// Namos ház //
// Cselédrész, Hall, érkező Gia Uraság //
*A nehéz sötétítő függöny málladozó redői közt átszüremlő kósza fénynyaláb érkezik Hősnőnk arcára, tökéletes arcbőrét földöntúli ragyogással ajándékozva meg. A szobában szálló porszemek mintha tündérpor volnának, melyek körbelengik a leányt szelíd szendergése közben.
Ez az a kép, melyet a cselédszobában nem találni. Lévén a hálófülke- és raktárhelyiségként használatos kis szoba falán egy árva ablak sem található. Sötétebb van odabent, mint egy vakond kabátjának belső zsebében és valahol ebben a sötétségben ott egy kupac, mely a legkevesebb eleganciával sem rendelkezik. Apró horkanásokkal tarkított föl-le emelkedő mozgása egy ideje abbamaradt, a vörös ébredezni kezd a pokróc alatt.
Milyen napszak van? Reggel? Délután? Vagy netán hajnal? Furcsa szájízzel lassan térdre tornássza magát a pamlagon és kidörzsöli duzzadt szemeiből a csipát. Egy kis botladozás árán sikerült eljutnia az ajtóig, azt kinyitva pedig borzasztó fényáradattal találja magát szemben, amint az minduntalan próbál a pillái alá törni. Automatikusan a konyha felé indul egy pohár vízért.
Az életmentő folyadékot ízlelgetve félálomban ácsorog a kövön, mikor eljutnak végre füléig a zajok. A hallban, vagy akár már a konyhában, de minden bizonnyal a házon belül több hang is keveredik a másikkal. Férf- és női hangok egyaránt próbálják szétrobbantani a vörös fejét, mely ennek megfelelően néz ki. Lévén a vörös lobonc a szélrózsa minden irányába nyújtózkodik, köszönhető ez több órányi forgolódással eltöltött kemény munkának, melynek hála a „kócos” szó egészen új értelmet nyer bárki számára, aki eddig még nem találkozott a cselédlánnyal.
Akárhogy is, a napszakkal és az esetleg körülötte sertepertélőkkel nem törődve szokásos körútjára indul a házban, hogy megnézze minden rendben van-e, hisz ő itt mindenes, vagy mifene.*
- Nem kell óbégatni… *motyogja a hallba érvén. Persze még ha nem is óbégat senki, neki most úgy érződik. Úgy ítéli, egyszerre túl sok inger érkezik a látószervébe, egyik szemét becsukja hát és csupán fél szemmel bandzsítva azonosítja be Aleát (őt a legkönnyebb észrevenni), Maereht, a fura szeműt, meg még valakit. Aha, biztos megint egy új tag, vagy ki tudja. Állandóan jönnek-mennek itt a népek.*
- Üdv *pislog rá fél szemmel, ami kacsintásnak is beillene.* Az én nevem Rhebosse. *aztán választ nem várván továbbcsoszog a szobában. Megigazít egy kósza széket.
Körülbelül ez idó tájt lehet, hogy a kalandorok legkiválóbbika feltűnik a kertkapuban. Csengőt azt nem talál, de a kapu mindig nyitva áll az esetleges vendégek előtt, s ha az uraság nem túl szégyellős, a kapuból vezető körülbelül ötlépésnyi út legvégén megtalálja a ház faajtaját, amin kopogásával jelezheti jöttét. Ha azonban Svir túl hétköznapinak találná, hogy öklének ütemes ütögetésével illesse a bejárati ajtót, kénytelen lesz a szív szavára, vagy a puszta véletlenre hagyatkozni, hogy a vörös felfedezze az ablakból.
Melyet (kopogás hiányában) meg is tesz a lány, kómás körútja közben. Ahogy meglátja a daliát kissé elbizonytalanodik abban, hogy valóban ébren van-e. De aztán arra a következtetésre jut, hogy ismeretlen fószereket nem szokása beálmodni a házba, úgy hát az ajtóhoz lépdel (amit abban az esetben is tenne, ha megtörténik a kopogás).
Kinyitja azt, s csodálkozva emeli immár éber, nemkülönben örömteli tekintetét a férfira.*
- Svir. *sóhajtja lágyan és még azzal sem törődik, hogy úgy néz ki épp, mint akin átment egy gwuff.*