//Draza a Nyelv//
*Az asszony persze hellyel kínálja az orkot, a kis asztal két oldalán kanapé-félék állnak. Ő az orkkal szemben ül le, a másik ülőalkalmatosságon, majd a poharat reszketeg kezének csontos, görcsös ujjai közé veszi.*
- Ám legyen. Nem sajnálnám a pénzt, de ahogy gondolja.
*Beszédmódjából, jól megválasztott szavaiból kiderülhet, valaha nemes-féle volt.
Nagyot sóhajt, lenyeli újra feltörni készülő könnyeit, majd beszélni kezd.*
- Kicsit nehéz erről beszélni. És már nincs is sok időnk, igyekszem rövid lenni. El kell innen mennem, mert minden rá emlékeztet. Ez volt az első ház, ami a tervei alapján készült, aztán még sok másik ház itt... De öreg is vagyok és fáradt, már nem tudom fenntartani ezt a házat. Ki sem használom egyedül, befűteni is nehéz... A fiamékhoz megyek.
*Megfújja teáját, s kortyol belőle pár aprót, míg újra összeszedi gondolatait, hogy válaszolhasson a többi kérdésre.*
- Nem nagyon ismertem a barátait. Nappal, míg a gyerekeinkkel voltam, ő vagy itthon sem volt, vagy tervezett. Éjjel meg az ivóban múlatta az idejét, meg ki tudja, még hol. Legalábbis sokáig nem tudtam. Egyszer aztán hetekre eltűnt, senki sem tudta megmondani, hol lehet. Mikor végül előkerült, meg sem ismertem. Mintha tíz évet öregedett volna azalatt a pár hét alatt. Alig volt haja, a szemei alatt karikák. A ruhája szaladt volt és mocskos, és bűzlött a halálszagtól. De a tekintete volt a legijesztőbb. Mint mikor valaki elmúlik és a szemeiből kihuny az a bizonyos fény. Üveges volt és hideg, folyton a messzeségbe révedt, hiába nézett rám vagy a fiaira.
*Szemébe könny gyűlik, így újra iszik, hogy legyűrje a sírást.*
- Folyton valami házról beszélt. Tudja, szenvedélye volt az építkezés. Korábban, még a szabadnapjain is lehetetlen volt vele sétát tenni anélkül, hogy ne csodálna meg minden utcán legalább egy házat és ne regélne arról, mit tart jó megoldásnak, vagy mit építene ő másként. Ahogy akkor megtudtam, mikor hazatért, éjjel, mikor alaposan felöntött a garatra a barátaival, gyakran kóboroltak el lakatlanabb városrészekre is, elhagyatott házakhoz. Gondolom, ez már inkább amolyan "ki mer többet" játék volt, mintsem tapasztalatszerzés.
*Felsóhajt, egy kisebb batyuból kendőt vesz elő, majd megtörli ismét könnyező szemét.*
- Az az utolsó ház nem hagyta nyugodni. Összefüggéstelenül beszélt, mindig csak valami halottakról, elveszett lelkekről, meg trükkös zárakról, mély és sötét mágiáról... És hetekig nem bírt aludni. Jóformán még pislogni sem. A fejébe vette, hogy másokat megvéd attól a vesztőhelytől. Megírt vagy ezer levelet. Abba sem hagyta, míg nem álltak tornyokban a pergamenek mindenütt. Aztán ahogy azokkal készen lett, újra hetekre eltűnt, hosszabb időre, mint előtte. Akkor már úgy tért haza, hogy kijelentette, elhagy. Néhány napon belül össze is csomagolta a holmija egy részét. Ruhát, a fecnijeit, pár ilyen apróbb kacatot. Másnap reggel hűlt helye volt. Ennyit tudok. És azt, hogy nem maradhatok itt tovább. Túl sok a rossz emlék, és egyik sem rest kísérteni. Szóval, ez a ház most eladó. De az sem érdekel, ha egy petákot sem kapok érte, csak szabadulni akarok tőle. Vigye, aki akarja.
A hozzászólás írója (Mesélő) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2013.12.29 17:56:12