- Nem vitás, nem vitás. De hiába vagyok valóban és minden kétséget kizáróan lenyűgöző, egy ilyen pillanat mit sem ér, ha nem oszthatom meg mással. Ha csak én mókolok a szökőkút közepén nappal, akkor vagy bolondnak, vagy különcnek könyvel el a bámész köznép. Ellenben, ha legalább ketten vagyunk, akkor már elgondolkodnak.
*Feleli zsigerből. Ha csak annyi lenne, hogy polgárpukkasztás, télvíz közepén is beleugrana a szökőkútba egy szál ágyékkötőbe öltözve. De ha egy stiklit meg lehet tenni egy csapatban is, az máris mókásabb. Ha többen vannak, máris viccesebb. Ha mindkét nem képviselteti magát, főleg viccesebb. ~ Megvan a jövő tavasz őrülete. Vagy inkább a nyáré legyen? ~ Töpreng kissé, de inkább nem viszi túlzásba. Helyette barackot nyom Weli kobakjára, majd biztonságos távolságba vonul.*
- Ahá! Ez sok mindent megmagyaráz. Azt pont nem, hogy a gnómok miért nem járnak éjjel-nappal erős bányászsisakban... de sok mást igen.
*Bólogat komolyan. Egyelőre nem biztos ebben, de hamarosan keres majd valami ártatlan könyvtároslánykát, hogy megérdeklődje tőle... és hogy elvégeztesse vele a keresés hosszú és unalmas folyamatát. Ezen a gondolaton fellelkesülve hallgatja végig Weli „kimenőjének” részleteit, és megcsóválja a fejét.*
- Hát, ez se volt meggyőző. De a legvégső esetben mondhatjuk azt, hogy velem voltál. Mondd csak, az öreg koránkelő vagy inkább mormota?
*Kérdi érdeklődve. Mindegy, azt már tudja, hol fog reggelizni. ~ Csak éljek odáig. De mi bajom lehetne, nemde? ~ Gondolja könnyelműen, és elneveti magát.*
- Pontosan úgy!
*Kacsint a leányra, és meghúzza a flaskát. Nem szabad sokáig beszélgetniük, mert a végén még elfogy az esszencia, és szomjan halnak, mire odaérnének bárhova is.
Ruhák. Ezzel se volt még soha gondja. Amikor szépen kicsípi magát, akkor természetesen nem a legaljább késdobókat szokta felkeresni. Inkább azokat, ahol a célt tévesztett pengéket felveszik a földről, és megtörölgetve adják vissza balszerencsés tulajának... hasonló módon.*
- Ne aggódj, amíg engem látsz! Szükség esetén én leszek a brávó, te pedig a tanítványom. Vagy a pártfogoltam, ahogy tetszik.
*Ajánlja fel nagylelkűen, aztán folytatódik a beszélgetés, és a gnómikus csodaketyerék eme mintapéldánya kerül a figyelem középpontjába. Weli szavai hallatán Dom komolyan elgondolkodik, majd kis idő múltán biccent.*
- Valóban. De hogy én már mióta gondolkodtam, mi a fene lehet az a monogram? Akkor tehát valamelyik kuzinodtól... khm... szereztem. Ő még nem tud róla, azt hiszem.
*Vallja be fesztelenül. Tudják mindketten, hogy a másiknak is van elég vaj a füle mögött, hogy az ilyen apró-cseprő ügyeket egy vállvonással elintézhessék.
És ha már vallomás, jöhet egy másik is. Komoran és teátrálisan. Férfiasan nemtörődöm módon. És teljesen valótlanul, természetesen. Kár, hogy Weli reakciója nem egészen az, amire számított. Habáááááár... van még remény. Kajánul elvigyorodik.*
- Igyekszem, igyekszem. De amit mondtál, megszívlelendő. Valóban hazavinnél dugdosni?
*Kérdi félrebiccentett fejjel, ahogy megindulnak. És ő ugyan nem lett volna a kézfogások híve, Weli felnyúl, és megragadja az egyik mutatóujját. Nocsak. És ajajj.*
- Eddig senki nem mert Domikának szólítani. Illetve volt valaki! Hát persze, hogy is feledhettem el?! A dajkám volt, egy kedves öreg hölgy. Szerintem driádvér is volt az ereiben, mert néha kifejezetten tüskés volt, máskor pedig kérges.
*Meséli nevetve, és hogy, hogy nem, most épp igazat beszél. Átveszi a szivart, és megszívja. Kövér füstkarikát küld a csillagok felé.*
- Ez jófajta. Az öreg készletéből való? Számon tartja őket?