*Wraeco megragadja a felé nyújtott kardot, másik kezével pedig elkapja Elhia csuklóját, s a porfelhő keletkezte után - megkerülve a fuldokló tömeget - futni kezdenek a lánnyal.*
- Gyere, kedvesem, siessünk!
*biztatja a lányt, s még gyorsít tempóján. A kövekkel kirakott folyosó egyre emelkedik, ahogy halad Wraeco és Elhia előre. Nincs idejük hátranézni, hogy megbizonyosodjanak róla, Dayemék épségben követik-e őket. Az elf erősen szorítja Elhia kezét, s a világért sem engedné el őt most. Elméjében egyetlen dolog jár most: épségben kivinni Elhiát. Hirtelen jobb kanyar, Wraeco gyorsan ránt is egyet társa törékeny testén, hogy az bele ne szaladjon a kőfalba. Nem gondolkodik, nem néz hátra, csak egyenesen szalad a szabadság felé azzal a lánnyal, aki számára minden kincsnél többet ér. Meglepő módon semmifajta akadályba nem ütköznek: a Dayem által leomlasztott áldozat-kapu volt az utolsó olyan szerkezet, amely maradásra bírta volna a menekülő párost. Wraeco kezd elfáradni ("Milyen mélyre hoztak le bennünket?"), a kimerült teremtést is biztosan megviseli a nagy sebesség, a hirtelen fordulások, s az emelkedő út. Bal, jobb, bal megint bal: szerencséjükre nincs egy elágazás sem, ahol dönteniük kéne, merre tovább. A fáklyák egyre sűrűsödnek, bár csak egy elmosódó csíkot látnak belőle az életükért szaladók. A levegő kezd szárazabb lenni: közelednek a felszínhez. Egy pillanatra megáll Wraeco. A folyosó vége jobbra kanyarodik el, amelynek vége felől természetes fény szűrődik be. Az elf rápillant kedvesére, s megijedve veszi észre, hogy Elhia teljesen el van sápadva, s alig áll a lábán. Eldobja a kardot, s sebtében felnyalábolja az ájulás szélén álló leányt.*
- Mindjárt kint vagyunk, tarts ki!
*suttogja Wraeco, s befordul a folyosón. "Különös, nem emlékszem, hogy itt jöttünk volna be. Ez biztosan egy másik kijárat." Egy falépcső helyezkedik el velük szemben, tetején pedig egy korhadozó faajtó áll kissé csálén. Félve attól, hogy elejti a drága kis Elhiát, óvatosan lépked föl a két tucat lépcsőfokon, majd egy határozott rúgással kiszakítja helyéről a deszkákból összeillesztett ajtót.*
*A nap perzselő sugarainak még sosem örült ennyire Wraeco. A homályban derengő alagútrendszer után kicsit szúrja a szemét az égitest vakító fénye. Pislog néhányat, s körbenéz. Egy elhagyatott kertben vannak: mindenhol gazok, s gondozatlan cserjék burjánzanak. Nem messze tőlük egy kis kitaposott földút sejteti a kijárat hollétét.*
- Az épület mögött vagyunk, tarts ki!
*közli az elf, majd elindul az úton, karjaiban az ájuldozó tüneménnyel.
Alighogy lép kettőt, két személy jelenik meg előttük a semmiből. Wraeco gyorsan végigméri őket: egyikük csuhát visel, s elől összefonja karjait - ő biztosan egy pap. A másik egy nagy darab, izmos férfi lenge öltözetben, aki amint észreveszi őket, elkezd feléjük rohanni. Wraeco ledobja a földre Elhiát, s ösztönösen előkap három dobócsillagot szíjáról, majd gondolkodás nélkül hústorony támadója felé hajítja a kis éles fémtárgyakat. Wraeco mindig is rosszul célzott és ez most sincs másképp: a három hajítóeszközből kettő elsuhan a felé futó férfi jobb karja mellett, a harmadik azonban mélyen a támadó szívébe fúródik kegyetlen pontossággal. Kidülledt szempár, rémült tekintet, s a nagydarab férfi holtan esik össze Wraeco lábai előtt.
"Hát megtettem. Gyilkos lettem." - hatol be az elf elméjébe a fagyos gondolat. Kisfiús ártatlansága elhagyja lelkét, melyet jéghidegnek, nem eviláginak érzékel. Bűntudatot egyelőre nem érez, egyetlen egy fő gondolat kering fejében szüntelen: "Elhiát minél messzebb kell vinnem innen".*
- Thempestas!
*töri meg a szőrnyű tett utáni csendet a pap, kinek vékony termetéhez különösen magas hang társul. "Egy női pap... ritka, mint az opál főnix."*
- Hatalmas, s dicső urunk, odaadó vezetőnk... *kezd bele szónoklatába a papnő, de Wraeco belé fojtja a szót:*
- Nem vagyok kíváncsi a mondandójára, hölgyem. Tudom, a méltóságos úr majd utánunk ered: állok elébe.
*mondja szenvtelenül, majd felsegíti Elhiát a földről. A papnő sértetten megfordul, s méltóságteljesen behatol a gazos kert sűrűjébe.*
- Vége van, szabadok vagyunk.
*suttogja a lány szemébe nézve az elf, majd átöleli a karcsú testet. Így, a szabadság küszöbén jobban esik a lány érintése, jobban megnyugtatja az Elhia testéből áradó melegség, szemeiből sugárzó gyermeki őszinteség. Átkarolva félvér kedvesét tovább sétálnak a kert végéig, ahol egy kovácsolt vas kapun túljutva a Szegénynegyed határán találják magukat.*
A hozzászólás írója (Wraeco Thempestas) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2012.03.26 23:51:15