// Amikor a hold fényesen ragyogott //
*Sokakat nem nevelnek erre. Sokan természetesnek veszik, hogy másik segítik őket és ezt olykor el is várják, cserébe pedig legjobb esetben is csak nemtörődömséggel állnak, ha nem rosszabb a helyzet, s még le is köpik, hátba szúrják, aki segedelmükre volt. Az ilyen mocskoktól lesz beteg ez a világ, gyógyírja pedig a természetes jóság lenne, ám haldoklik az is, ahogy egyre kevesebben születnek ezzel a természet adta adománnyal. Egyre hamarabb válnak gonosszá, egyre gyorsabban terjed a fertő minden élőben. Talán nem ma, talán nem is holnap, de egyszer biztos, hogy a világon élő lények, kik ilyen városokat emelnek, elpusztítva mindent, kik nem segítik a természetet önzésükért kárpótolva, kik pusztán szórakozásból ölnek, pusztítanak, ezek a lények, akik köztünk élnek, ezek fogják elhozni a világ végét.
Nem minden a külső, ezt Dawn is megtapasztalhatja. Dakhnator talán olyannak nézhet ki, akit már megfertőzött a fertő, kiben burjánzik a gonosz, ám lelkében mégis fény magva él, kis hajtása annak, mit komor maszkja és éles vigyora elfed csupán. De elég egy apró pillantás alá, s megpillanthatja az alant búvó, érző lényt.
A gidával csak nézik, ahogy Dawn cselekszik, sajnos ő nem tud segíteni, de talán gyorsabb is így, hogy nem próbál belekontárkodni, míg Dawn érthet már eléggé a ló felszerszámozásához ezen a szinten. Majd végezetül indulhatnak, ki a temetőből, el a templom mellett, egyenest a gazdagnegyed szélén lévő házhoz. Legalábbis, már csak a lány megjelenéséből és minden egyéb részlet alapján, mit lát, előre sejti, hogy nem egy kúria úrhölgyével van dolga, de a nélkülözéstől sem kell tartania családjával.*
- Bizonyosan megértőek lesznek egy megázott szerzetessel.
*Vigyorodik el szélesen a lány szavaira adott válasza mellett, majd még kiegészíti egy kevéssel, de előre tudja, hogy erre mit fog felelni a szőkeség.*
- Persze, ha gondok okoznék, miután elkísértelek, azon mód vissza is fordulhatok.
*Van egy olyan sanda gyanúja, hogy az elf eltökélten fogja tartani magát amellett, hogy Dakhnak bizony maradnia kell, legalább addig, amíg valamelyest megszárad. Amiért természetesen nem kevés hálával fog lenni feléjük. Meg talán mással is megpróbálja viszonozni a kedvességet, amennyiben úgy alakul. Hiszen ez nem csak lányon múlik.
S ahogy sejtette, kiérnek a pompás palotáknak tűnő épületek bűvköréből, egyenesen a szerényebb hajlékok felé. Egyik sem romhalmaz, vagy ahhoz hasonló, mint a szegénynegyed legtöbb háza, de láthatóan elüt a negyed nevezetes részeitől. Az átlag lakói a városnak ilyen és ehhez hasonló színvonalban tengetik mindennapjukat.
Ahogy megérkeznek és Dawn elvezeti az oldalt lévő épületrészbe Lupot, majd visszatér feléjük, ajkait szóra nyitja, hang is bukik belőle, ám megakad benne.*
- Segí...
*Van megint egy olyan érzése, hogy az elf már csak büszkesége okán is maga vinné fel a lőtt állatot. Ilyenek az elfek, ilyenek a vadászok, a kettő együtt pedig biztos, hogy ha el is próbálunk vonatkoztatni a sztereotip hozzáállástól, akkor se fogadná el, hogy a szerzetes vigye, amíg neki csak a gidát kell.
Beérve Dakh végig a lány mögött marad, két karjában tartva a kis őzet, miközben jobbra is, balra is, mindenfelé kémlel. Sehol nem lát éppen egy alakot sem, ami jó hír! Ugye jó hír? Éppen csak egy kis fénysugár látszik, ami hiába töri meg a sötétséget, halovány reménnyel áll csak, hiszen pont észrevétlen bejutásuk lett volna az, mi tökéletes. Ám hamarosan előkerül egy nő, ránézésre egyértelmű, hogy Dawn anyja lesz. Vagy egy idősebb testvére? Hiszen, nem tudhatja, milyen korú testvérei vannak, ahogy azt sem, hogy az elfek mércéjében mi hol van. Félvér létére csak kevés ilyen tudás birtokosa, azon túl, hogy hosszabb életük van, mint egy embernek. Általában jóval hosszabb...
Ahogy felcsattan a hangja, az első amit megtud, az a lány neve. Na igen, ezt sem kérdezte meg eddig. Teljesen névtelenül segített eddig neki, ahogy most fordítva is igaznak bizonyul. Hiszen sejti, hogy nem lesz árulója az, kinek eddig segítségére volt. Aztán arra is fény derül, hogy valóban az anyja a nő, nem pedig nővére. És már éppen kezd minden megvilágosodni előtte, mikor megakad a nő a szavaival. Ekkor egyértelművé válik neki, hogy ebben a szekundában lett ő is észrevéve. A felkiáltás baljóslatú a szerzetes számára, utoljára, mikor valaki így reagált rá, egy óriások méretével vetekedő férfi lépett elé és páholta kékre-zöldre. Nagyon reméli, tiszta szívével, hogy ez a bizonyos Ororn a már említett apuka, aki állítólag a nyugalom szobraként állhat a család élén. Komoly bajban lesz, ha ezen hite csúfondáros tévképzetté válik, maga pedig újra ott találja magát, hol életében eddig szinte mindenki keze nyomán került. Vissza a porba, a földre, a mocsokba, eltaposva. Ajkain nem játszik széles vigyora, csak egy apró, bizakodó mosoly, ahogy szemeiben a remény zöld lángjai égnek. Talán nincs hite szellemben, istenben, vagy bármi ilyen balgaságban, de hisz a lánynak, aki hitt neki. Nem tudja miért, de bízik benne, hogy akármi történik is, oltalmazója lesz, miként ő is felvigyázza a sírokat a temetőben. Gondos kézzel ér hozzájuk, gyengéd pillantást emelve csupán, olykor féltve simítva csak le a kúszónövényeket, nehogy kárt tegyen az emlékül emelt kőben.*