem kérdezi vissza. Nem nevet ki semmit. Csak annyira mozdul meg az arca, hogy a vigyorból játékosabb, kicsit szelídebb mosoly születik.*
- Persze. *Feleli könnyedén.* - Elvégre mindketten jól szórakoztunk.
*A férfi lassan feláll a székről, megnyújtja magát, mintha csak a gerince minden csigolyája külön is kérné a figyelmet. Azután odalép az ágy széléhez, és egy ideig csak áll fölötte, lenézve a lepedőbe simuló testre. Nem nyúl hozzá. Csak nézi. A keze megmozdulna, de mégsem teszi.
Aztán mégis leereszti magát a matrac szélére. Nem mellé, hanem egy árnyalatnyival távolabb, ahogy egy szobrász ülne vissza a félkész alkotásához, csak hogy még egyszer, utoljára végigpásztázza. A lány teste most egészen másként fest. A karjai lazán a feje alatt, a gerince kissé ívelt, mint egy fáradt, de elégedett macskáé. Nor'Deron tekintete végigjárja a vonásait, a szeme sarkába gyűlt fáradt árnyakat, a szája szegletében megbúvó apró mosolyt, és halkan felsóhajt.
A férfi keze végül mégis mozdul. Ujjai puhán érintik meg a lány lapockáját, majd onnan lassan, gondosan siklanak lefelé a gerinc mentén, egészen a derékig. Az érintésben nincs semmi követelőző, semmi célratörő, csak az a különös, halk gyöngédség, amit ritkán enged meg magának. Mintha most, egy pillanatra, nem az dominálna benne, aki elvett, hanem az, aki pontosan tudja, mit hagyott hátra. A tenyerével még egyszer, utoljára követi a bőr ívét, majd mielőtt még a takaró pereméhez érne, elengedi. Nem szorít, nem tart vissza, csak búcsúzik. És közben nem szól.*
*Nor'Deron figyeli a szétnyújtózott testet, mintha csak egy jól sikerült festmény előtt ülne. A szemében ott a jól ismert, elégedett csillanás, a száján pedig egy egyre szélesedő, nyújtott vigyor, ami egy pillanatra sem enged, csak épp lassan alakul át valami mássá, ahogy a lány végre megszólal.
Aztán, amikor a lány hangja felcsendül, valami játékos él pendül meg benne. A vádat, amit hall, ő nem hárítja, nem mentegetőzik, sőt, az egész arca úgy változik, mintha egy különösen hízelgő bókot kapott volna. A szája sarka még feljebb kúszik, a kék szemei enyhén hunyorodnak. A tekintete továbbra is a lányon időzik: a szinte komikusan durcás arcocskán, a féloldalas hunyorgáson, amin átszűrődik valami megjátszott rosszallás, de ő pontosan tudja, hogy nincs mögötte valódi harag.
Végül csak ennyit felel:*
- Köszönöm.
*A hangja meleg, szinte udvarias. Mint aki valóban megköszöni, hogy ennyire frappánsan ismerték el a művészetét. Aztán egy kicsit előrébb hajol a széken, karját a térdére támasztja, fejét oldalra billenti, hogy a bájos pofit jobban lássa a párna fölött.
Amikor a másik mondat is elhangzik, az a halkabb, takarásba rejtett, suttogós félszavú vallomás, egy pillanatra valóban meglepődik. A szeme kissé felvillan, mintha nem várta volna a nevet, a kimondását, pláne ilyen hirtelen, ilyen könnyedén. Nem kérdezi vissza. Nem nevet ki semmit. Csak annyira mozdul meg az arca, hogy a vigyorból játékosabb, kicsit szelídebb mosoly születik.*
- Persze. *Feleli könnyedén.* - Elvégre mindketten jól szórakoztunk.
*A férfi lassan feláll a székről, megnyújtja magát, mintha csak a gerince minden csigolyája külön is kérné a figyelmet. Azután odalép az ágy széléhez, és egy ideig csak áll fölötte, lenézve a lepedőbe simuló testre. Nem nyúl hozzá. Csak nézi. A keze megmozdulna, de mégsem teszi.
Aztán mégis leereszti magát a matrac szélére. Nem mellé, hanem egy árnyalatnyival távolabb, ahogy egy szobrász ülne vissza a félkész alkotásához, csak hogy még egyszer, utoljára végigpásztázza. A lány teste most egészen másként fest. A karjai lazán a feje alatt, a gerince kissé ívelt, mint egy fáradt, de elégedett macskáé. Nor'Deron tekintete végigjárja a vonásait, a szeme sarkába gyűlt fáradt árnyakat, a szája szegletében megbúvó apró mosolyt, és halkan felsóhajt.
A férfi keze végül mégis mozdul. Ujjai puhán érintik meg a lány lapockáját, majd onnan lassan, gondosan siklanak lefelé a gerinc mentén, egészen a derékig. Az érintésben nincs semmi követelőző, semmi célratörő, csak az a különös, halk gyöngédség, amit ritkán enged meg magának. Mintha most, egy pillanatra, nem az dominálna benne, aki elvett, hanem az, aki pontosan tudja, mit hagyott hátra. A tenyerével még egyszer, utoljára követi a bőr ívét, majd mielőtt még a takaró pereméhez érne, elengedi. Nem szorít, nem tart vissza, csak búcsúzik. És közben nem szól.*
744. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2025-07-18 07:41:52
Üzenet elküldve: 2025-07-18 07:41:52
Rang: Játékos
IC üzenetek: 28
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 28
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Hófehérkék//
*Az elején az elméje még egyszer utoljára megpróbálja leuralni a test ösztöneit. Mintha be akarná bizonyítani a lánynak, hogy ami most történik az rossz, az bűn, azért akár el is kárhozhat a túlvilágon. Mint amikor a muslica körözget az almaecet felett. Édesgeti az illat, vágyik rá, de valamiért azt érzi, hogy veszélyes, ha közelebb repül. De végül elveszíti a kontrollt, alábukik és egyenesen az édes-fanyar nedűben végzi, ami azután örökre elnyeli. Ő maga is így tesz az ujjak feszülésével, a csípő pillanatnyi tiltakozásával, mintha csak szabadulni akarna. A férfi szavai pedig az igazság hideg pengéjével hatolnak az elméjébe. Az izmok még utoljára egyszer megfeszülnek, tiltakozva, mintha csak feleselnének a férfi szavaival, de a nő tudja, hogy talán most hallotta eddig élete legnagyobb igazságát. A teste tudja és akarja, ezt pedig lassan az elméje is beismeri. Ha mindez ostobaság volt, az, hogy feljött, hogy ennyire vakon és naivan bízott, igazából az sem érdekli.
Ujjai összefonódnak a férfiéval, gyengéden szorítva a kezére. Ebben már nincs menekvés, hanem éppen olyan, mintha végérvényesen magánál akarná tartani.
A férfi ritmusa lassan gyorsul, de nem kapkod. Van ideje, hogy minden érzés végig járja a testét, kitöltse és lerántsa abba a mélységbe, ahol már őszintén, félelemtől és szégyentől mentesülve csak az élvezet marad. A teste enged. Egyre többször, egyre nyíltabban. Nem a férfinak akar megfelelni, hanem annak az érzésnek, amit benne kelt. Az elméjét már csak a férfi mozdulatai töltik ki. A barna szemek még egyszer végig pillantanak az arcán, nyomon követi, ahogy egy izzadtságcsepp legördül a nyak bőrén, a kulcscsonton át a mellkasig, és többé már nincs riadt nyuszi, aki a bozót alján akar meglapulni. Tudatosan rohan az éles karmok, a hegyes fogak közé.
A szemeit összeszorítja. Az ágyéka most máshogy lüktet. Követelődzőbben, éhesebben. Nem olyan rég, már megérezte ezt egy pillanatra, de igazán csak most teljesedik ki. A fülében a vér dübörög, tökéletesen megkomponált dalként olvad össze a szívverésével együtt. És már csak az az egy mozdulat kell. Az a határozott, mély lökés, amitől úgy érzi, hogy az adja meg az engedélyt, hogy végre a teste felszabaduljon. Teste együtt feszül a férfiéval, a hangja egy pillanatra bennszorul a levegővel együtt, de hamar utat talál magának. Az a hang pedig nem hordoz magával szégyent vagy riadtságot, hanem kéjes és őszinte elégedettséget. A barna szemek úgy keresik fel azokat a szép kékeket, mintha az lenne az egyetlen biztos pont ebben a kavargásban. A teste reszket a beteljesülés gyönyöre alatt fejet hajtva, a légzése pedig olyan szapora, mintha az emeletek közötti lépcsőfokot futva tette volna meg hatszor oda-vissza. A csók ott ég még homlokán. Nem pillant a férfi után, de már most érez valami megmagyarázhatatlan ürességet, ahogy bőréről eltűnik a férfi bőrének melege. Végignyúlik a meggyűrt lepedőn, miközben egyik kezének ujjai lassú, óvatos mozdulatokkal simítanak le mellkasán, a hasán át, egészen a combok közé. Még érzi a tűz forróságát, amit a férfi szított fel, kitapintja azt, ami utána maradt, akkor pedig újfent pirosló arccal rántja vissza a kezét, mintha egy fazék forró vízbe nyúlt volna. Maga elé tartja az ujjait, aminek hegyén ott fénylik a halványan pirosló maszat. Az ujjait olyan gyorsan zárja a tenyerébe, mintha valami olyanra bukkant volna rá, amit minden kíváncsi szem elől inkább jobb, ha eldug.
Először csak a szeme sarkából pillant a férfi felé, majd lassan oldalra fordul, hogy végül hassal lefelé feküdjön az ágyon. A testét megkönnyebbülés uralja, de nehéz a fáradtságtól, így az egész mozdulat hosszadalmasabb és óvatos. A fejét a karjaira hajtja a férfi felé fordítva és egy darabig csak a vigyorát figyeli. Összehúzza a szemeit, mintha azon igyekezne, hogy minél durcásabb pillantásokat küldjön felé, de nehezen hat hihetőnek, ha közben úgy nyúlik el a lepedőn, mint egy jóllakott és elégedett házimacska. Csendben fekszik még, mintha a vonzás, ami az ágyon tartja most háromszoros erővel uralná le a testét. Hosszan sóhajtva egy pillanatra lehunyja a szemeit, de a szája szegletében valami puhán ott bujkál, ami nem teszi túl hihetővé a mímelt morcosságot.*
- Ez aljas és kifinomult támadás volt egy védtelen nő ellen.
*Szólal meg végül, miközben visszahunyorog rá, de ajkain már megbújik egy visszafogott mosoly. Azután a párnát behúzza a feje alá, az arcát pedig belefúrja, mintha ismét a férfi elől készülne elbújni.*
- Remélem Loron meg van elégedve azért.
*Dünnyögi most jóval szemérmesebben a durva anyagba. Kérdéses, hogy a szégyenlős megjegyzésből mennyi jut el a férfiig, de talán nem is akar rá választ hallani. Mert mi van, ha nem volt elég jó? Persze érthető lenne így elsőre, el is fogadná, de akkor is igyekezett, még úgy is, hogy időnként szívesen fújt volna visszavonulót.*
*Az elején az elméje még egyszer utoljára megpróbálja leuralni a test ösztöneit. Mintha be akarná bizonyítani a lánynak, hogy ami most történik az rossz, az bűn, azért akár el is kárhozhat a túlvilágon. Mint amikor a muslica körözget az almaecet felett. Édesgeti az illat, vágyik rá, de valamiért azt érzi, hogy veszélyes, ha közelebb repül. De végül elveszíti a kontrollt, alábukik és egyenesen az édes-fanyar nedűben végzi, ami azután örökre elnyeli. Ő maga is így tesz az ujjak feszülésével, a csípő pillanatnyi tiltakozásával, mintha csak szabadulni akarna. A férfi szavai pedig az igazság hideg pengéjével hatolnak az elméjébe. Az izmok még utoljára egyszer megfeszülnek, tiltakozva, mintha csak feleselnének a férfi szavaival, de a nő tudja, hogy talán most hallotta eddig élete legnagyobb igazságát. A teste tudja és akarja, ezt pedig lassan az elméje is beismeri. Ha mindez ostobaság volt, az, hogy feljött, hogy ennyire vakon és naivan bízott, igazából az sem érdekli.
Ujjai összefonódnak a férfiéval, gyengéden szorítva a kezére. Ebben már nincs menekvés, hanem éppen olyan, mintha végérvényesen magánál akarná tartani.
A férfi ritmusa lassan gyorsul, de nem kapkod. Van ideje, hogy minden érzés végig járja a testét, kitöltse és lerántsa abba a mélységbe, ahol már őszintén, félelemtől és szégyentől mentesülve csak az élvezet marad. A teste enged. Egyre többször, egyre nyíltabban. Nem a férfinak akar megfelelni, hanem annak az érzésnek, amit benne kelt. Az elméjét már csak a férfi mozdulatai töltik ki. A barna szemek még egyszer végig pillantanak az arcán, nyomon követi, ahogy egy izzadtságcsepp legördül a nyak bőrén, a kulcscsonton át a mellkasig, és többé már nincs riadt nyuszi, aki a bozót alján akar meglapulni. Tudatosan rohan az éles karmok, a hegyes fogak közé.
A szemeit összeszorítja. Az ágyéka most máshogy lüktet. Követelődzőbben, éhesebben. Nem olyan rég, már megérezte ezt egy pillanatra, de igazán csak most teljesedik ki. A fülében a vér dübörög, tökéletesen megkomponált dalként olvad össze a szívverésével együtt. És már csak az az egy mozdulat kell. Az a határozott, mély lökés, amitől úgy érzi, hogy az adja meg az engedélyt, hogy végre a teste felszabaduljon. Teste együtt feszül a férfiéval, a hangja egy pillanatra bennszorul a levegővel együtt, de hamar utat talál magának. Az a hang pedig nem hordoz magával szégyent vagy riadtságot, hanem kéjes és őszinte elégedettséget. A barna szemek úgy keresik fel azokat a szép kékeket, mintha az lenne az egyetlen biztos pont ebben a kavargásban. A teste reszket a beteljesülés gyönyöre alatt fejet hajtva, a légzése pedig olyan szapora, mintha az emeletek közötti lépcsőfokot futva tette volna meg hatszor oda-vissza. A csók ott ég még homlokán. Nem pillant a férfi után, de már most érez valami megmagyarázhatatlan ürességet, ahogy bőréről eltűnik a férfi bőrének melege. Végignyúlik a meggyűrt lepedőn, miközben egyik kezének ujjai lassú, óvatos mozdulatokkal simítanak le mellkasán, a hasán át, egészen a combok közé. Még érzi a tűz forróságát, amit a férfi szított fel, kitapintja azt, ami utána maradt, akkor pedig újfent pirosló arccal rántja vissza a kezét, mintha egy fazék forró vízbe nyúlt volna. Maga elé tartja az ujjait, aminek hegyén ott fénylik a halványan pirosló maszat. Az ujjait olyan gyorsan zárja a tenyerébe, mintha valami olyanra bukkant volna rá, amit minden kíváncsi szem elől inkább jobb, ha eldug.
Először csak a szeme sarkából pillant a férfi felé, majd lassan oldalra fordul, hogy végül hassal lefelé feküdjön az ágyon. A testét megkönnyebbülés uralja, de nehéz a fáradtságtól, így az egész mozdulat hosszadalmasabb és óvatos. A fejét a karjaira hajtja a férfi felé fordítva és egy darabig csak a vigyorát figyeli. Összehúzza a szemeit, mintha azon igyekezne, hogy minél durcásabb pillantásokat küldjön felé, de nehezen hat hihetőnek, ha közben úgy nyúlik el a lepedőn, mint egy jóllakott és elégedett házimacska. Csendben fekszik még, mintha a vonzás, ami az ágyon tartja most háromszoros erővel uralná le a testét. Hosszan sóhajtva egy pillanatra lehunyja a szemeit, de a szája szegletében valami puhán ott bujkál, ami nem teszi túl hihetővé a mímelt morcosságot.*
- Ez aljas és kifinomult támadás volt egy védtelen nő ellen.
*Szólal meg végül, miközben visszahunyorog rá, de ajkain már megbújik egy visszafogott mosoly. Azután a párnát behúzza a feje alá, az arcát pedig belefúrja, mintha ismét a férfi elől készülne elbújni.*
- Remélem Loron meg van elégedve azért.
*Dünnyögi most jóval szemérmesebben a durva anyagba. Kérdéses, hogy a szégyenlős megjegyzésből mennyi jut el a férfiig, de talán nem is akar rá választ hallani. Mert mi van, ha nem volt elég jó? Persze érthető lenne így elsőre, el is fogadná, de akkor is igyekezett, még úgy is, hogy időnként szívesen fújt volna visszavonulót.*
743. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2025-07-18 00:52:17
Üzenet elküldve: 2025-07-18 00:52:17
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 89
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 89
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
//Hófehérkék//
*Nor'Deron a teste alatt megfeszülő remegésből, a zihálás ritmusából, a szabadulni vágyó, vagy csak úgy tűnő, mozdulatokból mindent pontosan olvas. Nem csak látja a vívódást, hanem ízleli is: mint aki a legérettebb gyümölcsnél is jobban becsüli azt, amelyik még küzd a saját édessége ellen.
A kezei a lány csuklóin egy pillanatra engednek. Nem teljesen, csak épp annyira, hogy ne a feszítés, hanem a tudat tartsa ott. Az a tudat, hogy bármelyik pillanatban kiszabadulhatna… ha akarna. És mégsem teszi. Ez a fajta engedelmesség édesebb, mint a parancsra hajló térd.*
- Látod? *Suttogja közel a füléhez, a hangja most nem kemény, inkább bársonyos, sötét, puha éllel, mint az éjszaka pereme.* - A tested tudja, mire vágysz. Akkor is, ha az elméd még ellenkezik.
*A szavai közben ajkai végigsiklanak a nyakán, megcsókolják a kulcscsont felett, majd lassan elidőznek a vállhajlatban. A nyelve csak egy pillanatra ízleli meg a bőrt, nem kapkodva, hanem szinte ünnepélyesen, mintha egy rituálé második felvonása kezdődne újra.
A kezei ekkor újra mozdulnak. Egyik ujjai elengedik a csuklót, hogy a tenyerét felfelé fordítva, ujjait átfűzve a lányéval, egyszerűen csak ott tartsák. A másik keze azonban a comb alá csúszik, és kissé megemeli, újra, új szögben, céltudatosabb lendülettel. A mozdulat most határozottabb: nincs több lassú keresgélés, csak pontos, ritmikus, mély lökések, amelyek minden ellenállást elmosnak.
Nor'Deron tekintete egy pillanatra újra a lány arcát keresi. A vöröslő arcot, a tág pupillákat, az ajkak közül kiszökő hangtöredékeket. Most már nem kíváncsi, nem kérdez. Csak figyel, mint aki pontosan tudja, hogy most már nemcsak birtokol, hanem formál is. A szorítás ismét erősödik a másik kézen. A mozdulatok tempója kissé gyorsul, de még mindig uralt, kontrollált. A férfi egész teste feszül, de nem veszít a higgadtságából. Úgy mozog benne, mint aki tudja: ez a test már nem harcol, csak próbál emlékezni arra, hogyan kell még nemet mondani.
Nor'Deron mozdulatai egyre mélyebbre hajlanak, de még mindig nem siet. Mintha élvezné az idő minden másodpercét, amit a test köré feszülő gyönyör peremén tölthet. A comb még mindig az ujjai között, a másik kéz a kézfejre fonva, minden érintés céltudatos, mégis elnyújtott, mint egy mesterien komponált végjáték, ahol minden hang a helyén van. A levegő közöttük nehéz és meleg, az izzadság finoman csillan a férfi hátán, mellkasán, nyakán, de még most sem veszít az irányításból, csak a ritmus sűrűsödik.
A lány reszketése alatt egyre jobban feszül a férfi teste, a csípője már ösztönösebben mozdul, egyre szabályosabb ívben, mintha valami mély, ösztönös számolás diktálná a tempót. A tekintete közben egy pillanatra sem téved el. Nor'Deron most már nem csak nézi, de figyeli a lány minden rezdülését: a szemhéjak reszketését, a sóhajok törékeny ritmusát, a megfeszülő izmokat a hasban, combban, torokban. És ettől csak még közelebb kerül.
A tetőponthoz érve még egy utolsó, mély lökés következik, nem erőszakos, hanem határozott, mintha valami nyugvópontra akarna feszülni, mint egy íj húrja, amit végül elengednek. A férfi teste megfeszül, izmai megvonaglanak, és egy elfojtott, mély hang szakad ki belőle, inkább morranás, mint sóhaj, mint egy fenevadé, ami végül jóllakott.
A pillanatban, mikor eléri a csúcsot, Nor'Deron újra a lány arcát nézi. Azokat a szemeket, amelyek még mindig az övéit keresik, reszketve, elhomályosulva, mintha még most sem hinnék el, ami történik. És akkor, szinte váratlanul, a férfi ajkán ismét felbukkan az a meleg, szinte nyájas mosoly, amit eddig csak ritkán engedett meg magának. Lassan előrehajol, és egy csókot nyom a lány homlokára, puha, de nem ígér semmit.
Ezután kihúzódik, teste még mindig feszül a lendülettől, de már lassan enged a gyönyör súlyából. Egy gyors mozdulattal letörli a homlokát, aztán hátrasimítja a haját, amit az együttlét összekuszált. Csendesen feláll az ágyról, mindenféle különösebb ceremónia nélkül, mintha csak végzett volna egy jól elvégzett feladattal.
Egyik közeli székre ül, lábát kényelmesen kinyújtva, féloldalasan dől neki a támlának. Onnan figyeli a lányt. Csupán csak nézi, úgy, ahogy egy festő néz egy műre, amit végre befejezett.
A szeme hűvös, de az ajkán ott a jól ismert, gúnyos, szinte önelégült félmosoly. A vigyor nem kegyetlen, inkább egyszerűen csak annak az embernek a vigyora, aki pontosan azt kapta, amit akart. És most élvezi, hogy végre nyugodtan szemügyre veheti a munkája gyümölcsét.*
*Nor'Deron a teste alatt megfeszülő remegésből, a zihálás ritmusából, a szabadulni vágyó, vagy csak úgy tűnő, mozdulatokból mindent pontosan olvas. Nem csak látja a vívódást, hanem ízleli is: mint aki a legérettebb gyümölcsnél is jobban becsüli azt, amelyik még küzd a saját édessége ellen.
A kezei a lány csuklóin egy pillanatra engednek. Nem teljesen, csak épp annyira, hogy ne a feszítés, hanem a tudat tartsa ott. Az a tudat, hogy bármelyik pillanatban kiszabadulhatna… ha akarna. És mégsem teszi. Ez a fajta engedelmesség édesebb, mint a parancsra hajló térd.*
- Látod? *Suttogja közel a füléhez, a hangja most nem kemény, inkább bársonyos, sötét, puha éllel, mint az éjszaka pereme.* - A tested tudja, mire vágysz. Akkor is, ha az elméd még ellenkezik.
*A szavai közben ajkai végigsiklanak a nyakán, megcsókolják a kulcscsont felett, majd lassan elidőznek a vállhajlatban. A nyelve csak egy pillanatra ízleli meg a bőrt, nem kapkodva, hanem szinte ünnepélyesen, mintha egy rituálé második felvonása kezdődne újra.
A kezei ekkor újra mozdulnak. Egyik ujjai elengedik a csuklót, hogy a tenyerét felfelé fordítva, ujjait átfűzve a lányéval, egyszerűen csak ott tartsák. A másik keze azonban a comb alá csúszik, és kissé megemeli, újra, új szögben, céltudatosabb lendülettel. A mozdulat most határozottabb: nincs több lassú keresgélés, csak pontos, ritmikus, mély lökések, amelyek minden ellenállást elmosnak.
Nor'Deron tekintete egy pillanatra újra a lány arcát keresi. A vöröslő arcot, a tág pupillákat, az ajkak közül kiszökő hangtöredékeket. Most már nem kíváncsi, nem kérdez. Csak figyel, mint aki pontosan tudja, hogy most már nemcsak birtokol, hanem formál is. A szorítás ismét erősödik a másik kézen. A mozdulatok tempója kissé gyorsul, de még mindig uralt, kontrollált. A férfi egész teste feszül, de nem veszít a higgadtságából. Úgy mozog benne, mint aki tudja: ez a test már nem harcol, csak próbál emlékezni arra, hogyan kell még nemet mondani.
Nor'Deron mozdulatai egyre mélyebbre hajlanak, de még mindig nem siet. Mintha élvezné az idő minden másodpercét, amit a test köré feszülő gyönyör peremén tölthet. A comb még mindig az ujjai között, a másik kéz a kézfejre fonva, minden érintés céltudatos, mégis elnyújtott, mint egy mesterien komponált végjáték, ahol minden hang a helyén van. A levegő közöttük nehéz és meleg, az izzadság finoman csillan a férfi hátán, mellkasán, nyakán, de még most sem veszít az irányításból, csak a ritmus sűrűsödik.
A lány reszketése alatt egyre jobban feszül a férfi teste, a csípője már ösztönösebben mozdul, egyre szabályosabb ívben, mintha valami mély, ösztönös számolás diktálná a tempót. A tekintete közben egy pillanatra sem téved el. Nor'Deron most már nem csak nézi, de figyeli a lány minden rezdülését: a szemhéjak reszketését, a sóhajok törékeny ritmusát, a megfeszülő izmokat a hasban, combban, torokban. És ettől csak még közelebb kerül.
A tetőponthoz érve még egy utolsó, mély lökés következik, nem erőszakos, hanem határozott, mintha valami nyugvópontra akarna feszülni, mint egy íj húrja, amit végül elengednek. A férfi teste megfeszül, izmai megvonaglanak, és egy elfojtott, mély hang szakad ki belőle, inkább morranás, mint sóhaj, mint egy fenevadé, ami végül jóllakott.
A pillanatban, mikor eléri a csúcsot, Nor'Deron újra a lány arcát nézi. Azokat a szemeket, amelyek még mindig az övéit keresik, reszketve, elhomályosulva, mintha még most sem hinnék el, ami történik. És akkor, szinte váratlanul, a férfi ajkán ismét felbukkan az a meleg, szinte nyájas mosoly, amit eddig csak ritkán engedett meg magának. Lassan előrehajol, és egy csókot nyom a lány homlokára, puha, de nem ígér semmit.
Ezután kihúzódik, teste még mindig feszül a lendülettől, de már lassan enged a gyönyör súlyából. Egy gyors mozdulattal letörli a homlokát, aztán hátrasimítja a haját, amit az együttlét összekuszált. Csendesen feláll az ágyról, mindenféle különösebb ceremónia nélkül, mintha csak végzett volna egy jól elvégzett feladattal.
Egyik közeli székre ül, lábát kényelmesen kinyújtva, féloldalasan dől neki a támlának. Onnan figyeli a lányt. Csupán csak nézi, úgy, ahogy egy festő néz egy műre, amit végre befejezett.
A szeme hűvös, de az ajkán ott a jól ismert, gúnyos, szinte önelégült félmosoly. A vigyor nem kegyetlen, inkább egyszerűen csak annak az embernek a vigyora, aki pontosan azt kapta, amit akart. És most élvezi, hogy végre nyugodtan szemügyre veheti a munkája gyümölcsét.*
742. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2025-07-17 20:57:34
Üzenet elküldve: 2025-07-17 20:57:34
Rang: Játékos
IC üzenetek: 28
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 28
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Hófehérkék//
*Nem felel a férfi szavaira. Foghatná arra, hogy nincs levegője, vagy a gondolatok már nem férnek a fejébe, mert minden más teljesen kitölti. De az igazság az, hogy a megszeppentség olyan hirtelen és kellemetlenül tör rá, mint mikor a lázasra ráhúzzák a vizes lepedőt. A szemei tágabbra nyílnak, még ajkai is elválnak kissé egymástól, de csak egy pillanat az egész, mert azok hamarosan össze is záródnak. A férfi hangja újból libabőrbe borítja a testét, de most, ami eddig sóvárgott benne és vágyott egy pillanatra ismét rettegni kezd. Úgy jött ide, hogy megtisztul, bár mostanra már valóban badarság lenne, ha ezzel hitegetné magát, mégis a szavak úgy sújtanak le rá, mintha már inkább a bűn oltárán adózna, ami miatt hirtelen szégyellni kezdi magát. Noha szavakkal valóban nem felel, de a lesütött szemek és a vörösbe boruló arc beszédesebb helyette. Ahogyan a férfi alatt feszülő test és a levegő utáni kapkodás sem éppen elrejtése annak, hogy a válasz igen. Érthető és határozott felelet. Élvezi. Visszagondolva az egészet élvezi az elejétől kezdve. Ahogy először látta meg a férfit meztelenül, ahogy a bőre először simult az övéhez, az első csók, ahogy ajkai közt érezte a férfi vágyát és az övé sem volt már titok az ujjaknak. A szíve most újból idegesen verdes a mellkasában, de a teste továbbra is engedelmesen reagál. A csípője önként mozdul, a teste tudja mikor kell megemelkedni, mikor kell engedni. És amikor a férfi keze a combja alá siklik, s a mozdulatok hirtelen új szögbe fordulnak, valami megváltozik. A férfi mélyebbre hatol és a teste ismét válaszol. Az izmok megfeszülnek, ajkait pedig már nem tudja tovább összezárni, így hangja is szabadon tör fel torkából. Olyan, mint a kikötőben látott hajók, amik tökéletes ívben érnek dokkot. A hasonlat olyan abszurdul villan át a fején, hogy majdnem elneveti magát, de nem teszi, mert a következő lökéskor a nevetés elhal, s helyette egy éles, váratlan nyilallás fut végig benne. A fájdalom nem könyörtelen, csupán csak egy emlékeztető arra, hogy tetőtől egészen a talpáig a férfi kezében van. A hangját hallva nem kérdés többé, hogy ki irányít, ettől pedig újra feltör benne a félelem, amit egy ideje most elásott a gyönyör alá. Nem a férfitól fél, hanem attól, hogy most megpecsételődött, hogy nincs már hová visszafordulni. Amint a kezei az ágyra szorulnak, ujjai megfeszülnek. A tenyér szorítása alatt még maga is érzi, ahogy vadul lüktet a vér az ereiben. Rándul a karja, hogy visszaszabadítsa a kezeit, de azok csak mélyebbre süllyednek a lepedőben. Combjai egy pillanatra a férfi csípőjének feszülnek. A félelem és a vágy pedig kettéválik benne, mint két vad ló, akik egy cél felé rohannak, de más ösvényt járnak be. A kék szemek most szinte égetik a bőrét, de egy pillanatra sem képes tőlük elszakadni. Az ágynak feszített kezek, a férfi mozdulatai lassan mélyebbre sodorják. Már nem próbál semmit sem visszatartani. Sem remegést, sem a nyögéseket, sem azokat a gondolatokat, amiket eddig szégyellt magában. Azt, hogy akarja, még akkor is, ha nem érti, ha fél.
Hiába feszülnek meg újra az ujjai, hiába rándulnak az izmok, mintha ismét kitörni próbálnának a szorításból. Megemeli a csípőjét, mintha szabadulni akarna, de ez a mozdulat egy cseppet sem biztos. Egy részében még talán halovány ellenállás, de a javában inkább felajánlás. Megszólalna, de képtelen rá, csak egy elnyújtott, vágyakozó sóhaj szakad fel belőle, amit gyorsan igyekszik is visszanyelni. Mintha továbbra is azon őrlődne, hogy nem akarja, hogy akarja. De késő, mert a teste hamarabb válaszol és őszintébben, mint azt elméje tenné. A combjai megfeszülnek a férfi körül, miközben a hasában valami összerándul, ami újból forróságként árad szét a testében. Minden mozdulat csak mélyebbre löki, ahol már értelmetlen a gondolatoknak küzdeni, mert a test rég megrészegült a gyönyörtől.*
*Nem felel a férfi szavaira. Foghatná arra, hogy nincs levegője, vagy a gondolatok már nem férnek a fejébe, mert minden más teljesen kitölti. De az igazság az, hogy a megszeppentség olyan hirtelen és kellemetlenül tör rá, mint mikor a lázasra ráhúzzák a vizes lepedőt. A szemei tágabbra nyílnak, még ajkai is elválnak kissé egymástól, de csak egy pillanat az egész, mert azok hamarosan össze is záródnak. A férfi hangja újból libabőrbe borítja a testét, de most, ami eddig sóvárgott benne és vágyott egy pillanatra ismét rettegni kezd. Úgy jött ide, hogy megtisztul, bár mostanra már valóban badarság lenne, ha ezzel hitegetné magát, mégis a szavak úgy sújtanak le rá, mintha már inkább a bűn oltárán adózna, ami miatt hirtelen szégyellni kezdi magát. Noha szavakkal valóban nem felel, de a lesütött szemek és a vörösbe boruló arc beszédesebb helyette. Ahogyan a férfi alatt feszülő test és a levegő utáni kapkodás sem éppen elrejtése annak, hogy a válasz igen. Érthető és határozott felelet. Élvezi. Visszagondolva az egészet élvezi az elejétől kezdve. Ahogy először látta meg a férfit meztelenül, ahogy a bőre először simult az övéhez, az első csók, ahogy ajkai közt érezte a férfi vágyát és az övé sem volt már titok az ujjaknak. A szíve most újból idegesen verdes a mellkasában, de a teste továbbra is engedelmesen reagál. A csípője önként mozdul, a teste tudja mikor kell megemelkedni, mikor kell engedni. És amikor a férfi keze a combja alá siklik, s a mozdulatok hirtelen új szögbe fordulnak, valami megváltozik. A férfi mélyebbre hatol és a teste ismét válaszol. Az izmok megfeszülnek, ajkait pedig már nem tudja tovább összezárni, így hangja is szabadon tör fel torkából. Olyan, mint a kikötőben látott hajók, amik tökéletes ívben érnek dokkot. A hasonlat olyan abszurdul villan át a fején, hogy majdnem elneveti magát, de nem teszi, mert a következő lökéskor a nevetés elhal, s helyette egy éles, váratlan nyilallás fut végig benne. A fájdalom nem könyörtelen, csupán csak egy emlékeztető arra, hogy tetőtől egészen a talpáig a férfi kezében van. A hangját hallva nem kérdés többé, hogy ki irányít, ettől pedig újra feltör benne a félelem, amit egy ideje most elásott a gyönyör alá. Nem a férfitól fél, hanem attól, hogy most megpecsételődött, hogy nincs már hová visszafordulni. Amint a kezei az ágyra szorulnak, ujjai megfeszülnek. A tenyér szorítása alatt még maga is érzi, ahogy vadul lüktet a vér az ereiben. Rándul a karja, hogy visszaszabadítsa a kezeit, de azok csak mélyebbre süllyednek a lepedőben. Combjai egy pillanatra a férfi csípőjének feszülnek. A félelem és a vágy pedig kettéválik benne, mint két vad ló, akik egy cél felé rohannak, de más ösvényt járnak be. A kék szemek most szinte égetik a bőrét, de egy pillanatra sem képes tőlük elszakadni. Az ágynak feszített kezek, a férfi mozdulatai lassan mélyebbre sodorják. Már nem próbál semmit sem visszatartani. Sem remegést, sem a nyögéseket, sem azokat a gondolatokat, amiket eddig szégyellt magában. Azt, hogy akarja, még akkor is, ha nem érti, ha fél.
Hiába feszülnek meg újra az ujjai, hiába rándulnak az izmok, mintha ismét kitörni próbálnának a szorításból. Megemeli a csípőjét, mintha szabadulni akarna, de ez a mozdulat egy cseppet sem biztos. Egy részében még talán halovány ellenállás, de a javában inkább felajánlás. Megszólalna, de képtelen rá, csak egy elnyújtott, vágyakozó sóhaj szakad fel belőle, amit gyorsan igyekszik is visszanyelni. Mintha továbbra is azon őrlődne, hogy nem akarja, hogy akarja. De késő, mert a teste hamarabb válaszol és őszintébben, mint azt elméje tenné. A combjai megfeszülnek a férfi körül, miközben a hasában valami összerándul, ami újból forróságként árad szét a testében. Minden mozdulat csak mélyebbre löki, ahol már értelmetlen a gondolatoknak küzdeni, mert a test rég megrészegült a gyönyörtől.*
741. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2025-07-17 19:48:33
Üzenet elküldve: 2025-07-17 19:48:33
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 89
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 89
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
//Hófehérkék//
*Nor'Deron mozdulatai mélyülnek, de nem válnak sietségessé. Inkább olyan, mint aki ízlel, nem pedig fal. Csípőjének lendületei lassú, súlyos íveket írnak le, mint egy hosszan kitartott, szinte ünnepélyes dallam. A lány alattuk feszül, enged, reszket s ettől a férfi szinte gyönyörteljes áhítattal figyeli őt. A bőrük összetapad, minden egyes mozdulatnál újra és újra, mintha egy közös ritmus keresné magát, aztán meg is találná: egyre pontosabb, egyre követelőzőbb formában.
A férfi kezei sem pihennek. Az egyik a lány combja alá siklik, és alátámasztja azt, kissé megemelve, hogy a szög tökéletesebb legyen. A másikkal az oldalán simít végig, aztán a csípőre tapad, ott tartja, mintha rögzítené, hogy semmi se szakadjon el a lendületből. Amikor a mozdulatai mélyebbé válnak, egy halk, rekedt hang is elhagyja a torkát, ami nem kiáltás, inkább egy szinte öntudatlan, morgó elégedettség, amit nem tart meg magának.
Pillantása újra a lány arcát keresi. Nem azért, hogy megbizonyosodjon, engedi-e még, hanem azért, mert látni akarja, ahogy megtörténik. A remegést, a szaporábbá váló légzést, a szemhéjak remegését. Minden apró rezdülést figyel, mint egy gyűjtő a trófeáit.*
- Nézd csak magad *Suttogja rekedten, közel hajolva, ajkai a lány füléhez érnek.* - Élvezed minden egyes pillanatát, nemde?
*Szavai nem kérdeznek. Csak tükröt tartanak. Közben egy csókkal zárja le a mondatot, a fülcimpa alá, puha, de birtokló érintéssel. A tempó közben nem csitul. Inkább emelkedik, ahogy Nor'Deron teste is egyre keményebb ívben hajlik a lányé fölé, nem mint aki elveszti az irányítást, hanem mint aki végre ráérzett a tökéletes ritmusra.
A vágy, a mozdulat, az izzadt, selymes bőr találkozása mind egyetlen pontra sűrűsödik: arra a percre, ahol már nem kérdés, ki irányít. Nor'Deron ujjai a lány tarkójára csúsznak, kissé megemelik a fejét, majd az arcához hajolva, suttogásnál is halkabban, csak annyit mond:*
- Most már az enyém vagy.
*A szavak után nem hagy időt válaszra, még gondolatra sem. Kezei lassan lejjebb indulnak, végigsiklanak a lány karján, mintha csak simítanának, de minden mozdulat mögött ott lappang valami tudatosabb. Nem kapkod, nem rángat: az érintés inkább olyan, mint a füst, ami alattomosan körülfonja a testet, míg végül már nem lehet tőle szabadulni. Ujjai finoman fonódnak a nő csuklóira, egy pillanatra talán még tétován, szinte kedvesen, mint aki csak megpihenne bennük. De aztán egy határozott mozdulattal leszorítja őket az ágyra.
A tenyerei melegen simulnak a lepedőn pihenő kezekre, és bár szorítása egyelőre nem durva, mégis egyértelmű. Nem hagy teret a véletlennek. Azt üzeni: itt a döntés már megszületett. Ha a nő mozdulna, ha tiltakozna, Nor'Deron ujjai mélyebbre süllyednek, lassan, de megfellebbezhetetlenül nyomják a vékony csuklókat az ágynak. A testével nem nehezedik rá, még nem, ez a gesztus nem az elnyomásról szól, hanem a birtokba vételről. A hatalomról, amit nem kértek el tőle, de amit most már nem is lehet elvenni.
A pillantása végig a lány arcán pihen. Nem szánalom van benne, nem is vigasztalás, csak az a kiismerhetetlen kék derengés, amely egyszerre ígér és fenyeget. És az a mosoly, amely újra előbukkan, ugyanaz az önelégült ív, amit akkor visel, mikor pontosan tudja: most már nincs más hang, nincs más akarat, csak az övé.*
A hozzászólás írója (Nor'Deron a Gyors) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2025.07.17 19:48:50
*Nor'Deron mozdulatai mélyülnek, de nem válnak sietségessé. Inkább olyan, mint aki ízlel, nem pedig fal. Csípőjének lendületei lassú, súlyos íveket írnak le, mint egy hosszan kitartott, szinte ünnepélyes dallam. A lány alattuk feszül, enged, reszket s ettől a férfi szinte gyönyörteljes áhítattal figyeli őt. A bőrük összetapad, minden egyes mozdulatnál újra és újra, mintha egy közös ritmus keresné magát, aztán meg is találná: egyre pontosabb, egyre követelőzőbb formában.
A férfi kezei sem pihennek. Az egyik a lány combja alá siklik, és alátámasztja azt, kissé megemelve, hogy a szög tökéletesebb legyen. A másikkal az oldalán simít végig, aztán a csípőre tapad, ott tartja, mintha rögzítené, hogy semmi se szakadjon el a lendületből. Amikor a mozdulatai mélyebbé válnak, egy halk, rekedt hang is elhagyja a torkát, ami nem kiáltás, inkább egy szinte öntudatlan, morgó elégedettség, amit nem tart meg magának.
Pillantása újra a lány arcát keresi. Nem azért, hogy megbizonyosodjon, engedi-e még, hanem azért, mert látni akarja, ahogy megtörténik. A remegést, a szaporábbá váló légzést, a szemhéjak remegését. Minden apró rezdülést figyel, mint egy gyűjtő a trófeáit.*
- Nézd csak magad *Suttogja rekedten, közel hajolva, ajkai a lány füléhez érnek.* - Élvezed minden egyes pillanatát, nemde?
*Szavai nem kérdeznek. Csak tükröt tartanak. Közben egy csókkal zárja le a mondatot, a fülcimpa alá, puha, de birtokló érintéssel. A tempó közben nem csitul. Inkább emelkedik, ahogy Nor'Deron teste is egyre keményebb ívben hajlik a lányé fölé, nem mint aki elveszti az irányítást, hanem mint aki végre ráérzett a tökéletes ritmusra.
A vágy, a mozdulat, az izzadt, selymes bőr találkozása mind egyetlen pontra sűrűsödik: arra a percre, ahol már nem kérdés, ki irányít. Nor'Deron ujjai a lány tarkójára csúsznak, kissé megemelik a fejét, majd az arcához hajolva, suttogásnál is halkabban, csak annyit mond:*
- Most már az enyém vagy.
*A szavak után nem hagy időt válaszra, még gondolatra sem. Kezei lassan lejjebb indulnak, végigsiklanak a lány karján, mintha csak simítanának, de minden mozdulat mögött ott lappang valami tudatosabb. Nem kapkod, nem rángat: az érintés inkább olyan, mint a füst, ami alattomosan körülfonja a testet, míg végül már nem lehet tőle szabadulni. Ujjai finoman fonódnak a nő csuklóira, egy pillanatra talán még tétován, szinte kedvesen, mint aki csak megpihenne bennük. De aztán egy határozott mozdulattal leszorítja őket az ágyra.
A tenyerei melegen simulnak a lepedőn pihenő kezekre, és bár szorítása egyelőre nem durva, mégis egyértelmű. Nem hagy teret a véletlennek. Azt üzeni: itt a döntés már megszületett. Ha a nő mozdulna, ha tiltakozna, Nor'Deron ujjai mélyebbre süllyednek, lassan, de megfellebbezhetetlenül nyomják a vékony csuklókat az ágynak. A testével nem nehezedik rá, még nem, ez a gesztus nem az elnyomásról szól, hanem a birtokba vételről. A hatalomról, amit nem kértek el tőle, de amit most már nem is lehet elvenni.
A pillantása végig a lány arcán pihen. Nem szánalom van benne, nem is vigasztalás, csak az a kiismerhetetlen kék derengés, amely egyszerre ígér és fenyeget. És az a mosoly, amely újra előbukkan, ugyanaz az önelégült ív, amit akkor visel, mikor pontosan tudja: most már nincs más hang, nincs más akarat, csak az övé.*
A hozzászólás írója (Nor'Deron a Gyors) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2025.07.17 19:48:50
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 891-910