//Emma, Hodrel//
*Amikor Emma válaszol Hodrelnek, ő megsimítja a kislányt, hogy megnyugtassa, nincs semmi baj. Nem kell félnie a férfitől, ő megvédi tőle. Amikor azonban folytatja, az a kicsi mosoly, ami akaratlanul is az arcára ült, teljesen lehervad és kissé megroggyan, és nekidől a falnak.*
-Tessék? Mi... mi történt vele? *Kétségbeesetten néz Hodrelre válaszokat várva tőle.*
-Amikor a levelet írta, akkor még jól volt! *szól mérgesen. Nem tudja, miért ennyire mérges, de egyszerűen a gyász mellett szétfeszíti a düh. Mérges az apjára, aki nem tudott visszajönni hozzá, hogy mellette legyen, mérges Hodrelre, aki a rossz hírt hozta, mérges az egész világra.*
*Amikor megtudja, hogy apja holtteste a kint lévő kocsiban van, egy pillanatig csak kifelé néz, aztán összeszedi magát és elindul lassan kifelé. Észre sem veszi a körülötte álló emberek főhajtását és szomorúságát. Szemét a kocsira szegezve megy előre, próbálja kizárni a külvilágot. Végül odaér a kocsihoz, óvatosan benéz. Nem megy közel, nem akarja, hogy ez a kép maradjon meg az emlékezetében, de mindenképpen látni akarja még egyszer, utoljára az apját. Ott fekszik, semmi nem változott rajta. Nem látszanak a sebesülései, bizonyára azok a ruhája alatt lehetnek.*
"Miért? Miért pont most? És... és most mit kellene tennem?" *Egy pillantást vet az előtérben álló Hodrelre, aztán vissza az apjára.*
"Tehát ő az, akit kiválasztottál számomra. Mit szeretnél, most mit tegyek?"
*Tudja, hogy felnőttként és érettként kellene viselkednie, ki kellene tartania, hogy legalább addig ne sírjon, amíg Hodrel vagy Emma látja, de mégis legördülnek az első könnycseppek, amiket aztán sok követ. Zokogva fordul el a kocsitól, és dől neki háttal.*
*Nem akarja látni a holttestet. Nem érdekli, mit gondolnak róla. Ő csak egyedül akar lenni, hogy végiggondolja, hogy most mit kell tennie. Nem tudja, mennyi ideig állhat ott, illetve, hogy ki nézi végig, amit tesz, de végül összeszedi magát, és megtörli az arcát, és nyugodtságot erőltet magára. Lassú léptekkel közeledik Hodrel felé és amikor odaér hozzá, ránéz.*
-Ne haragudjon, az iménti elgyengülésemért. Váratlanul ért a hír. Azt hiszem, be kellene mennünk a házba, és meg kellene beszélnünk a további lépéseket. Érezze otthon magát.
*Halkan szól, próbál nyugodtnak is látszani, és lassan elindul az ebédlő felé.*