//Egy halovány remény//
*Mikor a piacon megismert emberlányt és a korábban még szintén csak egyszer látott vörös hajú elfet egyszerre látja közeledni maga felé, még csak fel sem merül benne, hogy véletlenül járnak erre, bár, hogy miért jönnek hozzá, vagy érte, azt hirtelen nem igazán tudja elképzelni. Talán, hogy visszavigyék, vagy azért, hogy megakadályozzák, hogy kevés holmiját összepakolva elhagyja új családját, amiért úgy bántak vele, ahogy.
Bármennyire is zilált külsejű, lelkileg összetört, és gyenge, ezt úgysem hagyná. Akármennyire is gazdag elf, és városszerte ismert nemes Aleimord, akinek joga van parancsolni a szolgálóinak és a személyzet bármely tagjának, ha ő egyszer úgy dönt, hogy el akar menni, akkor a férfinak semmi joga nincs megakadályozni ebben - ez Luninari szilárd meggyőződése. Főleg nem azok után, hogy védelmet ígért neki, ehhez képest pedig nagyobb veszélyben volt és jelen állás szerint pont a húgának köszönhetően, mint eddigi életében idáig bármikor. Ha pedig támadóinak az lett volna a szándéka, hogy megölik őt, akkor egész egyszerűen már nem is él. Újra és újra beleborzong ebbe a gondolatba.
Bárhogy is, sem a vörös hajú elf lány, sem pedig a Natalaydaként bemutatkozó szőke nem tűnik agresszívnek, vagy ellenségesnek, sokkal inkább megértőek és kedvesek vele, ettől azonban ő valamiért csak még erősebb fájdalmat érez valahol mélyen és belül.*
- Persze, emlékszem. *mondja egy lassú bólintás kíséretében.* Nairada barátnője vagy, téged pedig akkor láttalak, amikor hazaértük a piacról és Alenia…
*Hallgat el olyan hirtelen erre, mintha a lány neve varázsszó lenne, ami elnémítja. Igen, akkor kezdődött minden. Alenia őt használta ürügyként arra, hogy megszabaduljon a társaságból, ahol éppen nem szeretett volna lenni, ő pedig örömmel segített neki ebben és boldog volt, hogy vele lehet.*
- Persze, ülj csak le nyugodtan. *bólint teljesen rezignáltan, mégis erőt vesz magán annyira, hogy arrébb húzódjon kicsit, hogy a szőke lány biztosan elférjen mellette, pedig e nélkül is akad már mellette hely bőven.*
- Köszönöm, nagyon kedvesek vagytok, és nagyon sajnálom, hogy gondot okoztam nektek *mondja halkan, de a földet nézve végig. Tényleg sajnálja.*
- Gondolom ti sem pont így terveztétek el a mai napot. *jegyzi meg elég feleslegesen a nyilvánvalót, de hát mindenkinek vannak rossz szokásai. Neki úgy látszik az az egyik, hogy túl gyakran tesz hasonlót.*
- Bár nem értem Aleimord miért küldött benneteket utánam. Csomagolni egyedül is tudok, ti pedig nem úgy tűntök, mint akik azért jöttetek, hogy megakadályozzanak ebben. Márpedig, ha visszavisztek a házba, akkor pontosan ezt fogom tenni.
- De mindegy is. *rázza meg a fejét, de ez most inkább emlékeztet ideges rángásra.* Inkább talán csak ezt kellene tennem, de… *hangsúlyozza ki erőteljesen a "kellene" szót* most már nem tudom, hogy mit csináljak! Nagy hülyeség volt csak úgy elrohannom! Vissza kell mennem.
*Ahogy egy fájdalmas sóhajtás után a másik két lányra néz, valószínűleg látszik rajta, hogy nem csak nagyon szégyelli magát, hanem legszívesebben itt helyben elsüllyedne a föld alá is. Teljesen biztos benne, hogy hülyének fogják nézni, és nem fogják érteni, ráadásul mindezt teljesen jogosan. Igyekszik is megmagyarázni az egész helyzetet, amennyire csak tőle telik.*
- Aleimorddal kell beszélnem, és négyszemközt. Egyszerűen… ti nem ismeritek Aleniát! Én is csak pár napja, és… utólag belegondolva, ha van is benne talán valami furcsa, akkor sem tudom elhinni, hogy ez az egész, ami történt, tényleg csak az ő vicce lett volna. Kedves volt hozzám, segített nekem és törődött velem... egyszerűen nem lehetett az a levélben, amit Aleimord mondott! *fakad ki, és ennek megint kis híján sírás lesz a vége. De csak majdnem. Nem akarja egy napon belül harmadszorra is elveszíteni minden méltóságát.*
- Ha pedig igazam van, akkor tényleg veszélyben van, és…
*Nincs értelme befejeznie. Maga sem tudja mit akar, illetve hát, ami őt illeti, számára ennek a helyzetnek egyszerűen nem lehet jó vége, ebben teljesen biztos. Ha Aleimord hazudott valamiért a levél tartalmát illetően, akkor Alenia tényleg nagy veszélyben van, amit nem kíván neki, mindennek tetejében pedig ő nem tehet többet annál, mint hogy kezeit idegesen tördelve aggódjon érte addig ameddig elő nem kerül. (Arra, hogy ez nem fog megtörténni és nem fordul végül minden jóra, gondolni sem mer, és nem is képes.) Ha pedig Aleimord még sem hazudott, akkor, - bár nem hiszi, hogy a korábbi támadás meg fog ismétlődni, - már csak büszkeségből is el kell hagynia az őt befogadó családot, és a házat, amiről azt hitte új otthona lesz. Ebben az esetben viszont ez lenne a harmadik költözése három napon belül. Hasonló kicsit azért már sok lenne neki a "jóból" tényleg. Odahaza ugyan már megedzették a tiszta vérűek, de mindent azért még az ő lelke sem képes elviselni.*
- Amúgy sincs semmi bajom, csak nagyon fáradt vagyok és fáj kicsit a fejem. Meg oda a legjobb ruhám, de hát igazából örülök, hogy élek, szóval nem érdekel. *legyint.*
- De az igazságot tudni akarom. Jogom van hozzá. A helyemben ti is tudni akarnátok, nem?
- Egyszerűen… egyszerűen nem lehet Alenia vicce az egész! Ő nem bántott volna engem. Semmi értelme! Semmi. *ismétli meg önmagát, és nagyon reméli, hogy a másik két lány megérti. Kicsit talán esdeklő tekintettel néz rájuk, noha alig mer a szemeikbe nézni. Ugyan egyáltalán nem feltételezi róluk, hogy erőszakkal és akarata ellenére is visszacipelnék a Sayqueves házba, még is van egy olyan érzése, hogyha újra Aleimord közelébe akar kerülni, akkor elsősorban őket kell meggyőznie arról, hogy ehhez nem csak minden joga meg van, hanem igazából más választása sincs. Akkor legalább is nincs, ha szeretne ép eszénél maradni.*