Külső területek - Ingoványos vidék
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
<< Előző oldal - Mostani oldal: 85 (1681. - 1700. üzenet) - Első olvasatlan beíráshoz >>Oldal váltása: - Következő oldal >>
1700. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2021-11-26 00:01:34
Üzenet elküldve: 2021-11-26 00:01:34
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 257
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 257
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Utolsó lehelet//
//Elveszve az időben...//
//Krestvir, Laor, Carsaadi, Frandr, Quantall//
* A szeretet ami Ririben van óriási, talán azért is, mert sok mindent megélt már. Akkor is ha nem látszik rajta, törékeny kis testén, gyermekded, kerek pofiján. A férfit átöleli, közben ő is elpityeredik, mert ki ne pityeredne ennyire borzalmas kilátások közepette. Alyoért aggódik nagyon, félti a nőt.
Frandr féltérdre ereszkedve épp ideális átkarolásra és míg Laor oda nem ér Riri nem is engedi el. Utána lép el, megtörölve amúgy is mocskos pofikáját. Hüppög egyet aztán rámosolyog a harcosra jelezve, hogy minden rendben.
Ezután hallatszódik a hang, ami egyszerre rémisztő mert nincs test hozzá és kellemes, hiszen ismerősen cseng. Végül megjelenik az apó.
Bezáródott az átjáró. Vége. Alig tudja elhinni a tündér. Összevonja szemöldökét, hiszen mintha évek óta tartana ez az egész. Quantallra ekkor pillant, aztán máris elfogja a lelkiismeret, hogy nem segített neki, ajkába harap de csak ácsorog, jobb kezekbe van a bácsikánál.
Krestvir millió meg egy kérdést tesz fel, Laor inkább a keserűségnek ad hangot. Végül felteszi a mindent eldöntő kérdést, amire a tündér is kíváncsian várja a választ. *
//Elveszve az időben...//
//Krestvir, Laor, Carsaadi, Frandr, Quantall//
* A szeretet ami Ririben van óriási, talán azért is, mert sok mindent megélt már. Akkor is ha nem látszik rajta, törékeny kis testén, gyermekded, kerek pofiján. A férfit átöleli, közben ő is elpityeredik, mert ki ne pityeredne ennyire borzalmas kilátások közepette. Alyoért aggódik nagyon, félti a nőt.
Frandr féltérdre ereszkedve épp ideális átkarolásra és míg Laor oda nem ér Riri nem is engedi el. Utána lép el, megtörölve amúgy is mocskos pofikáját. Hüppög egyet aztán rámosolyog a harcosra jelezve, hogy minden rendben.
Ezután hallatszódik a hang, ami egyszerre rémisztő mert nincs test hozzá és kellemes, hiszen ismerősen cseng. Végül megjelenik az apó.
Bezáródott az átjáró. Vége. Alig tudja elhinni a tündér. Összevonja szemöldökét, hiszen mintha évek óta tartana ez az egész. Quantallra ekkor pillant, aztán máris elfogja a lelkiismeret, hogy nem segített neki, ajkába harap de csak ácsorog, jobb kezekbe van a bácsikánál.
Krestvir millió meg egy kérdést tesz fel, Laor inkább a keserűségnek ad hangot. Végül felteszi a mindent eldöntő kérdést, amire a tündér is kíváncsian várja a választ. *
1699. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2021-11-25 14:50:38
Üzenet elküldve: 2021-11-25 14:50:38
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 805
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 805
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Utolsó lehelet//
//Elveszve az időben...//
//Alyo//
*Kinyitja a szemeit. Kába. Érzi maga alatt az asztalt, de minden olyan zavaros. Elméje egyszerre van tele mindennel és semmivel. Ködös emlékek váltják egymást, ízek a szájában, szagok, benyomások, de még sincs ott semmi, nem tudná megmondani, hogy miért van itt, meg, hogy egyáltalán hol van? Ahogy végignéz magán, semmi olyat nem talál magán, ami fogódzót adna a kérdéseire. A kezeire nézve ugyanis nem talál semmi különöst, vagy olyat, ami eddig ne így lett volna, a rámeredő szempárban sem talál semmi furcsát, vagy idegent, csak éppen az a sok megválaszolatlan kérdés... Különben is zsong a feje a sok kérdéstől. A parancs pedig elhangzik, ő pedig engedelmeskedik neki, felül előbb, majd immáron a csuklyás előtt áll. Atyja előtt. Karjait széttárva lassan fordul körbe, a parancs úgy szólt ugyanis, hogy mutassa magát, hát ő mutatja.*
- Atyám, megengeded, hogy kérdezzek tőled?
*Hangzik az alázatos kérdés, amit akkor tesz fel, mikor már megtette a teljes fordulatot maga körül, fejét leszegi, kezeit összekulcsolja maga előtt. Alázatos. Pont olyan, amilyennek a leánynak kell lennie atyjával. Ha pedig a válasz beleegyező, akkor felteszi azt a kérdést, ami mind közül a legjobban izgatja, és amin kívül tulajdonképpen a többi lényegtelen is.*
- Mi a nevem?
*Rosszul érzi magát attól, hogy nem tudja és attól is, hogy meg kell kérdeznie. Mi van, ha ezzel csalódást okoz?! Nagyon nem akar csalódást okozni, bizonyára büntetést kapna, önmagától mindenképpen.*
A hozzászólás írója (Alyosra Radogen) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2021.11.25 14:51:28
//Elveszve az időben...//
//Alyo//
*Kinyitja a szemeit. Kába. Érzi maga alatt az asztalt, de minden olyan zavaros. Elméje egyszerre van tele mindennel és semmivel. Ködös emlékek váltják egymást, ízek a szájában, szagok, benyomások, de még sincs ott semmi, nem tudná megmondani, hogy miért van itt, meg, hogy egyáltalán hol van? Ahogy végignéz magán, semmi olyat nem talál magán, ami fogódzót adna a kérdéseire. A kezeire nézve ugyanis nem talál semmi különöst, vagy olyat, ami eddig ne így lett volna, a rámeredő szempárban sem talál semmi furcsát, vagy idegent, csak éppen az a sok megválaszolatlan kérdés... Különben is zsong a feje a sok kérdéstől. A parancs pedig elhangzik, ő pedig engedelmeskedik neki, felül előbb, majd immáron a csuklyás előtt áll. Atyja előtt. Karjait széttárva lassan fordul körbe, a parancs úgy szólt ugyanis, hogy mutassa magát, hát ő mutatja.*
- Atyám, megengeded, hogy kérdezzek tőled?
*Hangzik az alázatos kérdés, amit akkor tesz fel, mikor már megtette a teljes fordulatot maga körül, fejét leszegi, kezeit összekulcsolja maga előtt. Alázatos. Pont olyan, amilyennek a leánynak kell lennie atyjával. Ha pedig a válasz beleegyező, akkor felteszi azt a kérdést, ami mind közül a legjobban izgatja, és amin kívül tulajdonképpen a többi lényegtelen is.*
- Mi a nevem?
*Rosszul érzi magát attól, hogy nem tudja és attól is, hogy meg kell kérdeznie. Mi van, ha ezzel csalódást okoz?! Nagyon nem akar csalódást okozni, bizonyára büntetést kapna, önmagától mindenképpen.*
A hozzászólás írója (Alyosra Radogen) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2021.11.25 14:51:28
1698. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2021-11-22 18:48:50
Üzenet elküldve: 2021-11-22 18:48:50
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1066
OOC üzenetek: 34
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1066
OOC üzenetek: 34
Játékstílus: Vakmerő
//Utolsó lehelet//
//Elveszve az időben...//
//Krestvir, Laor, Carsaadi, Frandr, Quantall//
*Látott már olyat nem egyszer, hogy harcedzett, tulajdonképpen semmitől sem visszarettenő férfiak a legváratlanabb pillanatban tudnak összeomlani, de Frandr kiborulására most mégsem számított. Ez lehet az egyik ok, amiért türelmetlenül reagál rá. Ha belegondolna arra jutna, hogy jobb is, hogy csak most történt ez és nem akkor, amikor a sötételffel és a félvérrel járt... az istenek tudják, hogy hol. Nem lehet tudni, hogy miként kezelné a helyzetet, mert jön Riri és Laor szinte tátott szájjal figyeli a jelenetet. Nagyon valószínű, hogy üvölthetett volna parancsokat, üthette volna nagydarab harcost, semmit sem ért volna el vele. Most pedig jön ez az apró, törékeny tündérlány és egy szó nélkül, csupán olyan együttérzéssel közeledik Frandr felé, hogy az talán minden jelenlévőnek gyakorlatilag kézzel fogható, meg tudja nyugtatni. Olyan gyorsan, hogy Laor csak arra eszmél, hogy Frandr tekintete már tiszta és a biccentésre bólint egyet. Aztán közelebb lép, karját nyújtja a furcsa páros felé, hogy felsegíthesse őket.*
- Hm? *fordul meg Quantall kérdésére, körülnéz, végül megvonja a vállát* Persze. Nem sietünk.
*Nem mintha nem tartana attól, hogy valami kellemetlen jöhet még. Egyszerűen csak arról van szó, hogy bizonyos letargia őt is környékezi és talán jobb kicsit összerakni a mélységit, mint sérülten szenvedni vele keresztül az ingoványon. Kérdőn néz Krestvirre, akiről már azt hiszi, hogy nincs olyan mágiaforma amiben ne lenne jártas, de egy új hang csendül fel mögöttük. Talán el lehet nézni Laornak, hogy nem ismeri fel a hangot, így ahogy megpördül, azzal a lendülettel kardot is ránt. Szemtől szemben már ismerős az öreg, fejével int is, hogy segítsen a kormoson, nézi ahogy a sárült karral bajlódik, hallgatja a dicsérő, együttérző szavakat, de a kard csak nem akar visszacsúszni hüvelyébe. Igazság szerint nem sok választja el attól, hogy elválassza az öreg fejét a testétől. Vagy legalábbis megpróbálja.*
- Sajnálod? *köpi a szót és a következő mondatban az első szón van nagyon nagy hangsúly* Én sajnálom.
*Tart egy kis szünetet, bántó csattanással löki vissza a kardot a helyére.*
- Hadd találjam ki: megmentettük a világot. *nem is akarja palástolni a gúnyt* Csak abban nem vagyok biztos, hogy megért-e ennyit.
*Vesz egy nagy levegőt, elnéz a semmibe mintha Alyot keresné valahol, akárhol is legyen. Aztán visszafordul az öreghez.*
- Mivel mindent tudsz, biztos vagyok benne, hogy erre a kérdésre is meg tudsz felelni. Meghalt?
*A kérdés szinte kijelentés, mintha ezt a választ fogadná el könnyebben. Mert ha Alyo életben van valami démoni, istenektől elhagyott helyen, akkor követelni fogja, hogy holmi hókuszpókuszokkal nyisson oda átjárót az Ahorius nevezetű és megpróbálhassa visszahozni.*
//Elveszve az időben...//
//Krestvir, Laor, Carsaadi, Frandr, Quantall//
*Látott már olyat nem egyszer, hogy harcedzett, tulajdonképpen semmitől sem visszarettenő férfiak a legváratlanabb pillanatban tudnak összeomlani, de Frandr kiborulására most mégsem számított. Ez lehet az egyik ok, amiért türelmetlenül reagál rá. Ha belegondolna arra jutna, hogy jobb is, hogy csak most történt ez és nem akkor, amikor a sötételffel és a félvérrel járt... az istenek tudják, hogy hol. Nem lehet tudni, hogy miként kezelné a helyzetet, mert jön Riri és Laor szinte tátott szájjal figyeli a jelenetet. Nagyon valószínű, hogy üvölthetett volna parancsokat, üthette volna nagydarab harcost, semmit sem ért volna el vele. Most pedig jön ez az apró, törékeny tündérlány és egy szó nélkül, csupán olyan együttérzéssel közeledik Frandr felé, hogy az talán minden jelenlévőnek gyakorlatilag kézzel fogható, meg tudja nyugtatni. Olyan gyorsan, hogy Laor csak arra eszmél, hogy Frandr tekintete már tiszta és a biccentésre bólint egyet. Aztán közelebb lép, karját nyújtja a furcsa páros felé, hogy felsegíthesse őket.*
- Hm? *fordul meg Quantall kérdésére, körülnéz, végül megvonja a vállát* Persze. Nem sietünk.
*Nem mintha nem tartana attól, hogy valami kellemetlen jöhet még. Egyszerűen csak arról van szó, hogy bizonyos letargia őt is környékezi és talán jobb kicsit összerakni a mélységit, mint sérülten szenvedni vele keresztül az ingoványon. Kérdőn néz Krestvirre, akiről már azt hiszi, hogy nincs olyan mágiaforma amiben ne lenne jártas, de egy új hang csendül fel mögöttük. Talán el lehet nézni Laornak, hogy nem ismeri fel a hangot, így ahogy megpördül, azzal a lendülettel kardot is ránt. Szemtől szemben már ismerős az öreg, fejével int is, hogy segítsen a kormoson, nézi ahogy a sárült karral bajlódik, hallgatja a dicsérő, együttérző szavakat, de a kard csak nem akar visszacsúszni hüvelyébe. Igazság szerint nem sok választja el attól, hogy elválassza az öreg fejét a testétől. Vagy legalábbis megpróbálja.*
- Sajnálod? *köpi a szót és a következő mondatban az első szón van nagyon nagy hangsúly* Én sajnálom.
*Tart egy kis szünetet, bántó csattanással löki vissza a kardot a helyére.*
- Hadd találjam ki: megmentettük a világot. *nem is akarja palástolni a gúnyt* Csak abban nem vagyok biztos, hogy megért-e ennyit.
*Vesz egy nagy levegőt, elnéz a semmibe mintha Alyot keresné valahol, akárhol is legyen. Aztán visszafordul az öreghez.*
- Mivel mindent tudsz, biztos vagyok benne, hogy erre a kérdésre is meg tudsz felelni. Meghalt?
*A kérdés szinte kijelentés, mintha ezt a választ fogadná el könnyebben. Mert ha Alyo életben van valami démoni, istenektől elhagyott helyen, akkor követelni fogja, hogy holmi hókuszpókuszokkal nyisson oda átjárót az Ahorius nevezetű és megpróbálhassa visszahozni.*
1697. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2021-11-22 16:38:42
Üzenet elküldve: 2021-11-22 16:38:42
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 995
OOC üzenetek: 49
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 995
OOC üzenetek: 49
Játékstílus: Vakmerő
//Utolsó lehelet//
//Elveszve az időben...//
//Krestvir, Laor, Carsaadi, Frandr, Quantall//
*Az ő értelmezése szerint nem kap választ a Frandr-al kapcsolatos kérdésére, mert Quantall ugyan mond valamit, de azt nem tudja hogyan összekötni a harcos furcsa viselkedésével. Fáradt? A mocsár játéka? Akkor most sír, vagy nevet? Bár ahogy hallgatja, egyre inkább nevetésnek tűnik, de annyira nem illik a helyzetbe, hogy nehezen hiszi, hogy tényleg erről volna szó. Talán mégis inkább zokogás az...
Erre utal az is, ahogy a többiek fordulnak a harcos felé. Laor mintha a lélekjelenléte összeszedésére biztatná, Carsaadi pedig... átöleli. Amit vigasztaló szándékúnak vél. Tehát Frandr biztosan zokog és szomorú.
Ami ugyanakkor azt is jelenti, hogy erre oka van. De Krestvir nem akarja még ezt elfogadni, s ahogy hallja, Laor sem. Míg a férfi Frandrból igyekezne még részleteket kiszedni, ő ugyanezért Quantallhoz fordul. De hiába tartja benne a lelket Laor elszántsága, Frandr hézagos szavai és a vándormágus válasza is arra utalnak, hogy nincs remény.
Krestvirnek hirtelen nehéz lesz a légzés. Meg is görnyed kissé és szorosan átöleli magát.
Mielőtt azonban elragadhatná a gyász, a mélységi kérdése kizökkenti, aztán pedig Ahroius érkezése is.
Meglepetten fordul felé, de kérdései bennragadnak, csak nézi, ahogy az öreg feléjük sétál és kezelésbe veszi Quantall karját.
Majd míg a férfi összegzését emészti, végignéz társain, s megremeg az arca, de még a könnye is kibuggyan, főleg ahogy az ölelkező Frandrt és a síró tündért nézi. Nem hozta vissza mindannyiukat, valaki már soha nem tér vissza közéjük!
Ám ezt a félelmetesen végleges és fájó gondolatot visszanyomja, mert úgy találja, nem engedheti meg magának, hogy cserben hagyja a többieket is.*
- Szüksége van még valakinek gyógyításra? - *Kérdi hangosan, de levegőtlenül. A víz gyógyító mágiája a birtokában van, talán valakin segíthet vele. Ha akad jelentkező, akkor így is fog tenni.
Majd mikor Ahroius végzett Quantall karjának helyrerakásával, s ismét hozzájuk szól, akkor igyekszik már a kérdéseit is összeszedni.*
- Mi maradt ott? Már teljesen biztonságos ott áthaladni? Vagyis... mint az ingovány bármely részén? - *Javítja magát, mert az ingovány magában is rejthet veszélyeket.*
- Biztos benne, hogy... - *Kérdezne még hirtelen, mert nem bírja megállni, de végül a kérdést sem befejezni. Száját összeszorítva a sírással küzd, mert azt akarta kérdezni, hogy az öreg biztos-e benne, hogy Alyo meghalt, de végül ő is érzi, hogy ez egy értelmetlen kérdés. Ha lezuhant, azt aligha élhette túl, s még ha túlélte is... Ha a szakadás bezárult, onnan már nincs út se ki, se be.*
- De miért? Hogyan? - *Préseli ki magából még e két kérdést, ismét Quantallhoz fordulva. Talán nem helyénvaló, vagy lényeges, de tudni szeretné, hogy pontosan mi történt. Mintha az elképzelése könnyebbé tenné az elfogadását...
Meglehet, itt most az öreget kellene még faggatnia és a küldetéssel magával foglalkozhatna tovább, ám leragad ennél a fájó ténynél.
Kilencedik is csöndben van most, nem tesz semmi megjegyzést. Még fülei is szomorúan konyulnak le szájsarkaival együtt, s fejével, törzsével Krestvir fejének dől, apró kezével a lány sárban ázott haját simogatva.*
//Elveszve az időben...//
//Krestvir, Laor, Carsaadi, Frandr, Quantall//
*Az ő értelmezése szerint nem kap választ a Frandr-al kapcsolatos kérdésére, mert Quantall ugyan mond valamit, de azt nem tudja hogyan összekötni a harcos furcsa viselkedésével. Fáradt? A mocsár játéka? Akkor most sír, vagy nevet? Bár ahogy hallgatja, egyre inkább nevetésnek tűnik, de annyira nem illik a helyzetbe, hogy nehezen hiszi, hogy tényleg erről volna szó. Talán mégis inkább zokogás az...
Erre utal az is, ahogy a többiek fordulnak a harcos felé. Laor mintha a lélekjelenléte összeszedésére biztatná, Carsaadi pedig... átöleli. Amit vigasztaló szándékúnak vél. Tehát Frandr biztosan zokog és szomorú.
Ami ugyanakkor azt is jelenti, hogy erre oka van. De Krestvir nem akarja még ezt elfogadni, s ahogy hallja, Laor sem. Míg a férfi Frandrból igyekezne még részleteket kiszedni, ő ugyanezért Quantallhoz fordul. De hiába tartja benne a lelket Laor elszántsága, Frandr hézagos szavai és a vándormágus válasza is arra utalnak, hogy nincs remény.
Krestvirnek hirtelen nehéz lesz a légzés. Meg is görnyed kissé és szorosan átöleli magát.
Mielőtt azonban elragadhatná a gyász, a mélységi kérdése kizökkenti, aztán pedig Ahroius érkezése is.
Meglepetten fordul felé, de kérdései bennragadnak, csak nézi, ahogy az öreg feléjük sétál és kezelésbe veszi Quantall karját.
Majd míg a férfi összegzését emészti, végignéz társain, s megremeg az arca, de még a könnye is kibuggyan, főleg ahogy az ölelkező Frandrt és a síró tündért nézi. Nem hozta vissza mindannyiukat, valaki már soha nem tér vissza közéjük!
Ám ezt a félelmetesen végleges és fájó gondolatot visszanyomja, mert úgy találja, nem engedheti meg magának, hogy cserben hagyja a többieket is.*
- Szüksége van még valakinek gyógyításra? - *Kérdi hangosan, de levegőtlenül. A víz gyógyító mágiája a birtokában van, talán valakin segíthet vele. Ha akad jelentkező, akkor így is fog tenni.
Majd mikor Ahroius végzett Quantall karjának helyrerakásával, s ismét hozzájuk szól, akkor igyekszik már a kérdéseit is összeszedni.*
- Mi maradt ott? Már teljesen biztonságos ott áthaladni? Vagyis... mint az ingovány bármely részén? - *Javítja magát, mert az ingovány magában is rejthet veszélyeket.*
- Biztos benne, hogy... - *Kérdezne még hirtelen, mert nem bírja megállni, de végül a kérdést sem befejezni. Száját összeszorítva a sírással küzd, mert azt akarta kérdezni, hogy az öreg biztos-e benne, hogy Alyo meghalt, de végül ő is érzi, hogy ez egy értelmetlen kérdés. Ha lezuhant, azt aligha élhette túl, s még ha túlélte is... Ha a szakadás bezárult, onnan már nincs út se ki, se be.*
- De miért? Hogyan? - *Préseli ki magából még e két kérdést, ismét Quantallhoz fordulva. Talán nem helyénvaló, vagy lényeges, de tudni szeretné, hogy pontosan mi történt. Mintha az elképzelése könnyebbé tenné az elfogadását...
Meglehet, itt most az öreget kellene még faggatnia és a küldetéssel magával foglalkozhatna tovább, ám leragad ennél a fájó ténynél.
Kilencedik is csöndben van most, nem tesz semmi megjegyzést. Még fülei is szomorúan konyulnak le szájsarkaival együtt, s fejével, törzsével Krestvir fejének dől, apró kezével a lány sárban ázott haját simogatva.*
1696. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2021-11-22 11:58:51
Üzenet elküldve: 2021-11-22 11:58:51
ÚJ
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 575
OOC üzenetek: 10
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 575
OOC üzenetek: 10
Játékstílus: Szelíd
//Utolsó lehelet//
//Elveszve az időben...//
//Krestvir, Laor, Carsaadi, Frandr, Quantall//
*Kérdések és válaszok hangzanak el, amelyekről senki sem tudja, hogy megállják-e a helyüket. Mind ott voltak, mind megtapasztalták a kettős világot, de ennek ellenére sem lehetnek tisztában azok szabályaival és körülményeivel.
Frandr megnyugodni látszik, de legalábbis a sírást és nevetést abbahagyja, amit a kis tündér folytat, akiből úgy tűnik, most tör fel a felgyülemlett feszültség és fájdalom. Alyo életbenmaradási esélyeit latolgatják, Quantall pihenést javasolna, érthetően, ő van a legrosszabb bőrben a csapatból.*
- Nem mehettek vissza. *Szólal meg egy hang mögülük. Ismerik a hangot, hallották már korábban is, akkor, amikor elindultak kalandjukra. Az öreg apó az, Ahroius, aki vendégül látta a csapatot az indulás előtt, akitől az információkat is kapták.*
- Az átjáró bezárult, a küldetés sikerrel járt. *Teszi hozzá, de a szeme szomorú, mintha átérezné, mit vesztett el a csapat.
Az apó elindul Quantall felé és megáll mellette, ahol leült.*
- Hadd segítsek, barátom. *Mondja szelíden, majd ha a mélységi engedi, ujjaival megvizsgálja a vállát-karját. Halkan hümmög, majd karjával kitámasztja Quantall vállát a hóna alatt, a másik kezével pedig megrántja lefelé a csuklójánál. Egy messzehangzó kattanás és a sötételf válla egy nyilalló fájdalommal visszakerül a helyére. Most már nem fáj, bár kissé lüktet, de jól tudja mozgatni.
Az apó ezután a csapat felé lép, hogy mindenkin végignézzen.*
- Gratulálok nektek, bezártátok az átjárót, most már nincs semmi, ami itt átjöhetne. Sajnálom a társatokat. *A hangja is szomorú, de amíg valósággá nem vált, addig is tisztában voltak a lehetőséggel, hogy esetleg nem mind térnek vissza. Persze ez egyáltalán nem segít most, a fájdalom és a hiány ugyanúgy mardos mindenkit.*
//Alyo//
- Csodás. Valóban csodás. *Mormog a csuhás alak, idegen zöngékkel terhes hangjában mintha elismerés bújna meg. Ha Alyo kinyitja a szemét, akkor a csuklya mögött hömpölygő sötétségbe nézhet, amelyben a két kéken izzó szempár épp őt fürkészi. Már nincsenek rajta a láncok, de még az asztalon fekszik a laborszerű helyiségben. Ha felemeli a karjait, kezeit, akkor láthatja, hogy a bőre pikkelyes, a színe pedig mintha folyamatosan változna, hullámzóan. A saját szemét nem látja, de azok most már vérvörösek. De ez mintha mindig is így lett volna.*
- Kelj fel, leányom. *Szólal meg újra a hang és a csuklyás hátralép.
Alyo sok mindenre nem emlékszik abból, hogyan került oda, ahol épp most van. Az emlékei között csak feketeséget, kínt és szenvedést talál. Olykor felvillan benne valami, egy kép egy szökőkútról, egy erődről egy hegyen, sokszáz démoni harcos között vívott csatáról, ahol fura, csápos kezében sosem látott fegyvert forgat, fekete égről. De minden olyan zavaros és idegen, hogy megfájdul tőle a feje.*
- Gyere, mutasd meg magad Apádnak. *Fordul felé újra a csuhás, kéken izzó tekintetét felé fordítva. A félvérnek mindez teljesen természetes, ott áll előtte az Apa és ő a lánya. Az élete pedig a szolgálat.*
A hozzászólás írója (Mesélő) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2021.11.22 12:00:31
//Elveszve az időben...//
//Krestvir, Laor, Carsaadi, Frandr, Quantall//
*Kérdések és válaszok hangzanak el, amelyekről senki sem tudja, hogy megállják-e a helyüket. Mind ott voltak, mind megtapasztalták a kettős világot, de ennek ellenére sem lehetnek tisztában azok szabályaival és körülményeivel.
Frandr megnyugodni látszik, de legalábbis a sírást és nevetést abbahagyja, amit a kis tündér folytat, akiből úgy tűnik, most tör fel a felgyülemlett feszültség és fájdalom. Alyo életbenmaradási esélyeit latolgatják, Quantall pihenést javasolna, érthetően, ő van a legrosszabb bőrben a csapatból.*
- Nem mehettek vissza. *Szólal meg egy hang mögülük. Ismerik a hangot, hallották már korábban is, akkor, amikor elindultak kalandjukra. Az öreg apó az, Ahroius, aki vendégül látta a csapatot az indulás előtt, akitől az információkat is kapták.*
- Az átjáró bezárult, a küldetés sikerrel járt. *Teszi hozzá, de a szeme szomorú, mintha átérezné, mit vesztett el a csapat.
Az apó elindul Quantall felé és megáll mellette, ahol leült.*
- Hadd segítsek, barátom. *Mondja szelíden, majd ha a mélységi engedi, ujjaival megvizsgálja a vállát-karját. Halkan hümmög, majd karjával kitámasztja Quantall vállát a hóna alatt, a másik kezével pedig megrántja lefelé a csuklójánál. Egy messzehangzó kattanás és a sötételf válla egy nyilalló fájdalommal visszakerül a helyére. Most már nem fáj, bár kissé lüktet, de jól tudja mozgatni.
Az apó ezután a csapat felé lép, hogy mindenkin végignézzen.*
- Gratulálok nektek, bezártátok az átjárót, most már nincs semmi, ami itt átjöhetne. Sajnálom a társatokat. *A hangja is szomorú, de amíg valósággá nem vált, addig is tisztában voltak a lehetőséggel, hogy esetleg nem mind térnek vissza. Persze ez egyáltalán nem segít most, a fájdalom és a hiány ugyanúgy mardos mindenkit.*
//Alyo//
- Csodás. Valóban csodás. *Mormog a csuhás alak, idegen zöngékkel terhes hangjában mintha elismerés bújna meg. Ha Alyo kinyitja a szemét, akkor a csuklya mögött hömpölygő sötétségbe nézhet, amelyben a két kéken izzó szempár épp őt fürkészi. Már nincsenek rajta a láncok, de még az asztalon fekszik a laborszerű helyiségben. Ha felemeli a karjait, kezeit, akkor láthatja, hogy a bőre pikkelyes, a színe pedig mintha folyamatosan változna, hullámzóan. A saját szemét nem látja, de azok most már vérvörösek. De ez mintha mindig is így lett volna.*
- Kelj fel, leányom. *Szólal meg újra a hang és a csuklyás hátralép.
Alyo sok mindenre nem emlékszik abból, hogyan került oda, ahol épp most van. Az emlékei között csak feketeséget, kínt és szenvedést talál. Olykor felvillan benne valami, egy kép egy szökőkútról, egy erődről egy hegyen, sokszáz démoni harcos között vívott csatáról, ahol fura, csápos kezében sosem látott fegyvert forgat, fekete égről. De minden olyan zavaros és idegen, hogy megfájdul tőle a feje.*
- Gyere, mutasd meg magad Apádnak. *Fordul felé újra a csuhás, kéken izzó tekintetét felé fordítva. A félvérnek mindez teljesen természetes, ott áll előtte az Apa és ő a lánya. Az élete pedig a szolgálat.*
A hozzászólás írója (Mesélő) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2021.11.22 12:00:31
1695. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2021-11-22 09:23:26
Üzenet elküldve: 2021-11-22 09:23:26
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 742
OOC üzenetek: 16
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 742
OOC üzenetek: 16
Játékstílus: Megfontolt
//Utolsó lehelet//
//Elveszve az időben...//
//Krestvir, Laor, Carsaadi, Frandr, Quantall, (Alyo)//
*A mágia létrejön érzi ahogy átjárja a hatalma és bár vár valami ahhoz hasonló fájdalmat mint mikor hátba lőtték és azt gyógyította, de ez most elmarad. Viszont ha nem is tűnt el, de enyhült a fájdalom. Elhúzza a száját. Ezt nem fogja ezek szerint ilyen könnyen megúszni. Krestvir magiszter kérdésére válaszol. A hangjában érződik a nem csak fizikai fáradtság. A fiú is úgy érzi mintha nem is ő beszélne, de nem akad fenn ilyesmin.*
-Fáradt. A mocsár játéka.
*Már a elején elmondta, hogy miben más a halál istenével szembeszállni. Ellene akkor győzöl ha túlélsz és ha túlélsz akkor is elvesztesz valamit. Pont erre gondolt. És a gondolatra, hogy nem is biztos, hogy ennek az egésznek volt bármi haszna a mágusnak is megremeg az alsó ajka, de kitart még. Az ostoba kérdésre a röhögő harcos adja meg a választ. Még haza se tudják vinni ami maradt az íjászból. De ha Krestvir magiszter továbbra is ránéz ő is válaszol.*
-Látták a szakadékot. Azt, nem lehet.
*Hagyja félbe a mondatot. Áll még lehajtott fejjel. Idegennek érzi magát és valahol bűnösnek is. Nem tudja mit mondjon. Végül magára néz és elszorul ismét a torka.*
-Uram!*Szólítja meg bizonytalanul a tharg harcost aki a parancsnok volna.*Pihenhetnénk még egy kicsit? Nem vagyok jól.
*És ha a másik felé fordul láthatja nemcsak, azt hogy a kormos karja nem sokat változott a varázslat ellenére se, de azt is, hogy a srác a ruháján lévő termetes már megszáradt vérfoltra mutat, ami ha belőle származik nem kell orvosnak lenni, hogy tudjuk az baj. Ha megkapja az engedélyt le is ülne és előregörnyedne. Egy kis pihenés neki mindenképp kell. Már bőven önmagához képest túlteljesített. Hiába Wylnurana kiválasztottja meg az aranypáncélos lovag, de ő is halandó és elsősorban nem is harcos volna.*
//Elveszve az időben...//
//Krestvir, Laor, Carsaadi, Frandr, Quantall, (Alyo)//
*A mágia létrejön érzi ahogy átjárja a hatalma és bár vár valami ahhoz hasonló fájdalmat mint mikor hátba lőtték és azt gyógyította, de ez most elmarad. Viszont ha nem is tűnt el, de enyhült a fájdalom. Elhúzza a száját. Ezt nem fogja ezek szerint ilyen könnyen megúszni. Krestvir magiszter kérdésére válaszol. A hangjában érződik a nem csak fizikai fáradtság. A fiú is úgy érzi mintha nem is ő beszélne, de nem akad fenn ilyesmin.*
-Fáradt. A mocsár játéka.
*Már a elején elmondta, hogy miben más a halál istenével szembeszállni. Ellene akkor győzöl ha túlélsz és ha túlélsz akkor is elvesztesz valamit. Pont erre gondolt. És a gondolatra, hogy nem is biztos, hogy ennek az egésznek volt bármi haszna a mágusnak is megremeg az alsó ajka, de kitart még. Az ostoba kérdésre a röhögő harcos adja meg a választ. Még haza se tudják vinni ami maradt az íjászból. De ha Krestvir magiszter továbbra is ránéz ő is válaszol.*
-Látták a szakadékot. Azt, nem lehet.
*Hagyja félbe a mondatot. Áll még lehajtott fejjel. Idegennek érzi magát és valahol bűnösnek is. Nem tudja mit mondjon. Végül magára néz és elszorul ismét a torka.*
-Uram!*Szólítja meg bizonytalanul a tharg harcost aki a parancsnok volna.*Pihenhetnénk még egy kicsit? Nem vagyok jól.
*És ha a másik felé fordul láthatja nemcsak, azt hogy a kormos karja nem sokat változott a varázslat ellenére se, de azt is, hogy a srác a ruháján lévő termetes már megszáradt vérfoltra mutat, ami ha belőle származik nem kell orvosnak lenni, hogy tudjuk az baj. Ha megkapja az engedélyt le is ülne és előregörnyedne. Egy kis pihenés neki mindenképp kell. Már bőven önmagához képest túlteljesített. Hiába Wylnurana kiválasztottja meg az aranypáncélos lovag, de ő is halandó és elsősorban nem is harcos volna.*
1694. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2021-11-22 00:10:04
Üzenet elküldve: 2021-11-22 00:10:04
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 355
OOC üzenetek: 40
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 355
OOC üzenetek: 40
Játékstílus: Vakmerő
//Utolsó lehelet//
//Elveszve az időben...//
//Krestvir, Laor, Carsaadi, Frandr, Quantall, (Alyo)//
*Érzi, tudja, hogy milyen könnyű lenne egyszerűen az iszapban maradni, és hagyni, hogy a többiek nélküle térjenek vissza. Távolinak, idegennek is tűnik egykori elhatározása, miszerint akármi is történik, ezt nem hagyja bekövetkezni, hiszen eljött egykori otthonából, ahol számított, ahol függtek tőle, ahol volt értelme az ilyen esküknek.
Mi jobb alkalma akadna erre, mint ez a pillanat, közvetlenül az után, hogy végre kiszabadultak abból az átkos mocsárból, "diadaluk" teljes tudtában? Az íjász, aki talán szükségtelenül, de mégis élete árán mentette meg a küldetést, míg Frandr csak nézett...*
~Sír vagy nevet?~
*Nevet, a kérdés hatására talán picivel még görcsösebben is. A sírás talán -valószínűleg- kellemesebb, kezelhetőbb és produktívabb lenne, ám helyette marad a röhögés, mellyel félő, hogy a már egyébként is fáradt tüdői nem tudják tartani a lépést.
Ezután jön Laor, a kis csapatuk vezetője, tapasztalt katonához illően kevés türelemmel az ilyesfajta összeomlások iránt. Dolga, hogy életben tartsa a csapatot, és ennek nem állhat útjába az egyik csapattag lelki állapota.*
~Szedd össze magad!~
*Visszhangozza magában Laor utasítását. Akár érzi szükségét a jelenlétének, akár nem, mégis a csapat tagja, és ez bizonyos kötelességekkel jár. Látszik is rajta az erőfeszítés, hogy erőt vegyen magán, és legalább ideiglenesen elfojtsa a nevetést, miközben nekiáll feltápászkodni... talán sikerülne is elnémulnia, ám Laor tovább beszél, és ez újabb görcsös nevésbe küldi a furcsa hajú veteránt.*
-Visszamész? Nincs hova lemászni érte, még ha valahogy túlélte is...
*Habár így, feltápászkodás közben nyer csak megerősítést számára ez a tény, belül már eddig is tudta, hogy minden, amivel megküzdöttek az utóbbi napokban, valami más helyen volt. Szakadék, démon, torony, Alyo...*
~Ők ott, mi itt.~
*Ez a nevetés már halkabb, hangja is halványabb, rekedtesebb. Bár úgy néz ki, a nevetés fölött még mindig nem nyerte vissza az irányítást, Laor parancsa mégis eljutott hozzá, és akármilyen nehéz is, teste többi részével igyekszik engedelmeskedni...
Ekkor ront be Riri a képbe, és a meglepetéstől a pusztai veterán lefagy. Felállnia még nem sikerült, fél térdre van ereszkedve, mikor a tündér odarohan hozzá, és átöleli. A nevetés azonnal abbamarad, és hajszíne kaotikus váltakozása is átadja helyét előbb egy hirtelenszőke, majd belső gondolatait követve egy sötétszürke, majdnem fekete fejszőrzetnek.*
~Szánalmas vagy.~
*Egyszerű, belső kijelentés, mely saját magának szól. Egy sokat megélt harcos, számtalan csata veteránja, ki amikor számított, mindig emelt fővel nézett szembe a kudarcaival... és egy nehéz kihívást követően, ahol egy társa részben érte is áldozta fel az életét, összeomlik, a sárban fetreng, és egy hozzá képest apró, ártatlan tündérnek kell csitítgatnia.
Ahogy feleszmél a meglepetésből, már épp gyengéden eltolná magától Ririt, mikor észreveszi, hogy az alkimista maga is sír, őt is megviselte ez a hely... és inkább óvatosan viszonozza az ölelést, talán valamennyire megfordítva kettőjük szerepeit.
Ha tekintete összetalálkozik Laoréval, csak biccent. Az üzenet egyértelmű lehet: ő úgy-ahogy összeszedte magát, Ririnek kér időt. Eszébe ötlik a férfivel lefolytatott korábbi beszélgetésük is, ahol a másik arról beszélt, hogy feladatuk távol tartani a tündért a világ borzalmaitól... úgy érzi, talán a másik sem felejtette még el ezt, és Carsaadi felé engedékenyebb lesz.*
//Elveszve az időben...//
//Krestvir, Laor, Carsaadi, Frandr, Quantall, (Alyo)//
*Érzi, tudja, hogy milyen könnyű lenne egyszerűen az iszapban maradni, és hagyni, hogy a többiek nélküle térjenek vissza. Távolinak, idegennek is tűnik egykori elhatározása, miszerint akármi is történik, ezt nem hagyja bekövetkezni, hiszen eljött egykori otthonából, ahol számított, ahol függtek tőle, ahol volt értelme az ilyen esküknek.
Mi jobb alkalma akadna erre, mint ez a pillanat, közvetlenül az után, hogy végre kiszabadultak abból az átkos mocsárból, "diadaluk" teljes tudtában? Az íjász, aki talán szükségtelenül, de mégis élete árán mentette meg a küldetést, míg Frandr csak nézett...*
~Sír vagy nevet?~
*Nevet, a kérdés hatására talán picivel még görcsösebben is. A sírás talán -valószínűleg- kellemesebb, kezelhetőbb és produktívabb lenne, ám helyette marad a röhögés, mellyel félő, hogy a már egyébként is fáradt tüdői nem tudják tartani a lépést.
Ezután jön Laor, a kis csapatuk vezetője, tapasztalt katonához illően kevés türelemmel az ilyesfajta összeomlások iránt. Dolga, hogy életben tartsa a csapatot, és ennek nem állhat útjába az egyik csapattag lelki állapota.*
~Szedd össze magad!~
*Visszhangozza magában Laor utasítását. Akár érzi szükségét a jelenlétének, akár nem, mégis a csapat tagja, és ez bizonyos kötelességekkel jár. Látszik is rajta az erőfeszítés, hogy erőt vegyen magán, és legalább ideiglenesen elfojtsa a nevetést, miközben nekiáll feltápászkodni... talán sikerülne is elnémulnia, ám Laor tovább beszél, és ez újabb görcsös nevésbe küldi a furcsa hajú veteránt.*
-Visszamész? Nincs hova lemászni érte, még ha valahogy túlélte is...
*Habár így, feltápászkodás közben nyer csak megerősítést számára ez a tény, belül már eddig is tudta, hogy minden, amivel megküzdöttek az utóbbi napokban, valami más helyen volt. Szakadék, démon, torony, Alyo...*
~Ők ott, mi itt.~
*Ez a nevetés már halkabb, hangja is halványabb, rekedtesebb. Bár úgy néz ki, a nevetés fölött még mindig nem nyerte vissza az irányítást, Laor parancsa mégis eljutott hozzá, és akármilyen nehéz is, teste többi részével igyekszik engedelmeskedni...
Ekkor ront be Riri a képbe, és a meglepetéstől a pusztai veterán lefagy. Felállnia még nem sikerült, fél térdre van ereszkedve, mikor a tündér odarohan hozzá, és átöleli. A nevetés azonnal abbamarad, és hajszíne kaotikus váltakozása is átadja helyét előbb egy hirtelenszőke, majd belső gondolatait követve egy sötétszürke, majdnem fekete fejszőrzetnek.*
~Szánalmas vagy.~
*Egyszerű, belső kijelentés, mely saját magának szól. Egy sokat megélt harcos, számtalan csata veteránja, ki amikor számított, mindig emelt fővel nézett szembe a kudarcaival... és egy nehéz kihívást követően, ahol egy társa részben érte is áldozta fel az életét, összeomlik, a sárban fetreng, és egy hozzá képest apró, ártatlan tündérnek kell csitítgatnia.
Ahogy feleszmél a meglepetésből, már épp gyengéden eltolná magától Ririt, mikor észreveszi, hogy az alkimista maga is sír, őt is megviselte ez a hely... és inkább óvatosan viszonozza az ölelést, talán valamennyire megfordítva kettőjük szerepeit.
Ha tekintete összetalálkozik Laoréval, csak biccent. Az üzenet egyértelmű lehet: ő úgy-ahogy összeszedte magát, Ririnek kér időt. Eszébe ötlik a férfivel lefolytatott korábbi beszélgetésük is, ahol a másik arról beszélt, hogy feladatuk távol tartani a tündért a világ borzalmaitól... úgy érzi, talán a másik sem felejtette még el ezt, és Carsaadi felé engedékenyebb lesz.*
1693. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2021-11-21 01:38:05
Üzenet elküldve: 2021-11-21 01:38:05
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 257
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 257
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Utolsó lehelet//
//Elveszve az időben...//
//Krestvir, Laor, Carsaadi, Frandr, Quantall, (Alyo)//
* Erre a kérdésre egy nemleges válasz mindenkit megnyugtatott volna, azonban ilyesmit nem kapnak Frandrtől. Sőt igen aggasztó reakciót érkezik. Akármilyen hangot is ad ki a férfi, bár ő se tudja, hogy nevet-e vagy sír, de egyik sem az örömtől van. A haja, a remegő teste, aztán a szó. Elkerekedik a kis tündér szeme. *
~Leugrott?~ * Ezután csak még inkább nevet a férfi, Riri pedig összerezzen.
Annyira elfoglalja Alyo kérdése, hogy fel sem merül benne a többiek épsége. A sötételf karja elég aggasztóan fest, ha látná. Ha megvizsgálná kiderülne, hogy vissza tudná tenni a helyére az elmozdult ízületet, hiszen ilyesmi dolgokat még szülői házban magáévá tett. De a varázslónő kérdése se tudatosul benne, nemhogy tekintete arrafelé tévedjen. Feltápászkodik a földről. Érzi, hogy elhomályosul tekintete és a büdös, poshadt mocsár sarába lassan apró, tiszta könnycseppek cseppennek. Aztán odarohan Frandrhoz és átkarolja, hogy simogassa és csitítgassa mint egy gyermeket, persze csak ha nem lökik el és zuhan pofára a mocsárba. Ő is zokog, igaz némán, csak a könnyei csorognak. *
//Elveszve az időben...//
//Krestvir, Laor, Carsaadi, Frandr, Quantall, (Alyo)//
* Erre a kérdésre egy nemleges válasz mindenkit megnyugtatott volna, azonban ilyesmit nem kapnak Frandrtől. Sőt igen aggasztó reakciót érkezik. Akármilyen hangot is ad ki a férfi, bár ő se tudja, hogy nevet-e vagy sír, de egyik sem az örömtől van. A haja, a remegő teste, aztán a szó. Elkerekedik a kis tündér szeme. *
~Leugrott?~ * Ezután csak még inkább nevet a férfi, Riri pedig összerezzen.
Annyira elfoglalja Alyo kérdése, hogy fel sem merül benne a többiek épsége. A sötételf karja elég aggasztóan fest, ha látná. Ha megvizsgálná kiderülne, hogy vissza tudná tenni a helyére az elmozdult ízületet, hiszen ilyesmi dolgokat még szülői házban magáévá tett. De a varázslónő kérdése se tudatosul benne, nemhogy tekintete arrafelé tévedjen. Feltápászkodik a földről. Érzi, hogy elhomályosul tekintete és a büdös, poshadt mocsár sarába lassan apró, tiszta könnycseppek cseppennek. Aztán odarohan Frandrhoz és átkarolja, hogy simogassa és csitítgassa mint egy gyermeket, persze csak ha nem lökik el és zuhan pofára a mocsárba. Ő is zokog, igaz némán, csak a könnyei csorognak. *
1692. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2021-11-16 11:18:10
Üzenet elküldve: 2021-11-16 11:18:10
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 305
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 305
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
-Gyerünk, na. *Nógatja a szekér elé fogott hátast. Már jó ideje úton vannak, de még mindig sehol nem tartanak. Hiába a sokat használt út, az Ingoványos vidék mindig tesz róla, hogy a szekér kínálta kényelem rémálommá váljék. Miközben Híjas kisebb nehézségek árán igyekszik kikerülni a süppedős részeket, ő pipára gyújtva füstöli ki magából a nehézségek okozta stresszt. Átkozza magát, amiért felkelt ma reggel a Toronyban. De nem ülhet tétlen, elvégre adóssága van... Az adósság pedig nem tréfa, pláne, ha a thargok azok, akiknek tartozik az ember. Legyen bárhogy is, az első célállomás Arthenior. Arannyá kell tenni-e ezt-azt, hogy megfizethesse, amit megkövetelnek tőle. A késésre nem is mer gondolni. Meri remélni, hogy a kecskeszakállas már annak örülni fog, hogy pénzéhez jut. A mai világban...
Jóízűen pöfékel, s mire a dohány megkeseredik, már meg is nyugtatta lelkiismeretét. Elvégre megkérik a pénzüket. Kész rablás! Igazán becsületre méltó tett részéről, hogy még így is hajlandó megfizetni őket.
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok közepette kel át a mocsárt kerülgető úton, s veszi az irányt a város felé.*
Jóízűen pöfékel, s mire a dohány megkeseredik, már meg is nyugtatta lelkiismeretét. Elvégre megkérik a pénzüket. Kész rablás! Igazán becsületre méltó tett részéről, hogy még így is hajlandó megfizetni őket.
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok közepette kel át a mocsárt kerülgető úton, s veszi az irányt a város felé.*
1691. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2021-11-12 14:55:57
Üzenet elküldve: 2021-11-12 14:55:57
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1066
OOC üzenetek: 34
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1066
OOC üzenetek: 34
Játékstílus: Vakmerő
//Utolsó lehelet//
//Elveszve az időben...//
//Krestvir, Laor, Carsaadi, Frandr, Quantall, (Alyo)//
*Szeme sarkából figyeli ahogy Quantall félrevonul, bizonyára sérült karját ápolgatni. Legalábbis elég rosszul nézi ki az a szög ahogy az oldala mellett lóg. A kormos is ért a mágiához, biztos tud rá valami ráolvasást. Laor most inkább Frandrt tünteti ki figyelmével, aki elég furcsán viselkedik. Már a válasz is talányos, és messze nem tűnik elégségesnek, de a harcos viselkedése túl azon, hogy furcsa, aggasztó is. Laornak fogalma sincs, hogy a csapat másik fele min ment keresztül, miket látott, de más sem hiányzik neki mint az, hogy Frandr elméje megbomoljon. Nem egy hely van ahol az ilyesfajta viselkedést néhány jól irányzott ökölcsapással orvosolják és Laortól sem idegen a gondolat, hogy beverje a Lanawin-szerte egyedülálló hajkorona tulajdonosának orrát. Vagy legalább megrugdossa egy kicsit.*
- Szedd össze magad! *guggol le mellé végül, az ütlegeket egyelőre elnapolva* Még nem vagyunk otthon és szeretném ha élve hagynánk el ezt a helyet. Ehhez viszont tudnom kell, hogy mindenkire számíthatok-e?
*Ebben persze benne van az is, hogy ha Frandr nem képes uralkodni magán, úgy itt fogja hagyni, mint a sicc. Semmi kedve ezen a rosszhírű vidéken egy ilyen feltűnő és hangos figurát vonszolni maga után. Aztán hátra sandít a rémült tündérre és majdnem kiköp maga elé. Inkább tőle várta volna a hisztériát.*
- Ha él, visszamegyek érte.
*Újabb ok, hogy köphetnéke legyen. Ez rémesen teátrálisan hangzott, pedig nem akar hősködni. Egyszerűen arról van szó, hogy ha ő kerülne ilyen helyzetbe ő sem örülne, ha a többiek megvonnák a válluk: "Szegény, lesett. Na, induljunk, harapnék már valamit a Vaskorsóban". Viszont még mindig hiányzik egy fontos információ, tehát ismét Frandrt kell kérdeznie.*
- Tehát: életben lehet?
//Elveszve az időben...//
//Krestvir, Laor, Carsaadi, Frandr, Quantall, (Alyo)//
*Szeme sarkából figyeli ahogy Quantall félrevonul, bizonyára sérült karját ápolgatni. Legalábbis elég rosszul nézi ki az a szög ahogy az oldala mellett lóg. A kormos is ért a mágiához, biztos tud rá valami ráolvasást. Laor most inkább Frandrt tünteti ki figyelmével, aki elég furcsán viselkedik. Már a válasz is talányos, és messze nem tűnik elégségesnek, de a harcos viselkedése túl azon, hogy furcsa, aggasztó is. Laornak fogalma sincs, hogy a csapat másik fele min ment keresztül, miket látott, de más sem hiányzik neki mint az, hogy Frandr elméje megbomoljon. Nem egy hely van ahol az ilyesfajta viselkedést néhány jól irányzott ökölcsapással orvosolják és Laortól sem idegen a gondolat, hogy beverje a Lanawin-szerte egyedülálló hajkorona tulajdonosának orrát. Vagy legalább megrugdossa egy kicsit.*
- Szedd össze magad! *guggol le mellé végül, az ütlegeket egyelőre elnapolva* Még nem vagyunk otthon és szeretném ha élve hagynánk el ezt a helyet. Ehhez viszont tudnom kell, hogy mindenkire számíthatok-e?
*Ebben persze benne van az is, hogy ha Frandr nem képes uralkodni magán, úgy itt fogja hagyni, mint a sicc. Semmi kedve ezen a rosszhírű vidéken egy ilyen feltűnő és hangos figurát vonszolni maga után. Aztán hátra sandít a rémült tündérre és majdnem kiköp maga elé. Inkább tőle várta volna a hisztériát.*
- Ha él, visszamegyek érte.
*Újabb ok, hogy köphetnéke legyen. Ez rémesen teátrálisan hangzott, pedig nem akar hősködni. Egyszerűen arról van szó, hogy ha ő kerülne ilyen helyzetbe ő sem örülne, ha a többiek megvonnák a válluk: "Szegény, lesett. Na, induljunk, harapnék már valamit a Vaskorsóban". Viszont még mindig hiányzik egy fontos információ, tehát ismét Frandrt kell kérdeznie.*
- Tehát: életben lehet?
1690. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2021-11-10 13:24:43
Üzenet elküldve: 2021-11-10 13:24:43
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 995
OOC üzenetek: 49
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 995
OOC üzenetek: 49
Játékstílus: Vakmerő
//Utolsó lehelet//
//Elveszve az időben...//
//Krestvir, Laor, Carsaadi, Frandr, Quantall, (Alyo)//
*Az ezüstköpeny ugyan védené a hidegtől, de a bűzös mocsárlé a nyakánál és a köpeny aljánál lassan megtalálja a maga útját, hogy a felsőtestén lévő ruházatot is elkezdje átáztatni, ahogy a haját, fejét sem óvja semmi a jeges nedvességtől. Fázik is, ám mi ez az előbbiekben tapasztaltak után, mikor minden érzéke kínlódott?*
- Nem kelnél föl, csak egy kicsit? Beszorult a lábam. Meg nehéz is vagy... Aztán folytathatod a dagonyázást. Bár valami melegebb helyen jobb volna pihenni. - *Mondja és mondja a manó, miközben tovább rángatja a csuklyába csavarodott lábát, de Krestvir rajta fekszik, így nem boldogul vele.
A lány azonban továbbra sem igen akar mozdulni, így ujját az arcába fúrja.*
- Naaa mááár! - *Sipogja morgolódva, mert úgy érzi, nem figyelnek rá. Krestvir mélyebb levegőt vesz, de még mindig nem mozdul. Ellenben mikor Laor hangját hallja, hirtelen felül és ijedten körülnéz. Kilencedik meg kiszabadul ugyan, de a felemelkedő csuklya el is gáncsolja és bukfencezik egyet hátra a pocsolyába. Nem kezd azonban sopánkodásba, talán mert ő is megérzi a változó hangulatot. Valaki hiányzik...
A tündér teszi fel a súlyos kérdést, mire Krestvir Frandr és Quantall felé fordul, akikkel utoljára látta a nőt, s így tőlük várja a választ.
Frandr zokogni kezd. Vagy nevetni? Krestvir nem tudja most megkülönböztetni. Össze is szűkül a szeme, ahogy erejét megfeszítve igyekszik megérteni. Majd a férfi kiprésel magából egy szót is. Leugrott? Csak a szakadékra tud gondolni. De akkor... Meghalt?
Quantallra pillant, aki mintha varázsolna, félrevonult.
Megpróbál ő is fölállni. Kilencedik gyorsan tápászkodik föl a sárból és kapaszkodik meg a köpenyében, mielőtt még a lány itt hagyná őt. Aztán föl is mászik a vállára, már ott ütögeti saját oldalra döntött fejét, mert úgy érzi, belefolyt a sár méretes füleibe.
Krestvir szertenéz, az egykori karavánpihenő romjait keresve tekintetével. Vagy bármi tájékozódási pontot... Vajon sikerrel jártak-e?
Lassan a sötételfhez sétál, de közben a többi társát is fölméri, látható sérüléseket keresve rajtuk. Vissza akar menni, hogy lássa, hogy biztosra vehesse, hogy a szakadás bezárult. De előbb meg akar róla győződni, hogy a többiek épségben és viszonylag biztonságban vannak.*
- Nevet, vagy sír? - *Teszi fel a kérdést, hátha a többiek válaszolni tudnak. Aggasztja Frandr furcsa viselkedése is. Ha sír, az sem jelent jót, de ha nevet... talán ő is magával hozott magában egy démont, mint Worenth mester?
Ezután Quantallhoz fordul.*
- Te is láttad, mi történt? Élhet még? - *Kérdi, de közben azt is látja, hogy a férfi sérült lehet, mert nagyon furcsán tartja a karját. De ha talpon bír állni, akkor talán várhat még.*
//Elveszve az időben...//
//Krestvir, Laor, Carsaadi, Frandr, Quantall, (Alyo)//
*Az ezüstköpeny ugyan védené a hidegtől, de a bűzös mocsárlé a nyakánál és a köpeny aljánál lassan megtalálja a maga útját, hogy a felsőtestén lévő ruházatot is elkezdje átáztatni, ahogy a haját, fejét sem óvja semmi a jeges nedvességtől. Fázik is, ám mi ez az előbbiekben tapasztaltak után, mikor minden érzéke kínlódott?*
- Nem kelnél föl, csak egy kicsit? Beszorult a lábam. Meg nehéz is vagy... Aztán folytathatod a dagonyázást. Bár valami melegebb helyen jobb volna pihenni. - *Mondja és mondja a manó, miközben tovább rángatja a csuklyába csavarodott lábát, de Krestvir rajta fekszik, így nem boldogul vele.
A lány azonban továbbra sem igen akar mozdulni, így ujját az arcába fúrja.*
- Naaa mááár! - *Sipogja morgolódva, mert úgy érzi, nem figyelnek rá. Krestvir mélyebb levegőt vesz, de még mindig nem mozdul. Ellenben mikor Laor hangját hallja, hirtelen felül és ijedten körülnéz. Kilencedik meg kiszabadul ugyan, de a felemelkedő csuklya el is gáncsolja és bukfencezik egyet hátra a pocsolyába. Nem kezd azonban sopánkodásba, talán mert ő is megérzi a változó hangulatot. Valaki hiányzik...
A tündér teszi fel a súlyos kérdést, mire Krestvir Frandr és Quantall felé fordul, akikkel utoljára látta a nőt, s így tőlük várja a választ.
Frandr zokogni kezd. Vagy nevetni? Krestvir nem tudja most megkülönböztetni. Össze is szűkül a szeme, ahogy erejét megfeszítve igyekszik megérteni. Majd a férfi kiprésel magából egy szót is. Leugrott? Csak a szakadékra tud gondolni. De akkor... Meghalt?
Quantallra pillant, aki mintha varázsolna, félrevonult.
Megpróbál ő is fölállni. Kilencedik gyorsan tápászkodik föl a sárból és kapaszkodik meg a köpenyében, mielőtt még a lány itt hagyná őt. Aztán föl is mászik a vállára, már ott ütögeti saját oldalra döntött fejét, mert úgy érzi, belefolyt a sár méretes füleibe.
Krestvir szertenéz, az egykori karavánpihenő romjait keresve tekintetével. Vagy bármi tájékozódási pontot... Vajon sikerrel jártak-e?
Lassan a sötételfhez sétál, de közben a többi társát is fölméri, látható sérüléseket keresve rajtuk. Vissza akar menni, hogy lássa, hogy biztosra vehesse, hogy a szakadás bezárult. De előbb meg akar róla győződni, hogy a többiek épségben és viszonylag biztonságban vannak.*
- Nevet, vagy sír? - *Teszi fel a kérdést, hátha a többiek válaszolni tudnak. Aggasztja Frandr furcsa viselkedése is. Ha sír, az sem jelent jót, de ha nevet... talán ő is magával hozott magában egy démont, mint Worenth mester?
Ezután Quantallhoz fordul.*
- Te is láttad, mi történt? Élhet még? - *Kérdi, de közben azt is látja, hogy a férfi sérült lehet, mert nagyon furcsán tartja a karját. De ha talpon bír állni, akkor talán várhat még.*
1689. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2021-11-10 11:34:32
Üzenet elküldve: 2021-11-10 11:34:32
ÚJ
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 575
OOC üzenetek: 10
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 575
OOC üzenetek: 10
Játékstílus: Szelíd
//Utolsó lehelet//
//Elveszve az időben...//
//Krestvir, Laor, Carsaadi, Frandr, Quantall, (Alyo)//
*Visszatértek? Véget ért ez a véget nem érőnek tűnő kaland?
A Kilencedik vékony hangja rántja vissza Krestvirt a valóságba. Rájöhetnek, nem haltak meg és ismerős, szürke égbolt terül el felettük, még ha ennyi idő után ismeretlennek is hat. Legbelül érzik, hogy visszatértek, ám idő kell ahhoz, hogy fel is dolgozzák. Vajon mennyi idő telt el?
A mocsárban fekvés kezd kényelmetlenné válni, bár egy ilyen utazás és kaland után talán még ezt is balzsamosnak és kellemesnek ítélik. A víz lassan nehezíti el ruhájukat, beszivárog a csizmába, a vért alá. Laor keresi először Alyotm aztán a tündér folytatja. A választ Frandrtól kapják meg. A férfi lelke darabjaira hullik a ránehezedő súly alatt, az érzelmek széles skálája zongorázik minden idegszálán, tudata birokra kel a benne dúló érzelmi
viharral. A mocsárban felhangzó hisztérikus nevetés madarakat ver fel, amik hangos szárnycsattogással emelkednek fel a gyér, szürkés levélű bokrok közül. Talán nem akarják hallani azt az örömtelen, üres kacagást, ami minden halló zsigereibe mar fájdalmas igazságával.
Quantall fájdalma egyszerre tűnik el és sokszorozódik meg az "utazás" alatt. Aztán a mocsárban fekve először azt is hihetné, elmúlt, hogy aztán százszorosan marjon belé. Állásba dolgozza magát és míg mögötte felhangzik a kínnal terhes hahota, addig a mélységi távolabb vonszolva magát kezd gyógyításba. A fájdalom enyhül a varázslatra, de a kiugrott váll ízülete nem kerül a helyére. Azt mondhatni manuálisan kell a helyére tenni. Aki gyakorlott benne, egyetlen jól irányzott rántással megtehetné. Kérdés, van-e ilyen a csapatban és törődnek-e majd vele az átélt és előttük álló sokk után. Quantall karja már csak néma lüktetéssel fáj, ám mozgatni még nem tudja. Válla groteszkül áll, láthatóan nincs a helyén, de legalább már nem okoz kínokat.*
//Elveszve az időben...//
//Krestvir, Laor, Carsaadi, Frandr, Quantall, (Alyo)//
*Visszatértek? Véget ért ez a véget nem érőnek tűnő kaland?
A Kilencedik vékony hangja rántja vissza Krestvirt a valóságba. Rájöhetnek, nem haltak meg és ismerős, szürke égbolt terül el felettük, még ha ennyi idő után ismeretlennek is hat. Legbelül érzik, hogy visszatértek, ám idő kell ahhoz, hogy fel is dolgozzák. Vajon mennyi idő telt el?
A mocsárban fekvés kezd kényelmetlenné válni, bár egy ilyen utazás és kaland után talán még ezt is balzsamosnak és kellemesnek ítélik. A víz lassan nehezíti el ruhájukat, beszivárog a csizmába, a vért alá. Laor keresi először Alyotm aztán a tündér folytatja. A választ Frandrtól kapják meg. A férfi lelke darabjaira hullik a ránehezedő súly alatt, az érzelmek széles skálája zongorázik minden idegszálán, tudata birokra kel a benne dúló érzelmi
viharral. A mocsárban felhangzó hisztérikus nevetés madarakat ver fel, amik hangos szárnycsattogással emelkednek fel a gyér, szürkés levélű bokrok közül. Talán nem akarják hallani azt az örömtelen, üres kacagást, ami minden halló zsigereibe mar fájdalmas igazságával.
Quantall fájdalma egyszerre tűnik el és sokszorozódik meg az "utazás" alatt. Aztán a mocsárban fekve először azt is hihetné, elmúlt, hogy aztán százszorosan marjon belé. Állásba dolgozza magát és míg mögötte felhangzik a kínnal terhes hahota, addig a mélységi távolabb vonszolva magát kezd gyógyításba. A fájdalom enyhül a varázslatra, de a kiugrott váll ízülete nem kerül a helyére. Azt mondhatni manuálisan kell a helyére tenni. Aki gyakorlott benne, egyetlen jól irányzott rántással megtehetné. Kérdés, van-e ilyen a csapatban és törődnek-e majd vele az átélt és előttük álló sokk után. Quantall karja már csak néma lüktetéssel fáj, ám mozgatni még nem tudja. Válla groteszkül áll, láthatóan nincs a helyén, de legalább már nem okoz kínokat.*
1688. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2021-11-07 14:10:38
Üzenet elküldve: 2021-11-07 14:10:38
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 742
OOC üzenetek: 16
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 742
OOC üzenetek: 16
Játékstílus: Megfontolt
//Utolsó lehelet//
//Elveszve az időben...//
//Frandr, Quantall, Krestvir, Laor, Carsaadi//
//Fényár harmadik (utolsó) köre//
*A terv a továbbiakban beválik. Mármint létrejön Krestvir magiszter korábban már látott varázslata és a csapat többi része visszajut hozzájuk. Quantall sejteni véli, hogy mi fog következni. Hol az íjász, vele volt, ő mélységi, itt egy szakadék... Viszont valami közbejön. A fehérség láttán össze nem szedi magát teljesen, de elkezdi a többieket keresni és fegyvert ránt. Aztán jön a fájdalom. A kardját elejtve üvölt és igyekszik összébb görnyedni, de nem használ semmi. Hogy miért van ez vagy mi fog történni arról fogalma sincs. Az is felmerül benne, hogy most fog meghalni. Aztán véget ér. Kimerült és minden olyan nyirkos körülötte. Továbbra se ért semmit, de a teljes apátiából valahogy kiesett. Egy darabig még fekszik ott a sárban. Mikor a harcos teljesen szétzuhan és sírva röhög egy társa halálán akkor kezd szinte gépies mozdulatokkal felkelni. Persze kell ügyeskednie mert előbb az ép vállára fordul és onnan tolja fel magát. Aztán pár méterre kicsit arrébb vonul a többiektől. Ha érez magában rá elég erőt akkor azonnal, ha nem akkor egy kicsit vár míg összeszedi magát hisz teljesen biztos benne, hogy ez fájni fog. Ép kezét a mellkasára téve elkezd mormolni és várja, hogy a mágiától összeforrjon a csont vagy visszakattanjon a keze. Nem tudja mi a baja nem orvos, de nem lesz kellemes az biztos.*
A varázsló tenyerét a sérült mellkasára teszi, majd csöndben mormolni kezd, melynek hatására a célpont legsúlyosabb sérülésének súlyossága minden körben egy kategóriával csökken. A varázslat minden körben újra és újra alkalmazni kell a hatás fenntartásáért. A varázslat hatástalan, ha a célpont lelke egy sötétség oltárhoz van kötve.
//Elveszve az időben...//
//Frandr, Quantall, Krestvir, Laor, Carsaadi//
//Fényár harmadik (utolsó) köre//
*A terv a továbbiakban beválik. Mármint létrejön Krestvir magiszter korábban már látott varázslata és a csapat többi része visszajut hozzájuk. Quantall sejteni véli, hogy mi fog következni. Hol az íjász, vele volt, ő mélységi, itt egy szakadék... Viszont valami közbejön. A fehérség láttán össze nem szedi magát teljesen, de elkezdi a többieket keresni és fegyvert ránt. Aztán jön a fájdalom. A kardját elejtve üvölt és igyekszik összébb görnyedni, de nem használ semmi. Hogy miért van ez vagy mi fog történni arról fogalma sincs. Az is felmerül benne, hogy most fog meghalni. Aztán véget ér. Kimerült és minden olyan nyirkos körülötte. Továbbra se ért semmit, de a teljes apátiából valahogy kiesett. Egy darabig még fekszik ott a sárban. Mikor a harcos teljesen szétzuhan és sírva röhög egy társa halálán akkor kezd szinte gépies mozdulatokkal felkelni. Persze kell ügyeskednie mert előbb az ép vállára fordul és onnan tolja fel magát. Aztán pár méterre kicsit arrébb vonul a többiektől. Ha érez magában rá elég erőt akkor azonnal, ha nem akkor egy kicsit vár míg összeszedi magát hisz teljesen biztos benne, hogy ez fájni fog. Ép kezét a mellkasára téve elkezd mormolni és várja, hogy a mágiától összeforrjon a csont vagy visszakattanjon a keze. Nem tudja mi a baja nem orvos, de nem lesz kellemes az biztos.*
A varázsló tenyerét a sérült mellkasára teszi, majd csöndben mormolni kezd, melynek hatására a célpont legsúlyosabb sérülésének súlyossága minden körben egy kategóriával csökken. A varázslat minden körben újra és újra alkalmazni kell a hatás fenntartásáért. A varázslat hatástalan, ha a célpont lelke egy sötétség oltárhoz van kötve.
1687. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2021-11-06 16:23:04
Üzenet elküldve: 2021-11-06 16:23:04
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 355
OOC üzenetek: 40
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 355
OOC üzenetek: 40
Játékstílus: Vakmerő
//Utolsó lehelet//
//Elveszve az időben...//
//Frandr, Quantall, Krestvir, Laor, Carsaadi//
//Fényár harmadik (utolsó) köre//
*Lassan, nagyon lassan rájön, hogy a horizonttól hiába vár változást. Üres, nem bukkan fel újabb rémfarkas, démon, vagy hurrikán, ugyanúgy változatlan, mint eddig volt, és minden bizonnyal így is fog maradni.
Elszakítja hát tekintetét a démoni látképtől, és visszafordul a torony felé, ahonnan épp megérkeznek társai. Nem számolgat, még csak nem is nagyon formál koherens gondolatokat, de hiányérzete sincs, úgy tűnik, a bentiek közül mindannyian megérkeztek.
Valami hirtelen ismét csak elkezd felgyülemleni benne... Mielőtt elnyelné a köd, a többiek pont észrevehetik, hogy elkezd rázkódni a válla, ám egy töredékmásodperccel hirtelen körülveszi a fény.
Hirtelen mintha teljesen egyedül lenne, és valami kívülről próbálja elérni...*
~Fájdalom.~
*Azonosítja, ahogy a kín egy pillanatra kitisztítja gondolatait... de csak egy pillanatra, sőt, talán annyira sem, hiszen utána eltűnik minden. Sötét van, mintha meghalt volna, de nem halhatott meg, hiszen a halál felszabadítaná... elszakítaná lényét testétől, hogy aztán valami szebb helyre sodorja a szél, talán ugyanoda, ahova régi halottait is...
Aztán hirtelen visszatér köré a világ. Az igazi világ, az ő valósága, nem a folyton változó illúziókkal teli világok határa, ahol az eddigi meghatározhatatlan hosszúságú időt töltötte.
Ahogy erre rájön, ismét csak rátódul a mérhetetlen fáradtság, és az igény, hogy végre pihenjen, gyógyuljon, hogy csak később foglalkozzon azzal a csomóval a gyomrában...
Meg sem próbál felkelni, és haja, melyet az esésben lehullott sisakja már nem takar, szürke színével egy megfáradt vén harcos látványát kölcsönzi neki.*
*Ám nem pihenhet. Nem engedik meg neki, hogy elzárjon mindent, ami felgyülemlett benne az itt töltött idő során.*
~Alyo.~
*Jut el hozzá Laor szava, és valahol mélyen a mellkasában enged egy gát.
Hirtelen remegni kezd a teljes felsőteste, és habár próbálja lent tartani a nyomást, összepréselve ajkait, ez nem tart sokáig.
Halkan kezdődik, talán sírásnak is lehetne hinni, talán az is, ám hamar kinövi magát egy görcsös, fájdalmas, elkeseredett, sípoló nevetéssé. Nem harsány, nem hangos, és a legkevésbé sem örömteli. Hajszíne a barnán kívül átmegy az eddig tőle tapasztalt színek mindegyikén, folyton váltakozva.*
-Leugrott...
*Alig hallhatóan préseli ki magából a szót, ahogy alig egy másodpercre alábbhagy a nevetés, ám utána, mintha csak valami nagyon vicceset mondott volna, újra nevetni kezd könnyezve, az Ingovány iszapjában fetrengve.*
//Elveszve az időben...//
//Frandr, Quantall, Krestvir, Laor, Carsaadi//
//Fényár harmadik (utolsó) köre//
*Lassan, nagyon lassan rájön, hogy a horizonttól hiába vár változást. Üres, nem bukkan fel újabb rémfarkas, démon, vagy hurrikán, ugyanúgy változatlan, mint eddig volt, és minden bizonnyal így is fog maradni.
Elszakítja hát tekintetét a démoni látképtől, és visszafordul a torony felé, ahonnan épp megérkeznek társai. Nem számolgat, még csak nem is nagyon formál koherens gondolatokat, de hiányérzete sincs, úgy tűnik, a bentiek közül mindannyian megérkeztek.
Valami hirtelen ismét csak elkezd felgyülemleni benne... Mielőtt elnyelné a köd, a többiek pont észrevehetik, hogy elkezd rázkódni a válla, ám egy töredékmásodperccel hirtelen körülveszi a fény.
Hirtelen mintha teljesen egyedül lenne, és valami kívülről próbálja elérni...*
~Fájdalom.~
*Azonosítja, ahogy a kín egy pillanatra kitisztítja gondolatait... de csak egy pillanatra, sőt, talán annyira sem, hiszen utána eltűnik minden. Sötét van, mintha meghalt volna, de nem halhatott meg, hiszen a halál felszabadítaná... elszakítaná lényét testétől, hogy aztán valami szebb helyre sodorja a szél, talán ugyanoda, ahova régi halottait is...
Aztán hirtelen visszatér köré a világ. Az igazi világ, az ő valósága, nem a folyton változó illúziókkal teli világok határa, ahol az eddigi meghatározhatatlan hosszúságú időt töltötte.
Ahogy erre rájön, ismét csak rátódul a mérhetetlen fáradtság, és az igény, hogy végre pihenjen, gyógyuljon, hogy csak később foglalkozzon azzal a csomóval a gyomrában...
Meg sem próbál felkelni, és haja, melyet az esésben lehullott sisakja már nem takar, szürke színével egy megfáradt vén harcos látványát kölcsönzi neki.*
*Ám nem pihenhet. Nem engedik meg neki, hogy elzárjon mindent, ami felgyülemlett benne az itt töltött idő során.*
~Alyo.~
*Jut el hozzá Laor szava, és valahol mélyen a mellkasában enged egy gát.
Hirtelen remegni kezd a teljes felsőteste, és habár próbálja lent tartani a nyomást, összepréselve ajkait, ez nem tart sokáig.
Halkan kezdődik, talán sírásnak is lehetne hinni, talán az is, ám hamar kinövi magát egy görcsös, fájdalmas, elkeseredett, sípoló nevetéssé. Nem harsány, nem hangos, és a legkevésbé sem örömteli. Hajszíne a barnán kívül átmegy az eddig tőle tapasztalt színek mindegyikén, folyton váltakozva.*
-Leugrott...
*Alig hallhatóan préseli ki magából a szót, ahogy alig egy másodpercre alábbhagy a nevetés, ám utána, mintha csak valami nagyon vicceset mondott volna, újra nevetni kezd könnyezve, az Ingovány iszapjában fetrengve.*
1686. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2021-11-05 23:47:41
Üzenet elküldve: 2021-11-05 23:47:41
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 257
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 257
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Utolsó lehelet//
//Elveszve az időben...//
//Frandr, Quantall, Krestvir, Laor, Carsaadi//
//Fényár harmadik (utolsó) köre//
*Megbízik Krestvirben így gondolkodás nélkül ront a hídre a mágus után, csak egyszer sandít hátra, hogy megbizonyosodjon arról, Laor is követi őket.
A híd végénél amikor Krestvir kinyújtja felé karját ránéz a nőre, aztán biccentve előre masírozik szoknyája szegélyét fogva, hogy véletlenül se essen orra benne. Amikor lelép, máris megindul a páros felé. Valahol itt realizálódik benne, hogy csak ketten vannak.*
- Hol van.... - *nem tudja befejezni, a köd felemelkedésével elcsuklik hangja. Saját rémülete minden mást kizár fejéből. Próbál hátrálni valamerre Krestvir és Laor felé, de nem talál senkit, maga van, vagy ő sincs. Az az érzése elkéstek, ez pedig a halál kapuja. Minden olyan kusza és rettentő. Rémálom, ami túl eleven. Igyekezne szabadulni, behunyni szemét, de mintha szemhéja sem lenne, se teste, aztán mázsás súllyal rendelkezne. Az egész szörnyű.
Aztán valami megüti orrát. Rossz szag. Fintorogva prüszköl egyet. Legalább a teste egészen rendben, nem akar sem szétcsúszni sem összeállni. Próbálja lassacskán felfogni merre van. A manó hangja halkan cseng fülébe, Laor kérdése viszont elég gyorsan tudatosul benne. Hát persze, Alyo. Rémülten ül fel, hogy körbenézzen.*
- Ugye nem halt meg?
//Elveszve az időben...//
//Frandr, Quantall, Krestvir, Laor, Carsaadi//
//Fényár harmadik (utolsó) köre//
*Megbízik Krestvirben így gondolkodás nélkül ront a hídre a mágus után, csak egyszer sandít hátra, hogy megbizonyosodjon arról, Laor is követi őket.
A híd végénél amikor Krestvir kinyújtja felé karját ránéz a nőre, aztán biccentve előre masírozik szoknyája szegélyét fogva, hogy véletlenül se essen orra benne. Amikor lelép, máris megindul a páros felé. Valahol itt realizálódik benne, hogy csak ketten vannak.*
- Hol van.... - *nem tudja befejezni, a köd felemelkedésével elcsuklik hangja. Saját rémülete minden mást kizár fejéből. Próbál hátrálni valamerre Krestvir és Laor felé, de nem talál senkit, maga van, vagy ő sincs. Az az érzése elkéstek, ez pedig a halál kapuja. Minden olyan kusza és rettentő. Rémálom, ami túl eleven. Igyekezne szabadulni, behunyni szemét, de mintha szemhéja sem lenne, se teste, aztán mázsás súllyal rendelkezne. Az egész szörnyű.
Aztán valami megüti orrát. Rossz szag. Fintorogva prüszköl egyet. Legalább a teste egészen rendben, nem akar sem szétcsúszni sem összeállni. Próbálja lassacskán felfogni merre van. A manó hangja halkan cseng fülébe, Laor kérdése viszont elég gyorsan tudatosul benne. Hát persze, Alyo. Rémülten ül fel, hogy körbenézzen.*
- Ugye nem halt meg?
1685. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2021-11-03 19:04:47
Üzenet elküldve: 2021-11-03 19:04:47
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 656
OOC üzenetek: 453
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 656
OOC üzenetek: 453
Játékstílus: Megfontolt
// Gombázás //
//A hozzászólás +16-os jelenteket tartalmaz//
* Elérkezik hát a pillanat, hogy eléri a mocsár szélét. Az eredmény továbbra is lehangoló, mivel útja során nem talált egyetlen darabot sem. Most pedig itt áll és néz maga elé. Aztán meg akad a szeme valamin.*
- Gombák!!!* Azok, ráadásul pont azok amik neki kellenek.*
- Igen! Azt hiszem tényleg azok, amik nekem kellenek.* Hirtelen feltámad a lelkesedés. Csakhogy ezek a gombák egy kis ingoványos sziget közepén ücsörögnek, onnan röhögnek a lány felé, aki keresné az utat hozzájuk. Az ám, de az út zárva van, hacsak nem óhajt úszni, de ő aztán néhány gomba miatt nem fog megmártózni a hideg saras tócsában. Egyszer már majdnem bele fulladt, szóval nem hiányzik neki ez, meg egy jó kis megfázás sem. Akárhogy is kerülgeti a szigetet, utat nem talál sajnos a túlpartra. Kiben nem menne fel a pumpa?*
- Hogy az a jó büdös gombás kurva anyátokat azt! Áhhhh!* Ordít, mert az ideg majd szét veti. A kosarát pedig szisztematikusan szétveri az egyik közeli görcsös faszerű akármin.*
- Nem, nem, neeem!!!* A rommá vert kosarat pedig ezután jól hozzá is vágja a gombákhoz, akiket nem érhet el, de még ez sem jön össze, mert gyenge, mint a harmat, így az csupán a posványban csobban.*
- Nem érdekel. Megyek innen a fenébe.* Nagy durcásan visszaindul hát a város irányába.*
//A hozzászólás +16-os jelenteket tartalmaz//
* Elérkezik hát a pillanat, hogy eléri a mocsár szélét. Az eredmény továbbra is lehangoló, mivel útja során nem talált egyetlen darabot sem. Most pedig itt áll és néz maga elé. Aztán meg akad a szeme valamin.*
- Gombák!!!* Azok, ráadásul pont azok amik neki kellenek.*
- Igen! Azt hiszem tényleg azok, amik nekem kellenek.* Hirtelen feltámad a lelkesedés. Csakhogy ezek a gombák egy kis ingoványos sziget közepén ücsörögnek, onnan röhögnek a lány felé, aki keresné az utat hozzájuk. Az ám, de az út zárva van, hacsak nem óhajt úszni, de ő aztán néhány gomba miatt nem fog megmártózni a hideg saras tócsában. Egyszer már majdnem bele fulladt, szóval nem hiányzik neki ez, meg egy jó kis megfázás sem. Akárhogy is kerülgeti a szigetet, utat nem talál sajnos a túlpartra. Kiben nem menne fel a pumpa?*
- Hogy az a jó büdös gombás kurva anyátokat azt! Áhhhh!* Ordít, mert az ideg majd szét veti. A kosarát pedig szisztematikusan szétveri az egyik közeli görcsös faszerű akármin.*
- Nem, nem, neeem!!!* A rommá vert kosarat pedig ezután jól hozzá is vágja a gombákhoz, akiket nem érhet el, de még ez sem jön össze, mert gyenge, mint a harmat, így az csupán a posványban csobban.*
- Nem érdekel. Megyek innen a fenébe.* Nagy durcásan visszaindul hát a város irányába.*
1684. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2021-11-03 11:47:54
Üzenet elküldve: 2021-11-03 11:47:54
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 805
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 805
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Utolsó lehelet//
//Elveszve az időben...//
*A dolgok nem egészen úgy történnek, ahogyan eltervezte. Egy pillanatig sem gondolt rá, hogy a démonnal együtt lezuhanhat, úgy képzelte, hogy miután azt a mélybe taszította, akkor majd a híd maradékán felmászik. Ehhez képest a démonnal együtt zuhan. Fejében ekkor már két gondolat marad csupán, az egyik az, hogy a cél tulajdonképpen teljesült, mert az volt, hogy a démon ne jusson ki a szakadékból. A másik pedig az, hogy reméli, hogy futnak azok a bolondok és nem volt hiábavaló az áldozat, amit akaratlanul is meghozott.
Ezek után már nem igazán tudja, hogy mi történik, szó szerint elnyeli a sötétség. Mintha lebegne, aztán már az sem.
Mikor legközelebb eszmél, akkor már végképp elveszti a tér- és időbeli orientációját. Először az asztalt érzi meg maga alatt, kemény. Moccanna, de láncok fogják az asztalhoz. Előbb jobbra, majd balra kapja a fejét, nem elég a bilincs, de furcsa dolgok lógnak ki belőle. Szíve meglódul, teste kétségbeesett vergődésbe kezd, szabadulna, a hideg hangra pedig végképp próbálna elmenekülni.
Aztán már nem vergődik, gerince ívbe feszül a fájdalomtól. Üvölt.*
//Elveszve az időben...//
*A dolgok nem egészen úgy történnek, ahogyan eltervezte. Egy pillanatig sem gondolt rá, hogy a démonnal együtt lezuhanhat, úgy képzelte, hogy miután azt a mélybe taszította, akkor majd a híd maradékán felmászik. Ehhez képest a démonnal együtt zuhan. Fejében ekkor már két gondolat marad csupán, az egyik az, hogy a cél tulajdonképpen teljesült, mert az volt, hogy a démon ne jusson ki a szakadékból. A másik pedig az, hogy reméli, hogy futnak azok a bolondok és nem volt hiábavaló az áldozat, amit akaratlanul is meghozott.
Ezek után már nem igazán tudja, hogy mi történik, szó szerint elnyeli a sötétség. Mintha lebegne, aztán már az sem.
Mikor legközelebb eszmél, akkor már végképp elveszti a tér- és időbeli orientációját. Először az asztalt érzi meg maga alatt, kemény. Moccanna, de láncok fogják az asztalhoz. Előbb jobbra, majd balra kapja a fejét, nem elég a bilincs, de furcsa dolgok lógnak ki belőle. Szíve meglódul, teste kétségbeesett vergődésbe kezd, szabadulna, a hideg hangra pedig végképp próbálna elmenekülni.
Aztán már nem vergődik, gerince ívbe feszül a fájdalomtól. Üvölt.*
1683. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2021-11-03 09:41:26
Üzenet elküldve: 2021-11-03 09:41:26
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1066
OOC üzenetek: 34
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1066
OOC üzenetek: 34
Játékstílus: Vakmerő
//Utolsó lehelet//
//Elveszve az időben...//
//Frandr, Quantall, Krestvir, Laor, Carsaadi//
//Fényár harmadik (utolsó) köre//
*Amikor Krestvir közli vele, hogy ha ő marad utolsónak annak kellemetlen következményei lesznek, nem berzenkedik tovább. Miután mindhárman sikeresen átértek a hídon, és válla mellett hátrasandítva meggyőződik róla, hogy az valóban semmivé vált azután, hogy a mágus levette róla a lábát, megenged magának egy kis sóhajt. Közhelyes, de lehet. hogy öreg már ő ennyi valószínűtlennek látszó dologhoz. Azt is szerencsének kell elkönyvelniük, hogy Frandr és a mélységi többé-kevésbé épségben visszajutottak. Viszont az, hogy ketten vannak az felvet egy újabb kérdést és attól tart, hogy a válasz nem lesz örömteli. Ezt azonban nincs ideje feltenni, mert érkezik az újabb meglepetés. Szürke köd hömpölyög körülöttük, szinte a semmiből érkezik, de ilyen apróságokon itt már fenn sem akad. Kardja után nyúl, mert bizonyos, hogy a sűrűsödő homály újabb rémségek előhírnöke. Lassú a mozdulat és meg is akad, mozdulni sem tud. A legrosszabb, hogy üvölteni sem a hirtelen rátörő fájdalomtól. Aztán semmi. Fekszik hanyatt valami nyúlósan nedves talajon, kifejezéstelen arccal pislog a seszínű égre. Nem egészen ilyenre számított. Fényárban úszó mezőkre várt, dicső harcokban elesett hősökre. Kell egy kis idő amíg felfogja, hogy él. Ebben segíthet Kilencedik méltatlankodása is, és Laor nehézkesen felkönyököl, végigpillant a körben heverőkön. Most már muszáj feltennie az imént elmaradt kérdést, Farndr a címzett.*
- Alyo?
//Elveszve az időben...//
//Frandr, Quantall, Krestvir, Laor, Carsaadi//
//Fényár harmadik (utolsó) köre//
*Amikor Krestvir közli vele, hogy ha ő marad utolsónak annak kellemetlen következményei lesznek, nem berzenkedik tovább. Miután mindhárman sikeresen átértek a hídon, és válla mellett hátrasandítva meggyőződik róla, hogy az valóban semmivé vált azután, hogy a mágus levette róla a lábát, megenged magának egy kis sóhajt. Közhelyes, de lehet. hogy öreg már ő ennyi valószínűtlennek látszó dologhoz. Azt is szerencsének kell elkönyvelniük, hogy Frandr és a mélységi többé-kevésbé épségben visszajutottak. Viszont az, hogy ketten vannak az felvet egy újabb kérdést és attól tart, hogy a válasz nem lesz örömteli. Ezt azonban nincs ideje feltenni, mert érkezik az újabb meglepetés. Szürke köd hömpölyög körülöttük, szinte a semmiből érkezik, de ilyen apróságokon itt már fenn sem akad. Kardja után nyúl, mert bizonyos, hogy a sűrűsödő homály újabb rémségek előhírnöke. Lassú a mozdulat és meg is akad, mozdulni sem tud. A legrosszabb, hogy üvölteni sem a hirtelen rátörő fájdalomtól. Aztán semmi. Fekszik hanyatt valami nyúlósan nedves talajon, kifejezéstelen arccal pislog a seszínű égre. Nem egészen ilyenre számított. Fényárban úszó mezőkre várt, dicső harcokban elesett hősökre. Kell egy kis idő amíg felfogja, hogy él. Ebben segíthet Kilencedik méltatlankodása is, és Laor nehézkesen felkönyököl, végigpillant a körben heverőkön. Most már muszáj feltennie az imént elmaradt kérdést, Farndr a címzett.*
- Alyo?
1682. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2021-11-02 17:02:37
Üzenet elküldve: 2021-11-02 17:02:37
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 995
OOC üzenetek: 49
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 995
OOC üzenetek: 49
Játékstílus: Vakmerő
//Utolsó lehelet//
//Elveszve az időben...//
//Frandr, Quantall, Krestvir, Laor, Carsaadi//
//Fényár harmadik (utolsó) köre//
*Ismét küzdenie kell, hogy a mágia anyagát formázni tudja, s egyben tartani, de végül úgy látszik, mintha sikerrel járt volna, mert egy híd formálódik előttük. Azért még rettegve lép rá, s a torkába zuhan a gyomra az elgondolástól, hogy a következő pillanatban lezuhanhat. De nem teszi... Akkor talán használható a híd...
Nem néz már hátra, mert nem akarja az időt vesztegetni. Talán ha átgondolta volna, másképp dönt, de most már inkább csak menekül. Elindul hát át a hídon a túloldalra, s persze nem csak azért kell izgulniuk, hogy lehetséges, hogy a híd szertefoszlik a talpuk alatt, hanem egy rosszkor jött remegés is az életükbe kerülhet.
Szedi is a lábait, ahogy tudja, s csak a híd legvégénél áll meg, kissé oldalasan, hogy a mögötte érkezők le tudjanak lépni mellette a biztos talajra.
Egy ijedt pillantást vet Frandr és Quantall felé - egyelőre nem tudatosítva, hogy valaki hiányzik -, majd visszanéz, hogy lássa, Carsaadi és Laor is épségben átérnek-e.
Az utolsó lépéseknél karját is nyújtja az érkező tündérnek, de nem fogja őt meg, inkább csak biztosítani igyekezne, hogy ha netán éppen most csúszna meg, akkor készenlétben legyen, s elkaphassa őt.
Ebben a helyzetben talán Laor sem torpan meg már az utolsó lépéseknél, ha mégis így tenne, Krestvir gyorsan tájékoztatja.*
- Nem léphetek le. Eltűnik a híd. - *Ennyi talán elég lesz, s végül mind átérnek, akkor pedig Krestvir le is lép mindkét lábával a hídról, s az semmivé foszlik.
A következő az volna, hogy felméri, mindenki megvan-e, s tud-e szaladni, merthogy ha tényleg az történik most, amire gondol, és sikerrel jártak, akkor a rés alighanem be fog zárulni. Nekik pedig akkor ki kellene innen minél előbb jutniuk. Úgy nagyjából most.
Krestvir távolról sem hívő, most mégis az jut eszébe, hogy egy rajtuk kívül álló hatalomhoz kellene fordulniuk "csodáért": az Őrzőkre gondol. Azt mondták, valamilyen formában mindig velük lesznek. Akkor talán figyelnek, s most igazán szükségük volna a segítségre.
Ahogy pedig erre gondol, kétségbeesetten a megfelelő irányt keresve, amerre rohanhatnának, hogy innen kijussanak, hirtelen köd telepedik köréjük.
Rosszat sejt, s máris a társait keresné, húzódna hozzájuk közelebb, de előbb szippantja be őket a fényes semmi, mint hogy lépni tudna.
Van néhány varázslat, ami ki tudja rántani az anyagi lét megszokott érzéki tapasztalásaiból, ez az élmény ami rájuk vár mégis újszerű még a számára is.
Némelyik pillanatban azt hiszi, mind meghaltak, egy másikban, hogy épp a másik világhoz próbál alkalmazkodni a testük és az elméjük. Aztán meg azt, hogy igazából a kettő között rekedtek, s azért fordul így ki magából a világ, hogy igazán azt sem tudja felfogni, hogy hogyan fogja föl, hogy mi történik velük. Bár már ennek magának sincs értelme.
Aztán meg vannak pillanatok, amikor inkább nem akarna itt, vagy bárhol is lenni, csak szeretné, ha vége lenne végre.
De tényleg pillanatokról van szó? Van egyáltalán idő itt?*
- Huh... lehet, hogy világok utazója vagyok, de ilyen pocsék utazásom sem volt még! - *Panaszolja egy vékonyka hang az ingoványban. Kilencedik az, aki épp Krestvir nyaka mögül próbál kibújni és kiszabadítani a lány csuklyájába gabalyodott lábát.
Krestvir halvány derengést érzékel, a manó motozását, meg bűzös nedvességet a teste körül. Beletelik néhány pillanatba, mire rájön, hogy hunyva van a szeme, s azért nem lát. Utána meg, mikor felnyitja, az ég fehéres fényessége vakítja.
Nem mozdul még, Kilencedik mocorgása ellenére sem. Lassan szedegeti csak össze ép elméje darabkáit a furcsa "utazás" után. A mocsárban feküdni talán nem kényelmes, de föl sem fogja még, hogy hol van, s hogy vége van.*
//Elveszve az időben...//
//Frandr, Quantall, Krestvir, Laor, Carsaadi//
//Fényár harmadik (utolsó) köre//
*Ismét küzdenie kell, hogy a mágia anyagát formázni tudja, s egyben tartani, de végül úgy látszik, mintha sikerrel járt volna, mert egy híd formálódik előttük. Azért még rettegve lép rá, s a torkába zuhan a gyomra az elgondolástól, hogy a következő pillanatban lezuhanhat. De nem teszi... Akkor talán használható a híd...
Nem néz már hátra, mert nem akarja az időt vesztegetni. Talán ha átgondolta volna, másképp dönt, de most már inkább csak menekül. Elindul hát át a hídon a túloldalra, s persze nem csak azért kell izgulniuk, hogy lehetséges, hogy a híd szertefoszlik a talpuk alatt, hanem egy rosszkor jött remegés is az életükbe kerülhet.
Szedi is a lábait, ahogy tudja, s csak a híd legvégénél áll meg, kissé oldalasan, hogy a mögötte érkezők le tudjanak lépni mellette a biztos talajra.
Egy ijedt pillantást vet Frandr és Quantall felé - egyelőre nem tudatosítva, hogy valaki hiányzik -, majd visszanéz, hogy lássa, Carsaadi és Laor is épségben átérnek-e.
Az utolsó lépéseknél karját is nyújtja az érkező tündérnek, de nem fogja őt meg, inkább csak biztosítani igyekezne, hogy ha netán éppen most csúszna meg, akkor készenlétben legyen, s elkaphassa őt.
Ebben a helyzetben talán Laor sem torpan meg már az utolsó lépéseknél, ha mégis így tenne, Krestvir gyorsan tájékoztatja.*
- Nem léphetek le. Eltűnik a híd. - *Ennyi talán elég lesz, s végül mind átérnek, akkor pedig Krestvir le is lép mindkét lábával a hídról, s az semmivé foszlik.
A következő az volna, hogy felméri, mindenki megvan-e, s tud-e szaladni, merthogy ha tényleg az történik most, amire gondol, és sikerrel jártak, akkor a rés alighanem be fog zárulni. Nekik pedig akkor ki kellene innen minél előbb jutniuk. Úgy nagyjából most.
Krestvir távolról sem hívő, most mégis az jut eszébe, hogy egy rajtuk kívül álló hatalomhoz kellene fordulniuk "csodáért": az Őrzőkre gondol. Azt mondták, valamilyen formában mindig velük lesznek. Akkor talán figyelnek, s most igazán szükségük volna a segítségre.
Ahogy pedig erre gondol, kétségbeesetten a megfelelő irányt keresve, amerre rohanhatnának, hogy innen kijussanak, hirtelen köd telepedik köréjük.
Rosszat sejt, s máris a társait keresné, húzódna hozzájuk közelebb, de előbb szippantja be őket a fényes semmi, mint hogy lépni tudna.
Van néhány varázslat, ami ki tudja rántani az anyagi lét megszokott érzéki tapasztalásaiból, ez az élmény ami rájuk vár mégis újszerű még a számára is.
Némelyik pillanatban azt hiszi, mind meghaltak, egy másikban, hogy épp a másik világhoz próbál alkalmazkodni a testük és az elméjük. Aztán meg azt, hogy igazából a kettő között rekedtek, s azért fordul így ki magából a világ, hogy igazán azt sem tudja felfogni, hogy hogyan fogja föl, hogy mi történik velük. Bár már ennek magának sincs értelme.
Aztán meg vannak pillanatok, amikor inkább nem akarna itt, vagy bárhol is lenni, csak szeretné, ha vége lenne végre.
De tényleg pillanatokról van szó? Van egyáltalán idő itt?*
- Huh... lehet, hogy világok utazója vagyok, de ilyen pocsék utazásom sem volt még! - *Panaszolja egy vékonyka hang az ingoványban. Kilencedik az, aki épp Krestvir nyaka mögül próbál kibújni és kiszabadítani a lány csuklyájába gabalyodott lábát.
Krestvir halvány derengést érzékel, a manó motozását, meg bűzös nedvességet a teste körül. Beletelik néhány pillanatba, mire rájön, hogy hunyva van a szeme, s azért nem lát. Utána meg, mikor felnyitja, az ég fehéres fényessége vakítja.
Nem mozdul még, Kilencedik mocorgása ellenére sem. Lassan szedegeti csak össze ép elméje darabkáit a furcsa "utazás" után. A mocsárban feküdni talán nem kényelmes, de föl sem fogja még, hogy hol van, s hogy vége van.*
1681. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2021-11-02 15:40:44
Üzenet elküldve: 2021-11-02 15:40:44
ÚJ
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 575
OOC üzenetek: 10
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 575
OOC üzenetek: 10
Játékstílus: Szelíd
//Utolsó lehelet//
//Elveszve az időben...//
//Frandr, Quantall, Krestvir, Laor, Carsaadi//
//Fényár harmadik (utolsó) köre//
*Krestvir támogatásának és Laor intelligens harcmodorának hála a démont sikerül legyűrni. Akár könnyűnek is lehetne mondani a győzelmet, de a mágiával támogatott, bájitallal erősített fegyverforgató a mesterkarddal gyilkos páros és a siker kulcsa. A lényeg, hogy a lelassult, menekülő démon nem ússza meg és elpusztul. Pusztulásával a torony is megrázkódik, Bhaarnak talán még nem is sikerült teljesen felépülnie a meredély alján ahova Alyo rántotta magával és a fényár, amely előtör a toronyból, az utolsó álló épület pusztulását sejteti.
A varázsló a kijárat felé terelné a csapatot, ahol mindhárman szembesülhetnek azzal a ténnyel, hogy híd már nem várja ott őket. Krestvir újra mágiáját hívja segítségül és ezüstös hidat hívna elő, hogy épségben átjussnak.
A keskeny hídon egyszerre egy áthaladó tud mozogni, ketten nem férnek el egymás mellett, így libasorban kellene haladniuk. Krestvir most is érzi, hogy a mágia újra, ezúttal mintha erősebben akarna kiszabadulni az akarata alól, de ezúttal is sikerül fókuszba kapnia. Talán minden varázslata mostantól nehezebb és ezzel kockázatosabb is lesz. A fényhíd szélén apró tüskék látszanak, nem olyan sima, mint lennie kellene, de a haladást ez nem nehezíti.
Laor látását is elhomályosítja egy pillanatra a toronyból felszökő fényár, de aztán Krestvir hangját követve eljut a kapuhoz, ahol a varázsló véghezviszi a varázslatot és hidat alkot a két part között.
Carsaadi kissé elveszve, de követi a többieket kifelé az összeomlani látszó toronyból. Kivette a részét maga is a harcból, most pedig menekülniük kell.
A szakadék szélénél előbb Krestvir lép a hídra, hogy ellenőrizze, biztonságos-e. Ám rá kell jönnie, hisz ismeri a mágiát, hogy ha leveszi a lábát a hídról, hogy előreengedje társait, akkor az azonnal szerte is foszlik. Van lehetősége és helye előreengedni őket, ám Laor utolsónak maradna, hogy védje a hátukat. De ez a túloldal és a nem is olyan távoli jövő problémája. Indulniuk kell, mert egyelőre a torony remeg és hullik darabjaira. De ha a keskeny híd is remegni kezd, akkor minden ügyességükre szükségük lesz, hogy ne zuhanjanak a mélybe.
A túlparton magányosan álló Frandr és Quantall megpillanthatják a toronyból kilövellő fényárt és nem sokra rá a kapujában megjelenő hármast. A mélységi ugyan nem tudja tartani az egyensúlyát és elesik, de az újra a vállába nyilalló fájdalmon kívül nagyobb baja nem esik.
Úgy tűnik, odaát mind megvannak és épségben. Mielőtt elgondolkodhatnának, hogy hogyan jutnak át, mágikus híd ível át a szakadék felett, amin nem veszélytelen az átjutás. Főleg ebben a folyton remegő, kettéváló világban.
A két összemosódó világ, démoni és a valós, berzenkedni látszik egymás ellen. Egyik sem való a másikba és míg a tornyok mágikus ereje összekötötte őket, most a kötés megszűnésével kiveti az egyik a másikat magából.
A csapatnak igyekeznie kell, ha nem kívánnak a démoni világban maradni, hisz kevés esélyük lenne ezek között a lények között.
Krestvirnek előre kell engednie társait, még az ez ellen esetleg berzenkedő Laort is, hisz utolsóként kell lelépnie a fényhíról. Szerencséjükre a világok épp nem rázkódnak, így biztonságosan átérhetnek a másik oldalra, ahol a ketten várják őket. Ahogy átértek, feltűnhet, hogy Alyo nincs ott.
Nincs sok idő gondolkodni, mert ezúttal a világok újra megremegnek, a semmiből köd száll le, úgy folyja körbe őket, mintha folyadékból lenne és zárja magába az egész csapatot. A szürke ködön át is vakítja őket a fény, ami valahonnan (talán mindenhonnan) árad.
A világ kifordul magából, a fent lesz lent, a kint lesz bent, a fekete a fény és a világosság a sötétség. A kettősség szinte széttép mindenkit, fáj az élet, mind a halált, a feledést kívánják egyetlen szívdobbanás alatt. Aztán jön a némasággal keveredő semmi. Üres nihil veszi körbe őket, már ha ilyen létezik.
A következő pillanatban pedig a mocsárban találják magukat. Mind az iszapos vízben fekszenek, az ingovány mizamás, nehéz levegője tolakodik a tüdejükbe. Ismerős terület, biztosan nem a démoni világ része, hanem ahonnan elindultak. Nincsenek öregek, nincs kunyhó és nincsenek tornyok, ahogy démonok sem. Talán sikerült bezárni az átjárót, elhárították a veszélyt?*
//Alyo//
*A zuhanás utáni sötétség ugyan időtlennek tűnt, de aztán arra eszmél, hogy ki tudja nyitni a szemét. Különös helyen van, egy barlangszerűségben, ami ugyanúgy lehet a szakadék alján, mint valahol máshol.
A kezein és a lábain különleges bilincsek vannak és egy asztalon fekszik. Mindkét karjának vénájába szúrva egy-egy vaskosabb, csőszerű dolgon át fekete anyag áramlik a testébe.*
- Ahhoz, hogy itt maradhass, le kellett csapolnom a véred. Különben elpusztulnál pillanatok alatt. *A hang rekedtes és furcsa zöngéktől terhes, érzéketlenül hideg. Ha oldalra néz, a falnál álló asztalszerű tárgy előtt fekete, szakadt csuhába öltözött alak áll egy labornak tetsző alkalmatosság felett. Az asztal mellett több démoni test hever, egyáltalán nem humanoid alkatok, de élettelenek, az biztos.*
- Meglátjuk, túléled-e? *Fordul a csuhás Alyo felé, de az arca helyén csak hömpölygő feketeséget lát, amelyben két kéken izzó szempár figyel áthatón.*
- Ha túléled, szolgálni fogsz. *Teszi hozzá és ekkor a félvér testébe olyan fájdalom mar, ami semmihez sem fogható. A vére elkeveredik a démoni folyadékkal, amitől a kín végigver minden idegsejtjén.*
//Elveszve az időben...//
//Frandr, Quantall, Krestvir, Laor, Carsaadi//
//Fényár harmadik (utolsó) köre//
*Krestvir támogatásának és Laor intelligens harcmodorának hála a démont sikerül legyűrni. Akár könnyűnek is lehetne mondani a győzelmet, de a mágiával támogatott, bájitallal erősített fegyverforgató a mesterkarddal gyilkos páros és a siker kulcsa. A lényeg, hogy a lelassult, menekülő démon nem ússza meg és elpusztul. Pusztulásával a torony is megrázkódik, Bhaarnak talán még nem is sikerült teljesen felépülnie a meredély alján ahova Alyo rántotta magával és a fényár, amely előtör a toronyból, az utolsó álló épület pusztulását sejteti.
A varázsló a kijárat felé terelné a csapatot, ahol mindhárman szembesülhetnek azzal a ténnyel, hogy híd már nem várja ott őket. Krestvir újra mágiáját hívja segítségül és ezüstös hidat hívna elő, hogy épségben átjussnak.
A keskeny hídon egyszerre egy áthaladó tud mozogni, ketten nem férnek el egymás mellett, így libasorban kellene haladniuk. Krestvir most is érzi, hogy a mágia újra, ezúttal mintha erősebben akarna kiszabadulni az akarata alól, de ezúttal is sikerül fókuszba kapnia. Talán minden varázslata mostantól nehezebb és ezzel kockázatosabb is lesz. A fényhíd szélén apró tüskék látszanak, nem olyan sima, mint lennie kellene, de a haladást ez nem nehezíti.
Laor látását is elhomályosítja egy pillanatra a toronyból felszökő fényár, de aztán Krestvir hangját követve eljut a kapuhoz, ahol a varázsló véghezviszi a varázslatot és hidat alkot a két part között.
Carsaadi kissé elveszve, de követi a többieket kifelé az összeomlani látszó toronyból. Kivette a részét maga is a harcból, most pedig menekülniük kell.
A szakadék szélénél előbb Krestvir lép a hídra, hogy ellenőrizze, biztonságos-e. Ám rá kell jönnie, hisz ismeri a mágiát, hogy ha leveszi a lábát a hídról, hogy előreengedje társait, akkor az azonnal szerte is foszlik. Van lehetősége és helye előreengedni őket, ám Laor utolsónak maradna, hogy védje a hátukat. De ez a túloldal és a nem is olyan távoli jövő problémája. Indulniuk kell, mert egyelőre a torony remeg és hullik darabjaira. De ha a keskeny híd is remegni kezd, akkor minden ügyességükre szükségük lesz, hogy ne zuhanjanak a mélybe.
A túlparton magányosan álló Frandr és Quantall megpillanthatják a toronyból kilövellő fényárt és nem sokra rá a kapujában megjelenő hármast. A mélységi ugyan nem tudja tartani az egyensúlyát és elesik, de az újra a vállába nyilalló fájdalmon kívül nagyobb baja nem esik.
Úgy tűnik, odaát mind megvannak és épségben. Mielőtt elgondolkodhatnának, hogy hogyan jutnak át, mágikus híd ível át a szakadék felett, amin nem veszélytelen az átjutás. Főleg ebben a folyton remegő, kettéváló világban.
A két összemosódó világ, démoni és a valós, berzenkedni látszik egymás ellen. Egyik sem való a másikba és míg a tornyok mágikus ereje összekötötte őket, most a kötés megszűnésével kiveti az egyik a másikat magából.
A csapatnak igyekeznie kell, ha nem kívánnak a démoni világban maradni, hisz kevés esélyük lenne ezek között a lények között.
Krestvirnek előre kell engednie társait, még az ez ellen esetleg berzenkedő Laort is, hisz utolsóként kell lelépnie a fényhíról. Szerencséjükre a világok épp nem rázkódnak, így biztonságosan átérhetnek a másik oldalra, ahol a ketten várják őket. Ahogy átértek, feltűnhet, hogy Alyo nincs ott.
Nincs sok idő gondolkodni, mert ezúttal a világok újra megremegnek, a semmiből köd száll le, úgy folyja körbe őket, mintha folyadékból lenne és zárja magába az egész csapatot. A szürke ködön át is vakítja őket a fény, ami valahonnan (talán mindenhonnan) árad.
A világ kifordul magából, a fent lesz lent, a kint lesz bent, a fekete a fény és a világosság a sötétség. A kettősség szinte széttép mindenkit, fáj az élet, mind a halált, a feledést kívánják egyetlen szívdobbanás alatt. Aztán jön a némasággal keveredő semmi. Üres nihil veszi körbe őket, már ha ilyen létezik.
A következő pillanatban pedig a mocsárban találják magukat. Mind az iszapos vízben fekszenek, az ingovány mizamás, nehéz levegője tolakodik a tüdejükbe. Ismerős terület, biztosan nem a démoni világ része, hanem ahonnan elindultak. Nincsenek öregek, nincs kunyhó és nincsenek tornyok, ahogy démonok sem. Talán sikerült bezárni az átjárót, elhárították a veszélyt?*
//Alyo//
*A zuhanás utáni sötétség ugyan időtlennek tűnt, de aztán arra eszmél, hogy ki tudja nyitni a szemét. Különös helyen van, egy barlangszerűségben, ami ugyanúgy lehet a szakadék alján, mint valahol máshol.
A kezein és a lábain különleges bilincsek vannak és egy asztalon fekszik. Mindkét karjának vénájába szúrva egy-egy vaskosabb, csőszerű dolgon át fekete anyag áramlik a testébe.*
- Ahhoz, hogy itt maradhass, le kellett csapolnom a véred. Különben elpusztulnál pillanatok alatt. *A hang rekedtes és furcsa zöngéktől terhes, érzéketlenül hideg. Ha oldalra néz, a falnál álló asztalszerű tárgy előtt fekete, szakadt csuhába öltözött alak áll egy labornak tetsző alkalmatosság felett. Az asztal mellett több démoni test hever, egyáltalán nem humanoid alkatok, de élettelenek, az biztos.*
- Meglátjuk, túléled-e? *Fordul a csuhás Alyo felé, de az arca helyén csak hömpölygő feketeséget lát, amelyben két kéken izzó szempár figyel áthatón.*
- Ha túléled, szolgálni fogsz. *Teszi hozzá és ekkor a félvér testébe olyan fájdalom mar, ami semmihez sem fogható. A vére elkeveredik a démoni folyadékkal, amitől a kín végigver minden idegsejtjén.*
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1661-1680 , 1681-1700 , 1701-1720 , 1721-1740 , 1741-1760 , 1761-1780 , 1781-1800 , 1801-1820 , 1821-1840 , 1841-1860 , 1861-1880 , 1881-1900 , 1901-1920 , 1921-1940 , 1929-1948