//Dreni//
*A kérdésekre, a fiú furcsán törődő viselkedésére érzi, hogy egyre inkább stresszelődik fel. Nem azért, mert kezdene haragudni. Vagy elege lenne már a fiúból és a kérdésekből. Hanem azért, mert ismét olyan érzések kerítik be, mint tegnap is. A tegnapi napjuknak pedig fura vége lett. Nem töltötte el jó érzéssel. Az pedig még rosszabb volt, amikor hazament. Bűntudata is volt, hogy így magára hagyta a fiút. Meg az is kínozza, hogy rossz érzés az a tudat, hogy ő nem tetszik Drennek. Jó, ezt sosem mondta, de azt sem, hogy igen. Bezzeg ő mondta. És annyira csinálna valami felnőtteset, ami jó nekik. De hiába nem kisgyerek már. Hiába lépett be a fiatal felnőtt lányok korába, mégis úgy viselkedik, mint egy tudatlan kisgyerek. És ez is bosszantó. Hogy nem tud mit kezdeni a helyzetével. Pedig gondolkodott sokat és próbált rájönni, hogy mi lehet ez az egész. De egyszer sem lett okosabb. Aztán elaludt és álmodta azt a dolgot. Ami jó volt, de nagyon zavarba ejtő. Ha olyanokat csinálna talán sosem állna vele többé szóba a fiú. De ez sem jó, hogy csak itt totyorog és szenved. Aztán még a fiú is utána jön, amitől csak rosszabb lesz az egész. Nem is bírja sokáig. Olyan nagy a késztetés, hogy muszáj tennie valamit. Akkor is, ha ezután tényleg nem beszél vele többet a másik. És meg is teszi. És várja, hogy ellökjék és leszidják, de nem történik semmi. Vagyis de. Átölelik. Ami jó, de megint csak zavarba hozza. Ha eddig csak pironkodott, most már az ő arca is olyanná válik, akár egy túlérett paradicsom. Így jobban rámarkol a fiú ruhájára, de nem húzódik el. Azután valami kicsit másabb lesz. Noha a szíve még mindig hevesen kalapál, mintha egy kicsit nyugodtabbá válna. A zaklatottság mellett jó érzés fogja el, amitől feszengése is enyhül. Így az inget markoló kezek is engednek, s lassan a dereka köré fonódnak, ahogy jobban a fiúhoz simul. Így megpróbál valami mást. Valami felnőttesebbet, amiről egyszer-kétszer hallott már. Reméli, hogy sikerülni is fog. Így lassan elnyílnak az ajkai, hogy most már igaziból csókolhassa meg a fiút, rávezetve őt is. Finoman és gyengéden először, de ahogy az ösztön is színre lép már mohóbban tapad a másik ajkaira, egészen addig, amíg Dren nem löki el magától. Mert reméli nem az lesz, hogy előbb kap majd szívrohamot.*