//Az őrület határán//
//Daldsh//
*Az épületet különös, vészjósló aura járja át. A bedeszkázott ablakok; a rendezett, magára hagyott helyiség és az a két pár cipő. Egy női szandál és egy férfi csizma. De merre lehetnek a tulajdonosaik? Fenn alszanak az emeleti hálójukban? A nap állása szerint már kicsivel dél után járhatunk, nincs az a vízimalom, ahol délig semmi munka. Elmentek valahová? Nem hagyták volna tárva nyitva az ajtót, hogy bárki kedvére ki-be járkálhasson.
A ház csendes. A padló nem recseg, gerendák nem pattognak, csupán kintről szűrődnek be a természet hangjai. Daldsh percekig, saját lelkiismeretét leszámítva teljes nyugalomban ücsöröghet az ajtóban, mikor hirtelen egy hang rázza fel.*
-A te hibád… *Ismerős, női hang csendül a falak között. édesanyja hangja.* Csak a tiéd… a tiéd… *Egyre közelebbről hallhatja, de hiába forgolódik, nem lát senkit. Az ajtó becsapódik mögötte, majd léptek indulnak meg. Csak a hangokból sejtheti, hogy merre jár az a lény, ami bejött. Átvág a szobán, fel a lépcsőn, elhalad a lány feje fölött, majd nyikorogva kitár egy ajtót. Pár perc néma csönd, majd két tompa puffanás. A lény becsukja maga után az ajtót, lesétál a lépcsőn, át a szobán, és közvetlenül Daldsh mellett elveszik a hang.*
-A te hibád… *Szólal meg ismét a női hang, de ezúttal az emeletről szűrődik le. Nem sokkal utána egy mély basszus is követi, aki dallamtalan dalocskát próbál énekelni.*
-Tudom, jót akartál, megbocsájtok néked,
A lelkiismeret lesz, mi megőrjít majd téged.
Tudom jót akartál, megbocsájtok néked,
A lelkiismeret lesz, mi megőrjít majd téged…
*Kántálja kacagva.*
//Arsenor//
*Ahogy Arsenor felrántja az ajtót, egy díszes folyosón találja magát. A függönyhöz hasonló kárpit borítja a padlót, tíz méterenként kristálycsillárok lógnak a plafonról, bevilágítva a szűk utat. A férfi nem láthatja Aern-t, csupán egy tovalibbenő köpenyt kaphat el a sarkon.*
-Gyere gyorsan, sietnünk kell! *Szólal meg ismét a hang abból az irányból, amerre vélhetően az öccse ment. Ha követi őt, és a kanyarban fel-feltűnő alakját, néhány perc múlva egy zsákutcához ér. Egy csukott ajtó van a folyosó végén. Az arany kilincsen vörös maszat. Közelebb merészkedve pattogó, lobogó neszeket hallhat a túloldalról, mintha egy kandalló várná bent finoman lobogó, meleg tűzzel. Az ajtó előtt ruhák vannak szétdobálva: színes ingek, lovaglónadrág, mellény, vászongatya és egy hímzett köpeny. Mindegyik szegélye enyhén megperzselődött, a pernye összegyűlt a fal mentén.*
//Xalema//
*Boti arcáról nem hervad le a vigyor, csupán stílusából vesz kicsit vissza, mikor látja Xalema értetlenségét és zavarát.*
-Gondoltam, hogy nem fogsz emlékezni rám. *Csóválja a fejét.* Igaz, nagyon régen volt már, és nagyon fiatal is voltál, talán két éves, de azt hittem… *Úgy tűnik, a lány semmire sem emlékszik, így talán okosabb lenne felvilágosítania, mielőtt elkergeti.* Nagyjából negyven éve találkoztunk. Én akkor már húsz éves voltam. *Simít végig hegyesedő fülein, hogy értse a lány is elf mivoltát.* A szüleim vándorszínházat vezetnek, velük utaztam be minden nyáron a világot. Egyik nap egy kis falu mellett vertünk tábort, és míg a felnőttek a díszletet készítették elő, én körbejártam a környéken. Ott találkoztunk először, a falu határán lévő kis játszótéren, ahol csak egy hinta és egy félig törött csúszda volt. Anyukáddal voltál. Nagyon kedves volt, elbeszélgetett velem, kérdezősködött. Nagyon sokat mesélt az életéről, a családjáról és persze rólad. *Emlékezik vissza.* Te pedig csak gőgicséltél a babakocsiban. Olyan aranyos voltál. Minden nap találkoztam veletek. *Sóhajt teátrálisan.* Hat nap múlva tovább kellett mennünk. Elbúcsúztunk egymástól, és az óta se láttalak. Nem hittem volna, hogy megismerlek, de ugyanolyan szép vagy, mint édesanyád volt. *Teszi még hozzá kicsit halkabban, óvatosan pillant fel a lányra.*
-Tényleg nem akarlak bántani. *Szól komolyan.* Gyere, üljünk le! *Int a pad felé. Jóval kényelmesebb ülve beszélgetni, mint ácsorogva.*
//Amine//
*Kavicsok, kisebb kövekből akad bőven a barlangban, ha nagyon akar, több tucatot is beledobálhat a lyukba, hogy megbizonyosodjon mélységéről. A kövek hamar földen érnek, amiből Amine sejtheti, hogy az akna nem lehet mélyebb 3-4 méternél. Ha beleugrik, ügyesen érkezve semmi baja nem lesz. A fáklyát beledobva még láthatja is, hova érkezne. Sima, kivájt kőfolyosó húzódik alatta, ami kicsit ritkábban, de szintén meg van világítva. Tompa, távoli hangok is szűrődnek a felszín felé. Morgások, motyogások, mintha nagyon messze vagy nagyon mélyen tanácskozást tartanak, ahol mindenki egymás szavába vágva akarja érvényesíteni akaratát. Most már mindent tud a lány, hogy eldönthesse, le akar-e ugrani.*