//Wäoreyn, Yeza//
*Villanások.
Hangtalan húrozza fel az előtte fekvő pompás mívű hangszerszámot, szíve is beleremeg tökélyének csodálatába. Avatatlan és méltatlan zenész, kit megkísértett a szférák zenéje, s annak halovány e világi lenyomatát akarta elhozni, hogy kitöltse a szíve helyén tátongó Yeza-formájú űrt. A kudarc serény növésű, szapora kacsai azonban benövik azt, érzi, mint marnak bele a még dobogó külső burokba, a véres izomcsomóba, s emésztik fel lassan.
Holdfényű zuhatag. Halántéka beleremeg a kéj pillanataiban kapott, előérzet nélküli csapásba. A semmi könnyű anyagából szőtt védőréteg, mellyel eddig takargatta magát, önnön anyagába foszlik. Feje megbicsaklik, traumatikusan, ahogy elterül a földön, s odacsapja azt. Lehull az éj, a fekete lepel tudatára. Noha külvilági szemlélő számára sérülése nem feltűnő, pontosan elég arra, hogy áttaszajtsa a másik oldalra, az öntudatlanság örök, álomszerű birodalmába, mely nem bírja a napfelkelte ígéretét. A vörös távozásából nem érzékel semmit, ahogy az apró, árulkodó jegyekből sem, mik azt kísérik. Ágyba hurcolása sem felfogható a számára. Elméjének foglya, de erre nem ébred rá, ahogy fel sem fog.
Hunyorogva nyitja szemhéját. Acélkékjei vakon bámulnak bele az új világba. A sötétség öleli körbe, az éj csalóka és illékony tüzeiből egy csöpp sem dereng át rajta. Érzékeit tágra nyitja, ám sem puha, damaszt és selyem ágyat és ágyneműt nem lel, sem csókolni való bársony, feszes bőrt, ahogy a szerelem virágának illatát is hiába kutatná. Tenyere maga mellett, tapogatózva igyekszik megformálni maga számára a világot. Karnyújtáson belül meredek, hideg felületbe ütközik.*
~ Fal. ~ *Gondolatai közül most az első, ami bárminemű realitáshoz köti. Óvatosan mozdítja magát, tagjait próbálgatva, mintha izmai egyesével feszülnének meg közben. Lábai gyöngék, vagyis inkább bizonytalanok, mint rumba áztatott tengerészé a szárazföldön, öt évnyi szolgálat után újra partot fogva. Kezei végigsimítanak a falon, szinte eszköztelenül igyekszik kikövetkeztetni határait. Az egyszerű módszer mégis vezérfonalként szolgál. Botorkálva keresi a hiányt, a lyukat, ahol szabadulhat, vagy éppen halovány derengést láthat, bármit, ami újra összeköti őt a vizualitás becses, ám csalóka és ítéletekre hajlamosító ajándékával. Végül nem kell csalatkoznia, de az érzés csak egy pillanatig tart ki. A fal fordul. Aztán megint. És újra. És újra meg újra, utakat képezve, melyek iránya véletlenszerűnek tűnik. Egyre dühödtebben keresi a kiutat, egyre türelmetlenebbül a szabadulás útját. Szemei lassan hozzászoknak a vaksötéthez, s mintha halovány fény járná át magukat a falakat is, melyek a korom színéből a grafiton át lassan a sápatag sötételfekéhez lesznek hasonlóak. Felnéz a csillagtalan égre, ha az ég ugyan, s leginkább az sajdítja meg a bensőjét, amit ekkor lát. Míg a szem ellát, addig tör a magasba minden. Mozdulatai sietésbe majd rohanásba csapnak át, szaladni kezd olyan sebesen, mely az ismert világ törvényit mind megszegi. Érzetre órákat tölt odabent. Zegeket és zugokat jár be, végtelen számba és változatban, de nem lel kiutat. Kezdi kiismerni, mivel is van dolga. Egy labirintusban van. S nincs kiút, számára nincs. Térdre hull, talán dühöngeni, talán gondolkodni.*
~ Szabadíts meg, hogy megszabadulhassak! ~
*Fogalma sincs, hogy kinek címzi ezt a kettős élű mondatot, mégis tudja, teljes bizonyossággal, hogy meghallgattatik a megfelelő helyen. Közben sejtelme sincs róla, hogy a saját világába zárva, élet és halál között lebeg éppen a vörös ágyában, annak otthonában.*