// Amikor a hold fényesen ragyogott //
*Tisztességes nevelést kapott szüleitől, ennek pedig része az is, hogy ha valaki felé hálával tartozik, akkor azt nem felejti el minden szó nélkül, hanem igenis próbálja ezt kifejezni. Dawn igenis hálás a szerzetesnek, bár eleinte tartott, talán félt is tőle, de mostanra rájött, hogy a rémületes külső egy meleg szívet takar. Természetesen a lehetőség fennáll, hogy kezdetektől az orránál fogva vezetik, de bízik saját megérzéseiben és az állatok ösztöneiben. Lupo korábban is barátságos volt, ahogy visszatérnek, sem mutatkozik ellenségesnek, a kis gida pedig szintén megszokta már a félvér közelségét, nem akar menekülni, hanem nyugodtan tűri az őt érő test hűvösségét. Az embereket félre lehet vezetni, de az állatokat nem, ahogy ők nem hazudnak, úgy nekik sem lehet, az elf lány ezért is tartja őket sokkal jobb társaságnak bármilyen embernél vagy más fajtájú lénynél.
Az őzike ismét gazdát cserél, visszakerülve a szerzeteshez, hogy Dawn azalatt kényelmesen felszerszámozhassa hátasát. Nem bíbelődik most olyasmivel, hogy jól áttörölje a fakó szőrt, úgyis hamarosan újra ázna, így csak felesleges időpocsékolás lenne. Odahaza majd lesz ideje alaposan lecsutakolni és megszárogatni a kancát, hogy véletlenül se legyen baja. Majd egy répát is kicsempész neki a konyhából, megérdemel ennyi figyelmességet azok után, amiket ma este ki kellett állnia. Kész szerencse, hogy hatalmas termete mellé legalább ekkora türelemmel is megáldották a természet szellemei. Valóban tökéletes társ a szeleburdi vadász mellé.
Miután a tetem is a helyére kerül, Dawn kivezeti lovát a kis raktárból, majd ha a félvér is késznek érzi magát, akkor megindul előre, hogy mutassa az utat.*
-Remélem, nem találunk otthon senkit, de ha mégis, hát... A legfontosabb, hogy ne lepődj meg semmin. Édesapám nagyon nyugodt természetű, de anyuka, nos, ő... Hát ő egy igazi jelenség. A testvéreimről nem is beszélve.
*Az utat kihasználva próbálja némiképp felkészíteni újdonsült ismerősét arra, hogy miféle katasztrófa is várhatja.
A gazdagnegyed külső kerületeibe mennek, itt már nem jellemző a fényűző pompa, de a házak még így is élesen elválnak a szegénynegyed nyomorától. Az átlagos polgárok élnek itt, akik nem dúskálnak az aranyban, de mégsem élnek szegénységben. Dawn az egyik házhoz vezeti a kis csapatot, Lupot azonnal az épület melletti kis, istállónak csúfolt helyre vezeti.*
-Jó kislány, mindjárt jövök.
*Pár simítás a kanca nyakán, majd az őzet saját vállára kapva indul meg az ajtó felé. Kész csoda, hogy az állat nem roppantja ketté, bár a léptei kicsit bizonytalannak tűnnek, ajkait összeszorítva halad előre.
~Utánam a vízözön...~
Könyékkel nyomja le a kilincset és lép be egy nem túl nagy előszobába. Két ajtó és egy lépcsősor vezet innen tovább, az egyik nyílásból fény szűrődik, Dawn pedig alig dobja le sáros csizmáit, máris egy alacsony, szőke, telt elf asszonyság áll előttük villámló tekintettel. Dawn igyekszik úgy helyezkedni, hogy a szerzetest teljes testével kitakarja, ami az első pillanatokban még sikerül is.*
-Dawn Wagata, mégis mit mondtam neked az ilyen kései túrákról? Te tényleg a sírba akarod vinni szegény édesanyádat? Azt sem tudtam, hova legyek aggodalmamban, már a legrosszabbtól kezdtem tartani, hogy ebben a viharban...
*Ha a szerzetes volt elég bátor, hogy kövesse a lányt a házba, akkor az asszonyság kék szemei most akadnak meg rajta, száját eltátva bámul rá egy darabig, majd torkából sipítós "Ororn!" felkiáltás hangzik.*
A hozzászólás írója (Dawn Wagata) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2014.08.24 00:55:52