//Eleonor, Emma//
- Én cseppet sem bántam, hogy azt tette... Így volt mi ösztönözzön arra, hogy minél hamarabb, minél erősebbé váljak. Megtanultam ennek módját, így ha szükséghelyzet áll elő és csupán rövid idő áll rendelkezésre, tudom hogyan válhatok az idő alatt erősebb. Remélem azonban ilyesmit nem követel tőlem a sors ismét. *mondja őszintén.
A kérdésen, mit felé intézett a lány, elgondolkozik kissé. Nem tudja, hogyan fogalmazhatná meg. Elég.. Furcsa probléma ez.*
- Nos... Gondolom észrevette, hogy az arcom és a hangszínem... nem túl beszédes, ha az érzelmeimről van szó. Mivel erősnek neveltek, olyannak, ki nem érez szinte semmit... Ez lett az ára. Még akkor is, ha képzésem ezen részének igyekeztem ellenállni. Olyannyira hozzászoktam, hogy érzéketlennek mutatom magam, hogy csupán szemeimmel vagyok képes kimutatni bármit. *sóhajtja.
Ezt nem kezeli titokként. Jól látja rajta mindenki, hogy mi itt a probléma, ha odafigyelnek rá. És valahol még örül is annak, hogy van, akit ez a történet érdekel. Az pedig, hogy pont Eleonor ez a valaki, még boldogabbá teszi. Mikor a lány kifejti véleményét, legszívesebben ugrálna örömében. Reméli, hogy nem csak Iskandar kívánsága miatt akar hozzámenni a hölgyemény. Ha pedig így lenne, igyekszik majd úgy alakítani a dolgokat, hogy megkedveltesse magát és ezen álláspont változzon, pozitív irányba. Mikor a másik vállára dönti fejét, kicsit megmerevedik. Hirtelen igencsak feszültté válik és zavarttá. Ennek ellenére, karjait ölelőn fonja a kisasszony köré, ezzel biztosan tartva őt.
Csak csendben vár arra, hogy ezek után mi fog következni. Az viszont eszébe sem jutott, hogy esetleg elalszik a leányzó. Néhány percig még vár, miután észreveszi mindezt. Arra, hátha felébred. Ez azonban nem következik be. Jobb híján egyik kezével elereszti és elpakolja a kelyheket, mielőtt leveri és hangosan csörömpölni kezd. Az ágyon húz egyet a takarón, majd ölébe veszi az alvó szépséget. Könnyedén kapja fel és helyezi el az ágyon, finoman, nehogy felébressze. Ezek után gondosan betakarja, homlokára lágy csókot lehel, aztán fogja a kelyheket és kivonul, néma csendbe burkolódzva. A folyosón mindenkit csendre int, közölve, hogy a ház úrnője alszik.
Miután saját teendőit elvégezte, ő is nyugovóra tér. Másnap korán kel. Elintéz néhány ügyet, többek közt a temetéssel kapcsolatban is intézkedik még egy keveset, aztán eljön az ebéd ideje. Az étkezőbe megy, amint szólnak neki. Eleonor úgy tűnik, akkor még alszik. Gyorsan összeszedi magát, majd lesiet az étkezőbe. Ott helyet foglal és vár. Furcsamód a kisasszony mégiscsak megjelenik. Azonnal feláll, hogy egy finom meghajlással üdvözölje, s csak akkor foglal helyet, mikor ő is.*
- Üdvözlöm, kisasszony! Kérem, emiatt ne kérjen elnézést! De ha már így említi... Jól aludt? *kérdi őszinte érdeklődéssel.
Mikor Emma megjelenik, ismét feláll.*
- Üdvözlet a kis hölgynek! Kérlek, bocsásd meg, amiért feltartottam a mamád... Meg kellett beszélnünk néhány dolgot. De ígérem, ma az egész napot vele töltheted, nem fogom elrabolni... *intézi szavait Emmához.
A két nőnemű egyén kapcsolatát csak így tudta leírni. Elvégre Eleonor tényleg olyan, mintha a lányka anyja lenne. Ez még Hodrelnek is leesett, az első alkalommal, hogy meglátta őket. A ma reggeli kis jelenet pedig szintén erről tanúskodik. A kislány előtt kihúz egy széket, El mellett. Ha helyet foglal, be is tolja alatta, majd megkerülve az asztalt helyet foglal velük szemben.*
- Szeretnék... Kérni valamit... A várost még nemigen ismerem... Nem volt időm körüljárni. Megtennék a helyiek, hogy körbevezetnek? *kérdi, határozottan a két lányra utalva.
Szája széle megrándul egy kicsit, mintha próbálna elmosolyodni. Ez viszont nemigen sikerül, így inkább lemond ezen próbálkozásról, nehogy megijesszen vele valakit.*