//Munmey, Kharasshi//
*Tyasiry nem az eszéről híres, és a kifejezés, amit használt, az ő felfogása szerint tökéletesen leírta az iménti helyzetet. Nem volt célja, hogy a fajtársa büszkeségébe gázoljon, csak az ő szemszögéből már úgyis mindegy volt. Az részletkérdés, hogy rosszul mondta, de a lényegén nem változtat. Másrészről, a férfi igen erősen téved, ha azt feltételezi a lányról, hogy nem félt. Fel is készült a legrosszabbra és az elmúlásra is. Igyekszik olyan hangnemben beszélni, amivel nem fogja megsérteni Kharasshit
Nemsokára jön egy kiértékelés, a „mit kellett volna csinálni” résszel. Csak hát, ami megtörtént, az megtörtént. Nincs lehetőség felülírni a múltat.
Az előbbi hasonlatnál sem a prédán fog múlni, hogy túléli-e vagy sem. Mikor a kis egérkét sarokba szorítja a macska, onnantól csak a csoda segíthet, ebben pedig nem igazán hisz. Habár tisztában van a mágia jelenlétével, azért mégsem alapoz olyanra, ami ennyire nem az ő világa. Közben figyeli a mélységi fejtegetését. Nem vág egyszer sem a szavába addig, ameddig be nem fejezi a felvilágosítást. Utólag rájön, hogy ha meg akarta volna ölni, akkor már rég megtehette volna, és nem beszélgetnének most.*
~ Nem a fal jött nekem, te préseltél oda.~
*Szegény fal lett a bűnbak.*
- Nem hiszem, hogy sok esélyem lett volna elmenekülni előled. Előbb vagy utóbb úgyis utolértél volna, és akkor ugyanaz a végeredmény.
*A különbség annyiban kimerül, hogy magának okozott volna csalódást, s az utolsó emlék mégsem mindegy.*
- Igyekszem erősebbé válni, hiszen az diktálja a szabályokat.
*Tisztában van a lassú halál jelenlétével. Az üresség nem félelmetes; utána nincs semmi. Ami előtte van az annál inkább: mikor valaki kínok között leheli ki a lelkét, és megszűnik létezni.
- De hát a békák között is van olyan, amire jobb nem ráharapni.
*Hangjában érződik, hogy jelen pillanatban maximum egy ízletes gólyafalatkának menne el. Viszont arról sem feledkezik meg, hogy kisebb szerencsével és nagy akaraterővel lehet változtatni a dolgokon. Munmey erős próbál lenni, de a becsület útját választja. Tudja, hogy a hazugság is jelen van, de tapasztalat útján az is kiismerhetővé válik. Szeretné, hogy a szavainak súlya legyen. Rengeteg harcos van, ő viszont ki akar tűnni a tömegből. Nem mint hős, de szeretne minél több akadályt legyőzni, ami csak elé kerülhet. Még fiatal és tudatlan, azzal, hogy mire akarja használni a jövőben megszerzett erejét; ráér később foglalkozni. Először magát kell megvédenie.
Próbál nem lemaradni, és a tempót tartani egyaránt. Kicsit meglepődik, mikor a piactól alig pár sarokra ételhez jut, így, ezen az éjszakai órán.*
~ Talán jobban is körülnézhettem volna.~
*Ezek szerint éjszaka is zajlik az élet, s nem csak nappal, ezt jó tudni. Nemsokára kényelembe helyezik magukat egy padon. Hiába éhes, akkor is türtőzteti magát. Nem kezd egyből habzsolni. Amúgy sem illik teli szájjal beszélni. Ahogy a kérdés elhangzik, lenyeli a falatot, és csak utána válaszol.*
- Szerencsét próbálok! Majd az arckifejezése megváltozik. Maga elé néz, harap egyet cipóba, mintha befejezte volna a mondandóját. Lenyeli a falatot, majd csak utána folytatja, igen csak visszafogott stílusban.*.
- Sajnos a hangsúly, az egyedülléten van. Mivel a nevelőszüleim mindketten meghaltak. nem egy kellemes téma. *Egyedül maradt, mint a kisujja. Magának kell boldogulni, az árvaházat már amúgy is kinőtte. Miután összekapta magát, a lány is feltesz egy kérdést. *
- Téged hogy szólíthatlak, uram? *Kérdi tétován, hiszen eddig egy kicsikét azért elrugaszkodott az illedelmes viselkedéstől. Nem így nevelték, de annyi minden történt most és olyan hirtelen. Az illem volt az utolsó, ami miatt aggódott.*