//Aldren//
*Vöröslő nedve pettyekben gyűlik körülötte a padlón, ahogy hallgatja a Démont. Kezei újra ökölbe szorulnak, körbe belevájnak a frissen elvágott húsba. Nem zavarja, nem fáj neki. Még nem, majd ha leül a dühe, meg fogja érezni, ahogy egyre jobban vájkál vérében. De még nem. Lehajtott fejjel hallgatja, szemöldökei meg megrángnak.*
- Mit tudhatsz te?
*Alig pár évig volt talán velük a férfi? Vagy hónapig? Ki tudja. Igaza van, hogy nem volt akadály előttük semmi. Akkor nem. Mégsem eredhetett a férfi nyomába, bármennyire is szerette. De elfogadta a Kapitány akarát, mégha az nem is ízlett neki. Fogai megcsikordulnak. A következő szónoklatnál úgy érzi, mintha a Kapitány, vagy Oden előtt állna. Kioktatják, s oly módon teszik mindezt, hogy elesett lánynak érezze magát. Egy csöppnyi, semmit sem érő személynek. Fogai újra megcsikordulnak, ahogy összeszorítja azokat. Dühösen emeli fel fejét, s néz újra a Démonra.*
- Mit érthetsz te?
*Ismétli meg kérdését, mintha nem tudna mást mondani. A düh ellepte az agyát, s jelenleg féken kell tartsa magát, nehogy tőrjével véletlenül megtalálja a férfit. Nem, itt nem rendzhet jelenetet tudja. Nem akarja saját, önző dolgai miatt, a többieket belevonni. Nem. Ezt neki kell elintéznie. De nem itt.
Követi a férfit, fel a lépcsőn. Véreinek cseppe mutatja az útját, merre is megy. Lemarad mögötte, de dühös léptekkel halad. Ahogy befordul a folyosón, látja, hogy Aldren megáll. Ő is megteszi, tisztes távolságban, de még nem szólal meg. Túl sok itt az ember, túl sokan látják.
Még pár pillanatig áll és vár, miután a Démon bemegy a szobába. Visszaidéződik emlékeibe Oden szavai, miket mesélt neki, gyerekként. Kik voltak ők, s miket tettek. Akkor még hihetetlennek tűntek számára azok a dolgok.
~Mások voltunk előtted. Megváltoztattál minket.~
Ezt hajtogatták folyton neki. Vár pár pillanatot, majd dühös léptekkel érkezik meg ama bizonyos ajtó elé. Nem rúgja be, pedig szívesen tenné. A kilincset lenyomva nagy lendülettel nyit be, s hasonló módon megy is be. Ahogy beért, kezével megfogva az ajtó szélét bevágja maga mögött, hogy az nagyot zengjen a folyosón. A Démon már a kádban van, de nem zavartatja magát. Tőre már nincs a kezébe, csizmája rejtekébe rejtette.*
- Elment az a csöppnyi eszed is ami volt? *Kiabálja el magát.* - Talán annyira ostobának hiszel, hogy nem tudom, hogy miféle ember volt a Kapitány? Ennyire naiv még én sem vagyok. *Áll meg, de legszívesebben toporzékolna. Inkább az asztalhoz megy, s az ott lévő széket kapja fel, s vágja a férfihoz.*
- De nem a Rumos kellő közepén kéne kioktatnod erről! Nem olyanok füle hallatára, kiknek fontosabb volt, még nálam is! Nem kell a becsületébe taposnod!
*Tudja, hogy milyen ember volt, de fogalma sincs, hogy most, s ott lent miről beszélt a férfi. Még nem lát tisztán a dühtől, mely agyát elborította.*