//Ördögi örökség//
*Az elf lány sikeresen kiüti az üveget a kard hegyével. Elég óvatos ahhoz, hogy senkinek se essen baja. Kazgo összeszedi magát a csontkéz okozta rémület után, feláll a földről és felajánlja a segítségét. Az elf lány mosolyogva fogadja el és hátrébb áll egy kicsit. Miközben a tündér ügyködik és a teraszra vezető út kitárul előttük, Ysdeneri elmélázik egy kicsit. Tegnap még táncórát tartott és az udvarlójával töltött időt, ma pedig nyakig elmerült egy rejtélyes ügyben. Nem nekivaló ez az egész hátborzongató história és az átok. Harcosoknak vagy inkább mágusoknak kellene az ilyesmivel megbirkózniuk. Valaki viszont őket szemelte ki, ártatlan vagy legalábbis annak tűnő civileket, akik önszántukból talán sosem folytak volna bele ilyesmibe. A legérdekesebb az egészben, hogy mennyi mindent felderítettek már annak ellenére, hogy talán először csinálnak ilyet. A lányt persze megviseli a sok szörnyűség, amit eddig látott. Villámgyors öngyilkosság a szeme előtt, egy elborult elméjű koldus, kísérteties gyerekdal, a saját halálára emlékeztető sírfelirat és most egy gyermek levágott keze. Mindhárman elborzadtak az előbb, mikor Kazgo megtalálta a könyvben a csontot. Ysdenerinek most jut az eszébe, hogy a kezet a halál után is levághatták. Sovány vigasz, hogy ez esetben talán nem szenvedett olyan sokat a kicsi. Nagyon sovány vigasz...
Mikor egy rémisztő nyikorgás kíséretében kitárul az ajtó, az elf lány első gondolata az, hogy itt már minden hang ijesztő. Ha valami történik ebben a házban, az félelmetes. Semminek nem kellene itt történnie, ha ez egy elhagyatott ház. Szép ez a kert, de rossz belegondolni, hogy ki gondozza és főleg hogy miért.
Egyikük sem igyekszik nagyon kifelé, hiszen a fehér rózsa megjelenését mindig valami szörnyű dolog bekövetkezése követte. Végül az elf lány rászánja magát, hogy belépjen a terasz területére. Előtte még ránéz Elenára és Kazgora. A mindig csillogó zöld szemekben most ijedelmet és segélykérést látni. Nem mond semmit, csak próbál erőt meríteni. Tudatosítja magában, hogy nincs egyedül és hogy nem ment el az esze. Nem csak ő hallotta a dalocskát. Lehet, hogy az a koldus eleve gyenge értelmi képességekkel rendelkezett és azért nem tudott ellenállni a hangoknak. Vagy ami még rosszabb gondolat, hogy olyan erős hatású éneket hallott, amit ők még nem. És ha így van, Ysdeneri reméli, hogy nem is fognak ilyet hallani. Visszafordul a terasz felé és megteszi az első lépést. Odakint persze a rózsabokrokat nézi meg először. Közelebb is megy hozzájuk és ekkor mintha elszabadulna a pokol. Kirobbannak az ablaküvegek és szél kezd fújni. Ysdeneri ösztönösen a földre kuporodik, amilyen gyorsan csak tud. Várja a szilánkok földre pottyanásának hangját, de az elmarad. Mikor felnéz, akkor látja, hogy körülöttük lebegnek a szilánkok a levegőben. Lebegnek, forognak, köröznek a levegőben az örökösnek kinevezett, a gonoszság pecsétjét hordozó trió körül, akár a madarak egy elejteni kívánt mezei nyúl fölött. Tudja, hogy ilyen szilánkokkal szemben nincs esélye. Ha ezeket valaki kénye-kedve szerint irányítja, akkor ízekre szedheti velük bármelyiküket. Fejét visszadugja a térdei közé és onnan kezd beszélni remegve, de hangosan, hogy a szelet túlkiabálja:*
- Mit akarsz? Mondd meg, hogy mit akarsz tőlünk?
*Felelet nem érkezik, de egy kis idő után az üvegdarabok elrepülnek és mint a vadra lecsapó ragadozók, befúródnak a rózsák közé. A hangra az elf lány felkapja a fejét. Látja, hogy elmúlta veszély, így feláll. Megnézi, hogy a többiek jól vannak-e. Ha valaki megsérült, akkor megpróbál neki segíteni. Ha mindenki jól van, csak akkor megy oda a bokrokhoz. Közben így szól:*
- Mintha feldühítettük volna...
*Látja, hogy néhány helyen hiányoznak a virágok. Onnan vágta ki valaki a halált hozó fehér terméseket. Sokat segített volna nekik, ha valaki megmondja, kitől kapta a virágot. De akik megmondhatták volna, azok mind túl korán haltak meg. Az elf lány erősen gondolkodik, hogy hogyan és miért történt ez. A rózsák a legszebb virágok a számára. A vörös, a sárga, a fehér, de még a fekete rózsa is gyönyörű. Ahogy ezek is itt a teraszon. Nehéz szakma ezeket a virágokat úgy gondozni, hogy ilyen hibátlan szépségűek legyenek. Mintha a házban lakó kihalt családot a kertész nem követte volna, hanem a mai napig dolgozna. Lehet, hogy ha végre megszüntetik az átkot, akkor egy szempillantás alatt a pusztulásba vész ez az egész csodálatos kert is? Pedig kár lenne érte.
Megnézi azt a helyet is, amit a szilánkok választottak. Szabályos kört ad ki a becsapódásuk helye.*
"Talán itt ásták volna el a gyermeket? Újabb gonosz tréfa lett volna, hogy a kertész égen-földön keresi a lányát, de ő valójában ott van eltemetve, ahol apja nap mint nap keményen dolgozik?"
*Az elf lány a többiekre néz és most már elmúlt a rémület. A szemeiben már csak kíváncsiság és zavartság látszik. Pislog és várja, hogy valakinek van-e ötlete, de ő is előáll azzal, ami az eszébe jutott. Kissé tanácstaland, de már nem ijedt hangon mondja:*
- Azt hiszem, ez egy újabb jel. Egy újabb feladvány ebben a gonosz rejtvényben. Nézzük meg, mi van itt!
*Ha a felszínen nem lát semmi különöset a szilánkok által kirajzolt körben, akkor kardjával elkezdi megmozgatni a földet. Először csak kapargatja, aztán mind mélyebbre döf, hátha beleütközik valamibe a díszes fegyver. Közben arra gondol, hogy milyen remek kikapcsolódás lehetett egy ilyen gyönyörű rózsaültetvény mellett üldögélni abban a hintaszékben, amit mára belepett a pókháló.*
"De ha tudták, hogy itt egy halott van elásva, akit ők öltek meg, akkor hogy tudtak itt vagy bárhol máshol egyáltalán pihenni? Miféle emberek lehettek ezek?"
*Az elf lány még többet akar megtudni. Eltökéli magában, hogy a könyvek között még jobban körül fog nézni, ha itt végeztek.*