//Álarcosbál//
*A leány illedelmessége nem vet kivetni valót maga után. Köti magát a normákhoz, s viselkedésével nem járul hozzá a manapság jellemző nemesi szokáshoz. Úgy hallja mostanság, hogy a legtöbb maguk fajtája olyannyira lealacsonyodnak, hogy már-már közemberek módjára viselkednek. Akaratlanul is undort vált ki Mianból a gondolat, hogy valamelyik szolgálójukkal egy szinten legyen.
Smaragd lélektükreivel behatóan nézi a másikat, mintha minden egyes gesztusát, arcrándulását meg akarná jegyezni. Már zavaró lehetne tekintetének égése, ám ekkor áttér a hamuszürke hajú lány egy másik ember beható tanulmányozására. Ijesztően, addig nézi kiszemelt áldozatát, amíg azok nem kezdenek el zavartan viselkedni ettől. Mindig is kíváncsi volt természetével, hogy miként reagálnak az emberek egy-egy hosszabb nézelődéskor. Épp egy ősz, haját a magasságokba feltornyozott vénséges szipirtyót vizslat, amikor is anyjuk fut be melléjük. Egyértelmű, hogy drága szerető bátyjukat akarja elrabolni, mégis önkéntelenül fordul meg, és kerüli el messzire a némbert, ki világra hozta. Nem érez iránta semmi tiszteletet, avagy szeretet, még csak törődést sem, s rideg, kifejezéstelen arcáról ez pontosan leolvasható. Épp azáltal, hogy érzéketlen a világgal szemben, mondd el mindent magáról.
Reavher hamar távozik közülük, így már csak hárman maradtak. Rajuk van a sor, hogy az újonnan jött – szemlátomás Reavhert zavarba hozó – hölgyeménnyel foglalkozzanak. Mégis, ő csak áll egyenes tartásban, s lassan kortyolgatja vérvörös borát, ahogy a rubinszínű hajjal keretezett arcot figyeli. Nővére hamar ráeszmél, hogy lassan tovagöngyölíthetnék a társalgást.
Nem marad el megfigyelés nélkül Lorwor kisasszony vidor megjegyzése, s hogy morbid megjegyzése mily jó kedvre deríti. Zöld íriszei megvillannak. Apróságok ezek, mégis ezek a fontosak, ha egy másik embert meg akarunk ismerni. S Reavher leendő aráját kellő alapossággal kell megválasztaniuk. Qeannah sem marad alul, saját humorával válaszol a viszont feltett kérdésre. Akaratlanul is a pohár pereme felett csak egy, halk, erőtlen szó hagyja el ajkát.*
- Sajnos.
*Sajnos még életben van. De ami késik, az nem múlik, s a türelmesek mindig elnyerik méltó jutalmukat.
Nővére kérdésére tekintetét az általa festett álarcokra emeli. A két egymásba fonódó maszk, az egyik fekete, a másik vörös alapú, fekete szegélyekkel, s arany mintákkal. Lágy vonású festés, mégis olyan, mintha a falból emelkedne ki, két álarc. A képet rögtön elhomályosítja egy kósza lángnyelv. Az egyik artista, amelyet felfogadtak, a tűzköpő. Épp kulacsát emeli a szájához, majd egy fáklyát tartva arca elé köpi ki azt. A narancsos fényű lángnyelvek nyaldossák a levegőt, ám semmit nem találnak, amibe belekaphatnának. A szolgálok, szüntelen járkálnak a mennyezetről alálógó artisták alatt, tálcáikon megannyi italválasztékból. Bor és rózsaszínes puncs. Az egyik fekete frakkba, s hozzá illő álarcba megjelenő szolgáló megáll Nariatha előtt. Felsőtestét enyhén meghajtja, szabad kezét hátra téve a derekához tartja felé a tálcát, melyen mindkét italválaszték megtalálható. Addig nem mozdul, amíg nem kap erre utasítást.
Mian csak csendben álldogál, sápadt orcájával, melyet a vörös rúzs csak még betegessé teszi. Ha el is indulnak bármelyik irányba szellemként követi őket, akár egy árny, melyet csak akkor vesznek észre, amikor már késő.*