// Ördögi örökség //
*Ebeth nem erőlteti az ivást, ha Ysdeneri nem kér, akkor a kulacsot visszaakasztja övére, zavartan motyogva valami olyasmit, hogy "jólvan". A lány ellenben zseniális megfigyelőképességről tesz tanúbizonyságot, még a parancsnok szavaira is odafigyel, amik önkéntelenül jönnek a férfi szájára, és érdekes elméletet gyárt magának belőle. Éles eszével gyorsan átlátja a dolgot, felvilágosítva a többieket is a helyzet súlyáról és komolyságáról.
Ő is felkapja a fejét, ahogy a szőke tolvaj összeesik.Sajnos ebben aligha tud segíteni, nem ért az élesztgetéshez, szerinte az az asszonyok és gyógyítók feladata, neki eddigi élte során bőven elégnek bizonyult, hogy képes a sebeket bekötni addig, amíg felcser nem látja. A próbálkozók sem járnak sok sikerrel, bármit tesznek is, az elf nem reagál, eszméletlenül fekszik tovább.
Therumon minden fennakadás nélkül le tudja húzni a gyűrűt, így az apró ékszer messzire repül, nem is látják, hol ér pontosan földet. Sajnos nem látszik, hogy hatása van-e, ugyanis Yarogleket még ez sem kelti fel.
A lovag eközben elgondolkozik a vallomáson, amit a nyomorékból kicsikart, de míg töpreng, a koldus nem rest, szinte feledve mindent penderül a hölgyek elé, két nyakláncot kínálva nekik.*
-Aranyat az aranynak, ezüstöt az ezüstnek.
*A napmedált Ysdeneri felé tolja, Elena irányába pedig a holdat mutatja, szinte már bántóan közelre dugva a csecsebecséket a lányokhoz. Mintha az lenne most számára a világ legfontosabb dolga, hogy ezeken túladjon, így keresve pár aranyat.*
-Megveszik, szép hölgyek? Megveszik, ugye meg? Szép hölgyeknek szép ékszer.
*Tekintete egészen zavaros, mosolya sem vall épelméjűségre. Talán a félelem tette? A szőke táncoslány kérdésére megrezzen, fejét mintha megrázná, de a mozdulatsor inkább tűnik rángásnak, mint tudatosnak.*
-Énekelnek, bizony énekel! Veszélyes, ha énekel, futni kell vagy kart vágni, mert úgy végzi, mint az ott. Ő maga döfte a fülébe a tőrt. Gyerekjáték!
*Hisztérikusan felnevet, kezében tovább rázva a medálokat. Ebeth, aki eddig csak a háttérben, rosszallóan figyelte a ténykedését, most odalép mellé, súlyos kezét a rongyok takarta vállra teszi.*
-Elég, jóember, megrémíti a hölgyeket.
*Motyogja halkan, a szánalom benne is feléledt, talán ezért nem tesz komolyabb lépéseket, hogy azonnal elkergesse a koldust. Szegény ördögnek már úgyis mindegy, hadd próbáljon hát pár aranyat keresni.*
-Megint dalol! Hallják? Hallják! Tudom, hogy hallják, ahogy énekel!
*Néma csend honol, még a szél se zúg, nem hogy a leghalványabb énekhang hallatszódjon. Ellenben a koldus mintha valóban hallana valamit, kezét a füléhez kapja, vállát elrántja a parancsnoktól, és tesz pár tétova lépést. Ebeth inkább már a nők mellé, elé lép, mintegy védelmezőn, hogy ha bármi történne, közbe tudjon lépni. Kötelessége védelmezni azokat, akiket kell és tud. 1.) Szerencsére erre most nincs szükség, a koldus ugyanis nem támad, csak az ájult mellé szédül, mintha véletlen lenne, a földre roskad. Mielőtt bárki közelebb léphetne, hogy megnézze, rendben van-e, hirtelen kirántja Yaroglek egyik tőrét, és tulajdon fejébe szúrja, pontosan a fülébe. Halálsikolya még sokáig visszhangzik az utcán, akkor is, amikor Ebeth erős kezével már a lányokat vonja magához, hogy ne lássák, miként vérzik ki a szerencsétlen. Jogosan félt szerencsétlen, a végzet őt is utolérte. Rossz zubbonya belső zsebéből egy fehér rózsa esik az útra, melyet lassan elér a vértócsa is, vörösre szennyezve a hófehér szirmokat.
Az egyik varjú felemelkedik a ház tetejéről, gúnyos hangja fájón hatol a döbbent csendbe: kár!*