//Második szál//
//Namos ház//
//Hall//
- Én-- *Szinte még el sem kezdi, Bato már a türelmét kéri. Egy kicsit örül is neki, hogy rákészülhet erre a kérdésre, hiszen ő is érzi, hogy ez nem csak egy kíváncsi érdeklődés volt a férfi részéről. ~Megérti? Ennél illedelmesebben még aligha fejezték ki felém a nemtetszésüket. De ez csak nem lehet gond, elvégre varázslókat keresnek, nem pedig beszélgetőpartnert az istenekkel kapcsolatban. Ha másért nem, talán a különleges kapcsolatomért Eeyr-rel, és az Ő nagylelkű ajándékaiért megfontolnak, mint lehetséges tagot. Ha el tudják fogadni, hogy nem használhatom a képességeimet öncélúan, akkor nem olyan nagy baj ez.~ Meira és Atehaner közben játékosan civakodnak, miközben távozni készülnek az asztaltól. ~Korábbról ismerhetik egymást, ha már ilyen felszabadultak. Remélem, engem nem akar majd megcsiklandozni, mert annak beláthatatlan következményei lennének!~ *
- Neked is szia, Meira nagyasszony! *A férfitól el sem tud köszönni, mert sietve húzza magával a ragyogó külsejű lányt.*
~Remélem nem érti félre! Eszem ágában sem volt kövérnek nevezni! Csak ő magas, én meg kicsi vagyok.~
*Kettesben maradnak hát Batoval, noha a két játékos teremtés hangja tompán még hallatszik az emeletről. Tudja, eddig tartott a gondolkodási idő, amit mindenre fordított, csak arra nem, hogy mit is mondjon. Végül belekezd, és reméli, utólag majd elmondhatja, hogy a mondandójának volt eleje, közepe, meg vége.*
- Korábban azt mondtad, hogy nem ti kerestetek meg engem, de mi van, ha mégis? Vagy valaki más a nevetekben. Történt ugyanis, hogy a minap... ~Ugyan, Iri! Ez aligha érdekli őket. A lényegre! De mi a lényeg? Nem tudom; én is csak te vagyok.~ Szóval, teljesen véletlenül találtam erre a tekercsre, itt ni! *Leteszi az asztalra a lyukas pergament, amit már egyszer Bato feje előtt lengetett.*És hát, Eralil mestert ki ne ismerné? Én tudom, hogy én ismerem. Persze, azt is tudom, hogy aligha én lennék, akire egy ilyen korántsem hétköznapi varázslónak a minden bizonnyal korántsem hétköznapi rendje igényelne, de talán valamiért mégis szüksége van rám. Vagy nekem rá? Ezt én most még nem tudhatom, de amint megtudom, feltétlen megosztom veled, Bato úr! *Üres fejjel bámul ki maga elé.* Bocsánat, csak egy pillanatot kérek! Nem tudom hol tartottam, de igazándiból azt sem teljesen, hogy mit akartam mondani. Nehéz, roppant nehéz... Nem probléma ugye, ha hangosan gondolkozom? Segít. Néha. Most per pillanat nem nagyon, de próbálkozom! *Pótcselekvésként igazgatni kezdi a szerelését, morzsolgatni a dús, fehér hajszálait.* A varázslás engem mindig is nagyon foglalkoztatott. Nem kimondottan a mesék hősfigurái, akik pusztítóbbnál pusztítóbb mágiákkal szórták meg ellenfeleiket, sokkal inkább a dolog eredendő szépsége. Sokaknak hétköznapi, hogy a "semmiből" teremtenek valamit, de engem a mai napig ámulatba ejt. Magam is próbálkoztam, hogy legalább egy-két egyszerűbb, alapvetőbb varázslatot elsajátítsak, de nem jártam sikerrel. Lelombozott, de elfogadtam, hogy ez nem nekem való. Aztán, mikor ma elém fújta a sors a lehetőséget, nem mondhattam rá nemet. *Ezután aggódva kerüli a szemkontaktust, ajkai hol résnyire nyílnak, mintha mondani akarna valamit, hol összeragasztja őket, mintha szilenciumot fogadott volna. Végül aztán, ha erőtlenül is, de csak folytatja.* Meg aztán, egy kicsit magányosan is éreztem magam. Rég volt már, hogy Artheniorba érkeztem, de a kezdeti lelkesedésemnek a nyomát sem találtam. Ez a láng, ez a szikra, amit ma éreztem a hirdetést olvasva, emlékeztetett arra az eltökéltségre, ami az ideérkezésem előtt vezetett. Nem tápláltam illúziókat, hogy rögtön ilyen elbűvölő társaság közepén fogom találni magamat, de azt tudtam, hogy ha lelkiismeretesen teszem azt, amit tőlem majd elvárnak, akkor otthonra lelhetek. Talán. *Egy örökkévalóságnak tűnik, mikor újra a férfi szemébe néz.* Tudom, hogy nem leszek soha a legnagyobb varázslók - mint Eralil - egyike, és nem én fogom képviselni a rendet a nívós mágus megmérettetéseken - utóbbit nem is szeretném. Teljesen megérteném, ha nem találnál alkalmasnak, hogy a rend soraiba lépjek. A lehetőséget megadtad, és ha mégsem itt van most dolga velem a Teremtőnek, akkor folytatom tovább az utamat.
*Egy ilyen beszédből már csak a befejezése utáni tapsvihar (vagy füttyszó) hiányzik, de csak a falon lógó képek bámulnak Irianára, mintha csak azt kérdeznék: "Ennyi? Évtizedek óta itt poshadunk, és ezt kellett végighallgatnunk? Na, ne csináld magadat"! Tapsvihar továbbra sincs, kopogás viszont igen. ~Eralil? Áh, dehogy! Dryrron? Talán. Egy másik, eddig még meg nem említett tag? Elképzelhető. Csak ne én legyek az! Nem tudom mihez kezdenék, ha kiderülne, hogy egy imposztor vagyok. Reggel még biztosan én voltam én, de ha most mégis én vagyok ott az ajtónál...~ Indokolatlan aggodalmában szemei az ajtó és Bato között cikáznak.*