//Sayqueves ház//
*Túlságosan is jól esik neki néhány nagyon hosszú pillanatig, vagy talán egy egész percig is belebújni a másik lány nyugtató ölelésébe, miközben hosszú fülű barátját is magához szorítja. El is szégyelli magát kicsit, de erősnek lenni ráér majd az után is, hogy jobban kiismeri magát ebben az új és számára még mindig idegen világban, ahová végül került.
Édesanyja túlságosan hozzászoktatta hasonlóan kedves és oltalmazó ölelésekhez, így most az emlékek is kellemesek, amelyek felidéződnek benne, de mostani könnyei is elmaradnak félúton Aleniának köszönhetően. Először kicsit óvatosan, és bizonytalanul, de azért ő is átöleli a másik lány derekát szabad kezével. Kicsit talán úgy bújik hozzá, mint, aki nagyon fázik, és az ő testének melegétől reméli, hogy sokkal barátságosabbá válik számára a világ.
Persze a lány nem kertel, és őszintén elmondja, hogy mit gondol az egészről, de legalább nem nevezi őt bolondnak, mint korábban oly sokan, és bár tényleg nyilván bizarrnak tartja ragaszkodását valamihez, ami az ő fogalmai szerint nem él, de szavai legalább nem tanúskodnak lenézésről, megvetésről, és egyéb hasonlóktól, amiket odahaza oly gyakran kellett tapasztalnia.*
- Nekem nem voltak barátaim. Velem soha senki sem akart játszani. *mondja alig hallhatóan.* Nagyon boldog voltam, amikor sok évvel ezelőtt anya hazahozta nekem őt, ki tudja honnan. Onnantól kezdve nem voltam egyedül. De azt hiszem, hogy végül is mindegy. Ha bármi mást akartak volna elvenni tőlem, ami hozzám tartozik, vagy az enyém, azt sem hagyhattam volna nekik. Nem én mentem oda hozzájuk kötekedni, ők akartak bántani. Egyszerűen muszáj volt védekeznem.
*Bízik benne, hogy ezt Alenia is megérti, de semmi oka nincsen azt feltételezni, hogy nem. Vannak bizonyos határok, amiket senki sem léphet át, és ami sok az sok.*
- Még egyszer nagyon köszönök mindent! *mosolyog őszinte hálával, miközben kissé kelletlenül, de óvatosan kibújik a lány kedves öleléséből.*
- Ti tényleg nagyon mások vagytok. Vagy a város nagyon más. De ez határozottan kellemes változás. Azért ne aggódjatok, ígérem, hogy valahogy hasznossá fogom tenni magam a számotokra, miután kicsit jobban megismerem a környéket és magát a várost. Nagyon kedvesek vagytok, te is, a bátyád is, de nem szeretném, ha a jövőben csak arról szólna a kapcsolatunk, hogy én értetlenül bámulok mindenre, ami körülöttem van, nektek pedig vigyáznotok kell rám.
*Kicsit talán szégyellősen mosolyodik el.*
- Eddig azt sem tudtam, hogy vannak itt rokonaim, most pedig egyetlen este alatt egy életre leköteleztetek. *mondja teljesen őszintén. Szíve szerint megkérné a másik lányt, hogy maradjon vele éjszakára, és beszélgessenek tovább, de tisztában van azzal, hogy nyilván hosszú nap áll Alenia mögött, és pihenésre van szüksége, ha pedig tényleg itt fog lakni, akkor annyit, annyiszor és annyi mindenről beszélgethetnek még, ahányszor csak akarnak.*
- Biztos hosszú nap áll mögötted. *mondja is ki, amit gondol.* Hagyj magamra nyugodtan, ha fáradt vagy, vagy más dolgod is lenne, mint az én vigasztalásom. Csak kérlek, mutasd meg még előtte, hogy merre van a mosdó.
- Nem fogok unatkozni *sandít végül egy félmosollyal az ölében tartott játéknyúlra. Hogyan is unatkozhatna bárhol, ameddig barátai vele vannak?
Amennyiben Alenia megteszi, amit kér, szobájába visszatérve egy darabig még nem alszik, csak nézegeti a kert sötét árnyait önmaga halvány tükörképével és a holddal együtt, beszélget barátaival, majd közben és utána sokáig élvezi a puha ágyat, és hogy nyugodtan fekhet takarója forró ölelésében minden kételyt és gondolatot kikergetve fejéből. Már most jobb helyen van, mint ahová legjobb reményei szerint képzelte magát, amikor útra kelt. Egy szava sem lehet a sorsra, az istenekre, a szerencsére, a gondviselésre, vagy a véletlenre, igazából mindegy, hogy minek nevezi magában. Eddig nem volt hozzá túl kegyes, de pont most, mikor végleg végezhetett volna vele, olyan helyre rakta, ahol életében először nem számít, hogy nem tiszta vérű elf.*
- Egész hihetetlen *jegyzi meg csak magának, majd behunyja szemeit, hogy újra alhasson egy kicsit.*