//Az Aquista Kúria//
//Éjfél//
~Ez nem lehet! Nem, ez nem lehet!~
*Ephemiának fogalma sincs semmiről, nem érti meg, mit akar a lány. Persze nem is várható el tőle, hogy azonnal a helyére tegye, miért akar Xaly azonnal távozni, de azért a félelem a hangjában meggyőzhette volna, hogy ha a vagány elf lelépne, akkor eljött a menekülés ideje. Ehelyett Effy beszélni kezd a levélről, majd rendezkedik, mindent a helyére akar tenni, nehogy az apja gyanút fogjon. Xalema agyában föl-alá száguldoznak a gondolatok. Némelyik egészen abszurd, a pánik és halálfélelem szülte.
~Ha nem nézek oda, talán ott sincs. Ha nem nézek oda, akkor lehet, hogy csak képzeltem az egészet, csak képzelődöm, nincs ott senki és semmi. Persze, hogy odanézek, persze, hogy ott van, minden istenekre, látom, hogy ott van, ott kuporog, gyerünk már Effy, gyerünk és menjünk innen, mielőtt úgy nem gondolja, aki ott lapul, hogy elég volt a várakozásból és végez mindkettőnkkel, mert te túl lassú vagy, én meg nem hagylak itt, mert én meg hülye vagyok, hogy az istenek rúgjanak bokán, olyan hülye, mint egy csirke!~
Effy végre abbahagyja a fiókok rendezgetését. Xaly úgy érzi, ha még egy pillanatig a szobában kell tartózkodnia, azonnal sikítozni kezd, na nem mintha attól azt várná, hogy eltünteti a fal mellett, a sötétséghez képest is árnyékban, mozdulatlanul kuporgó alakot, inkább csak azért, mert jobb ötlete nincsen. De végre kifelé indulnak, csak kilép az ajtón, karon ragadja ezt az agyatlan lányt és akármit szól hozzá, addig vonszolja maga után, amíg legalább négy-öt ajtó nem lesz köztük és az ismeretlen között...
Zaj hallatszik a folyosóról, legalább két férfi érkezik. Xalema nem azért az, aki, mert ne tudna hirtelen és gondolkodás nélkül cselekedni. Ahhoz a szekrényhez ugrik, amiben a rég nem használt ruhákat kutatta át, kinyitja az ajtaját, másik kézzel Ephemiáért nyúl és ha a lány enged, egy mozdulattal a szekrénybe nyomja. Kívülről behajtja az ajtót, majd fordul és egyetlen hosszú vetődéssel ugrik a szoba legsötétebb sarkába, a fiókos szekrények közötti asztal alá.
Egyenesen az ott rejtőzködő idegen mellé.
Tőrét még a levegőben rántja ki és ahogy eltűnik az asztal alatt, már nyomja is az idegen torkához.*
-Egy mozdulat és halott vagy!
*A halkan elsziszegett fenyegetést kivételesen komolyan gondolja és ebben az sem akadályozza meg, hogy látja, a másik is tőrt markol, ami egyenesen a szíve felé mutat.*
-A helyedben én sem ugrálnék. *A másik lassan beszél, de az ő suttogásában is ott vibrál az idegesség.*
~Férfi. A hangja alapján elf vagy sötételf lehet. Csak nem...?~
*Elvigyorodik, ez nem lehet igaz.*
-Nem találkoztunk mi már valahol...?
*De további bájcsevejre nincs idő, mert nyílik az ajtó és a két rejtőzködő mozdulatlanná merevedik.*