//Lenz Omant részére//
*Lassú, és nemesekhez méltó léptekkel indul el új kísérője karján a szépen kivilágított folyosókon. Háta mögött hallja a három őket követő férfi lépteinek ütemes kopogását: kettő csörömpölőt és egy csendeset. Kimért arcvonásain csupán a fegyelem látszik, de belül mégis izgul. Idősödő partnerére fordítja figyelmét.*
-Nem, Uram, és őszintén szólva nem is értem a feltevés okát. *Nem néz hátra, de érzi, hogy arcán apró, de kelletlen pírfoltok jelennek meg.* Lenz Úr ugyanis éppen...megmentett. Azt hiszem ez lesz a helyes kifejezés. Érkezésem után nem kívántam a főtér vagy a fogadó nyüzsgő sokaságát, nem állt szándékomban első óráimat a pórnép körében tölteni, így lovammal az erdő felé vettem az utat, vélvén, hogy ott csendesebb nyugalomra lelhetek. Ez így is történt, egészen addig, még három útonálló arra nem tévedt. Unokaöccsének köszönhetően végül semmi negatív vagy káros kimenetele nem született eme egészen kellemetlen találkozásnak.
*Egy darabig szótlanul haladnak tovább, majd újabb kérdés következik, amit a lány már nem fogad annyira jól.*
-Nem, erre egyáltalán nem lesz szükség. *Az oly gondosan takargatott érzelmek egy pillanatra teret nyernek az oly csinos arcocskán, de csak pár másodperc, és visszaáll a jól megszokott hideg rend. "Az kellene még csak. Üzengetni a szüleimnek. A végén még kitalálnák, hogy ők akkor most fogják magukat, idejönnek, és hazavisznek." Végül egy köszönöm szócskát is sikerül illendőségből kipréselnie magából, ám a szó mögött nem áll semmiféle valós érzelem.
Majd az étkezőbe érnek. A hatalmas lakomákra szolgáló teremben már jó páran ülnek. Csupa férfi. Egy-két páncélos, némelyeken csak vért, van, aki csak nemesi ruhát visel mindennemű fegyver nélkül. Az úr az asztalfőhöz vezeti, és maga mellé ülteti őt. A lány érzi, hogy valószínűleg elég nagy kiváltságot jelenthet ez, így nem mer szólni, nem mer kérdezni, hogy Lenz miért nem ülhet le mellé. A teremben ülők figyelemmel kísérik kecses mozdulatait, érzi a jelenlévők érdeklődő tekinteteit, ahogy azok egész testét végigpásztázzák, s pár ember pillantását még ültében is magán érzi. Majd mindenki helyet foglal, és elkezdődik a beszélgetés. Yararie egy szót sem ért. Üres székekről, bitorlásról, valami Dorvezekről, csatákról folyik a szó... s ő csak ül ott, kihúzott háttal, kimért arcán egy mosoly sem tűnik fel, egy összeráncolódó homlok sem utal együttérzésre, félelemre, gyászra... mint egy tökéletes márványszobor, Csak reméli, hogy később vagy az idősebb vagy a fiatalabb Omant férfi fel fogja világosítani.
De úgy látszik nem ő az egyetlen, aki számára nem tiszták a dolgok. Úgy kezdődik el a vacsora, hogy igazából a teremben ülő emberek között senki nem tudja, miért is van itt valójában.*