//Váratlan ultimátum//
*Kedves mosoly csillan az arcán, ahogy hallgatja a mai programot. Nyugodt és barátságos hangon szólal meg.*
- S mindezek közben nem várakozhatok rá? Ugyan, nagybátyám, tudod jól, hogy ezek mind olyanok, melyek elég időt engednek ehhez. Még köszönettel is tartozok, amiért addig is eltereled figyelmemet.
*Egyáltalán nincs kedvére az elhangzott dolgok. Főleg a városi nemességről nem akar árva szót sem hallani, eddigi munkái során nem nyűgözte le, amit látott. Mellesleg remélni tudja, hogy senki sem fog megjelenni holnap azok közül, kiknek a porontyait tanítja.
A semmittevés nem az ő asztala, de nyugodt szemekkel tűri a feladatot, melyet kiosztottak rá. Tovább eszi az ételt, amikor hirtelen csapnak az asztalra. A poharak, s a tányérok is némileg megemelkednek. A lány arca nem rezzen, egyedül pillái tanúskodnak némi ijedtségtől. Nem tehet róla, otthonába rosszabb dolgok is történtek már.
Nyugodtságot árasztó barna tekintetét a kiabáló nagybácsin pihenteti. Lassú pislogások közepette hallgatja végig mondandóját, ám arcán semmi érzelem nem látszik. Bájos, mégis valahol hideg mosoly gömbölyödik ajkai szegletébe.*
- Megígérhetem, hogy kedves és udvarias leszek. Semmi többet.
*Válaszolja tömören átvéve fivérei stílusát, mely családjának sajátja. Az ebéd befejeztével érkezik meg a szabó, s számára is kedves mosolyt csillant. Előzékenyen beszél vele, hangját egyszer sem emeli fel, még egy-egy szava hallatán halkan nevet fel. Megbeszél vele mindent, de igyekszik mégis a tudtára adni, hogy bármilyen egyszerű ruha megfelel neki, látván, hogy milyen szűkös az ideje. Nagybátyja miatt sem kell aggódni, az ő ízlése a teljes egyszerűség s nem a pompa. A szín számára teljesen evidens. Mint a holdkő legnagyobb rajongója annak kékes színjét választja ki, némi fehérrel vegyítve. Elegancia és ridegség. A kettőség, mely az északi lányt jellemzi.
A nap hátralévő részében, viszont képeket nézegetnek. Minden szót, melyet nagybátya kiejt megjegyez, névhez köti őket, melyeket később archoz. Nem fűz hozzájuk megjegyzést, esetleg egy-egy érdeklődő kérést. Arcáról, tekintetéből nem lehet leolvasni, hogy mit is gondol róluk, nem hökkenti meg őket az öreg arcok látványa.
Magára maradva a szobájába be kell látnia, hogy Bleren nem fogja Necraas közelébe engedni. Sóhajtva ül le az ágyra, ám a semmittevést nem képes elviselni. Felállva járkál fel-alá a szobába. Korán sötétedik az ősz végi időben, így hamar gyertyagyújtására kerül a sor. Ebbéli cselekedetében talál egy kósza könyvet a szobába. Nem tudja, hogy mi ez, de addig sem unja magát halálra. Leül a fésülködő asztal mellé, s az ottani világítás fényénél kezd el olvasni.
Egészen addig, amíg papír halk susogását nem hallja. Oldalra nézve, látja, hogy az ajtó előtt egy fehér papír díszeleg. Szemöldökét összevonva áll fel érte. Visszaülve helyére gondosan olvassa el a szöveget. Halvány mosoly fut végig az arcán, majd rögtön gúnyossá is válik.*
- No persze, ő beszél. Mintha én lennék bajban.
*Jegyzi meg, mintegy magának. Tehát nem nézelődni volt. Nem tudja, hogy ki lehet a levél átadója, de szívébe fogadta bárki is legyen. Felállva lassan kezd el készülődni, még nem a lefekvéshez, de legalább átöltözik hozzá. A bent található mosdótálat használja csak. Mivel ruhát nem kapott, így a nagynénje ruhái közül kell válogatnia. Egy kurta selyemből készült hálóinget választ magának. Visszaülve az asztal elé, haját óvatosan és gondosan fésüli ki.
És a nap még mindig nem telt el. Sóhajtva koppantja homlokát az asztal lapjára, majd folytatja az olvasást. Kényelmesen hátradőlve ül a széken, pár kósza gyertya világítja körbe, miközben az üzenetet rejtő lapot ajkaihoz tartva olvas.*