Kikötő - Rumos Rókalyuk
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
<< Előző oldal - Mostani oldal: 36 (701. - 720. üzenet)Oldal váltása: - Következő oldal >>
720. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2025-07-07 13:11:22
Üzenet elküldve: 2025-07-07 13:11:22
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 53
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 53
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Esti szórakozás //
*A csatározások mennek, ugyanazzal a kimenetellel. Az egyik fél győz, a másik meg veszít. Órák hosszat lehetnek a Rókalyukban. Már nem is számolja, hogy mennyi küzdelmet láttak. Hamarosan ő is talpára ugrik és hangos szurkolásba kezd. Ha már úgy is ideáig jöttek, miért is ne érezhetné jól magát? Egy jól képzett óriás elnyerte tetszését, aki körről körre nyerte a bunyóit, de háromnál többet ő sem tudott megnyerni. Sajnálja. Tehetségesnek tűnt, de ő sem lehet immúnis a fáradságra. A csaták csakhamar egyhangúvá válnak és már Merv is kezd fáradni, úgyhogy Zzulhoz fordul.*
-Ha nem baj én már mennék. Még vacsorázni is kellene és azt nem itt szeretném elkölteni.
*A mondat utolsó felét úgy mondja, hogy közelebb hajol a férfihoz, hogy ne kelljen hangosan mondania, nehogy megsértsen valakit. A férfi válaszára vár, hisz vele jött, ezért sem szívesen hagyná egyedül, de ő már eleget nézte a verekedőket. Mondjuk álmosnak nemigen álmos, viszont éhesnek már mondható.*
*A csatározások mennek, ugyanazzal a kimenetellel. Az egyik fél győz, a másik meg veszít. Órák hosszat lehetnek a Rókalyukban. Már nem is számolja, hogy mennyi küzdelmet láttak. Hamarosan ő is talpára ugrik és hangos szurkolásba kezd. Ha már úgy is ideáig jöttek, miért is ne érezhetné jól magát? Egy jól képzett óriás elnyerte tetszését, aki körről körre nyerte a bunyóit, de háromnál többet ő sem tudott megnyerni. Sajnálja. Tehetségesnek tűnt, de ő sem lehet immúnis a fáradságra. A csaták csakhamar egyhangúvá válnak és már Merv is kezd fáradni, úgyhogy Zzulhoz fordul.*
-Ha nem baj én már mennék. Még vacsorázni is kellene és azt nem itt szeretném elkölteni.
*A mondat utolsó felét úgy mondja, hogy közelebb hajol a férfihoz, hogy ne kelljen hangosan mondania, nehogy megsértsen valakit. A férfi válaszára vár, hisz vele jött, ezért sem szívesen hagyná egyedül, de ő már eleget nézte a verekedőket. Mondjuk álmosnak nemigen álmos, viszont éhesnek már mondható.*
719. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2025-07-07 12:50:28
Üzenet elküldve: 2025-07-07 12:50:28
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 104
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 104
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Esti szórakozás //
*Zzul nyugodtan ül a ládán, amit alig bír el a súlya, de ez most cseppet sem érdekli. A meccsek hamar beindulnak és már az első összecsapásnál olyan illat terjeng a levegőben, amit az ork csak úgy nevez magában, hogy vérrel kevert adrenalin. Merv mellett ülve elégedetten morran egyet. A tömeg vibrál, izzik körülöttük, mintha az egész épület lélegzene. Nem csak falak ezek, hanem emlékekből, múltból és haragból épült szentély. És akkor megjelenik a két soron következő harcos. Zzul érdeklődve emelkedik meg kissé, hogy jobban lásson. Az egyik egy cingár, inas fickó, akinek a testét sebhelyek borítják, félszemű, csupa ideg. A másik oldalon egy dundi kopasz kis nő lép be, csak hogy az első benyomás alaposan átverjen minden kívülállót. Ahogy Zzul ránéz, látja a mozgásában az erőt, a vérre szomjas, nyugodt kegyetlenséget. A tetovált karjai mintha élő kígyók lennének. Az első mozdulatnál már tudja, hogy ez nem lesz hosszú. A nő egy rúgással megzavarja a fickót, aki próbál visszavágni. Egy könyökös betalál, de az ork csak hümmög egyet.*
-Na, ez fájhatott, de kevés lesz.
*És tényleg. A nő megragadja a férfit és gyomorba térdeli, amitől a férfi összegörnyed. A férfi még egy próbálkozást tesz a támadásra. Egy deszkadarab, amit valami csoda folytán megkaparint, de a nő úgy csavarja ki a kezéből, mint egy türelmetlen anya a fakanalat a gyermeke kezéből. A tarkón csapás szinte koppan, Zzul fejében pedig visszhangzik. A tömeg előbb elnémul, aztán robban. A győztest ünneplik, de az ork szeme nem a nő alakját követi, hanem a földön fekvő, mozdulatlan testet figyeli.*
-Túlélte.
*Motyogja maga elé, mint aki örül is, meg nem is. Oldalra pillant Mervre, és elvigyorodik.*
-Látod? Még alig kezdődött az este, de már hullanak.
*Hangja izgatott, már-már gyerekes.*
*Zzul nyugodtan ül a ládán, amit alig bír el a súlya, de ez most cseppet sem érdekli. A meccsek hamar beindulnak és már az első összecsapásnál olyan illat terjeng a levegőben, amit az ork csak úgy nevez magában, hogy vérrel kevert adrenalin. Merv mellett ülve elégedetten morran egyet. A tömeg vibrál, izzik körülöttük, mintha az egész épület lélegzene. Nem csak falak ezek, hanem emlékekből, múltból és haragból épült szentély. És akkor megjelenik a két soron következő harcos. Zzul érdeklődve emelkedik meg kissé, hogy jobban lásson. Az egyik egy cingár, inas fickó, akinek a testét sebhelyek borítják, félszemű, csupa ideg. A másik oldalon egy dundi kopasz kis nő lép be, csak hogy az első benyomás alaposan átverjen minden kívülállót. Ahogy Zzul ránéz, látja a mozgásában az erőt, a vérre szomjas, nyugodt kegyetlenséget. A tetovált karjai mintha élő kígyók lennének. Az első mozdulatnál már tudja, hogy ez nem lesz hosszú. A nő egy rúgással megzavarja a fickót, aki próbál visszavágni. Egy könyökös betalál, de az ork csak hümmög egyet.*
-Na, ez fájhatott, de kevés lesz.
*És tényleg. A nő megragadja a férfit és gyomorba térdeli, amitől a férfi összegörnyed. A férfi még egy próbálkozást tesz a támadásra. Egy deszkadarab, amit valami csoda folytán megkaparint, de a nő úgy csavarja ki a kezéből, mint egy türelmetlen anya a fakanalat a gyermeke kezéből. A tarkón csapás szinte koppan, Zzul fejében pedig visszhangzik. A tömeg előbb elnémul, aztán robban. A győztest ünneplik, de az ork szeme nem a nő alakját követi, hanem a földön fekvő, mozdulatlan testet figyeli.*
-Túlélte.
*Motyogja maga elé, mint aki örül is, meg nem is. Oldalra pillant Mervre, és elvigyorodik.*
-Látod? Még alig kezdődött az este, de már hullanak.
*Hangja izgatott, már-már gyerekes.*
718. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2025-07-06 16:40:43
Üzenet elküldve: 2025-07-06 16:40:43
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 53
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 53
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Esti szórakozás//
*Hamar elkezdődnek a bunyók. Zzul mellett biztonságban érezheti magát, senki nem fog belekötni. Majd előbb az orkba, de ő addigra akkor eltűnik. Vagy legalább is megpróbál. Szerencsére ez még nem történt meg. Mindenki élvezi az összecsapást. Hamar elkezd terjengeni az izzadság és a vérszag is. Mélyet szippant a levegőből. Ez a szag a harctér illata. Mármint a Rókalyuk harceréé. Valódi harctéren még nem volt, arról nem tudna nyilatkozni. A szurkolók hangosan biztatják kedvencüket, vagy azt akire éppen fogadtak. Ő jobbnak látja, ha kimarad a fogadásból. különösebben sem lenne rá sok aranya. Az éljenzés mellé a hurrogások is társulnak, a vesztes játékosokat minősítve. Pedig szegény párák nem is tehetnek róla. Ki tudja, hogy mi vette rá őket, hogy ide jussanak? Már pedig ez itt egy veszélyes játéktér. Itt a szabályok lazák, még akár haláleset is történhet. Azért ránézésre neki is akad tippje, hogy ki nyerheti meg az a meccset, amire szívesen fogadna is, de inkább kihagyja. Nézőként jobban szórakozik. Még az kellene, hogy a pénze miatt is aggódjon.*
*Hamar elkezdődnek a bunyók. Zzul mellett biztonságban érezheti magát, senki nem fog belekötni. Majd előbb az orkba, de ő addigra akkor eltűnik. Vagy legalább is megpróbál. Szerencsére ez még nem történt meg. Mindenki élvezi az összecsapást. Hamar elkezd terjengeni az izzadság és a vérszag is. Mélyet szippant a levegőből. Ez a szag a harctér illata. Mármint a Rókalyuk harceréé. Valódi harctéren még nem volt, arról nem tudna nyilatkozni. A szurkolók hangosan biztatják kedvencüket, vagy azt akire éppen fogadtak. Ő jobbnak látja, ha kimarad a fogadásból. különösebben sem lenne rá sok aranya. Az éljenzés mellé a hurrogások is társulnak, a vesztes játékosokat minősítve. Pedig szegény párák nem is tehetnek róla. Ki tudja, hogy mi vette rá őket, hogy ide jussanak? Már pedig ez itt egy veszélyes játéktér. Itt a szabályok lazák, még akár haláleset is történhet. Azért ránézésre neki is akad tippje, hogy ki nyerheti meg az a meccset, amire szívesen fogadna is, de inkább kihagyja. Nézőként jobban szórakozik. Még az kellene, hogy a pénze miatt is aggódjon.*
717. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2025-07-06 12:27:22
Üzenet elküldve: 2025-07-06 12:27:22
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 89
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 89
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
//Hófehérkék//
*Nor'Deron mozdulatai nem sietnek. A ritmus, amit eddig szinte hangtalanul diktált, most finoman elnehezedik, lassú hullámokban sodorva közéjük a csendet. A mozdulatai táncnak látszanak, de mélyebb rezgése van bennük, valami olyan, ami nem a testekből fakad, hanem abból, ahogyan a lélek tanulja meg érinteni a világot. Most nem parancsol, nem mutat utat, nem vár el semmit, csak közelebb hajol a csöndhöz, és mozdulatai úgy ölelik körbe a pillanatot, mintha rég elveszett válaszokat rejtene benne. Ebben a mozdulatlanságot átszövő ritmusban ott a biztatás: elég vagy, így, ahogy vagy.
Amikor Myna mozdulatai magabiztosabbá válnak, Nor'Deron ujjai kissé feszesebben simulnak a tenyerébe, mintha a táncban egy röpke elismerést rejtene el. Egy félmosoly tűnik fel a szája sarkában, alig észrevehető, mint egy titok, amit csak az vesz észre, aki nagyon figyel. Csak halkabban vesz levegőt, és egy pillanatra finoman megemeli a lány karját, mint aki nem tétovázik érinteni azt, ami bizalmat ad. Ujjaival kicsit hosszabban időzik a csuklójánál, ahol a pulzus apró rezdülése szinte zenét játszik az ujjbegyének. A bőre itt meleg és selymes, mint az meleg, selymes szövet.
A testek közötti távolság már nem követelmény, inkább kivétel, ami csak akkor jelenik meg, ha egy fordulat vagy billenés óhatatlanul közéjük húz egy pillanatnyi rést. Nor'Deron lépései most közelebb viszik a lányt saját testéhez. A keze Myna lapockáján nyugszik, tenyerének érintése hűvös, de nem idegen, mint mikor valaki egy tó tükrébe mártja a kezét egy nyári reggelen. A másik tenyere még mindig az ujjait tartja. Nem szorítja, nem vezeti már erővel. A ritmus most már nem szabály, hanem javaslat. Ajánlat. Egyfajta meghívás.
Mikor a testük finoman összeér egy forgás végén, Nor'Deron nem hátrál, de nem is siet. A szemeibe most mélyebb melegség költözik, valami csendes érzelem, aminek nincs neve, csak súlya. Egy pillanatra mintha megbillenne a légzése. Apró tétovaság húzódik át az arcán. Talán egy emlék, talán egy régi seb. A lélegzete aztán lassan igazodik a lányéhoz, mintha nem őt vezetné többé, hanem együtt keringene vele a levegőben is.
A következő mozdulat szinte légies. Nor'Deron elengedi a kezét, de még a lépése előtt a háta mögé nyúl, és egy pillanatra a lány derekát simítja meg a tenyerével. Nem birtokló mozdulat ez. Inkább emlékeztetés: „Veled vagyok. Nem vagy egyedül.” A szavak helyett most az érintés beszél, a tenyér alatt az izmok apró feszülései. Mint mikor az ember egy könyv gerincén végig simít, mielőtt kinyitná.
A hangja csak ezután szólal meg, rekedtebb, halkabb, mint korábban.*
- Jól csinálod... és még csak most kezdtük.
*Ahogy zene helyett a léptek nesze folytatódik tovább, a két test egyre jobban idomul egymáshoz. Nor'Deron mozdulatai többé nem tanítanak, hanem hívnak. Nem magukba, hanem valami mélyebb állapotba, ahol a szemek már nem keresnek, csak visszanéznek.*
A hozzászólás írója (Nor'Deron a Gyors) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2025.07.06 12:28:20
*Nor'Deron mozdulatai nem sietnek. A ritmus, amit eddig szinte hangtalanul diktált, most finoman elnehezedik, lassú hullámokban sodorva közéjük a csendet. A mozdulatai táncnak látszanak, de mélyebb rezgése van bennük, valami olyan, ami nem a testekből fakad, hanem abból, ahogyan a lélek tanulja meg érinteni a világot. Most nem parancsol, nem mutat utat, nem vár el semmit, csak közelebb hajol a csöndhöz, és mozdulatai úgy ölelik körbe a pillanatot, mintha rég elveszett válaszokat rejtene benne. Ebben a mozdulatlanságot átszövő ritmusban ott a biztatás: elég vagy, így, ahogy vagy.
Amikor Myna mozdulatai magabiztosabbá válnak, Nor'Deron ujjai kissé feszesebben simulnak a tenyerébe, mintha a táncban egy röpke elismerést rejtene el. Egy félmosoly tűnik fel a szája sarkában, alig észrevehető, mint egy titok, amit csak az vesz észre, aki nagyon figyel. Csak halkabban vesz levegőt, és egy pillanatra finoman megemeli a lány karját, mint aki nem tétovázik érinteni azt, ami bizalmat ad. Ujjaival kicsit hosszabban időzik a csuklójánál, ahol a pulzus apró rezdülése szinte zenét játszik az ujjbegyének. A bőre itt meleg és selymes, mint az meleg, selymes szövet.
A testek közötti távolság már nem követelmény, inkább kivétel, ami csak akkor jelenik meg, ha egy fordulat vagy billenés óhatatlanul közéjük húz egy pillanatnyi rést. Nor'Deron lépései most közelebb viszik a lányt saját testéhez. A keze Myna lapockáján nyugszik, tenyerének érintése hűvös, de nem idegen, mint mikor valaki egy tó tükrébe mártja a kezét egy nyári reggelen. A másik tenyere még mindig az ujjait tartja. Nem szorítja, nem vezeti már erővel. A ritmus most már nem szabály, hanem javaslat. Ajánlat. Egyfajta meghívás.
Mikor a testük finoman összeér egy forgás végén, Nor'Deron nem hátrál, de nem is siet. A szemeibe most mélyebb melegség költözik, valami csendes érzelem, aminek nincs neve, csak súlya. Egy pillanatra mintha megbillenne a légzése. Apró tétovaság húzódik át az arcán. Talán egy emlék, talán egy régi seb. A lélegzete aztán lassan igazodik a lányéhoz, mintha nem őt vezetné többé, hanem együtt keringene vele a levegőben is.
A következő mozdulat szinte légies. Nor'Deron elengedi a kezét, de még a lépése előtt a háta mögé nyúl, és egy pillanatra a lány derekát simítja meg a tenyerével. Nem birtokló mozdulat ez. Inkább emlékeztetés: „Veled vagyok. Nem vagy egyedül.” A szavak helyett most az érintés beszél, a tenyér alatt az izmok apró feszülései. Mint mikor az ember egy könyv gerincén végig simít, mielőtt kinyitná.
A hangja csak ezután szólal meg, rekedtebb, halkabb, mint korábban.*
- Jól csinálod... és még csak most kezdtük.
*Ahogy zene helyett a léptek nesze folytatódik tovább, a két test egyre jobban idomul egymáshoz. Nor'Deron mozdulatai többé nem tanítanak, hanem hívnak. Nem magukba, hanem valami mélyebb állapotba, ahol a szemek már nem keresnek, csak visszanéznek.*
A hozzászólás írója (Nor'Deron a Gyors) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2025.07.06 12:28:20
716. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2025-07-04 19:51:14
Üzenet elküldve: 2025-07-04 19:51:14
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 104
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 104
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Esti szórakozás//
*Zzulyaras már a cégér látványánál elvigyorodik, mintha egy rég nem látott barátot köszöntene. A kopottas róka pofája úgy himbálózik a láncokon, mint egy hulla a viharban, de az ork valamiért ezt kifejezetten biztatónak találja. Amint belépnek a Rókalyukba, a meleg, fülledt levegő, az izzadság, pállott sör és a szegénység szaga úgy csapja meg, mintha hazatérne. Kényelmetlen, nyers, de legalább őszinte.*
-Ahh, érzem már a poloskák vendégszeretetét.
*Morogja félhangosan, miközben egy megreccsenő széket kikerülve beljebb lép. Oldalra pillant Mervre. A fickó láthatóan feszeng és Zzul valahol a szíve mélyén megérti. Valahogy az ilyen helyekhez nem lehet csak úgy hozzászokni. Az idő nem mindig elég, hogy bátorságot szerezzünk. De a legfontosabb a kezdet. Ha sikerült valami nehezet elkezdened és már ott legyőzni a félelmet, akkor nyert ügyed van. Az ork rámarkol kardja markolatára, mintha csak megszokásból ellenőrizné. A szeme megcsillan a küzdőtér felé vezető ajtónál. A gyűlekező tömeg, az üvöltés és a vérszag keveréke úgy hat rá, mint másra egy jó vacsora.*
-Éééééés ott az igazi mulatság.* Morogja, ahogy elindul a hangzavar felé. A tömegben ösztönösen utat tör magának, néha egy vállal, máskor csak a puszta méretével. Ahogy észreveszi, hogy Merv kicsit lemaradt, visszapillant és vigyorogva oldalra billenti a fejét.*
-Ne maradj le, barátom! Vagy attól félsz, rád tesznek fogadást és te leszel a következő?
*Ahogy Merv lehuppan egy ládára, Zzul követi őt és ő is leül mellé. Roppan a fa a súlya alatt, de egyelőre nem szakad össze. Előredől, könyökét a térdére támasztja, szemeit pedig a poros küzdőtérre függeszti.*
-Fogadjunk, hogy három perc se kell, és az első vér kicsap valakiből.
*Hangja most már mélyebb. Egy vadászó állat csendes érdeklődése hallatszik rajta. Egy pillanatra oldalra néz Merv felé, megbizonyosodva, hogy ő is ugyanúgy élvezi mint ő.*
*Zzulyaras már a cégér látványánál elvigyorodik, mintha egy rég nem látott barátot köszöntene. A kopottas róka pofája úgy himbálózik a láncokon, mint egy hulla a viharban, de az ork valamiért ezt kifejezetten biztatónak találja. Amint belépnek a Rókalyukba, a meleg, fülledt levegő, az izzadság, pállott sör és a szegénység szaga úgy csapja meg, mintha hazatérne. Kényelmetlen, nyers, de legalább őszinte.*
-Ahh, érzem már a poloskák vendégszeretetét.
*Morogja félhangosan, miközben egy megreccsenő széket kikerülve beljebb lép. Oldalra pillant Mervre. A fickó láthatóan feszeng és Zzul valahol a szíve mélyén megérti. Valahogy az ilyen helyekhez nem lehet csak úgy hozzászokni. Az idő nem mindig elég, hogy bátorságot szerezzünk. De a legfontosabb a kezdet. Ha sikerült valami nehezet elkezdened és már ott legyőzni a félelmet, akkor nyert ügyed van. Az ork rámarkol kardja markolatára, mintha csak megszokásból ellenőrizné. A szeme megcsillan a küzdőtér felé vezető ajtónál. A gyűlekező tömeg, az üvöltés és a vérszag keveréke úgy hat rá, mint másra egy jó vacsora.*
-Éééééés ott az igazi mulatság.* Morogja, ahogy elindul a hangzavar felé. A tömegben ösztönösen utat tör magának, néha egy vállal, máskor csak a puszta méretével. Ahogy észreveszi, hogy Merv kicsit lemaradt, visszapillant és vigyorogva oldalra billenti a fejét.*
-Ne maradj le, barátom! Vagy attól félsz, rád tesznek fogadást és te leszel a következő?
*Ahogy Merv lehuppan egy ládára, Zzul követi őt és ő is leül mellé. Roppan a fa a súlya alatt, de egyelőre nem szakad össze. Előredől, könyökét a térdére támasztja, szemeit pedig a poros küzdőtérre függeszti.*
-Fogadjunk, hogy három perc se kell, és az első vér kicsap valakiből.
*Hangja most már mélyebb. Egy vadászó állat csendes érdeklődése hallatszik rajta. Egy pillanatra oldalra néz Merv felé, megbizonyosodva, hogy ő is ugyanúgy élvezi mint ő.*
715. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2025-07-04 19:21:30
Üzenet elküldve: 2025-07-04 19:21:30
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 53
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 53
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Esti szórakozás//
*Zzulnak tényleg igaza van. Tényleg két sarok volt a Rumos Rókalyukig. Már távolról lehetett látni hova is tartanak. A kopott cégér is azt mutatja, hogy jó helyen vannak. Ide azok járnak, akik keresik maguknak a bajt. Ők épp azért jöttek, hogy olyanokat nézzenek, akik meg is találták. A nap lassan közelít a horizonthoz, ami egyfajta jelzésként értelmeznek a lakosok és elkezdenek gyülekezni a fogadó körül. Belépve látszódik a fogadó neve miért is az ami. Talán ha a jóindulat összetartja a falakat. Az egyetlen dolog aminek örül, az Zzul társasága. Egyedül nem szívesen tette volna meg ezt az utat. A nagy ork legalább félelmet kelt bennük. Mondjuk örülne, ha vadabb lenne, de akkor vele sem lenne barátságos, szóval örül neki, hogy minden jól alakult. Semmit nem merne innen rendelni, ezért inkább nem is teszi. Már a falak látványa elveszi az étvágyát. Ellentétben egy másik helységből beszűrődő hangok felkeltik érdeklődését. A gyengén tartott ajtón keresztül a küzdőtérre jutnak, ahol már javában elkezdődött a mulatság. Korábban mint gondolta, de legalább így nem kell feleslegesen ücsörögniük. Óvatosan jár a szurkoló tömeg között, nehogy valakibe beleütközzön, akibe nem akarna. A szurkoló sereg mögött foglal helyet, egy ládákból összetákolt ülőhelyen. Az orkot is figyeli tekintetével. Ha elszakadtak volna egymástól, akkor tekintetével egy kettő méter magas orkot keres, ha meg ott van mellette, akkor neki is szorít helyet maga mellett.*
*Zzulnak tényleg igaza van. Tényleg két sarok volt a Rumos Rókalyukig. Már távolról lehetett látni hova is tartanak. A kopott cégér is azt mutatja, hogy jó helyen vannak. Ide azok járnak, akik keresik maguknak a bajt. Ők épp azért jöttek, hogy olyanokat nézzenek, akik meg is találták. A nap lassan közelít a horizonthoz, ami egyfajta jelzésként értelmeznek a lakosok és elkezdenek gyülekezni a fogadó körül. Belépve látszódik a fogadó neve miért is az ami. Talán ha a jóindulat összetartja a falakat. Az egyetlen dolog aminek örül, az Zzul társasága. Egyedül nem szívesen tette volna meg ezt az utat. A nagy ork legalább félelmet kelt bennük. Mondjuk örülne, ha vadabb lenne, de akkor vele sem lenne barátságos, szóval örül neki, hogy minden jól alakult. Semmit nem merne innen rendelni, ezért inkább nem is teszi. Már a falak látványa elveszi az étvágyát. Ellentétben egy másik helységből beszűrődő hangok felkeltik érdeklődését. A gyengén tartott ajtón keresztül a küzdőtérre jutnak, ahol már javában elkezdődött a mulatság. Korábban mint gondolta, de legalább így nem kell feleslegesen ücsörögniük. Óvatosan jár a szurkoló tömeg között, nehogy valakibe beleütközzön, akibe nem akarna. A szurkoló sereg mögött foglal helyet, egy ládákból összetákolt ülőhelyen. Az orkot is figyeli tekintetével. Ha elszakadtak volna egymástól, akkor tekintetével egy kettő méter magas orkot keres, ha meg ott van mellette, akkor neki is szorít helyet maga mellett.*
714. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2025-07-03 23:15:19
Üzenet elküldve: 2025-07-03 23:15:19
Rang: Játékos
IC üzenetek: 28
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 28
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Hófehérkék//
*Eleinte csak figyeli őt, minden izmában a csendes feszültség vibrál. Mintha a világ beszűkült volna arra a két szemre, amik az övét keresik és nem engedik. A mozdulat, amellyel felegyenesedik, nemcsak testi gesztus, hanem belső út is, mert elhagy egy biztonságosnak hitt árnyékot, hogy belépjen valami ismeretlenbe. De a férfi nem sürgeti. És ez most többet jelent, mint bármelyik kimondott szó.
Ujjai az övéibe fonódnak, és a lány szinte észre sem veszi, mikor kezd el visszalélegezni. A finom érintés a csípőjénél, a határozott, mégis gyengéd mozdulat, ahogy közelebb húzza, szinte elfeledteti vele, hogyan kell tartania magát. A keze a férfi mellkasán nyugszik, és mikor az állát felemeli, csak egy leheletnyi ellenállás rezdül benne, az a megszokott óvatosság, de elillan, amint a pillantásuk találkozik.
Úgy érzi, mintha a keze azonnal izzadni kezdene, ami igazságtalan, mert biztosan nem lehet ennyire hirtelen izzadni.
Ahogy a férfi ismét kántálni kezd, megint az idegesség lesz rajta úrrá. Kicsit most bánni kezdi, hogy nem inkább kecskéket áldoznak fel, esetleg lélekkapukat nyitnak, vagy fene tudja, bármi mást, ami nem ennyire zavarba ejtő. Főleg azzal megfűszerezve, hogy igen nehezen állja meg, hogy pillantásai a férfi szemein maradjanak, ne csússzanak le lejjebb.
Hiszékenyen aprót bólint a férfi szavaira. Legalábbis azt hiszi. Valójában valami félúton van egy bólintás között és a között, mintha egy tüsszentést készülne visszafojtani.
A közelség annyira hirtelen jön, hogy reflexből visszatartja a levegőt. Aztán eszébe jut, hogy lélegezni is kellene, és egy szolid, de meglehetősen zajos szippantás hangzik fel a csendben, ami egyébként nagyon misztikus lenne. Így viszont inkább olyan, mint mikor valaki komoly színházi jelenet közben félrenyel egy jó adag nyálat.
Figyel ő. Hát persze, hogy figyel. Ilyen közelről még a szempillák számát is szinte pontosan meg tudná mondani. De igyekszik úgy nézni, mint aki teljesen nyugodt. Ami nehéz, mert közben azt sem tudja, a lábát hova tegye. Az első lépésnél majdnem a férfi lábára lép. A másodiknál sikerül nem megbotlani saját magában, és ettől olyan büszkeség tölti el, hogy kicsit elfelejti a harmadiknál, merre van előre, de a negyediknél már csak az áramlás van. A lépései nem tanultak, de nem is kell, hogy azok legyenek, a teste emlékszik egy táncra, amit sosem tanítottak neki. Mintha a ritmus, amit a férfi suttog a fülébe, nem kívülről jönne, hanem belülről, valahonnan a bordái alól. "Egy, két, há', négy...", és a szíve is így ver.
Nem látja a szobát, csak érzékeli. A körvonalakat, amiket közösen rajzolnak, a levegőt, ami megtelik valami kimondhatatlan feszültséggel. Nem gondolkodik többé. Csak van. És ez a létezés, ebben az egyetlen közös áramlásban, valahogy többet jelent, mint bármi, amit valaha átélt.
Nem tudja, meddig táncolnak. Az idő valahol elveszik, mint egy elejtett kendő. De biztos benne, hogy ebben a pillanatban minden rendben van. Mert ő figyel. És hagyja, hogy vigyék. És mert a férfi ígérete ott él a mozdulataik között. A megtisztulás. A félelem vége.
Bár a tánca még mindig valahol a a kóbor szélfútta kiskecske és egy tanuló kísértet közé esik, kezd megjelenni benne valami más is. A bizalom. A sodródás. Az érzés, hogy ha el is ront valamit, az sem baj. Mert a férfi most nem a hibáit nézi. Ha pedig mégis, akkor szinte biztosan érzi, hogy nem kineveti majd, hanem segít fejlődni és tanulni.
És így már nem számít, hogy a mozdulatai nem tökéletesek. Mert a szíve tudja a ritmust. Mert a pillanat őt választotta, még akkor is, ha ő közben néha véletlenül háttal áll annak a pillanatnak. A teste finoman simul a férfihoz, lassan pedig szinte egyé válik vele. Már tekintetét sem akarja elkapni róla. Azok a szép kék szemek most erősebben megdelejezik és vonzzák, mint legyeket az asztalon felejtett hús. A szíve is nyugodt, már nem idegesen kalapál ott belül, hanem valóban a lépések ütemére. Egy, két, há' négy... Egy, két, há', négy...*
*Eleinte csak figyeli őt, minden izmában a csendes feszültség vibrál. Mintha a világ beszűkült volna arra a két szemre, amik az övét keresik és nem engedik. A mozdulat, amellyel felegyenesedik, nemcsak testi gesztus, hanem belső út is, mert elhagy egy biztonságosnak hitt árnyékot, hogy belépjen valami ismeretlenbe. De a férfi nem sürgeti. És ez most többet jelent, mint bármelyik kimondott szó.
Ujjai az övéibe fonódnak, és a lány szinte észre sem veszi, mikor kezd el visszalélegezni. A finom érintés a csípőjénél, a határozott, mégis gyengéd mozdulat, ahogy közelebb húzza, szinte elfeledteti vele, hogyan kell tartania magát. A keze a férfi mellkasán nyugszik, és mikor az állát felemeli, csak egy leheletnyi ellenállás rezdül benne, az a megszokott óvatosság, de elillan, amint a pillantásuk találkozik.
Úgy érzi, mintha a keze azonnal izzadni kezdene, ami igazságtalan, mert biztosan nem lehet ennyire hirtelen izzadni.
Ahogy a férfi ismét kántálni kezd, megint az idegesség lesz rajta úrrá. Kicsit most bánni kezdi, hogy nem inkább kecskéket áldoznak fel, esetleg lélekkapukat nyitnak, vagy fene tudja, bármi mást, ami nem ennyire zavarba ejtő. Főleg azzal megfűszerezve, hogy igen nehezen állja meg, hogy pillantásai a férfi szemein maradjanak, ne csússzanak le lejjebb.
Hiszékenyen aprót bólint a férfi szavaira. Legalábbis azt hiszi. Valójában valami félúton van egy bólintás között és a között, mintha egy tüsszentést készülne visszafojtani.
A közelség annyira hirtelen jön, hogy reflexből visszatartja a levegőt. Aztán eszébe jut, hogy lélegezni is kellene, és egy szolid, de meglehetősen zajos szippantás hangzik fel a csendben, ami egyébként nagyon misztikus lenne. Így viszont inkább olyan, mint mikor valaki komoly színházi jelenet közben félrenyel egy jó adag nyálat.
Figyel ő. Hát persze, hogy figyel. Ilyen közelről még a szempillák számát is szinte pontosan meg tudná mondani. De igyekszik úgy nézni, mint aki teljesen nyugodt. Ami nehéz, mert közben azt sem tudja, a lábát hova tegye. Az első lépésnél majdnem a férfi lábára lép. A másodiknál sikerül nem megbotlani saját magában, és ettől olyan büszkeség tölti el, hogy kicsit elfelejti a harmadiknál, merre van előre, de a negyediknél már csak az áramlás van. A lépései nem tanultak, de nem is kell, hogy azok legyenek, a teste emlékszik egy táncra, amit sosem tanítottak neki. Mintha a ritmus, amit a férfi suttog a fülébe, nem kívülről jönne, hanem belülről, valahonnan a bordái alól. "Egy, két, há', négy...", és a szíve is így ver.
Nem látja a szobát, csak érzékeli. A körvonalakat, amiket közösen rajzolnak, a levegőt, ami megtelik valami kimondhatatlan feszültséggel. Nem gondolkodik többé. Csak van. És ez a létezés, ebben az egyetlen közös áramlásban, valahogy többet jelent, mint bármi, amit valaha átélt.
Nem tudja, meddig táncolnak. Az idő valahol elveszik, mint egy elejtett kendő. De biztos benne, hogy ebben a pillanatban minden rendben van. Mert ő figyel. És hagyja, hogy vigyék. És mert a férfi ígérete ott él a mozdulataik között. A megtisztulás. A félelem vége.
Bár a tánca még mindig valahol a a kóbor szélfútta kiskecske és egy tanuló kísértet közé esik, kezd megjelenni benne valami más is. A bizalom. A sodródás. Az érzés, hogy ha el is ront valamit, az sem baj. Mert a férfi most nem a hibáit nézi. Ha pedig mégis, akkor szinte biztosan érzi, hogy nem kineveti majd, hanem segít fejlődni és tanulni.
És így már nem számít, hogy a mozdulatai nem tökéletesek. Mert a szíve tudja a ritmust. Mert a pillanat őt választotta, még akkor is, ha ő közben néha véletlenül háttal áll annak a pillanatnak. A teste finoman simul a férfihoz, lassan pedig szinte egyé válik vele. Már tekintetét sem akarja elkapni róla. Azok a szép kék szemek most erősebben megdelejezik és vonzzák, mint legyeket az asztalon felejtett hús. A szíve is nyugodt, már nem idegesen kalapál ott belül, hanem valóban a lépések ütemére. Egy, két, há' négy... Egy, két, há', négy...*
713. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2025-07-03 08:46:40
Üzenet elküldve: 2025-07-03 08:46:40
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 89
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 89
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
//Hófehérkék//
*A félvér csendesen figyeli, ahogy a lány lassan felegyenesedik. Nem sietteti. Tekintete végig ott marad Myna szemében, egészen addig, amíg a mozdulat el nem éri teljességét. Csak akkor mozdul, mikor az ujjai a sajátjába fonódnak. Ekkor, akár a tánc első, hangtalan ütemére, keze puhán a lány csípőjére siklik, és egy határozott, de nem erőszakos mozdulattal közelebb vezeti őt. A másik keze finoman emeli meg Myna állát, csak éppen annyira, hogy tekintete egy vonalba kerüljön az övével.
Egy pillanatra mintha elnémulna a szoba. A távoli moraj sem hallatszik fel hozzájuk, csak a levegő sűrű, sóhajjal teli párája marad köztük, és a mozdulatlanság, amiben a lelkek egymás mezsgyéjére lépnek.*
- Ez a legfontosabb része.
*Feleli halkan, amikor Myna bizonytalan megjegyzést tesz. Nem feddés ez, inkább suttogott válasz, amit valami régóta dédelgetett titok súlya terel ajkaira. Nem vár több szót. Lehunyja szemeit, és orra alatt újra felcsendül az ismeretlen ima. Nem harsogva, nem fenyegetően, inkább úgy, mintha egy régi altatódalt mormolna, amit csak a szél ért, meg az, aki már egyszer hallotta a túloldalon. Fejét lehajtja, s a közelségből adódóan a homloka finoman a lányéhez simul, mintha ezzel akarná elsimítani a benne dúló kételyek fodrait. A mozdulat nem hosszú, csak annyi, mint egy pillanat, amit nem akartak elveszni hagyni.
Aztán szeme újra felnyílik, és most megint Myna íriszét keresi. Szemei nem követelnek, nem hívnak, csak vezetnek.*
- Csak engem figyelj! *Súgja.* - Ne nézz máshová. A tested majd tudni fogja, mikor és merre lépjen. Te csak hagyd, hogy vigyen. A mozdulatok értelme nem a fejedben lakik, hanem a bordáid között. A szíved körül. Ott, ahol a rituálék mindig megszületnek. Készen állsz?
*Nem vár nagy hangú választ. Csak egy apró bólintást. Egy elakadó lélegzetet. Egy rebbenést a szempillák mögött. És akkor elindul.
Az első lépés lassú. A második már nem. A harmadik és negyedik úgy sodorja magával a lányt, mintha valami tenger alatti áramlás emelné meg a testüket. Nor'Doron mozdulatai nem tűnnek tanultnak, inkább úgy hatnak, mintha ő maga lenne a tánc. Nem vezeti a lányt, hanem egyetlen áramlásban mozog vele. A tér minden apró rezdülésére reagál, s ahogy a karjuk ívbe simul, a vállak hajlanak, a talpak pedig hangtalan lépnek, mintha valami láthatatlan körvonalat rajzolnának maguk köré.*
- Egy, két, há', négy… *Súgja alig hallhatóan a füléhez, miközben lábaik ütemre lépnek.* - Egy, két, há', négy…
*A ritmus nemcsak a lábakban él, hanem a lélegzetükben is. És ha a szoba neszezése el is hal, ha az idő is megtorpan egy pillanatra, a tánc akkor is megy tovább. Mert nem a testek viszik, hanem valami, ami mélyebben bújik meg a bőr alatt. Valami, ami nem kér engedélyt. Csak sodor. És a két test már nem egymásra reagál. Hanem együtt mozdul, mint egyetlen forma.*
*A félvér csendesen figyeli, ahogy a lány lassan felegyenesedik. Nem sietteti. Tekintete végig ott marad Myna szemében, egészen addig, amíg a mozdulat el nem éri teljességét. Csak akkor mozdul, mikor az ujjai a sajátjába fonódnak. Ekkor, akár a tánc első, hangtalan ütemére, keze puhán a lány csípőjére siklik, és egy határozott, de nem erőszakos mozdulattal közelebb vezeti őt. A másik keze finoman emeli meg Myna állát, csak éppen annyira, hogy tekintete egy vonalba kerüljön az övével.
Egy pillanatra mintha elnémulna a szoba. A távoli moraj sem hallatszik fel hozzájuk, csak a levegő sűrű, sóhajjal teli párája marad köztük, és a mozdulatlanság, amiben a lelkek egymás mezsgyéjére lépnek.*
- Ez a legfontosabb része.
*Feleli halkan, amikor Myna bizonytalan megjegyzést tesz. Nem feddés ez, inkább suttogott válasz, amit valami régóta dédelgetett titok súlya terel ajkaira. Nem vár több szót. Lehunyja szemeit, és orra alatt újra felcsendül az ismeretlen ima. Nem harsogva, nem fenyegetően, inkább úgy, mintha egy régi altatódalt mormolna, amit csak a szél ért, meg az, aki már egyszer hallotta a túloldalon. Fejét lehajtja, s a közelségből adódóan a homloka finoman a lányéhez simul, mintha ezzel akarná elsimítani a benne dúló kételyek fodrait. A mozdulat nem hosszú, csak annyi, mint egy pillanat, amit nem akartak elveszni hagyni.
Aztán szeme újra felnyílik, és most megint Myna íriszét keresi. Szemei nem követelnek, nem hívnak, csak vezetnek.*
- Csak engem figyelj! *Súgja.* - Ne nézz máshová. A tested majd tudni fogja, mikor és merre lépjen. Te csak hagyd, hogy vigyen. A mozdulatok értelme nem a fejedben lakik, hanem a bordáid között. A szíved körül. Ott, ahol a rituálék mindig megszületnek. Készen állsz?
*Nem vár nagy hangú választ. Csak egy apró bólintást. Egy elakadó lélegzetet. Egy rebbenést a szempillák mögött. És akkor elindul.
Az első lépés lassú. A második már nem. A harmadik és negyedik úgy sodorja magával a lányt, mintha valami tenger alatti áramlás emelné meg a testüket. Nor'Doron mozdulatai nem tűnnek tanultnak, inkább úgy hatnak, mintha ő maga lenne a tánc. Nem vezeti a lányt, hanem egyetlen áramlásban mozog vele. A tér minden apró rezdülésére reagál, s ahogy a karjuk ívbe simul, a vállak hajlanak, a talpak pedig hangtalan lépnek, mintha valami láthatatlan körvonalat rajzolnának maguk köré.*
- Egy, két, há', négy… *Súgja alig hallhatóan a füléhez, miközben lábaik ütemre lépnek.* - Egy, két, há', négy…
*A ritmus nemcsak a lábakban él, hanem a lélegzetükben is. És ha a szoba neszezése el is hal, ha az idő is megtorpan egy pillanatra, a tánc akkor is megy tovább. Mert nem a testek viszik, hanem valami, ami mélyebben bújik meg a bőr alatt. Valami, ami nem kér engedélyt. Csak sodor. És a két test már nem egymásra reagál. Hanem együtt mozdul, mint egyetlen forma.*
712. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2025-07-03 01:39:25
Üzenet elküldve: 2025-07-03 01:39:25
Rang: Játékos
IC üzenetek: 28
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 28
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Hófehérkék//
*Myna nem mozdul. Csak áll ott, mezítláb a hűvös padlón, karjai még mindig összefonva, mintha azok tartanák egyben. A levegő mintha megvastagodott volna a szoba körül, vagy legalábbis a saját bőre alatt, mert valahogy egyszerre fázik és izzad. A szeme a férfi szemébe kapaszkodik, mint egy utolsó, vékony kötélszálba, amin át egy szakadék fölött egyensúlyozik. És hát ott az a gyűrű is. Egy fekete gyűrű. Valamiért ez is csak rátett egy lapáttal. Persze hogy neki ilyen is van. Mert ő nem egy férfi. Ő A férfi, aki véget vet a bajainak. A tökéletes éteri minta, aki talán nem is pap, hanem maga a titkok istene álruhában megbújva.
A szavak, amiket mond, puhák, mint valami régi altatódal. És közben olyan mélyek, hogy a lány esküdni merne rá, a saját gyomrában visszhangzanak. Nem csoda, ha minden bizalmatlanságát lassan és szép csendben söprik el. Azután a nadrág is lekerül. Szíve szerint elkapná a tekintetét, de mintha béklyó fogná oda azokhoz a szép kék szemekhez. Azokhoz, amik bizalmat sugároznak, megnyugtatnak. Bár hatásosabb lenne, ha most nem igyekezne inkább a sajátjait lezárni, hogy véletlenül se pillantson meg olyat, amire talán fel sincs készülve.
Még, hogy nem könnyű elsőre? Igen. Hát köszöni szépen. Van még valaki, akinek vajon most ilyen nehéz megmozdítani a kezét, hogy a takargatást elhagyva lenyúljon a nadrágjához? Kétli. Épp ezért van a közeli erdőkben a remete, mert mindenki másnak könnyen megy, hogy megszabaduljon a ruháitól, ő meg eheti most miatta a kefét, hogy helyette ne ő legyen megéve. Lassan célt ér a keze a bőrövnél, amit tétova ujjmozdulatokkal old ki lassan. Tényleg lassan, mint aki az akasztását készül elodázni. Közben a lábairól lerugdossa a cipőket is maga elé, amit azután mezítlábasan tol is félre. Mély levegőt vesz, hosszan kifújja, az ujjait közben a nadrág szegélyébe akasztja. Egy utolsó pillantással még kivár. Felkutatja a kékekben bújó megerősítést, hogy végül kelletlenül letúrja magáról a nadrágot. Ahogy halad lefelé nem hajol, hanem a végén már guggol a térdeit átölelve. Mint egy beszari csiga, aki visszavonulót fújt a házába. Nyögve dönti a homlokát a térdeinek, egészen addig, amíg a taps meg nem érkezik. Akkor óvatosan pillant fel a férfira, de a kékek helyett most akaratlanul is lentebb állapodik meg a tekintete. Az arca ismét vérvörösbe vált, miközben egy pillanatra el is irigyli ezt a könnyedséget, amivel a férfi viseli a meztelenségét. Innen akár biztos is lehet benne, hogy értő pappal van dolga, vagy valóban magával Loronnal, mert látszik, hogy nem először csinál ilyet.*
- Én innen nem mozdulok sehova sem.
*Nyög fel kínjában, ami hamar belefullad egy szégyenteljes nyöszörgésbe. Amikor igyekszik az ember a napos oldalát nézni a dolgoknak, csak a baj az, hogy azt egy szarkupacról teszi. Ami egyre inkább bűzlik alatta, hiába érzi még mindig azt az áhítatot a férfi iránt. A kíváncsiság, tudásszomj és főleg a félelem viszont nagy úr. Így, ha kelletlenül is és minden akarata ellenére, de lassan kiegyenesedik. A száját elhúzva rúgja maga mögé a nadrágot, majd jobb hamar túlesni alapon óvatosan, de közelebb merészkedik. Egy ideig csak a tenyerét figyeli, de végül belecsúsztatja a kezét.*
- Azt muszáj? Nem tudok táncolni.
*Motyogja alig hallhatóan. Eddig azt hitte, hogy a rituálék pár füstölő égetéséről és érthetetlen nyelvű kántálásról szólnak. Bár egyszer hallott az egyik örömlánytól valami összejövetelt, ahol meztelenül esnek egymásnak, hogy azzal örvendeztessék meg az istenüket. De az másik isten, valami sötétebb fajta. Nem ilyen jó szándékú, mint Loron.*
*Myna nem mozdul. Csak áll ott, mezítláb a hűvös padlón, karjai még mindig összefonva, mintha azok tartanák egyben. A levegő mintha megvastagodott volna a szoba körül, vagy legalábbis a saját bőre alatt, mert valahogy egyszerre fázik és izzad. A szeme a férfi szemébe kapaszkodik, mint egy utolsó, vékony kötélszálba, amin át egy szakadék fölött egyensúlyozik. És hát ott az a gyűrű is. Egy fekete gyűrű. Valamiért ez is csak rátett egy lapáttal. Persze hogy neki ilyen is van. Mert ő nem egy férfi. Ő A férfi, aki véget vet a bajainak. A tökéletes éteri minta, aki talán nem is pap, hanem maga a titkok istene álruhában megbújva.
A szavak, amiket mond, puhák, mint valami régi altatódal. És közben olyan mélyek, hogy a lány esküdni merne rá, a saját gyomrában visszhangzanak. Nem csoda, ha minden bizalmatlanságát lassan és szép csendben söprik el. Azután a nadrág is lekerül. Szíve szerint elkapná a tekintetét, de mintha béklyó fogná oda azokhoz a szép kék szemekhez. Azokhoz, amik bizalmat sugároznak, megnyugtatnak. Bár hatásosabb lenne, ha most nem igyekezne inkább a sajátjait lezárni, hogy véletlenül se pillantson meg olyat, amire talán fel sincs készülve.
Még, hogy nem könnyű elsőre? Igen. Hát köszöni szépen. Van még valaki, akinek vajon most ilyen nehéz megmozdítani a kezét, hogy a takargatást elhagyva lenyúljon a nadrágjához? Kétli. Épp ezért van a közeli erdőkben a remete, mert mindenki másnak könnyen megy, hogy megszabaduljon a ruháitól, ő meg eheti most miatta a kefét, hogy helyette ne ő legyen megéve. Lassan célt ér a keze a bőrövnél, amit tétova ujjmozdulatokkal old ki lassan. Tényleg lassan, mint aki az akasztását készül elodázni. Közben a lábairól lerugdossa a cipőket is maga elé, amit azután mezítlábasan tol is félre. Mély levegőt vesz, hosszan kifújja, az ujjait közben a nadrág szegélyébe akasztja. Egy utolsó pillantással még kivár. Felkutatja a kékekben bújó megerősítést, hogy végül kelletlenül letúrja magáról a nadrágot. Ahogy halad lefelé nem hajol, hanem a végén már guggol a térdeit átölelve. Mint egy beszari csiga, aki visszavonulót fújt a házába. Nyögve dönti a homlokát a térdeinek, egészen addig, amíg a taps meg nem érkezik. Akkor óvatosan pillant fel a férfira, de a kékek helyett most akaratlanul is lentebb állapodik meg a tekintete. Az arca ismét vérvörösbe vált, miközben egy pillanatra el is irigyli ezt a könnyedséget, amivel a férfi viseli a meztelenségét. Innen akár biztos is lehet benne, hogy értő pappal van dolga, vagy valóban magával Loronnal, mert látszik, hogy nem először csinál ilyet.*
- Én innen nem mozdulok sehova sem.
*Nyög fel kínjában, ami hamar belefullad egy szégyenteljes nyöszörgésbe. Amikor igyekszik az ember a napos oldalát nézni a dolgoknak, csak a baj az, hogy azt egy szarkupacról teszi. Ami egyre inkább bűzlik alatta, hiába érzi még mindig azt az áhítatot a férfi iránt. A kíváncsiság, tudásszomj és főleg a félelem viszont nagy úr. Így, ha kelletlenül is és minden akarata ellenére, de lassan kiegyenesedik. A száját elhúzva rúgja maga mögé a nadrágot, majd jobb hamar túlesni alapon óvatosan, de közelebb merészkedik. Egy ideig csak a tenyerét figyeli, de végül belecsúsztatja a kezét.*
- Azt muszáj? Nem tudok táncolni.
*Motyogja alig hallhatóan. Eddig azt hitte, hogy a rituálék pár füstölő égetéséről és érthetetlen nyelvű kántálásról szólnak. Bár egyszer hallott az egyik örömlánytól valami összejövetelt, ahol meztelenül esnek egymásnak, hogy azzal örvendeztessék meg az istenüket. De az másik isten, valami sötétebb fajta. Nem ilyen jó szándékú, mint Loron.*
711. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2025-07-03 00:27:49
Üzenet elküldve: 2025-07-03 00:27:49
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 89
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 89
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
//Hófehérkék//
*Nor'Deron figyel. Egyetlen pillanatra sem mozdul, nem siet, nem sürget. Nem rebben a tekintete, nem csúszik a vállakra, a bordákra, az összefont karokra, mintha a lány minden mozdulatát csak a légzés ritmusán keresztül érzékelné. Végig a szemeit nézi, a szavak mögötti csendet fürkészi, és amikor a földre hull az ing, csak bólint. Bátorítóan. Csendesen.*
- Nincs miért szégyenkezned, *Szólal meg halkan, a hangja most lágyabb, mint eddig.* - Loron nem a tested figyeli. Hanem a lelked.
*A szavait mélység követi. Egy apró, tompa sóhaj. Mint amikor egy régi ajtó nyílik ki valahol messze, nem nyikorgón, csak lassan, időt engedve annak, aki átlép rajta. Nor'Deron a nadrágjához nyúl, ujjai finoman kioldják a derékon keresztül futó madzagot, s ahogy a szövet enged, a hangja újra felcsendül, mintha a csendet nem megtörné, hanem tovább szőné.*
- Át kell látnia rajtunk... hogy megértse, kik vagyunk valójában. *Szólal meg újra, hangja ezúttal valamivel mélyebb, mintha nemcsak a lányhoz, hanem valami régibb jelenléthez is beszélne.* - A ruhák csak fátylak. Ha feloldozásra vágysz, nem maradhat köztetek semmi.
*A tekintete továbbra is nem ereszti el Myna pillantását. Ott tartja. Nem kutat benne, nem feszíti, nem kér számon. Csak jelen van. Mint a szél a függöny mögött: érezni lehet, de nem lehet megfogni.*
- Ha szeretnéd, csinálhatjuk együtt is ezt a részt. Háromra... vagy segíthetek is. *Teszi hozzá halkan, s a hangja most valahogy máshonnan szól. Mint aki valaha már mondta ugyanezt. Nem sokszor. De egyszer biztosan.*
- Tudom, nem könnyű így elsőre, *Folytatja, és ekkor még mindig ugyanabban az állásban, ugyanazzal a kimért figyelemmel fordul a lány felé.* - Én is megjártam már ezt az utat. De hidd el, utána könnyebb lesz. Jobb lesz.
*Csak ezután nyúl újra a derekához. Ujjai türelmesen tolják le medencéjéről a nadrágját, s amikor az anyag végül enged, mozdulatai lassúak maradnak. Nem rejtegetnek semmi különöset, de nem is keresnek figyelmet. Kilép a szövetből, és félrelöki a szoba egyik sarka felé, mintha csak egy régi köpenyt tenne le egy ismeretlen templom bejáratánál.
Most már ott áll, anyaszült meztelenül, minden lepel és árnyék nélkül. De Nor'DEron nem hordja a meztelenséget kihívásként, inkább, mint valami nyugodt állapotot, amihez nem kell több szó. A tekintete továbbra is Myna arcán pihen, és semmi más nem moccan benne, csak az a végtelen türelem, amit még Loron hívei között is ritkán látni.
És vár.
Nem sürget. Nem mozdul.
És csak akkor, ha a lány, akár óvatosan, akár remegő bizonyossággal, teljesen megválik az utolsó ruharétegtől is, akkor csendül meg a tenyerek halk, mégis tiszta összeütődése. Egy mozdulat, amely valami régi, szertartásos kezdet jele lehetne, egy láthatatlan világ ritmusára hangolt jelzés.
Az egyik ujján ott villan egy apró, fekete gyűrű, eddig rejtve a kabát ujjának redői között. Most látszik csak, ahogy a férfi lassan, kecsesen mozdul, nem tolakodva, nem hívogatva, hanem úgy, mint akit egy évezredes keringő első lépése hív.
És akkor végül megemeli a karját. A mozdulat lassú, elegáns és meghökkentően tiszta. Egyetlen célja van: felajánlani a kezét. Nem ígéretként. Nem követelésként. Csak mint valamit, amit el lehet fogadni.*
- Szabad egy táncra?
*Kérdezi végül, úgy, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy egy szertartás is tánclépéssel kezdődik. A kérdés nem csak formalitás. Valami mélyebb dolog rejlik mögötte. Valami, ami most már nem a testekről szól. Hanem az átlépésről, abból, akik voltak, abba, akik lehetnek. A mozdulatban nem parancs rejlik. Csak felajánlás. És a döntés most már csak az övé.*
*Nor'Deron figyel. Egyetlen pillanatra sem mozdul, nem siet, nem sürget. Nem rebben a tekintete, nem csúszik a vállakra, a bordákra, az összefont karokra, mintha a lány minden mozdulatát csak a légzés ritmusán keresztül érzékelné. Végig a szemeit nézi, a szavak mögötti csendet fürkészi, és amikor a földre hull az ing, csak bólint. Bátorítóan. Csendesen.*
- Nincs miért szégyenkezned, *Szólal meg halkan, a hangja most lágyabb, mint eddig.* - Loron nem a tested figyeli. Hanem a lelked.
*A szavait mélység követi. Egy apró, tompa sóhaj. Mint amikor egy régi ajtó nyílik ki valahol messze, nem nyikorgón, csak lassan, időt engedve annak, aki átlép rajta. Nor'Deron a nadrágjához nyúl, ujjai finoman kioldják a derékon keresztül futó madzagot, s ahogy a szövet enged, a hangja újra felcsendül, mintha a csendet nem megtörné, hanem tovább szőné.*
- Át kell látnia rajtunk... hogy megértse, kik vagyunk valójában. *Szólal meg újra, hangja ezúttal valamivel mélyebb, mintha nemcsak a lányhoz, hanem valami régibb jelenléthez is beszélne.* - A ruhák csak fátylak. Ha feloldozásra vágysz, nem maradhat köztetek semmi.
*A tekintete továbbra is nem ereszti el Myna pillantását. Ott tartja. Nem kutat benne, nem feszíti, nem kér számon. Csak jelen van. Mint a szél a függöny mögött: érezni lehet, de nem lehet megfogni.*
- Ha szeretnéd, csinálhatjuk együtt is ezt a részt. Háromra... vagy segíthetek is. *Teszi hozzá halkan, s a hangja most valahogy máshonnan szól. Mint aki valaha már mondta ugyanezt. Nem sokszor. De egyszer biztosan.*
- Tudom, nem könnyű így elsőre, *Folytatja, és ekkor még mindig ugyanabban az állásban, ugyanazzal a kimért figyelemmel fordul a lány felé.* - Én is megjártam már ezt az utat. De hidd el, utána könnyebb lesz. Jobb lesz.
*Csak ezután nyúl újra a derekához. Ujjai türelmesen tolják le medencéjéről a nadrágját, s amikor az anyag végül enged, mozdulatai lassúak maradnak. Nem rejtegetnek semmi különöset, de nem is keresnek figyelmet. Kilép a szövetből, és félrelöki a szoba egyik sarka felé, mintha csak egy régi köpenyt tenne le egy ismeretlen templom bejáratánál.
Most már ott áll, anyaszült meztelenül, minden lepel és árnyék nélkül. De Nor'DEron nem hordja a meztelenséget kihívásként, inkább, mint valami nyugodt állapotot, amihez nem kell több szó. A tekintete továbbra is Myna arcán pihen, és semmi más nem moccan benne, csak az a végtelen türelem, amit még Loron hívei között is ritkán látni.
És vár.
Nem sürget. Nem mozdul.
És csak akkor, ha a lány, akár óvatosan, akár remegő bizonyossággal, teljesen megválik az utolsó ruharétegtől is, akkor csendül meg a tenyerek halk, mégis tiszta összeütődése. Egy mozdulat, amely valami régi, szertartásos kezdet jele lehetne, egy láthatatlan világ ritmusára hangolt jelzés.
Az egyik ujján ott villan egy apró, fekete gyűrű, eddig rejtve a kabát ujjának redői között. Most látszik csak, ahogy a férfi lassan, kecsesen mozdul, nem tolakodva, nem hívogatva, hanem úgy, mint akit egy évezredes keringő első lépése hív.
És akkor végül megemeli a karját. A mozdulat lassú, elegáns és meghökkentően tiszta. Egyetlen célja van: felajánlani a kezét. Nem ígéretként. Nem követelésként. Csak mint valamit, amit el lehet fogadni.*
- Szabad egy táncra?
*Kérdezi végül, úgy, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy egy szertartás is tánclépéssel kezdődik. A kérdés nem csak formalitás. Valami mélyebb dolog rejlik mögötte. Valami, ami most már nem a testekről szól. Hanem az átlépésről, abból, akik voltak, abba, akik lehetnek. A mozdulatban nem parancs rejlik. Csak felajánlás. És a döntés most már csak az övé.*
710. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2025-07-02 23:50:03
Üzenet elküldve: 2025-07-02 23:50:03
Rang: Játékos
IC üzenetek: 28
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 28
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Hófehérkék//
*A lány szeme egy pillanat alatt elkerekedik. Nem pánikszerűen, inkább olyan hirtelen villanással, ami mögött meglepetés és valami nehezen megnevezhető belső feszültség húzódik. A pillantása a férfi szeméből az arcára, majd a mellkasára vándorol, onnan pedig vissza a férfi tenyerére, ami türelmesen, kérően áll a levegőben.*
- Parancsolsz?
*Kérdezi szégyenlős, rekedt hangon. Abban újra felizzik a gyanakvás. Csak áll hitetlenkedve, mintha most ért volna el valami láthatatlan határvonalhoz, amit nem akaródzik átlépni. Hallja a magyarázatot, érik is benne, lényegében még logikusnak is tartja, de továbbra is azon az egy ponton van megragadva, hogy neki is most meg kell szabadulnia a ruháitól. Bár végül is inkább csak az ingtől, mert a férfi is csak abból bújt ki. Az még talán nem olyan nagy kaland, nem igaz? Hiszen a férfiak is olyan könnyedén vetkőznek félmeztelenre, ha pedig nekik lehet, hát neki miért lenne szégyellnivalója?
Megköszörüli a torkát, de a hangja így is halk marad. Zavartan megdörzsölgeti a karját, mintha hirtelen fázna.*
- Ez... ez egy próba is akkor? Hogy elég erős-e a hitem?
*Sandít félszegen a férfira, majd egy lopott pillantást küld ismét az ajtó felé. Újból elcsábítja a menekvés gondolata, de, ha csak betoji és ez valóban szükségszerű, de ő mégis meglépne... Kötve hiszi, hogy egy isten haragja jobb lenne, mint a remete szájszaga.
A férfi nem hazudik. Érzi, legbelül tudja és ezért valahol tényleg őszintén bízik benne. A szavai, az a nyugtató mosoly, a kellemes hangszín, ami csak úgy simogatja a lelkét és békét hoz el.
Ajkai összeszorulnak. Pillanatokig csak áll. A mellkasa emelkedik, majd lesüllyed, megint és újra. Ismételgeti magában a hallottakat, a magyarázatokat. Azt a logikát, amire épül, ami miatt tényleg túl hihető az egész. Nem érzi a férfi mögött megbújó ragadozót. Ha így lenne tudna mibe kapaszkodni, hogy tiltakozhasson.
Beharapja az ajkát, hogy ismét felkutassa a kékeket. Látja benne a türelmet, valóban nem is siettetik. Ha valami mögöttes szándék lenne, akkor nem várna rá, sőt talán kényszerítene is.
Hosszan felsóhajt, ahogy végül lesüti a szemeit. A keze óvatosan mozdul, ahogy a szütyő pántjára fonódnak ujjai és azt átemeli a fején. A táska koppan a földön megcsörgetve azt a pár aranyat és megzörgetve a dobozban pihenő szénrudakat. Az ing anyaga hirtelen még a bőre alatt is szorítani kezdi. Már nem a férfit nézi, hanem a padlót és a cipőit, mintha abból készülne kiolvasni a megannyi benne rekedt kérdés válaszát. De végül az ujjak felsimítanak az ing tetejére. A gombok pedig ugyan úgy oldanak szét, egyik a másikát követve, mint ahogy azt az előbb a férfi tette a sajátjával. A ruhadarab az ő esetében egyszerűen csak a földön végzi. Ahogy lekerül, karjait azonnal összefonja a domborulatok előtt, így csak bordáinak vonalát és a férfiéhoz hasonló, világos bőrét tudja a nagyérdemű elé tárni. Hiába, hogy csak ketten vannak a szobában, most úgy érzi, hogy mellette bámul még a remete is, persze aggódva, a rituálé miatt, és ez az emlegetett Loron istenség is. Aminek hála az arca nemhogy belepirul, hanem egyenesen vérvörössé válik.*
- És most?
*Dünnyögi halkan, továbbra is lesütött szemekkel, miközben úgy húzza össze magát, mint aki egyszerűen köddé készülne válni.*
*A lány szeme egy pillanat alatt elkerekedik. Nem pánikszerűen, inkább olyan hirtelen villanással, ami mögött meglepetés és valami nehezen megnevezhető belső feszültség húzódik. A pillantása a férfi szeméből az arcára, majd a mellkasára vándorol, onnan pedig vissza a férfi tenyerére, ami türelmesen, kérően áll a levegőben.*
- Parancsolsz?
*Kérdezi szégyenlős, rekedt hangon. Abban újra felizzik a gyanakvás. Csak áll hitetlenkedve, mintha most ért volna el valami láthatatlan határvonalhoz, amit nem akaródzik átlépni. Hallja a magyarázatot, érik is benne, lényegében még logikusnak is tartja, de továbbra is azon az egy ponton van megragadva, hogy neki is most meg kell szabadulnia a ruháitól. Bár végül is inkább csak az ingtől, mert a férfi is csak abból bújt ki. Az még talán nem olyan nagy kaland, nem igaz? Hiszen a férfiak is olyan könnyedén vetkőznek félmeztelenre, ha pedig nekik lehet, hát neki miért lenne szégyellnivalója?
Megköszörüli a torkát, de a hangja így is halk marad. Zavartan megdörzsölgeti a karját, mintha hirtelen fázna.*
- Ez... ez egy próba is akkor? Hogy elég erős-e a hitem?
*Sandít félszegen a férfira, majd egy lopott pillantást küld ismét az ajtó felé. Újból elcsábítja a menekvés gondolata, de, ha csak betoji és ez valóban szükségszerű, de ő mégis meglépne... Kötve hiszi, hogy egy isten haragja jobb lenne, mint a remete szájszaga.
A férfi nem hazudik. Érzi, legbelül tudja és ezért valahol tényleg őszintén bízik benne. A szavai, az a nyugtató mosoly, a kellemes hangszín, ami csak úgy simogatja a lelkét és békét hoz el.
Ajkai összeszorulnak. Pillanatokig csak áll. A mellkasa emelkedik, majd lesüllyed, megint és újra. Ismételgeti magában a hallottakat, a magyarázatokat. Azt a logikát, amire épül, ami miatt tényleg túl hihető az egész. Nem érzi a férfi mögött megbújó ragadozót. Ha így lenne tudna mibe kapaszkodni, hogy tiltakozhasson.
Beharapja az ajkát, hogy ismét felkutassa a kékeket. Látja benne a türelmet, valóban nem is siettetik. Ha valami mögöttes szándék lenne, akkor nem várna rá, sőt talán kényszerítene is.
Hosszan felsóhajt, ahogy végül lesüti a szemeit. A keze óvatosan mozdul, ahogy a szütyő pántjára fonódnak ujjai és azt átemeli a fején. A táska koppan a földön megcsörgetve azt a pár aranyat és megzörgetve a dobozban pihenő szénrudakat. Az ing anyaga hirtelen még a bőre alatt is szorítani kezdi. Már nem a férfit nézi, hanem a padlót és a cipőit, mintha abból készülne kiolvasni a megannyi benne rekedt kérdés válaszát. De végül az ujjak felsimítanak az ing tetejére. A gombok pedig ugyan úgy oldanak szét, egyik a másikát követve, mint ahogy azt az előbb a férfi tette a sajátjával. A ruhadarab az ő esetében egyszerűen csak a földön végzi. Ahogy lekerül, karjait azonnal összefonja a domborulatok előtt, így csak bordáinak vonalát és a férfiéhoz hasonló, világos bőrét tudja a nagyérdemű elé tárni. Hiába, hogy csak ketten vannak a szobában, most úgy érzi, hogy mellette bámul még a remete is, persze aggódva, a rituálé miatt, és ez az emlegetett Loron istenség is. Aminek hála az arca nemhogy belepirul, hanem egyenesen vérvörössé válik.*
- És most?
*Dünnyögi halkan, továbbra is lesütött szemekkel, miközben úgy húzza össze magát, mint aki egyszerűen köddé készülne válni.*
709. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2025-07-02 22:58:12
Üzenet elküldve: 2025-07-02 22:58:12
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 89
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 89
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
//Hófehérkék//
*Nor'Deron némán figyeli a lányt, miután utolsóként az ing is lekerül róla, halk suhanással simul a szék támlájára. A férfi nem siet, nem sürget, mozdulatai nyugodtak, mint az erdő, mikor épp nem vadásznak benne. Észreveszi a lány élénken csillogó barna szemeit, azt, ahogy Myna tekintete végigszalad a mellkasán, a vállán, a bőrön és a hegeken, az apró emlékek térképén. Ő nem bújik el előlük. Nem feszíti meg magát, nem terel, csak viseli a pillantást, akár egy ruhadarabot, amit önként magára vesz.
Mosolya közben kedves marad, szelíd és nyitott, de ahogy egy mélyebb levegőt vesz, arcán lassan valami árnyalatnyi változás jelenik meg. Nem teátrális, inkább apró, emberi. Szemeiben mintha valami bánat csillanna meg, valami sajnálat, amit nem akar, de mégis közölnie kell.*
- Nem fog tetszeni, amit mondani fogok... *Kezdi végül, miközben lassan a tarkójához nyúl, és ujjaival megtámasztja a fejét. A tekintete nem billen el a lány arcáról, még ha a hangja továbbra is halk marad.* - De neked is le kéne vetkőznöd.
*A mondat nem követel, nem parancsol, nem mormol titokzatos igéket, csak ott lebeg, halkan és szelíden. És Nor'Deron hagy időt. Nem mozdul, nem sieti el a folytatást. Csak figyel, ahogy Myna bizonyára válaszol. Talán dühösen, talán zavartan, talán valami csípőset morog, nem tudni, csak sejthető, hogy a válasz nem lesz túlzottan szelíd. Nor'Deron azonban nem reagál. Nem szúr vissza, nem nevet fel, csak csendben, tisztelettel emeli fel egyik kezét. A tenyere felfelé néz, a mozdulat halk kérés, nem parancs, egy jele annak, hogy most csend következzen.*
- Fontos a rituálé szempontjából, *Folytatja lassan.* - Fontos, hogy ne csak lelkileg, de testileg is megtisztulj.
*A hangja továbbra is szelíd, de már valamivel súlyosabb, mint eddig. Egy-egy szavát úgy ejti ki, mintha annak helyet kellene találnia a szobában, mintha nem csak a lánynak, de a falaknak is meg kellene érteniük. Közben lehajol, s míg beszél, lassan lerúgja a csizmáit. Az anyag tompán puffan a padlón, míg a bőr elválik a lábszárától. Aztán kiegyenesedik, és már csak a nadrág marad rajta.
A hangja ezután is nyugodt marad, mintha a szobában nem változott volna semmi, csak az idő lett volna egy fokkal lassabb.*
- Tudod, Loron nem csupán a titkok istene, *Kezdi halkan, miközben újra a lányra néz.* - De a tánc és a szórakozás istene is. Ezáltal pedig a rituáléi is... nos, komplexek. Kimerítő táncmozdulatok sorozata. Őszintének kell lennünk hozzá. Testileg lelkileg meg kell nyílnunk előtte és megnyitni előtte a titkaink, hogy ő is megmutassa sajátját. Ő nem tűri az álarcokat. A hazugságokat sem.
*Egy fél lépést tesz oldalra, hogy ne álljon túl közel, de ne is legyen távolságtartó. A gesztus nem tolakodó, inkább figyelmes.*
- Ne aggódj, *Mondja végül, lágy, de határozott hangsúllyal.* - Majd én vezetlek benne. A lényeg, hogy bízz bennem.
*A tekintete találkozik a lánnyal, nem kényszerít, nem feszít rá semmit, csak ott van. Vár. Mint aki már sokszor vezette végig ezen az ösvényen a vándorokat, és most csak annyit kér: tedd meg az első lépést. A többiben ő veled lesz.*
*Nor'Deron némán figyeli a lányt, miután utolsóként az ing is lekerül róla, halk suhanással simul a szék támlájára. A férfi nem siet, nem sürget, mozdulatai nyugodtak, mint az erdő, mikor épp nem vadásznak benne. Észreveszi a lány élénken csillogó barna szemeit, azt, ahogy Myna tekintete végigszalad a mellkasán, a vállán, a bőrön és a hegeken, az apró emlékek térképén. Ő nem bújik el előlük. Nem feszíti meg magát, nem terel, csak viseli a pillantást, akár egy ruhadarabot, amit önként magára vesz.
Mosolya közben kedves marad, szelíd és nyitott, de ahogy egy mélyebb levegőt vesz, arcán lassan valami árnyalatnyi változás jelenik meg. Nem teátrális, inkább apró, emberi. Szemeiben mintha valami bánat csillanna meg, valami sajnálat, amit nem akar, de mégis közölnie kell.*
- Nem fog tetszeni, amit mondani fogok... *Kezdi végül, miközben lassan a tarkójához nyúl, és ujjaival megtámasztja a fejét. A tekintete nem billen el a lány arcáról, még ha a hangja továbbra is halk marad.* - De neked is le kéne vetkőznöd.
*A mondat nem követel, nem parancsol, nem mormol titokzatos igéket, csak ott lebeg, halkan és szelíden. És Nor'Deron hagy időt. Nem mozdul, nem sieti el a folytatást. Csak figyel, ahogy Myna bizonyára válaszol. Talán dühösen, talán zavartan, talán valami csípőset morog, nem tudni, csak sejthető, hogy a válasz nem lesz túlzottan szelíd. Nor'Deron azonban nem reagál. Nem szúr vissza, nem nevet fel, csak csendben, tisztelettel emeli fel egyik kezét. A tenyere felfelé néz, a mozdulat halk kérés, nem parancs, egy jele annak, hogy most csend következzen.*
- Fontos a rituálé szempontjából, *Folytatja lassan.* - Fontos, hogy ne csak lelkileg, de testileg is megtisztulj.
*A hangja továbbra is szelíd, de már valamivel súlyosabb, mint eddig. Egy-egy szavát úgy ejti ki, mintha annak helyet kellene találnia a szobában, mintha nem csak a lánynak, de a falaknak is meg kellene érteniük. Közben lehajol, s míg beszél, lassan lerúgja a csizmáit. Az anyag tompán puffan a padlón, míg a bőr elválik a lábszárától. Aztán kiegyenesedik, és már csak a nadrág marad rajta.
A hangja ezután is nyugodt marad, mintha a szobában nem változott volna semmi, csak az idő lett volna egy fokkal lassabb.*
- Tudod, Loron nem csupán a titkok istene, *Kezdi halkan, miközben újra a lányra néz.* - De a tánc és a szórakozás istene is. Ezáltal pedig a rituáléi is... nos, komplexek. Kimerítő táncmozdulatok sorozata. Őszintének kell lennünk hozzá. Testileg lelkileg meg kell nyílnunk előtte és megnyitni előtte a titkaink, hogy ő is megmutassa sajátját. Ő nem tűri az álarcokat. A hazugságokat sem.
*Egy fél lépést tesz oldalra, hogy ne álljon túl közel, de ne is legyen távolságtartó. A gesztus nem tolakodó, inkább figyelmes.*
- Ne aggódj, *Mondja végül, lágy, de határozott hangsúllyal.* - Majd én vezetlek benne. A lényeg, hogy bízz bennem.
*A tekintete találkozik a lánnyal, nem kényszerít, nem feszít rá semmit, csak ott van. Vár. Mint aki már sokszor vezette végig ezen az ösvényen a vándorokat, és most csak annyit kér: tedd meg az első lépést. A többiben ő veled lesz.*
708. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2025-07-02 22:26:17
Üzenet elküldve: 2025-07-02 22:26:17
Rang: Játékos
IC üzenetek: 28
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 28
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Hófehérkék//
*A férfi válasza a várttal ellentétben igen elkeserítő. Lelki szemei előtt meg is jelenik a kép a remetéről, aki nyál csorgatva vigyorog ki rá a sötét sarokból, a sárgás, kihegyezett fogak pedig megcsillannak a mécsesek fényében. Valamiért még a rothadó hús szaga is megcsapja, mintha idáig érezné a vég leheletét. Mert annak valószínűleg olyan szaga lehet, főleg, ha egy-egy cafat a fogai közé szorul. Na az biztos nem rumos-krémes illatú.
Az arca bele is zöldül kissé, ahogy fintorogva kapja egyik kezét a gyomrához, a másikat pedig a szája elé. Itt már biztos abban, hogy nem áll szándékában totojázni, mert már az ujja, sőt az egész karja belebizsergett a gondolatba. Egyáltalán nem volt a mai tervei között az, hogy szájszagként végezze.
Biztatónak kéne lennie, hogy sokáig már nem kell, hogy kitartson a félsz benne. De igazán akkor lenne értelme, ha ezt a rettegést még lehetne fokozni. De nem. Ahogy mélyebben belegabalyodik a gondolatba az arcának zöldülése most igencsak sápadtba fordul és így lendülettel pördül is a férfi után, tovább sietve az ajtóhoz.
Nem is váratja meg a férfit. Ahogy a zár kattan, az ajtó nyílik és előre engedik, sietős léptekkel surran be a szobába, ahol eltölti némi nyugalom, de az alig érzékelhető. Amikor a férfi követi, az ajtó csukódik és egy újabb kattanással be is záródik, a szemöldökei azért egy hangyányit feljebb szaladnak és ajkai is elnyílnak, miközben a kérdés formálódik benne. S mintha csak a fejébe látna a férfi, a válasz idő előtt meg is érkezik.*
- Óóó.
*Csak ennyi szalad ki a száján, de szemei még elidőznek pár pillanatra a kilincsen. A szikrát kapott gyanakvását viszont hamar sikerül elfojtani. Hát persze, hogy csend kell, béke és zavartalanság. Érthető. Így a barnák el is szakadnak az ajtótól, hogy újra a férfit célozzák meg. Újra őszinte áhítatba fordul az arca, ahogy megszabadul a kabáttól és a többi holmitól. Érdeklődése pedig csak erősödik a bábú érkezésekor. Amint az az asztalra kerül kíváncsian merészkedik közelebb. Persze ügyelve arra, hogy halk legyen és ne zavaró, még a bábúhoz sem nyúl csak csendben figyeli. Egészen addig, amíg a suttogott kántálás el nem kezdődik. A fejét kissé megszeppenten kapja fel, el is hátrál pár lépést. Mintha nem a megtisztulás napja lenne a mai, hanem épp valami átkot olvasnának a fejére. A lágy, halk hangon suttogott szavak viszont hiába értelmetlenek a számára, lassan mégis nyugalommal telítik el. A bizalma úgy néz ki, hogy erős és töretlen. Sok idő után először most valami halovány mosoly is az arcára kerül, amit egészen addig visel magán, amíg a férfi ujjai nem kezdik szétoldani az ing gombjait. Összeráncolja a homlokát, a fejét is kissé oldalra billenti, de a szemek úgy követik a helyétől elváló gombokat, mintha parancsba adták volna. Amint a világos bőr elé tárul, az értetlen szempár lassan siklik fel rajta. Még ujjainak hegye is kissé belebizsereg, mintha csak érezné rajtuk a bőr melegét. Mire az ing a széken végzi, addigra a leány ajkai már inkább rácsodálkozva nyílnak el, mintsem meglepetten. A naiv kis fejében továbbra sem szólnak vészharangok. Hisz indokolatlannak tartja a kongatását, hiszen eddig azt sem tudta, hogy valahol bűn, ha beint az ujjával. Miért ne lehetne rituálét végezni pucér mellkassal? Így nem mozdul, csak kivár. Türelmesen, eltökélten. Mert, ha most megfutamodik, akkor bizony ki fog rajta segíteni? Ennyi erővel önként is bemászhatna a remete szájába, hogy legalább annak megkönnyítse a dolgát.*
*A férfi válasza a várttal ellentétben igen elkeserítő. Lelki szemei előtt meg is jelenik a kép a remetéről, aki nyál csorgatva vigyorog ki rá a sötét sarokból, a sárgás, kihegyezett fogak pedig megcsillannak a mécsesek fényében. Valamiért még a rothadó hús szaga is megcsapja, mintha idáig érezné a vég leheletét. Mert annak valószínűleg olyan szaga lehet, főleg, ha egy-egy cafat a fogai közé szorul. Na az biztos nem rumos-krémes illatú.
Az arca bele is zöldül kissé, ahogy fintorogva kapja egyik kezét a gyomrához, a másikat pedig a szája elé. Itt már biztos abban, hogy nem áll szándékában totojázni, mert már az ujja, sőt az egész karja belebizsergett a gondolatba. Egyáltalán nem volt a mai tervei között az, hogy szájszagként végezze.
Biztatónak kéne lennie, hogy sokáig már nem kell, hogy kitartson a félsz benne. De igazán akkor lenne értelme, ha ezt a rettegést még lehetne fokozni. De nem. Ahogy mélyebben belegabalyodik a gondolatba az arcának zöldülése most igencsak sápadtba fordul és így lendülettel pördül is a férfi után, tovább sietve az ajtóhoz.
Nem is váratja meg a férfit. Ahogy a zár kattan, az ajtó nyílik és előre engedik, sietős léptekkel surran be a szobába, ahol eltölti némi nyugalom, de az alig érzékelhető. Amikor a férfi követi, az ajtó csukódik és egy újabb kattanással be is záródik, a szemöldökei azért egy hangyányit feljebb szaladnak és ajkai is elnyílnak, miközben a kérdés formálódik benne. S mintha csak a fejébe látna a férfi, a válasz idő előtt meg is érkezik.*
- Óóó.
*Csak ennyi szalad ki a száján, de szemei még elidőznek pár pillanatra a kilincsen. A szikrát kapott gyanakvását viszont hamar sikerül elfojtani. Hát persze, hogy csend kell, béke és zavartalanság. Érthető. Így a barnák el is szakadnak az ajtótól, hogy újra a férfit célozzák meg. Újra őszinte áhítatba fordul az arca, ahogy megszabadul a kabáttól és a többi holmitól. Érdeklődése pedig csak erősödik a bábú érkezésekor. Amint az az asztalra kerül kíváncsian merészkedik közelebb. Persze ügyelve arra, hogy halk legyen és ne zavaró, még a bábúhoz sem nyúl csak csendben figyeli. Egészen addig, amíg a suttogott kántálás el nem kezdődik. A fejét kissé megszeppenten kapja fel, el is hátrál pár lépést. Mintha nem a megtisztulás napja lenne a mai, hanem épp valami átkot olvasnának a fejére. A lágy, halk hangon suttogott szavak viszont hiába értelmetlenek a számára, lassan mégis nyugalommal telítik el. A bizalma úgy néz ki, hogy erős és töretlen. Sok idő után először most valami halovány mosoly is az arcára kerül, amit egészen addig visel magán, amíg a férfi ujjai nem kezdik szétoldani az ing gombjait. Összeráncolja a homlokát, a fejét is kissé oldalra billenti, de a szemek úgy követik a helyétől elváló gombokat, mintha parancsba adták volna. Amint a világos bőr elé tárul, az értetlen szempár lassan siklik fel rajta. Még ujjainak hegye is kissé belebizsereg, mintha csak érezné rajtuk a bőr melegét. Mire az ing a széken végzi, addigra a leány ajkai már inkább rácsodálkozva nyílnak el, mintsem meglepetten. A naiv kis fejében továbbra sem szólnak vészharangok. Hisz indokolatlannak tartja a kongatását, hiszen eddig azt sem tudta, hogy valahol bűn, ha beint az ujjával. Miért ne lehetne rituálét végezni pucér mellkassal? Így nem mozdul, csak kivár. Türelmesen, eltökélten. Mert, ha most megfutamodik, akkor bizony ki fog rajta segíteni? Ennyi erővel önként is bemászhatna a remete szájába, hogy legalább annak megkönnyítse a dolgát.*
707. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2025-07-02 21:45:57
Üzenet elküldve: 2025-07-02 21:45:57
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 89
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 89
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
//Hófehérkék//
*A lépcsőfokok alattuk lassan recsegnek, mintha a Rumos Rókalyuk egész épülete valami vén, aluszékony bestia volna, mely most kel fel újra, meg-megrándulva minden egyes ráhelyezett lépésre. Nor'Deron előttük halad, nem túl sietősen, mintha időt hagyna a lánynak, vagy csak élvezné az emelkedés lassú, fokozatos ritmusát. A testtartása nyugodt, a vállán a tegez és íj jól ismert súlyként ring, az oldala mellett meg-meglibben a kabát, ahogy lép.
Aztán a lány megáll.
A férfi nem szól. Megáll ő is s fejét kissé félrebillentve figyeli a megtorpanó alakot. A tekintete most lágy, valami olyasfajta aggodalom ül meg benne, amit ritkán mutat meg: nem eljátszott, nem kiszámított, vagy ha mégis, hát oly tökéletes, hogy észrevenni lehetetlen.
A kérdés viszont hirtelen, őszinte, és olyan egyszerű, hogy már-már szívbe markoló. Nor'Deron szeme egy pillanatra lesiklik a lépcsőfokokra. Felsóhajt, mélyről jövő, lassú sóhajjal, és válaszol.*
- Van neki bizony... *Mondja halkan.* - Méghozzá hegyesre csiszolt fogak, úgy tartják.
*A szavak elhalkulnak, mintha a fából faragott lépcső, a dohos falak is megtartanák őket. Nor'Deron lassan megrázza a fejét. A mozdulat szomorú, szinte sajnálkozó. Majd odalép a lányhoz, és nyugtató mozdulattal a vállára helyezi a kezét. A tenyere meleg, a szorítás nem erős, inkább csak jelenlétet jelez, biztos kapaszkodóként.*
- De már nem kell sokáig félned.
*Teszi hozzá, és hozzá illő kedves mosoly kíséri a mondatot. Ezután ismét int neki, most már határozottabban. A mozdulat hívó, mégsem siettető. A folyosó csendes, a kopott szőnyegen tompán puffan a léptük, míg el nem érik a kiválasztott ajtót. Nor'Deron egy finom, szinte táncos mozdulattal kerül a lány elé. A kulcs megfordul a zárban, halk kattanással engedelmeskedik, és máris feltárul az ajtó.
Bal kezével kitárja, jobbjával udvariasan előre mutat, „tessék”, a mozdulata egyszerre szolgálatkész és ünnepélyes. Ha a lány belép, Nor'Deron követi, s azonnal be is csukja maga mögött az ajtót. A zár újra kattan.
Ha a lány ezt szóvá tenné, csak röviden válaszol, minden sallang nélkül, türelmes hangon:*
- Nem szeretném, ha bárki megzavarna minket a rituálé közben. Kényes folyamat... és beláthatatlan következményei lehetnek, ha félbehagyjuk.
*A mondat lezáratlanul marad a levegőben, mintha csak arra várna, hogy a gondolatot a másik maga fejezze be magában. Nor'Deron ekkor nyugodtan, precízen elkezdi lepakolni a felszerelését. Az íjat a sarokba támasztja, a tegezt mellé helyezi, majd a kabátját is leveti, és az egyik kopott fogasra akasztja. Mielőtt azonban elengedné, a belső zsebéből előhúz egy apró, faragott figurát.
A tárgy kicsi, ujjnyi magas. Sötét, simára csiszolt fából készült, és nehezen kivehető, stilizált elf alakot formáz, túl hosszú karokkal, túl kicsi arccal. Az arc különös ábrázatú. Mintha két félből állna. Az egyik mintha világosabb lenne s mosolyog, míg a másik sötétebb, szája lekonyul s a szeme sarkában egy különös mélyedés. Egy könnycsepp. Nor'Deron gondosan a kisasztal közepére helyezi, mintha szent helyre tenne le valamit. Ezután lehajtja a fejét, kezeit összefonja a derekánál, majd egy ismeretlen nyelven suttogni kezd.
A szavak lágyak, kántálóak. Nem ének, nem ima, inkább valami suttogásba rejtett szertartás. Semmi nyomasztó nincs benne, de a hangja mégis úgy tölti be a szobát, mint valami régi szél egy elfelejtett ház ablakain át.
Az ima véget ér. Nor'Deron újra felpillant, aztán lassú, céltudatos mozdulatokkal elkezdi kigombolni az ingét. Nem siet. Nem néz a lányra, nem kíséri tekintettel a reakciót. Mintha teljes természetességgel venné le, mint valaki, aki mindig ezt teszi, ha eljön az ideje. Az anyag megcsusszan a vállán, lecsúszik a karjáról, végül hangtalanul pihen meg a szoba egyik székének háttámláján.
A mellkasa világos bőrű, enyhén izmos, az izmai alatt mintha régi, már-már elhalványult vágások futnának, apró, alig kivehető vonalak, szabálytalanul, de valahogy mégis rendezett módon. Nem kérkedik velük. Nem mutogatja. Csak ott vannak, mint valami nyomai a megtett útnak, vagy a viselt bűnöknek.
És a levegő, ami eddig csak penészes és poros volt, most halkan, lassan megtelik valamivel. Valami nehezen körülírhatóval, ami nem füst és nem tömjén, de mégis emlékeztet rájuk. A rituálé elkezdődött.*
*A lépcsőfokok alattuk lassan recsegnek, mintha a Rumos Rókalyuk egész épülete valami vén, aluszékony bestia volna, mely most kel fel újra, meg-megrándulva minden egyes ráhelyezett lépésre. Nor'Deron előttük halad, nem túl sietősen, mintha időt hagyna a lánynak, vagy csak élvezné az emelkedés lassú, fokozatos ritmusát. A testtartása nyugodt, a vállán a tegez és íj jól ismert súlyként ring, az oldala mellett meg-meglibben a kabát, ahogy lép.
Aztán a lány megáll.
A férfi nem szól. Megáll ő is s fejét kissé félrebillentve figyeli a megtorpanó alakot. A tekintete most lágy, valami olyasfajta aggodalom ül meg benne, amit ritkán mutat meg: nem eljátszott, nem kiszámított, vagy ha mégis, hát oly tökéletes, hogy észrevenni lehetetlen.
A kérdés viszont hirtelen, őszinte, és olyan egyszerű, hogy már-már szívbe markoló. Nor'Deron szeme egy pillanatra lesiklik a lépcsőfokokra. Felsóhajt, mélyről jövő, lassú sóhajjal, és válaszol.*
- Van neki bizony... *Mondja halkan.* - Méghozzá hegyesre csiszolt fogak, úgy tartják.
*A szavak elhalkulnak, mintha a fából faragott lépcső, a dohos falak is megtartanák őket. Nor'Deron lassan megrázza a fejét. A mozdulat szomorú, szinte sajnálkozó. Majd odalép a lányhoz, és nyugtató mozdulattal a vállára helyezi a kezét. A tenyere meleg, a szorítás nem erős, inkább csak jelenlétet jelez, biztos kapaszkodóként.*
- De már nem kell sokáig félned.
*Teszi hozzá, és hozzá illő kedves mosoly kíséri a mondatot. Ezután ismét int neki, most már határozottabban. A mozdulat hívó, mégsem siettető. A folyosó csendes, a kopott szőnyegen tompán puffan a léptük, míg el nem érik a kiválasztott ajtót. Nor'Deron egy finom, szinte táncos mozdulattal kerül a lány elé. A kulcs megfordul a zárban, halk kattanással engedelmeskedik, és máris feltárul az ajtó.
Bal kezével kitárja, jobbjával udvariasan előre mutat, „tessék”, a mozdulata egyszerre szolgálatkész és ünnepélyes. Ha a lány belép, Nor'Deron követi, s azonnal be is csukja maga mögött az ajtót. A zár újra kattan.
Ha a lány ezt szóvá tenné, csak röviden válaszol, minden sallang nélkül, türelmes hangon:*
- Nem szeretném, ha bárki megzavarna minket a rituálé közben. Kényes folyamat... és beláthatatlan következményei lehetnek, ha félbehagyjuk.
*A mondat lezáratlanul marad a levegőben, mintha csak arra várna, hogy a gondolatot a másik maga fejezze be magában. Nor'Deron ekkor nyugodtan, precízen elkezdi lepakolni a felszerelését. Az íjat a sarokba támasztja, a tegezt mellé helyezi, majd a kabátját is leveti, és az egyik kopott fogasra akasztja. Mielőtt azonban elengedné, a belső zsebéből előhúz egy apró, faragott figurát.
A tárgy kicsi, ujjnyi magas. Sötét, simára csiszolt fából készült, és nehezen kivehető, stilizált elf alakot formáz, túl hosszú karokkal, túl kicsi arccal. Az arc különös ábrázatú. Mintha két félből állna. Az egyik mintha világosabb lenne s mosolyog, míg a másik sötétebb, szája lekonyul s a szeme sarkában egy különös mélyedés. Egy könnycsepp. Nor'Deron gondosan a kisasztal közepére helyezi, mintha szent helyre tenne le valamit. Ezután lehajtja a fejét, kezeit összefonja a derekánál, majd egy ismeretlen nyelven suttogni kezd.
A szavak lágyak, kántálóak. Nem ének, nem ima, inkább valami suttogásba rejtett szertartás. Semmi nyomasztó nincs benne, de a hangja mégis úgy tölti be a szobát, mint valami régi szél egy elfelejtett ház ablakain át.
Az ima véget ér. Nor'Deron újra felpillant, aztán lassú, céltudatos mozdulatokkal elkezdi kigombolni az ingét. Nem siet. Nem néz a lányra, nem kíséri tekintettel a reakciót. Mintha teljes természetességgel venné le, mint valaki, aki mindig ezt teszi, ha eljön az ideje. Az anyag megcsusszan a vállán, lecsúszik a karjáról, végül hangtalanul pihen meg a szoba egyik székének háttámláján.
A mellkasa világos bőrű, enyhén izmos, az izmai alatt mintha régi, már-már elhalványult vágások futnának, apró, alig kivehető vonalak, szabálytalanul, de valahogy mégis rendezett módon. Nem kérkedik velük. Nem mutogatja. Csak ott vannak, mint valami nyomai a megtett útnak, vagy a viselt bűnöknek.
És a levegő, ami eddig csak penészes és poros volt, most halkan, lassan megtelik valamivel. Valami nehezen körülírhatóval, ami nem füst és nem tömjén, de mégis emlékeztet rájuk. A rituálé elkezdődött.*
706. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2025-07-02 20:54:28
Üzenet elküldve: 2025-07-02 20:54:28
Rang: Játékos
IC üzenetek: 28
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 28
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Hófehérkék//
*Lebandzsít az ujjra és abban a pillanatban szorítja össze az ajkait. Most félhet attól, hogy rosszat szólt és ezért is el fogják átkozni. Hát létezik egyáltalán olyan rituálé, ami ennyi bűnt enyhíthetne? Valahol a bensője legmélyén egy kicsit kezd szimpatikussá válni az, hogy az ujjának a lerágása kevesebb macerával járhat, mint ez az egész humbug. De ugye, ki az az épeszű, aki önként bevállalná, hogy leszopogassák a húst a csontjairól. Arról nem is beszélve, hogy nem lenne valami kiadós falat, így a remete valószínűleg tényleg azt választaná, hogy az ujjával együtt megy a karja is.
Nagyot nyel a gondolatra, az újból rátelepedő riadtságba pedig a gyomra is belebukfencezik. Kár lenne a süteményért, de, ha így folytatja nem kizárt, hogy nem kívánt úton fogja azt viszont látni.
A férfi szavainak hatására szerencsére nyugszik valamennyire. Ismét rá kell csodálkoznia, hogy a jó szándékú, segítőkész pap milyen üdítő hatással van rá. A szemeiben csillog a vágy az iránt, hogy végre átélhesse vele a rituálét és gondos, értő és vigyázó kezek között érhesse a megtisztulás. Talán utána nem is vár rá kisebb feladat, minthogy felkeressen egy kolostort és szívét, lelkét, testét is valamelyik istennek szentelje. Talán éppen a titkok istenének és akkor ő maga is megtanulhatja, hogy hogyan is kell ilyen önzetlenül segíteni, hogy ne kárhozzon el annyi lélek, hogy senkit se faljon fel a remete. Járhatná a kikötőt, híresztelve a megtisztulás igéjét. Akár még ennek a férfinak is szerezhetne hozzá hasonló lányokat, akiken ugyan ilyen jószándékúan segíthet majd. Boldog anyák és büszke apák hálájával övezve, hogy gyermekük nem jut a romlásba.
Rezzenéstelenül, szinte áhítattal figyeli ahogy felkel a székről és összeszedelődzködik. A felé nyújtott kézre mégis egy pillanatra bizalmatlanabbul pillant, de nem telik bele sok időbe, hogy apró mosollyal fogjon rá és keljen fel maga is. Megkerüli az asztalt, majd készségesen, izgatottságtól eltelve indul meg utána. Bár kezei ismét a szütyő pántjára simítanak, majd miközben azt várja, hogy a szoba elintézésre kerüljön, idegesen gyűrögetni kezdi azt ujjai között. Szemét még egyszer végigvezeti a Rumoson, a vendégeken, megállapodik kicsit a sötétbe vont, gyanús saroknál. Csak az érmék csörgése rántja el onnan tekintetét, vissza a pultra, a fogadósra, majd a férfi hátára. Ahogy pedig a kulcs előkerül és a férfi markában végzi, célirányba állva indul meg a lépcsők felé. A járása óvatos és halk, mintha attól rettegne, hogy a lépcső recsegése csak jobban felhívja magára a remete figyelmét. Talán ez tehet arról is, hogy a korhadt fa minden egyes nyikordulására csak jobban összehúzza magát, a lépések pedig egyre sietősebbre váltanak. Fene megeszi, hogy a legfelső emeletre kutyagolhat, a végén már szinte szaladhat fel. Mert akárhogy is van az, hogy közel a megtisztulás, még mindig maga előtt látja a remete éles fogait. Már, ha van neki, mert, ha egy öreg ember, akkor az nem is biztos, hogy egyáltalán képes még húst rágni és csontot aprítani. Ahogy felér kissé zihálva áll meg a lépcső tetején, visszapillantva a mögötte érkező férfira. Az újonnan fellobbanó kérdést pedig kénytelen is feltenni, hogy a kíváncsiságát enyhítse. Mert, ha nincsenek fogak, akkor igazán a rituálé sem szükségszerű és nem kell rabolnia legkedvencebb papjának drága idejét.*
- Amúgy...
*Hümmög párat, amíg a kérdés teljesen beérik, majd őszinte, szinte gyermeki kíváncsisággal pillant a szép kék szemekbe.*
- Van egyáltalán foga?
*Lebandzsít az ujjra és abban a pillanatban szorítja össze az ajkait. Most félhet attól, hogy rosszat szólt és ezért is el fogják átkozni. Hát létezik egyáltalán olyan rituálé, ami ennyi bűnt enyhíthetne? Valahol a bensője legmélyén egy kicsit kezd szimpatikussá válni az, hogy az ujjának a lerágása kevesebb macerával járhat, mint ez az egész humbug. De ugye, ki az az épeszű, aki önként bevállalná, hogy leszopogassák a húst a csontjairól. Arról nem is beszélve, hogy nem lenne valami kiadós falat, így a remete valószínűleg tényleg azt választaná, hogy az ujjával együtt megy a karja is.
Nagyot nyel a gondolatra, az újból rátelepedő riadtságba pedig a gyomra is belebukfencezik. Kár lenne a süteményért, de, ha így folytatja nem kizárt, hogy nem kívánt úton fogja azt viszont látni.
A férfi szavainak hatására szerencsére nyugszik valamennyire. Ismét rá kell csodálkoznia, hogy a jó szándékú, segítőkész pap milyen üdítő hatással van rá. A szemeiben csillog a vágy az iránt, hogy végre átélhesse vele a rituálét és gondos, értő és vigyázó kezek között érhesse a megtisztulás. Talán utána nem is vár rá kisebb feladat, minthogy felkeressen egy kolostort és szívét, lelkét, testét is valamelyik istennek szentelje. Talán éppen a titkok istenének és akkor ő maga is megtanulhatja, hogy hogyan is kell ilyen önzetlenül segíteni, hogy ne kárhozzon el annyi lélek, hogy senkit se faljon fel a remete. Járhatná a kikötőt, híresztelve a megtisztulás igéjét. Akár még ennek a férfinak is szerezhetne hozzá hasonló lányokat, akiken ugyan ilyen jószándékúan segíthet majd. Boldog anyák és büszke apák hálájával övezve, hogy gyermekük nem jut a romlásba.
Rezzenéstelenül, szinte áhítattal figyeli ahogy felkel a székről és összeszedelődzködik. A felé nyújtott kézre mégis egy pillanatra bizalmatlanabbul pillant, de nem telik bele sok időbe, hogy apró mosollyal fogjon rá és keljen fel maga is. Megkerüli az asztalt, majd készségesen, izgatottságtól eltelve indul meg utána. Bár kezei ismét a szütyő pántjára simítanak, majd miközben azt várja, hogy a szoba elintézésre kerüljön, idegesen gyűrögetni kezdi azt ujjai között. Szemét még egyszer végigvezeti a Rumoson, a vendégeken, megállapodik kicsit a sötétbe vont, gyanús saroknál. Csak az érmék csörgése rántja el onnan tekintetét, vissza a pultra, a fogadósra, majd a férfi hátára. Ahogy pedig a kulcs előkerül és a férfi markában végzi, célirányba állva indul meg a lépcsők felé. A járása óvatos és halk, mintha attól rettegne, hogy a lépcső recsegése csak jobban felhívja magára a remete figyelmét. Talán ez tehet arról is, hogy a korhadt fa minden egyes nyikordulására csak jobban összehúzza magát, a lépések pedig egyre sietősebbre váltanak. Fene megeszi, hogy a legfelső emeletre kutyagolhat, a végén már szinte szaladhat fel. Mert akárhogy is van az, hogy közel a megtisztulás, még mindig maga előtt látja a remete éles fogait. Már, ha van neki, mert, ha egy öreg ember, akkor az nem is biztos, hogy egyáltalán képes még húst rágni és csontot aprítani. Ahogy felér kissé zihálva áll meg a lépcső tetején, visszapillantva a mögötte érkező férfira. Az újonnan fellobbanó kérdést pedig kénytelen is feltenni, hogy a kíváncsiságát enyhítse. Mert, ha nincsenek fogak, akkor igazán a rituálé sem szükségszerű és nem kell rabolnia legkedvencebb papjának drága idejét.*
- Amúgy...
*Hümmög párat, amíg a kérdés teljesen beérik, majd őszinte, szinte gyermeki kíváncsisággal pillant a szép kék szemekbe.*
- Van egyáltalán foga?
705. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2025-07-02 20:03:55
Üzenet elküldve: 2025-07-02 20:03:55
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 89
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 89
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
//Hófehérkék//
*Nor'Deron türelmesen várja a kérdést, noha sejtheti előre, mi következik. És amikor el is hangzik a legelső, egyetlen szó csupán, még csak nem is gyanakvó, inkább csodálkozó, már felemeli a kezét. Nem határozottan, nem fenyegetően, hanem finoman, szinte alig észrevehető játékossággal. A mutatóujját a lány ajkai elé emeli, nem érintve, csak épp a levegőben tartva, és halkan szól.*
- Shhh!
*A hangja halk, alig több egy leheletnél, de mégis úgy ejti ki, mint egy figyelmeztetést, egy bizalmas beavatást. Közben újra körbepillant a fogadóban. Úgy mozgatja a fejét, mintha minden sarkot, minden asztalt, minden árnyékot ismerne. Arca közben rezzenéstelen, vagy legalábbis olyan, amilyennek lennie kell, ha valaki nem akarja, hogy a városőrök kiszúrják. Olyan, mint egy kereskedő, aki valami alvilági alkut bonyolít le, de közben igyekszik úgy tenni, mintha csak egy kanna bort kérne, lehetőleg vámszedők jelenlétében.
A második kérdést illetően, a szobát firtatóra, Nor'Deron csak bólint. Határozottan, lassan. A pillantása most nem kacsintós, nem játékos, mintha valami mélyebb, szentszerű komolyság telepedne rá, ahogy kimondatlanul is jelzi: igen, ott kell megtörténnie.
A lány újabb kérdése, már szinte kérés, hogy valóban segíteni akar-e, egy újabb bólintással találkozik, de most nem marad némán. Hangja ismét nyugodt, halk és határozott.*
- Természetesen. Hisz mi papok azért vagyunk, hogy megtisztítsuk és jó útra tereljük a bűnös lelkeket.
*Mondja, mintha csak egy hittételt idézne. A hangszínében van valami, amitől nem lehet eldönteni, mennyire gondolja komolyan. Túl gördülékenyen mondja ahhoz, hogy ne gyakorolta volna.
És amikor a lány, kissé bűnbánó, kissé meghatott hangon kiejti azt az utolsó mondatot, egy vallomásféle, még ha ügyetlenül leplezett is, Nor'Deron arca szelíden elmosolyodik. Nem nevet, nem húzza el a száját. Nincs benne sem gúny, sem fölény, inkább valami mély, emberi melegség. Egy pillanatra úgy néz a lányra, mint egy felnőtt arra a gyerekre, aki valami butaságot mondott, de a szándék mégis tiszta volt.
Aztán lassan feláll. A szék nyikkan, a kabát zizeg, ahogy leemeli a háttámláról. Felrázza, majd begyűri egyik karját az ujjába, aztán a másikat. Az anyag puhán simul rá, ahogy összébb húzza. A tegezt egy rutinos mozdulattal lendíti a vállára, majd az íjat is a másik oldalra veszi. Az egész mozdulatsor természetes, elegáns, benne van az utazások, a szél, az utak, a küszöbökön való átlépések egész ritmusa.
Aztán kezet nyújt. Nem úgy, ahogy egy nemes teszi, se nem úgy, ahogy egy cseléd. Inkább úgy, mint aki áthidalni készül valamit. Egy távolságot. Egy szakadékot. Ha a lány elfogadja, nem csak megszorítja, hanem finoman, határozottan fel is segíti.
A következő mozdulata egy intés. Nem sürgető, nem parancsoló. Csak egy halk gesztus: gyere velem.
Átsétál a fogadón, kerülve a figyelő szemeket, de nem lesütött fejjel. A pultoshoz érve megáll, és lehajtja a fejét egy cseppet, mintha csak udvariasságból tenné, de közben már a zsebébe nyúl. Letesz egy maréknyi aranyat. Pontosan húszat. Nem többet, nem kevesebbet.*
- Második szint. Egy szoba.
*Mondja csendesen, és a hangjában ott van a szándék: nem kérdezi, milyen. De az arca, a tekintete olyan, ami reményt ébreszt, hogy talán egy fokkal tisztább lesz, mint a többi. Közben a kabátja egyik zsebéből előkerül 20 aranytallér a Szoba (2. emelet) ára.
A félvér finom mozdulattal a vendéglátós elé csúsztatja. A pultos csak bólint, elveszi a pénzt. Nor'Deron még egy utolsó, rövid, meleg mosolyt küld neki, aztán ismét a lány felé fordul. Fejével int, most már tényleg indulnak.
Fel a lépcsőn. Nem szaporázza, de nem is cammog. Az árnyékok, a recsegő lépcsőfokok, a penészillat – mind ismerős lehet már. De most, ezzel az alakkal előtte, a szívében egy titokkal, és a fejében egy rituálé ígéretével, minden kicsit másként fest. Más az irány. Más a cél. Más a szándék. És talán a következmény is.*
*Nor'Deron türelmesen várja a kérdést, noha sejtheti előre, mi következik. És amikor el is hangzik a legelső, egyetlen szó csupán, még csak nem is gyanakvó, inkább csodálkozó, már felemeli a kezét. Nem határozottan, nem fenyegetően, hanem finoman, szinte alig észrevehető játékossággal. A mutatóujját a lány ajkai elé emeli, nem érintve, csak épp a levegőben tartva, és halkan szól.*
- Shhh!
*A hangja halk, alig több egy leheletnél, de mégis úgy ejti ki, mint egy figyelmeztetést, egy bizalmas beavatást. Közben újra körbepillant a fogadóban. Úgy mozgatja a fejét, mintha minden sarkot, minden asztalt, minden árnyékot ismerne. Arca közben rezzenéstelen, vagy legalábbis olyan, amilyennek lennie kell, ha valaki nem akarja, hogy a városőrök kiszúrják. Olyan, mint egy kereskedő, aki valami alvilági alkut bonyolít le, de közben igyekszik úgy tenni, mintha csak egy kanna bort kérne, lehetőleg vámszedők jelenlétében.
A második kérdést illetően, a szobát firtatóra, Nor'Deron csak bólint. Határozottan, lassan. A pillantása most nem kacsintós, nem játékos, mintha valami mélyebb, szentszerű komolyság telepedne rá, ahogy kimondatlanul is jelzi: igen, ott kell megtörténnie.
A lány újabb kérdése, már szinte kérés, hogy valóban segíteni akar-e, egy újabb bólintással találkozik, de most nem marad némán. Hangja ismét nyugodt, halk és határozott.*
- Természetesen. Hisz mi papok azért vagyunk, hogy megtisztítsuk és jó útra tereljük a bűnös lelkeket.
*Mondja, mintha csak egy hittételt idézne. A hangszínében van valami, amitől nem lehet eldönteni, mennyire gondolja komolyan. Túl gördülékenyen mondja ahhoz, hogy ne gyakorolta volna.
És amikor a lány, kissé bűnbánó, kissé meghatott hangon kiejti azt az utolsó mondatot, egy vallomásféle, még ha ügyetlenül leplezett is, Nor'Deron arca szelíden elmosolyodik. Nem nevet, nem húzza el a száját. Nincs benne sem gúny, sem fölény, inkább valami mély, emberi melegség. Egy pillanatra úgy néz a lányra, mint egy felnőtt arra a gyerekre, aki valami butaságot mondott, de a szándék mégis tiszta volt.
Aztán lassan feláll. A szék nyikkan, a kabát zizeg, ahogy leemeli a háttámláról. Felrázza, majd begyűri egyik karját az ujjába, aztán a másikat. Az anyag puhán simul rá, ahogy összébb húzza. A tegezt egy rutinos mozdulattal lendíti a vállára, majd az íjat is a másik oldalra veszi. Az egész mozdulatsor természetes, elegáns, benne van az utazások, a szél, az utak, a küszöbökön való átlépések egész ritmusa.
Aztán kezet nyújt. Nem úgy, ahogy egy nemes teszi, se nem úgy, ahogy egy cseléd. Inkább úgy, mint aki áthidalni készül valamit. Egy távolságot. Egy szakadékot. Ha a lány elfogadja, nem csak megszorítja, hanem finoman, határozottan fel is segíti.
A következő mozdulata egy intés. Nem sürgető, nem parancsoló. Csak egy halk gesztus: gyere velem.
Átsétál a fogadón, kerülve a figyelő szemeket, de nem lesütött fejjel. A pultoshoz érve megáll, és lehajtja a fejét egy cseppet, mintha csak udvariasságból tenné, de közben már a zsebébe nyúl. Letesz egy maréknyi aranyat. Pontosan húszat. Nem többet, nem kevesebbet.*
- Második szint. Egy szoba.
*Mondja csendesen, és a hangjában ott van a szándék: nem kérdezi, milyen. De az arca, a tekintete olyan, ami reményt ébreszt, hogy talán egy fokkal tisztább lesz, mint a többi. Közben a kabátja egyik zsebéből előkerül 20 aranytallér a Szoba (2. emelet) ára.
A félvér finom mozdulattal a vendéglátós elé csúsztatja. A pultos csak bólint, elveszi a pénzt. Nor'Deron még egy utolsó, rövid, meleg mosolyt küld neki, aztán ismét a lány felé fordul. Fejével int, most már tényleg indulnak.Fel a lépcsőn. Nem szaporázza, de nem is cammog. Az árnyékok, a recsegő lépcsőfokok, a penészillat – mind ismerős lehet már. De most, ezzel az alakkal előtte, a szívében egy titokkal, és a fejében egy rituálé ígéretével, minden kicsit másként fest. Más az irány. Más a cél. Más a szándék. És talán a következmény is.*
704. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2025-07-02 08:59:47
Üzenet elküldve: 2025-07-02 08:59:47
Rang: Játékos
IC üzenetek: 28
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 28
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Hófehérkék//
*Úgy érzi magát, mint a vétkes a pap előtt, aki feloldozást remél. Ha a férfi nem hazudik, akkor lényegében ez így is van. Fene egyszerű lenne a dolga, ha valami hátulról azért nem piszkálná, hogy legyen óvatos, mert lehet, hogy most is csak bolondot csinálnak belőle. És, ha nem? Megéri vajon úgy makacskodni, hogy fennáll a veszélye annak, hogy valami vén bolond csontig lerágja az ujjairól a húst? És még csak az sem biztos, hogy a csontjait meghagyja. Mert, ha igen, akkor ugyebár legalább kampókéz nem kéne.
Rendületlenül fürkészi a krémestől megtisztult arcot, miközben már egy kicsit bűntudata is van a sütis incidens miatt és azért is, mert így beintett. Még akkor is, ha félig-meddig továbbra is jogosnak tartja. És mégis, milyen jó lelkű a férfi, hogy mindezek ellenére segíteni akar, legalábbis próbál neki. Ha egyáltalán még van remény az ilyen bűnös lelkek számára, mint amilyen ő is. Egy biztos, ha ezen túl lesz és a lelke végre megnyugodhat, akkor muszáj lesz utána járnia az ilyen szokásoknak, amik ártalmatlanok lehetnek neki, de máshol talán főbenjáró bűn. Lehet, hogy legközelebb egy ártalmatlannak gondolt integetéssel igazából valakit oda küld, ahonnan édesanyja a világra hozta.
A hívogató kézmozdulatra óvatos léptekkel indul vissza, egészen a székig vissza is merészkedik. Még ad magának egy utolsó esélyt, hogy sarkon fordulva inkább kisiessen a Rumosból, de azok a szép kék szemek, az a magabiztos arc szinte sugározza a jóakarást. Így végül visszaül és engedelmesen közelebb is hajol. Még a fejét is kissé oldalra fordítja, hogy a füle a lehető legközelebb legyen a férfihoz.*
- A titkok istene?
*Sandít a férfira a szeme sarkából, de a kérdés nem hitetlenkedő, hanem őszintén kíváncsi. A végén még hívő is lesz. Mert, ha ebből a bűnös létből megtisztulást nyer, akkor bizony ő is adózni fog ennek az istennek az oltárán.*
- Egy szobára?
*Fordítja végül felé az arcát. Összeszorítja az ajkait és pislogás nélkül fürkészi a másikat pár hosszabb pillanatig. Mintha magában számolna. Egy, kettő, három esély arra, hogy ez is csak játék... négy, hogy nem az... öt, hogy mindkettő. A hátán, valahol a lapockái között ott ég a suttogás, és nem tudja, hogy a hideg borzongás a titok miatt van, vagy mert már tényleg hinni kezdett benne.
A titkok istene. Hát persze, hogy az ő papja, ki másé lehetne egy ilyen ember, aki még akkor is nyugodt marad, mikor valaki egy teljes rumos-krémest vág az arcába, és ráadásnak még az ujját is felmutatja neki? Aki nem kiabál, nem vág vissza, nem sértődik meg, csak néz, mintha ő lenne maga az irgalom megtestesülése, valami nyugodt, tiszta víztükör, amit hiába kavar fel az ember egy kaviccsal, néhány pillanat múlva újra kisimul.
És most itt van. Vele. Segíteni akar. A krémes után. A beintés után. Minden után.
Ez már több, mint udvariasság. Ez már... kegyelem. Szinte isteni.*
- Szóval tényleg segítesz nekem?
*Pillant rá, majd egy rövid pillanatra elsandít az emelet felé. Na nem mintha vágyna a poloskák társaságára, de a kisebb rossz a nagyobb jó érdekében még mindig jobb, mint egy megcsócsált középső ujj. A barnák végül visszatalálnak a férfihoz. Már egészen megbűvölve nézi. És most, hogy ennyire közel van hozzá, hogy hallja a halk lélegzetét, a mély, meleg hangját, egyszerre érzi magát bűnösnek és kiválasztottnak. Mert ki az, akinek a titkok istenének egy papja megmutatja magát? A rituálét? A megtisztulás útját?*
- Te vagy az egyetlen, vagyis második legjobb dolog, ami ma velem történik.
*Súgja, az első a rumos-krémes, aztán gyorsan félrenéz, mert már ő is érzi, hogy ez talán túl sok volt. A gondolat, hogy egy kis szobában, távol mindenkitől, valami szent dolognak lesz tanúja, sőt mi több, résztvevője, egészen furcsa izgalmat ébreszt benne.*
*Úgy érzi magát, mint a vétkes a pap előtt, aki feloldozást remél. Ha a férfi nem hazudik, akkor lényegében ez így is van. Fene egyszerű lenne a dolga, ha valami hátulról azért nem piszkálná, hogy legyen óvatos, mert lehet, hogy most is csak bolondot csinálnak belőle. És, ha nem? Megéri vajon úgy makacskodni, hogy fennáll a veszélye annak, hogy valami vén bolond csontig lerágja az ujjairól a húst? És még csak az sem biztos, hogy a csontjait meghagyja. Mert, ha igen, akkor ugyebár legalább kampókéz nem kéne.
Rendületlenül fürkészi a krémestől megtisztult arcot, miközben már egy kicsit bűntudata is van a sütis incidens miatt és azért is, mert így beintett. Még akkor is, ha félig-meddig továbbra is jogosnak tartja. És mégis, milyen jó lelkű a férfi, hogy mindezek ellenére segíteni akar, legalábbis próbál neki. Ha egyáltalán még van remény az ilyen bűnös lelkek számára, mint amilyen ő is. Egy biztos, ha ezen túl lesz és a lelke végre megnyugodhat, akkor muszáj lesz utána járnia az ilyen szokásoknak, amik ártalmatlanok lehetnek neki, de máshol talán főbenjáró bűn. Lehet, hogy legközelebb egy ártalmatlannak gondolt integetéssel igazából valakit oda küld, ahonnan édesanyja a világra hozta.
A hívogató kézmozdulatra óvatos léptekkel indul vissza, egészen a székig vissza is merészkedik. Még ad magának egy utolsó esélyt, hogy sarkon fordulva inkább kisiessen a Rumosból, de azok a szép kék szemek, az a magabiztos arc szinte sugározza a jóakarást. Így végül visszaül és engedelmesen közelebb is hajol. Még a fejét is kissé oldalra fordítja, hogy a füle a lehető legközelebb legyen a férfihoz.*
- A titkok istene?
*Sandít a férfira a szeme sarkából, de a kérdés nem hitetlenkedő, hanem őszintén kíváncsi. A végén még hívő is lesz. Mert, ha ebből a bűnös létből megtisztulást nyer, akkor bizony ő is adózni fog ennek az istennek az oltárán.*
- Egy szobára?
*Fordítja végül felé az arcát. Összeszorítja az ajkait és pislogás nélkül fürkészi a másikat pár hosszabb pillanatig. Mintha magában számolna. Egy, kettő, három esély arra, hogy ez is csak játék... négy, hogy nem az... öt, hogy mindkettő. A hátán, valahol a lapockái között ott ég a suttogás, és nem tudja, hogy a hideg borzongás a titok miatt van, vagy mert már tényleg hinni kezdett benne.
A titkok istene. Hát persze, hogy az ő papja, ki másé lehetne egy ilyen ember, aki még akkor is nyugodt marad, mikor valaki egy teljes rumos-krémest vág az arcába, és ráadásnak még az ujját is felmutatja neki? Aki nem kiabál, nem vág vissza, nem sértődik meg, csak néz, mintha ő lenne maga az irgalom megtestesülése, valami nyugodt, tiszta víztükör, amit hiába kavar fel az ember egy kaviccsal, néhány pillanat múlva újra kisimul.
És most itt van. Vele. Segíteni akar. A krémes után. A beintés után. Minden után.
Ez már több, mint udvariasság. Ez már... kegyelem. Szinte isteni.*
- Szóval tényleg segítesz nekem?
*Pillant rá, majd egy rövid pillanatra elsandít az emelet felé. Na nem mintha vágyna a poloskák társaságára, de a kisebb rossz a nagyobb jó érdekében még mindig jobb, mint egy megcsócsált középső ujj. A barnák végül visszatalálnak a férfihoz. Már egészen megbűvölve nézi. És most, hogy ennyire közel van hozzá, hogy hallja a halk lélegzetét, a mély, meleg hangját, egyszerre érzi magát bűnösnek és kiválasztottnak. Mert ki az, akinek a titkok istenének egy papja megmutatja magát? A rituálét? A megtisztulás útját?*
- Te vagy az egyetlen, vagyis második legjobb dolog, ami ma velem történik.
*Súgja, az első a rumos-krémes, aztán gyorsan félrenéz, mert már ő is érzi, hogy ez talán túl sok volt. A gondolat, hogy egy kis szobában, távol mindenkitől, valami szent dolognak lesz tanúja, sőt mi több, résztvevője, egészen furcsa izgalmat ébreszt benne.*
703. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2025-06-30 16:45:38
Üzenet elküldve: 2025-06-30 16:45:38
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 89
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 89
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
//Hófehérkék//
*A félvér arcán semmi nem változik, amikor a lány színpadias mozdulattal megmutatja neki a középső ujját. A krémes, ragacsos sértés csúcspontja lehetne, talán más visszavágna, elkapná a kezet, odavetne valami hideg vagy épp szikrázó szót. De ő csak ül, mintha nem történt volna semmi. Az arca ugyanazt a semmitmondó, nyugodt félmosolyt viseli, amit akkor is, mikor belépett a Rumosba. Talán kicsit ferdébb most, talán mélyebbről jön, de nem tükröz dühöt. Csak... elfogadást. Talán örömöt is, bár azt olyan finoman, hogy lehetetlen eldönteni. A tekintete nem rebben, nem méri végig a mutatott ujjat, elvégre az arcára csapott krém után már nincs mitől meglepődni.
És közben, mintha épp az előbb nem dobták volna fejbe egy teljes rumos-krémes gúnnyal és ujjakkal felfegyverkezve, be is fejezi a mondandóját. Ugyanolyan nyugodt hangon, sőt talán még halkabban, mint eddig, miközben tekintetét továbbra is a lányon tartja. Mint aki most először látja igazán.
Amikor a másik végül megtorpan és megremegve, nyelést követően kérdez vissza, Nor'Deron nem válaszol rögtön. Csak nézi egy pillanatig, aztán hatalmas, szinte nevetségesen nagyvonalú mozdulattal int a lánynak: a krémes ujjú kéz már tiszta, de most úgy lendül, mint egy királyé, aki helyet kínál a trónteremben a térdre rogyott követnek. Az arcán közben semmi sem változik, a félmosoly ott marad, szelíd, nyugodt és kiismerhetetlen.
Ha a lány visszamerészkedik az asztalhoz, Nor'Deron finoman rákönyököl jobb karjával, bal kezével pedig újabb gesztust tesz: hívogatót, lassút, mintha csak bizalmas szavakat készülne suttogni a másik fülébe. Nem sürgeti, de egyértelműen várja, hogy közelebb hajoljon.
Amikor a lány elég közel kerül, a férfi körbenéz. A szemével pásztázza a Rumos Rókalyuk félhomályos terét. A mécsesek reszketeg fényében elnyúló árnyak között mintha tényleg keresne valakit, egy sötét köpönyeges alakot talán, vagy egy figyelő pár szemet. Megvárja, míg a lány is követi a mozdulatát, és talán vele együtt pillant az egyik sarokba, ahol egy hordó mögött ülő részeg hajóács horkol a saját karjára borulva.
Aztán lehalkítja a hangját, és súg:*
- Egy nagyon titkosat. *A lehelete meleg, de a hangja suttogó, szinte ünnepélyes.* - Az én istenem a titkok istene. Nem szereti, ha csak úgy kifecsegem az övéit.
*Újabb körbepillantás, ezúttal valamivel teátrálisabban, mintha valóban tartana attól, hogy lehallgatják. Lejjebb hajol, mintha még titkosabbá akarná tenni a szavait.*
- Szükségünk lesz egy szobára. Vagy egy eldugott helyre. Valahol, ahol senki nem lát... hogy meg tudjam mutatni a rituálét.
*Bár a hangja halk, a tekintete közben újra a lány szemébe fúródik, most azonban nem játékos, nem csipkelődő. Komoly. Vagy legalábbis annak látszik. Az arca még mindig nyugodt, de valami megváltozik benne. Mintha most már tényleg komolyan venné ezt az egészet. Vagy épp most lépne rá egy újabb szerep küszöbére. És csak ő tudja, melyik.*
*A félvér arcán semmi nem változik, amikor a lány színpadias mozdulattal megmutatja neki a középső ujját. A krémes, ragacsos sértés csúcspontja lehetne, talán más visszavágna, elkapná a kezet, odavetne valami hideg vagy épp szikrázó szót. De ő csak ül, mintha nem történt volna semmi. Az arca ugyanazt a semmitmondó, nyugodt félmosolyt viseli, amit akkor is, mikor belépett a Rumosba. Talán kicsit ferdébb most, talán mélyebbről jön, de nem tükröz dühöt. Csak... elfogadást. Talán örömöt is, bár azt olyan finoman, hogy lehetetlen eldönteni. A tekintete nem rebben, nem méri végig a mutatott ujjat, elvégre az arcára csapott krém után már nincs mitől meglepődni.
És közben, mintha épp az előbb nem dobták volna fejbe egy teljes rumos-krémes gúnnyal és ujjakkal felfegyverkezve, be is fejezi a mondandóját. Ugyanolyan nyugodt hangon, sőt talán még halkabban, mint eddig, miközben tekintetét továbbra is a lányon tartja. Mint aki most először látja igazán.
Amikor a másik végül megtorpan és megremegve, nyelést követően kérdez vissza, Nor'Deron nem válaszol rögtön. Csak nézi egy pillanatig, aztán hatalmas, szinte nevetségesen nagyvonalú mozdulattal int a lánynak: a krémes ujjú kéz már tiszta, de most úgy lendül, mint egy királyé, aki helyet kínál a trónteremben a térdre rogyott követnek. Az arcán közben semmi sem változik, a félmosoly ott marad, szelíd, nyugodt és kiismerhetetlen.
Ha a lány visszamerészkedik az asztalhoz, Nor'Deron finoman rákönyököl jobb karjával, bal kezével pedig újabb gesztust tesz: hívogatót, lassút, mintha csak bizalmas szavakat készülne suttogni a másik fülébe. Nem sürgeti, de egyértelműen várja, hogy közelebb hajoljon.
Amikor a lány elég közel kerül, a férfi körbenéz. A szemével pásztázza a Rumos Rókalyuk félhomályos terét. A mécsesek reszketeg fényében elnyúló árnyak között mintha tényleg keresne valakit, egy sötét köpönyeges alakot talán, vagy egy figyelő pár szemet. Megvárja, míg a lány is követi a mozdulatát, és talán vele együtt pillant az egyik sarokba, ahol egy hordó mögött ülő részeg hajóács horkol a saját karjára borulva.
Aztán lehalkítja a hangját, és súg:*
- Egy nagyon titkosat. *A lehelete meleg, de a hangja suttogó, szinte ünnepélyes.* - Az én istenem a titkok istene. Nem szereti, ha csak úgy kifecsegem az övéit.
*Újabb körbepillantás, ezúttal valamivel teátrálisabban, mintha valóban tartana attól, hogy lehallgatják. Lejjebb hajol, mintha még titkosabbá akarná tenni a szavait.*
- Szükségünk lesz egy szobára. Vagy egy eldugott helyre. Valahol, ahol senki nem lát... hogy meg tudjam mutatni a rituálét.
*Bár a hangja halk, a tekintete közben újra a lány szemébe fúródik, most azonban nem játékos, nem csipkelődő. Komoly. Vagy legalábbis annak látszik. Az arca még mindig nyugodt, de valami megváltozik benne. Mintha most már tényleg komolyan venné ezt az egészet. Vagy épp most lépne rá egy újabb szerep küszöbére. És csak ő tudja, melyik.*
702. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2025-06-29 18:42:27
Üzenet elküldve: 2025-06-29 18:42:27
Rang: Játékos
IC üzenetek: 28
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 28
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Hófehérkék//
*Még táncol orrában a sütemény illata, nyelve hegyén a krém édes íze. A szíve pedig fáj, hogy ekkora pocsékolást kellett véghez vinnie azért, hogy büszkeségét megóvja. Az egyetlen nyerő tény az egész akciójában az az, hogy legalább nem az ő aranya veszett kárba. A baj csak az, hogy ez most épp nem könnyít sem a lelkén, sem a félelmén, ami akárhogy is, bőséggel eluralkodik rajta. Hiába próbálja magára erőltetni a gondolatát annak, hogy a remete ügye csak a vele való szórakozást szolgálta, a hiszékenység súlyos teherként ül meg a vállain. Azokon, amik közé most a nyakát húzza, időnként pedig meg-meg rezzennek a testén is eluralkodó ijedtségtől.
A férfi hangja úgy suhan át hozzá, mint jeges levegőn átszúrt jéghideg penge. Célt is ér a meleg húsban, egyenesen a riadtan lüktető szív közepénél megállva, hogy vért fakasszon. Az elképzelt szúrás fáj is, a szíve összeszorul, ujjaival még fel is kap, hogy felette megmarkolja a piszkos anyagot, ami magán visel már a szénfoltok mellett egy jó adag nyálas krémkeveréket is.
Nem fordul hátra egyből. Teste várja, hogy fejben beérjenek a hallottak. Elméje gyors táncba fog, ahogy ide-oda lejt a hiszékenység és harag között. Egyelőre még beláthatatlan, hogy melyik fog diadalmaskodni. A szeme akaratlanul is az egyik sötét sarok felé rebben, mintha azt figyelné, hogy a remete nyalogatja-e már a szája szélét a finom falat lehetőségét látva. A riadalom olyan mértékben lesz úrrá rajta, hogy azt sem tudja most eldönteni, hogy az asztalnál valóban ül-e valaki, vagy csak az elméje játszik vele, miközben csak egy kósza árnyékot figyel a fogadó falán. De közben bekúszik a jel mivoltának emléke is. Szinte látja maga előtt a fára karistolt középső ujj látványát. Újra szárba szökken a harag, amit az asztalnál is érzett, mikor eljutott hozzá a felismerés, hogy csak játszanak vele. Akkor erősebben markol az ing anyagába és jobb lábával haragosan dobbant a padlón, mint a vérig sértett kisgyerek, aki most borzalmasan dühös az anyjára, mert nem kapta meg azt a faragott lovacskát, amit már egy hata kinézett magának a piacon.
Lendületesen perdül meg álló helyében, hogy ismét farkasszemet nézhessen a szépszeművel. Szerencsére azok a kékek most egyáltalán nem gyakorolnak semmiféle hatást felette, inkább az tölti el elégedettséggel, ahogy a maszatos arcon végignéz.*
- Valóban?
*Húzza össze mogorván a szemeit, miközben lassan emelni kezdi a krémes kezét. Ujjait behajlítja, ahogy öklét a férfi felé tartja, de annak az ökölnek a középső ujja lassan és igen meggondolt, színpadias mozdulatokkal egyenesedik ki a többi közül.*
- És egyes kultúrákban ez minek számít?
*Billenti félre a fejét őszintének tettetett kíváncsisággal, miközben hallgatja tovább az előadást. Ha most nem lenne ennyire mérges és ilyen betojt egyszerre, akkor minden bizonnyal elröhögné magát azon, hogy úgy nézhet most ki, mintha a fogadó közepén haptákban álló ujja lenne az egész színdarab legfőbb szereplője. De nem röhög, pedig eljátszik a gondolattal, hogy a vékony, fehér ujj milyen jól is mutatna valami mélykék, csipkés selyemruhában. Az ajka meg sem remeg, hogy legalább egy mosolyfélébe görbüljön. Helyette nagyot nyel, ahogy a kezdeti magabiztossága pillanatokon belül elillan akkor, amikor egy lopott pillantást vet a krémtől piszkos, édes ujjaira. Halkan nyikkan, majd vissza is rántja a kezét, mindkettővel a vállán átvetett szütyő pántjára markolva. Az arcán eddig olyan jól viselt harag pedig lassan, de határozottan fordul ismét kétkedésbe, ijedtségbe és jó adag megszeppentségbe. Mert mi van, ha mégis igaz minden? Leszámítva a törzsbe vájt jelet, mert azt biztos nem nyeli be. Sok kultúra létezik, szokásokkal, amik más népek körében furcsának hathatnak. Például hallott ő már olyat, hogy vannak népek, akik között a férfiak is hordanak szoknyát. Hát miért ne lehetne a sütemény szétkenése máshol bűnbeesés? Lehet, hogy most elkövetett olyat, ami más szemében akár betegesen perverz is lehet. Talán épp a remete szemében.
Az ujjai erősebben markolják a táska pántját, az alsó ajkát rágcsálva pedig a férfit fürkészi, miközben magában mérlegel. El kell döntenie, hogy dacból megérné-e kockáztatni. Mert, hát ennyi év elteltével már egészen hozzá nőttek azok az ujjak. Végül lehunyja egy pár pillanatra szemeit, mikor pedig újra visszanéz velük a férfira, abban jócskán megül a kétségbeesés.*
- Milyen... *Nyel egy nagyot, ahogy óvatosan tesz pár lépést visszafelé.* rituálé?
*Még táncol orrában a sütemény illata, nyelve hegyén a krém édes íze. A szíve pedig fáj, hogy ekkora pocsékolást kellett véghez vinnie azért, hogy büszkeségét megóvja. Az egyetlen nyerő tény az egész akciójában az az, hogy legalább nem az ő aranya veszett kárba. A baj csak az, hogy ez most épp nem könnyít sem a lelkén, sem a félelmén, ami akárhogy is, bőséggel eluralkodik rajta. Hiába próbálja magára erőltetni a gondolatát annak, hogy a remete ügye csak a vele való szórakozást szolgálta, a hiszékenység súlyos teherként ül meg a vállain. Azokon, amik közé most a nyakát húzza, időnként pedig meg-meg rezzennek a testén is eluralkodó ijedtségtől.
A férfi hangja úgy suhan át hozzá, mint jeges levegőn átszúrt jéghideg penge. Célt is ér a meleg húsban, egyenesen a riadtan lüktető szív közepénél megállva, hogy vért fakasszon. Az elképzelt szúrás fáj is, a szíve összeszorul, ujjaival még fel is kap, hogy felette megmarkolja a piszkos anyagot, ami magán visel már a szénfoltok mellett egy jó adag nyálas krémkeveréket is.
Nem fordul hátra egyből. Teste várja, hogy fejben beérjenek a hallottak. Elméje gyors táncba fog, ahogy ide-oda lejt a hiszékenység és harag között. Egyelőre még beláthatatlan, hogy melyik fog diadalmaskodni. A szeme akaratlanul is az egyik sötét sarok felé rebben, mintha azt figyelné, hogy a remete nyalogatja-e már a szája szélét a finom falat lehetőségét látva. A riadalom olyan mértékben lesz úrrá rajta, hogy azt sem tudja most eldönteni, hogy az asztalnál valóban ül-e valaki, vagy csak az elméje játszik vele, miközben csak egy kósza árnyékot figyel a fogadó falán. De közben bekúszik a jel mivoltának emléke is. Szinte látja maga előtt a fára karistolt középső ujj látványát. Újra szárba szökken a harag, amit az asztalnál is érzett, mikor eljutott hozzá a felismerés, hogy csak játszanak vele. Akkor erősebben markol az ing anyagába és jobb lábával haragosan dobbant a padlón, mint a vérig sértett kisgyerek, aki most borzalmasan dühös az anyjára, mert nem kapta meg azt a faragott lovacskát, amit már egy hata kinézett magának a piacon.
Lendületesen perdül meg álló helyében, hogy ismét farkasszemet nézhessen a szépszeművel. Szerencsére azok a kékek most egyáltalán nem gyakorolnak semmiféle hatást felette, inkább az tölti el elégedettséggel, ahogy a maszatos arcon végignéz.*
- Valóban?
*Húzza össze mogorván a szemeit, miközben lassan emelni kezdi a krémes kezét. Ujjait behajlítja, ahogy öklét a férfi felé tartja, de annak az ökölnek a középső ujja lassan és igen meggondolt, színpadias mozdulatokkal egyenesedik ki a többi közül.*
- És egyes kultúrákban ez minek számít?
*Billenti félre a fejét őszintének tettetett kíváncsisággal, miközben hallgatja tovább az előadást. Ha most nem lenne ennyire mérges és ilyen betojt egyszerre, akkor minden bizonnyal elröhögné magát azon, hogy úgy nézhet most ki, mintha a fogadó közepén haptákban álló ujja lenne az egész színdarab legfőbb szereplője. De nem röhög, pedig eljátszik a gondolattal, hogy a vékony, fehér ujj milyen jól is mutatna valami mélykék, csipkés selyemruhában. Az ajka meg sem remeg, hogy legalább egy mosolyfélébe görbüljön. Helyette nagyot nyel, ahogy a kezdeti magabiztossága pillanatokon belül elillan akkor, amikor egy lopott pillantást vet a krémtől piszkos, édes ujjaira. Halkan nyikkan, majd vissza is rántja a kezét, mindkettővel a vállán átvetett szütyő pántjára markolva. Az arcán eddig olyan jól viselt harag pedig lassan, de határozottan fordul ismét kétkedésbe, ijedtségbe és jó adag megszeppentségbe. Mert mi van, ha mégis igaz minden? Leszámítva a törzsbe vájt jelet, mert azt biztos nem nyeli be. Sok kultúra létezik, szokásokkal, amik más népek körében furcsának hathatnak. Például hallott ő már olyat, hogy vannak népek, akik között a férfiak is hordanak szoknyát. Hát miért ne lehetne a sütemény szétkenése máshol bűnbeesés? Lehet, hogy most elkövetett olyat, ami más szemében akár betegesen perverz is lehet. Talán épp a remete szemében.
Az ujjai erősebben markolják a táska pántját, az alsó ajkát rágcsálva pedig a férfit fürkészi, miközben magában mérlegel. El kell döntenie, hogy dacból megérné-e kockáztatni. Mert, hát ennyi év elteltével már egészen hozzá nőttek azok az ujjak. Végül lehunyja egy pár pillanatra szemeit, mikor pedig újra visszanéz velük a férfira, abban jócskán megül a kétségbeesés.*
- Milyen... *Nyel egy nagyot, ahogy óvatosan tesz pár lépést visszafelé.* rituálé?
701. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2025-06-29 17:40:38
Üzenet elküldve: 2025-06-29 17:40:38
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 89
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 89
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
//Hófehérkék//
*Nor'Deron érdeklődve figyeli, ahogy a lány ujjai lassan leereszkednek a sütemény fölé, mintha nem desszertet, hanem valami szentségtörő eszközt készülne kiemelni belőle. A mozdulat céltudatos, a krém pedig puhán enged a tenyérnek, szinte cuppanva ragad bele az ujjai közé. A férfi szeme végig követi a mozdulatot, fejét oldalra dönti kissé, és már szinte önkéntelenül nyitná a száját, hogy mondjon valamit, de a mondat el sem jut a világra, csak a torkáig.*
- Loron könny...
*Kezdené, de a mondat elhal. A sütemény már az arcán. A krém hideg és ragacsos, és nem éppen a legkíméletesebb módon kerül rá. Nem mozdul. Nem rántja el a fejét, nem tiltakozik, nem söpri le, csak ül. Mintha egy mozdulatlan kőszobrot gyaláznának meg a fogadó közepén, amely valamiért úgy döntött, nem mozdul addig, amíg az utolsó kenet is fel nem kerül rá. A krém elkenődik a homlokán, végig az orrán, majd az arcélén is elterül, aztán lassan megáll.
Csak akkor nyitja ki a szemeit, amikor már érzi: a kezek eltávolodtak. Pislogni próbál, hogy lecsorgassa a szempilláiról a masszát, de az megtapadt, ragaszkodó, édes és bosszantóan illatos. A nyelvével végig simít szája szélén, kóstol, és miközben lenyalja az első réteget, még mindig nem veszi le a szemét a távozó alakról.*
- Ezt talán megérdemeltem.
*Morogja maga elé, és bár a hangja száraz, arca szélén ott ül valami, amit már nem lehet mosolynak, csak félmosolynak nevezni, az a fajta, amit az ember akkor visel, ha pontosan tudja, hogy valami rosszat tett, de nem bánta meg.
Kikotorja kabátja zsebéből kendőjét, mely egy régivágású, megviselt anyagdarab, amely úgy tűnik, már sok ilyen helyzetet látott, és elkezdi letörölni a fejéről a krémet. Lassan, alaposan. A mozdulatokban nincs sietség, inkább valami furcsa méltóság, mint aki ráér, míg körülötte elcsitul a világ. Csak miután a kék íriszek újra kilátnak a máz mögül, emeli fel újra a tekintetét, és kémleli a terem túlsó végében a színpadiasan elviharzó lányt.
És akkor az megáll.
Egy pillanatra. Egy tétova lépés közben, egy félrebiccentett fej, egy bizonytalan, remegő váll.
Nor'Deron kék tekintete elidőzik rajta, és újra átsuhan benne valami sötét, nehezen körvonalazható. Mint egy árnyék, ami nem egy testtől, hanem egy gondolattól vetül. A kendőt még az arcán tartja, de az ujjai megállnak.*
- Tudod... *Szólal meg hangosan, nem emelve meg a hangját, de úgy, hogy az mégis biztosan odaérjen, ahol kell.* - Bizonyos kultúrákban... szétkenni az édességet valaki arcán... nos, szodómiának számít.
*Az arca még mindig félig maszatos, félig tiszta, a kettő határvonala épp az orránál húzódik. De a hangja nyugodt, már-már tanító.*
- Bűnbe esésnek. Egyesek szerint még szörnyűbbnek is, mint ha szétnyitnád a lábaid bárki, vagy épp bármi előtt.
*A szavait nem kíséri gesztus, nem csinál belőle jelenetet. Csak úgy odavetett mondatok, mint egy régi, poros könyv lapjai, amit valaki rég kinyitott, de senki nem olvasott el soha.*
- De szerencsédre... *Folytatja, miközben leteszi a kendőt az asztal szélére, és ujjaival újra a halántékát tisztogatja* - A vándor komédiás mellett egyfajta vándorpap is vagyok.
*A tekintete ismét a lányt keresi, nem tolakodóan, de céltudatosan. A hangja továbbra is szelíd, már-már bizalmas, de mégis hátborzongató abban, amit mond.*
- És ismerek egy tisztító rituálét, mely megtisztítja a testet és a szellemet a bűnöktől. Tán segíthet kárhozott lelkeden, mielőtt még a remete eljönne ujjaidért.
*Most már megint mosolyog. Szélesen, de valahogy mégsem vigyorog. Egyik keze felemelkedik, mintha a távolba mutatna, egy elképzelt, ijesztő vég felé.*
- Pláne most. *Teszi hozzá, aztán lenéz a lány még mindig kissé maszatos tenyerére.* - Nézd csak meg! Még mindig ragad a krémtől. Meg sem kell sütnie. Akár így is megehetné. Szinte ínyenc falatnak számítasz a számára.
*És csak ül ott. Nyugodtan, középen, mintha most kezdődne el valami új. Mintha a történet nem ért volna véget az arcába nyomott édességnél, csak most kezdődne igazán.*
*Nor'Deron érdeklődve figyeli, ahogy a lány ujjai lassan leereszkednek a sütemény fölé, mintha nem desszertet, hanem valami szentségtörő eszközt készülne kiemelni belőle. A mozdulat céltudatos, a krém pedig puhán enged a tenyérnek, szinte cuppanva ragad bele az ujjai közé. A férfi szeme végig követi a mozdulatot, fejét oldalra dönti kissé, és már szinte önkéntelenül nyitná a száját, hogy mondjon valamit, de a mondat el sem jut a világra, csak a torkáig.*
- Loron könny...
*Kezdené, de a mondat elhal. A sütemény már az arcán. A krém hideg és ragacsos, és nem éppen a legkíméletesebb módon kerül rá. Nem mozdul. Nem rántja el a fejét, nem tiltakozik, nem söpri le, csak ül. Mintha egy mozdulatlan kőszobrot gyaláznának meg a fogadó közepén, amely valamiért úgy döntött, nem mozdul addig, amíg az utolsó kenet is fel nem kerül rá. A krém elkenődik a homlokán, végig az orrán, majd az arcélén is elterül, aztán lassan megáll.
Csak akkor nyitja ki a szemeit, amikor már érzi: a kezek eltávolodtak. Pislogni próbál, hogy lecsorgassa a szempilláiról a masszát, de az megtapadt, ragaszkodó, édes és bosszantóan illatos. A nyelvével végig simít szája szélén, kóstol, és miközben lenyalja az első réteget, még mindig nem veszi le a szemét a távozó alakról.*
- Ezt talán megérdemeltem.
*Morogja maga elé, és bár a hangja száraz, arca szélén ott ül valami, amit már nem lehet mosolynak, csak félmosolynak nevezni, az a fajta, amit az ember akkor visel, ha pontosan tudja, hogy valami rosszat tett, de nem bánta meg.
Kikotorja kabátja zsebéből kendőjét, mely egy régivágású, megviselt anyagdarab, amely úgy tűnik, már sok ilyen helyzetet látott, és elkezdi letörölni a fejéről a krémet. Lassan, alaposan. A mozdulatokban nincs sietség, inkább valami furcsa méltóság, mint aki ráér, míg körülötte elcsitul a világ. Csak miután a kék íriszek újra kilátnak a máz mögül, emeli fel újra a tekintetét, és kémleli a terem túlsó végében a színpadiasan elviharzó lányt.
És akkor az megáll.
Egy pillanatra. Egy tétova lépés közben, egy félrebiccentett fej, egy bizonytalan, remegő váll.
Nor'Deron kék tekintete elidőzik rajta, és újra átsuhan benne valami sötét, nehezen körvonalazható. Mint egy árnyék, ami nem egy testtől, hanem egy gondolattól vetül. A kendőt még az arcán tartja, de az ujjai megállnak.*
- Tudod... *Szólal meg hangosan, nem emelve meg a hangját, de úgy, hogy az mégis biztosan odaérjen, ahol kell.* - Bizonyos kultúrákban... szétkenni az édességet valaki arcán... nos, szodómiának számít.
*Az arca még mindig félig maszatos, félig tiszta, a kettő határvonala épp az orránál húzódik. De a hangja nyugodt, már-már tanító.*
- Bűnbe esésnek. Egyesek szerint még szörnyűbbnek is, mint ha szétnyitnád a lábaid bárki, vagy épp bármi előtt.
*A szavait nem kíséri gesztus, nem csinál belőle jelenetet. Csak úgy odavetett mondatok, mint egy régi, poros könyv lapjai, amit valaki rég kinyitott, de senki nem olvasott el soha.*
- De szerencsédre... *Folytatja, miközben leteszi a kendőt az asztal szélére, és ujjaival újra a halántékát tisztogatja* - A vándor komédiás mellett egyfajta vándorpap is vagyok.
*A tekintete ismét a lányt keresi, nem tolakodóan, de céltudatosan. A hangja továbbra is szelíd, már-már bizalmas, de mégis hátborzongató abban, amit mond.*
- És ismerek egy tisztító rituálét, mely megtisztítja a testet és a szellemet a bűnöktől. Tán segíthet kárhozott lelkeden, mielőtt még a remete eljönne ujjaidért.
*Most már megint mosolyog. Szélesen, de valahogy mégsem vigyorog. Egyik keze felemelkedik, mintha a távolba mutatna, egy elképzelt, ijesztő vég felé.*
- Pláne most. *Teszi hozzá, aztán lenéz a lány még mindig kissé maszatos tenyerére.* - Nézd csak meg! Még mindig ragad a krémtől. Meg sem kell sütnie. Akár így is megehetné. Szinte ínyenc falatnak számítasz a számára.
*És csak ül ott. Nyugodtan, középen, mintha most kezdődne el valami új. Mintha a történet nem ért volna véget az arcába nyomott édességnél, csak most kezdődne igazán.*
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 891-910