Külső területek - Ingoványos vidék
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
<< Előző oldal - Mostani oldal: 45 (881. - 900. üzenet) - Első olvasatlan beíráshoz >>Oldal váltása: - Következő oldal >>
900. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2025-06-25 17:50:09
Üzenet elküldve: 2025-06-25 17:50:09
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1261
OOC üzenetek: 9
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1261
OOC üzenetek: 9
Játékstílus: Vakmerő
//Emlékek útján//
*Karjaiban tartja a lányt, aki talán meg is fog nyugodni lassan. Ha meg is nyugszik, el nem múlik a fájdalma. Különös figyelmet kell rá fordítania, s már meg is fogant a gondolat, hogy mit fognak csinálni a következő napon, napokon. A feketeség megmutatja neki a medált és el is veszi tőle, egy szigorú pillantást intézve felé. Tudja. Tudja, hogy a macska akar valamit, azt is, hogy vezeti Sa'Tereth tébolyult mágusát, de ettől még nem jár neki valami, ami miatt az életüket lehelték ki annak szülei, akit nem szűnik mozdulataival vigasztalni.*
- Nori. Ez az ékszer Szikráé. A családja igen sokat áldozott be érte. *Nem látott képeket, nem hallotta a kis elf emlékeit, de azt jól tudja, hogy mivel foglalkozott a család, még ha sosem kezelte tényként ezt a tudást.* - Elhiszem, hogy érdekel, hogy mire való, csak úgy, mint engem is, de nem tűnhet el. Vigyázni kell rá. *Szíve szerint vissza sem adná, de az a macska… valamit akar. De mit? Biztos benne, hogy nem puszta jószándék vezeti, ha egy sötét lelket vezet a tiszta helyett, aki az ölében pihen. Megmutatja a lánynak is, ha szeretné, s ő maga is tüzetesen megvizsgálja.*
- Menjünk, Kincsem?
*Kérdi, ahogy amaz mocorog és ki készül kászálódni a szorításából. Nori jobban ismeri az ingoványt, ő maga csak a Mágustoronyig tudna eljutni, ahová másnap el is viszi a gyereket. Kelleni fog neki valami, ami kissé elfedi a fájdalmát.*
- Rendben menjünk oda. *Mondja, majd kissé meghőköl, miközben ő maga is feláll és Bors felé igyekszik.*
- Most fejezed be Norileina! Majd beszél, ha akar.
*Hitetlenkedik, hogy ennyi empátia sem szorult a húgába, bár ezt eddig is tudhatta volna. Ha mágiával, testtel nem is bánthatja őket, lám szavakkal igen könnyedén tud rossz érzést okozni. Nem kíván tovább viaskodni, újra felsegíti Szikrát a lóra, aztán ő maga is mögé ül. Ekkor eszébe jut, - Nori jóvoltából -, hogy, ha ő nem is él sűrűn az étkezés lehetőségével, a többiek még lehetnek éhesek és szomjasak.*
- Éhes, vagy szomjas vagy? Hamar eljutunk a pihenőig, aztán… fakasztok vizet.
*Jobb híján ez jut eszébe, a hosszúéletűnél pedig mindig van Vándorebéd.*
*Karjaiban tartja a lányt, aki talán meg is fog nyugodni lassan. Ha meg is nyugszik, el nem múlik a fájdalma. Különös figyelmet kell rá fordítania, s már meg is fogant a gondolat, hogy mit fognak csinálni a következő napon, napokon. A feketeség megmutatja neki a medált és el is veszi tőle, egy szigorú pillantást intézve felé. Tudja. Tudja, hogy a macska akar valamit, azt is, hogy vezeti Sa'Tereth tébolyult mágusát, de ettől még nem jár neki valami, ami miatt az életüket lehelték ki annak szülei, akit nem szűnik mozdulataival vigasztalni.*
- Nori. Ez az ékszer Szikráé. A családja igen sokat áldozott be érte. *Nem látott képeket, nem hallotta a kis elf emlékeit, de azt jól tudja, hogy mivel foglalkozott a család, még ha sosem kezelte tényként ezt a tudást.* - Elhiszem, hogy érdekel, hogy mire való, csak úgy, mint engem is, de nem tűnhet el. Vigyázni kell rá. *Szíve szerint vissza sem adná, de az a macska… valamit akar. De mit? Biztos benne, hogy nem puszta jószándék vezeti, ha egy sötét lelket vezet a tiszta helyett, aki az ölében pihen. Megmutatja a lánynak is, ha szeretné, s ő maga is tüzetesen megvizsgálja.*
- Menjünk, Kincsem?
*Kérdi, ahogy amaz mocorog és ki készül kászálódni a szorításából. Nori jobban ismeri az ingoványt, ő maga csak a Mágustoronyig tudna eljutni, ahová másnap el is viszi a gyereket. Kelleni fog neki valami, ami kissé elfedi a fájdalmát.*
- Rendben menjünk oda. *Mondja, majd kissé meghőköl, miközben ő maga is feláll és Bors felé igyekszik.*
- Most fejezed be Norileina! Majd beszél, ha akar.
*Hitetlenkedik, hogy ennyi empátia sem szorult a húgába, bár ezt eddig is tudhatta volna. Ha mágiával, testtel nem is bánthatja őket, lám szavakkal igen könnyedén tud rossz érzést okozni. Nem kíván tovább viaskodni, újra felsegíti Szikrát a lóra, aztán ő maga is mögé ül. Ekkor eszébe jut, - Nori jóvoltából -, hogy, ha ő nem is él sűrűn az étkezés lehetőségével, a többiek még lehetnek éhesek és szomjasak.*
- Éhes, vagy szomjas vagy? Hamar eljutunk a pihenőig, aztán… fakasztok vizet.
*Jobb híján ez jut eszébe, a hosszúéletűnél pedig mindig van Vándorebéd.*
899. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2025-06-25 16:53:49
Üzenet elküldve: 2025-06-25 16:53:49
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1193
OOC üzenetek: 62
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1193
OOC üzenetek: 62
Játékstílus: Vakmerő
//Emlékek útján//
*Kifejezetten kellemetlen hír most a számára, hogy a lány nincs jól, félre is húzza a száját miatta. A macska hiába tudhatja mindenre a választ, és hiába követi arra, amerre ő akarja, cseszik elmondani neki. A megfigyelőképessége talán nem olyan jó, mint Maié, de azt ő is össze tudta rakni, hogy a hintó Szikrához tartozhatott egykoron, az ork pedig abból halászta ki a kincset, így kézenfekvő volna őt kifaggatni arról, hogy mi is ez pontosan, de ilyen állapotban nem lehet. Egy szót sem bír kinyögni szerencsétlen.*
- De majd add vissza! *mondja Mainak, miközben a kezébe nyomja a nyakláncot.* Ez a kulcs valamihez, de mihez? Talán ő tudja *biccent ismét a még mindig sírdogáló lány felé, de mikor látja, hogy képes felállni, az a fikarcnyi aggódás is elmúlik, amit eddig a pillanatig talán érzett iránta.
Hagyja, hogy Mai szemügyre vegye a medált, de utána már ő tartja érte a markát, hogy adja neki vissza, hisz az az övé. Neki mutatta meg Szörnyecske, hogy hol van, ő tudta meg róla a varázslat segítségével, hogy mi az (egy kulcs), végül ő is szerezte meg. Egyértelműen őt illeti. Ha szükséges, hosszú másodpercekig is képes várni, hogy visszakapja, de ha esetleg mégsem kötne ki újra a kezében az ékszer, akkor a türelmetlensége győzedelmeskedik az akarata felett. Nyaklánccal vagy anélkül, de a macska felé indul, és ha az hagyja, felkapja őt az ölébe. A végére akar járni a titoknak, de nem most, nem akkor, mikor a legrosszabb helyen készül rájuk esteledni. Így Mai korábbi szavaival egyetértve begyömöszöli a négylábút a lóra erősített táskába, ő pedig visszamászik a nyeregbe.*
- A Mágustoronyig nem jutnánk el sötétedésig, vissza Artheniorba pedig főleg. Ha elkezdenénk valami helyet keresni, egészen biztosan eltévednénk. Visszamegyünk a Karavánpihenőhöz, arról tudjuk, hogy merre volt. Rakunk majd tüzet, és akkor nem fogunk fázni éjszaka, meg éhen sem halunk talán. De ott el fogod mondani, hogy minek a kulcsa ez. A te hintódban volt *néz szigorúan Szikrára. Szívesen faggatná már most tovább az elf lányt, de egyszerűen… nem tudja. Képtelen rá. Eszébe sem jut a korábban kötött véreskü, ami arra kényszeríti őt, hogy ne akarjon fájdalmat okozni Szikrának, csak érzi, hogy nem akaródzanak további szóra nyílni ajkai. Síri csendben marad, és amint társai is összeszedik magukat, lóháton indul meg a Karavánpihenő felé az Árnyék oldalán bezsákolt macskával, akinek most megint csak a feje látszik ki a táskából.*
*Kifejezetten kellemetlen hír most a számára, hogy a lány nincs jól, félre is húzza a száját miatta. A macska hiába tudhatja mindenre a választ, és hiába követi arra, amerre ő akarja, cseszik elmondani neki. A megfigyelőképessége talán nem olyan jó, mint Maié, de azt ő is össze tudta rakni, hogy a hintó Szikrához tartozhatott egykoron, az ork pedig abból halászta ki a kincset, így kézenfekvő volna őt kifaggatni arról, hogy mi is ez pontosan, de ilyen állapotban nem lehet. Egy szót sem bír kinyögni szerencsétlen.*
- De majd add vissza! *mondja Mainak, miközben a kezébe nyomja a nyakláncot.* Ez a kulcs valamihez, de mihez? Talán ő tudja *biccent ismét a még mindig sírdogáló lány felé, de mikor látja, hogy képes felállni, az a fikarcnyi aggódás is elmúlik, amit eddig a pillanatig talán érzett iránta.
Hagyja, hogy Mai szemügyre vegye a medált, de utána már ő tartja érte a markát, hogy adja neki vissza, hisz az az övé. Neki mutatta meg Szörnyecske, hogy hol van, ő tudta meg róla a varázslat segítségével, hogy mi az (egy kulcs), végül ő is szerezte meg. Egyértelműen őt illeti. Ha szükséges, hosszú másodpercekig is képes várni, hogy visszakapja, de ha esetleg mégsem kötne ki újra a kezében az ékszer, akkor a türelmetlensége győzedelmeskedik az akarata felett. Nyaklánccal vagy anélkül, de a macska felé indul, és ha az hagyja, felkapja őt az ölébe. A végére akar járni a titoknak, de nem most, nem akkor, mikor a legrosszabb helyen készül rájuk esteledni. Így Mai korábbi szavaival egyetértve begyömöszöli a négylábút a lóra erősített táskába, ő pedig visszamászik a nyeregbe.*
- A Mágustoronyig nem jutnánk el sötétedésig, vissza Artheniorba pedig főleg. Ha elkezdenénk valami helyet keresni, egészen biztosan eltévednénk. Visszamegyünk a Karavánpihenőhöz, arról tudjuk, hogy merre volt. Rakunk majd tüzet, és akkor nem fogunk fázni éjszaka, meg éhen sem halunk talán. De ott el fogod mondani, hogy minek a kulcsa ez. A te hintódban volt *néz szigorúan Szikrára. Szívesen faggatná már most tovább az elf lányt, de egyszerűen… nem tudja. Képtelen rá. Eszébe sem jut a korábban kötött véreskü, ami arra kényszeríti őt, hogy ne akarjon fájdalmat okozni Szikrának, csak érzi, hogy nem akaródzanak további szóra nyílni ajkai. Síri csendben marad, és amint társai is összeszedik magukat, lóháton indul meg a Karavánpihenő felé az Árnyék oldalán bezsákolt macskával, akinek most megint csak a feje látszik ki a táskából.*
898. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2025-06-24 23:50:41
Üzenet elküldve: 2025-06-24 23:50:41
ÚJ
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 632
OOC üzenetek: 90
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 632
OOC üzenetek: 90
Játékstílus: Szelíd
//Emlékek útján//
*Amint Nori az ujjai közé zárja a madzaggal ellátott medált, a macska megindul arra, amerről jöttek; az út irányába. Jó egy tucat lépést tesz, majd megáll, hogy sárga tekintetét Norira függessze. Egyértelmű a jelzés; azt óhajtja, hogy a lány kövesse.
Az ébenhajú lány könnyen összerakja a képet immáron. A macska Ciliát és annak sanyarú emlékeit használta, hogy megtalálhassák a medált. Hogy eztán hová akarja vezetni Norit, na meg persze a medált, az viszont rejtély.
Mai kifejti abbéli szándékát, hogy megpihenjenek éjjelre, ám a rejtélyes kis bestia továbbra is Norira függeszti tekintetét. Amennyiben az ébenhajú lány úgy dönt, hogy nem vág neki az út további részének a sötétedés közepette, úgy vele marad, nem is tágítana mellőle. Már ha neki óhajt vágni egyáltalán.
Számos lehetőség áll előttük a táborverésre, ám egyik sem épp kecsegtető. Kereshetnek egy szélesebb zsámbékot, a vérszívóktól és a mocsár lényeitől nem lesznek védve. Visszaindulhatnak a Karavánpihenő romjaihoz is, mire az éj teljesen beáll, lóháton el is érhetik. Esetleg megcélozhatják a rossz hírű, ám legalább fejük felé tetőt kínáló Romtábort is, ami nem lehet messzebb, mint a Karavánpihenő. Bárhogy is döntenek, hamar el kell indulniuk.*
A hozzászólás írója (Mesélő) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2025.06.24 23:51:10
*Amint Nori az ujjai közé zárja a madzaggal ellátott medált, a macska megindul arra, amerről jöttek; az út irányába. Jó egy tucat lépést tesz, majd megáll, hogy sárga tekintetét Norira függessze. Egyértelmű a jelzés; azt óhajtja, hogy a lány kövesse.
Az ébenhajú lány könnyen összerakja a képet immáron. A macska Ciliát és annak sanyarú emlékeit használta, hogy megtalálhassák a medált. Hogy eztán hová akarja vezetni Norit, na meg persze a medált, az viszont rejtély.
Mai kifejti abbéli szándékát, hogy megpihenjenek éjjelre, ám a rejtélyes kis bestia továbbra is Norira függeszti tekintetét. Amennyiben az ébenhajú lány úgy dönt, hogy nem vág neki az út további részének a sötétedés közepette, úgy vele marad, nem is tágítana mellőle. Már ha neki óhajt vágni egyáltalán.
Számos lehetőség áll előttük a táborverésre, ám egyik sem épp kecsegtető. Kereshetnek egy szélesebb zsámbékot, a vérszívóktól és a mocsár lényeitől nem lesznek védve. Visszaindulhatnak a Karavánpihenő romjaihoz is, mire az éj teljesen beáll, lóháton el is érhetik. Esetleg megcélozhatják a rossz hírű, ám legalább fejük felé tetőt kínáló Romtábort is, ami nem lehet messzebb, mint a Karavánpihenő. Bárhogy is döntenek, hamar el kell indulniuk.*
A hozzászólás írója (Mesélő) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2025.06.24 23:51:10
897. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2025-06-23 19:01:26
Üzenet elküldve: 2025-06-23 19:01:26
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 575
OOC üzenetek: 61
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 575
OOC üzenetek: 61
Játékstílus: Vakmerő
//Emlékek útján//
*A fejét érő fájdalom lassan múlik, de még jelen van. Mintha az a nagy blokád ami eddig védte Ciliát a valóságtól, megszűnt volna. És az emlékek lassú áradata indult meg az átszakadt gáton. Ki tudja, lassan lehet minden emlékét visszanyeri, idővel biztos. Saját nevének visszhangja zúg fülében, ahogy édesanyja és apja szólította régen. Most már nem arctalanok. Dicséret, intelem, nevetés, a múlt hangjainak kísértetei lengik körül, ahogy gyászol.
A sírás már már úgy tűnik nem akar múlni. Ami biztos, százszor rosszabb lenne, ha nem érezné magán Mai vékony karjának ölelését, és csitítgató hangját.
Bár úgy lenne, ahogy Mai mondja. Bár ne értené az elmúlást, de sajnos tudja. Emlékeivel visszakapott egy nagyobb darabot, abból aki volt. Édesanyja tanításai között volt az elvesztés. A gyógyítással nem csak az jár, hogy a betegek mindig két lábon mennek ki az ajtón. Néha négy viszi ki őket.
Ezért is fáj neki a látvány, ezért is zokog oly keservesen.
Ekkor azonban eszébe jut fogadalma. A sírás nem old meg semmit. Legalább is amíg az erdőt járta így volt. Igaz, most van aki hallgassa a panaszát és felszárítsa könnyeit. Megtehetné, hogy itt marad a földön, és a világ végét várva nem mozdul és zokog. Az viszont nem megoldás, hiszen otthon várják őt. Trylnor és Deres.
A szipogás lassan abba marad, és a könnyek is lassacskán megállnak. A szorítás is enyhül Mai ruháján. Jobban van? Egyáltalán nem. De tudja itt nem maradhat. Menni kell tovább.
Ha Mai enged az ölelésből, akkor a lábára áll. Mondani nem szeretne még semmit. Emészti amin most keresztül ment.
Egyelőre csendben van, nem szól semmit. Mai kezét fogva követi őt, bármerre is menjen.
Nori felfedezéséről és a macskáról most nem törődik, nem is képes. Tán ha estére lepihennek már hajlandóbb lesz beszélni.*
*A fejét érő fájdalom lassan múlik, de még jelen van. Mintha az a nagy blokád ami eddig védte Ciliát a valóságtól, megszűnt volna. És az emlékek lassú áradata indult meg az átszakadt gáton. Ki tudja, lassan lehet minden emlékét visszanyeri, idővel biztos. Saját nevének visszhangja zúg fülében, ahogy édesanyja és apja szólította régen. Most már nem arctalanok. Dicséret, intelem, nevetés, a múlt hangjainak kísértetei lengik körül, ahogy gyászol.
A sírás már már úgy tűnik nem akar múlni. Ami biztos, százszor rosszabb lenne, ha nem érezné magán Mai vékony karjának ölelését, és csitítgató hangját.
Bár úgy lenne, ahogy Mai mondja. Bár ne értené az elmúlást, de sajnos tudja. Emlékeivel visszakapott egy nagyobb darabot, abból aki volt. Édesanyja tanításai között volt az elvesztés. A gyógyítással nem csak az jár, hogy a betegek mindig két lábon mennek ki az ajtón. Néha négy viszi ki őket.
Ezért is fáj neki a látvány, ezért is zokog oly keservesen.
Ekkor azonban eszébe jut fogadalma. A sírás nem old meg semmit. Legalább is amíg az erdőt járta így volt. Igaz, most van aki hallgassa a panaszát és felszárítsa könnyeit. Megtehetné, hogy itt marad a földön, és a világ végét várva nem mozdul és zokog. Az viszont nem megoldás, hiszen otthon várják őt. Trylnor és Deres.
A szipogás lassan abba marad, és a könnyek is lassacskán megállnak. A szorítás is enyhül Mai ruháján. Jobban van? Egyáltalán nem. De tudja itt nem maradhat. Menni kell tovább.
Ha Mai enged az ölelésből, akkor a lábára áll. Mondani nem szeretne még semmit. Emészti amin most keresztül ment.
Egyelőre csendben van, nem szól semmit. Mai kezét fogva követi őt, bármerre is menjen.
Nori felfedezéséről és a macskáról most nem törődik, nem is képes. Tán ha estére lepihennek már hajlandóbb lesz beszélni.*
896. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2025-06-23 16:50:33
Üzenet elküldve: 2025-06-23 16:50:33
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1261
OOC üzenetek: 9
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1261
OOC üzenetek: 9
Játékstílus: Vakmerő
//Emlékek útján//
*Szikra újra a karjaiban, s amit gondolt, sajnos valósággá vált. Ezért féltette annyira a lányt, hiszen szinte borítékolható volt, hogy valami szörnyűség történt annak szüleivel. De megérdemli, hogy tudja, ha fáj is. Megérdemli, hogy visszakapja az emlékeit végre, hogy tudja ki is ő. Nem tudja ugyan a teljes történetet, de nem is szedi ki most erőszakkal a látottakat a lányból, ha nem akar beszélni róla. Csak húzza magához, érzi annak dühét, a sírástól megremegő kis testet, s egy biztos: nem fogja elengedni. Ha nem is a karjaiban mindig, de tartani fogja, addig, amíg szüksége van rá, vagy amíg dobog a szíve. *
- Sírd ki magad Kincsem, itt vagyok. Ha majd szeretnél mesélni, meghallgatlak, tudod.
*Mond csak ennyit, ráér még a lány emlékeit megkapni, amaz úgy lehet fel sem fogja a részleteket, csak a tényt, ami most éppen elég.
Nori addig az ékszert szerzi meg, nem követi szemeivel az útját, tud magára vigyázni, ha a híd sem kell, nem lehet nehéz dolga. Fáj az ő szíve is, hogy így látja a kis elfet, de a macska feltűnő viselkedése is foglalkoztatja. Vajon mi köze lehet ehhez az egészhez? Mégis milyen lény az, aki egészen a hintóig kísérte, sőt vezette őket, vagyis leginkább Norit? Aki, ha észre sem vették volna, ha nem látta volna Nori az ork életének utolsó másodperceit, akkor is tudatta volna, hogy annak csontos marka között ott leledzik a zafír medál. Tudja jól, hogy mivel foglalkozott a Miritar család, s ha igaz, amit hallott, akkor kérdés, hogy miféle mágia itatja át, mihez lehet a kulcs? Fontos lehet, de nem annyira, mint a leány jelen állapota. Viszont talán az egyetlen örökség, ami megmaradt neki, fel kellene kutatnia az eredetét, vagy hogy mit ér, mi is ez. És ha majd elmúlik a gyász, vagy, ha már képes befogadni történeteket, el kell mesélnie azt, amit tud, ami után a napokban kutatni is fog egy keveset, hogy többet mondhasson, mint a felszín. *
- Nincs.
*Mondja röviden, majd a markát tartja, hogy húga beleadhassa az ékszert, szeretné szemügyre venni.*
- Menjünk, keressünk egy békésebb helyet éjszakára. De előbb megnézhetem? *Nem rest figyelni a cirmost sem, miként viselkedik, ha előkerül végre az, amit olyannyira meg akart mutatni. Miért Sa'Tereth szolgájának segített megkaparintani, miért követte Szikráig néhány napja, s mit tesz, ha nem nála marad? *
*Szikra újra a karjaiban, s amit gondolt, sajnos valósággá vált. Ezért féltette annyira a lányt, hiszen szinte borítékolható volt, hogy valami szörnyűség történt annak szüleivel. De megérdemli, hogy tudja, ha fáj is. Megérdemli, hogy visszakapja az emlékeit végre, hogy tudja ki is ő. Nem tudja ugyan a teljes történetet, de nem is szedi ki most erőszakkal a látottakat a lányból, ha nem akar beszélni róla. Csak húzza magához, érzi annak dühét, a sírástól megremegő kis testet, s egy biztos: nem fogja elengedni. Ha nem is a karjaiban mindig, de tartani fogja, addig, amíg szüksége van rá, vagy amíg dobog a szíve. *
- Sírd ki magad Kincsem, itt vagyok. Ha majd szeretnél mesélni, meghallgatlak, tudod.
*Mond csak ennyit, ráér még a lány emlékeit megkapni, amaz úgy lehet fel sem fogja a részleteket, csak a tényt, ami most éppen elég.
Nori addig az ékszert szerzi meg, nem követi szemeivel az útját, tud magára vigyázni, ha a híd sem kell, nem lehet nehéz dolga. Fáj az ő szíve is, hogy így látja a kis elfet, de a macska feltűnő viselkedése is foglalkoztatja. Vajon mi köze lehet ehhez az egészhez? Mégis milyen lény az, aki egészen a hintóig kísérte, sőt vezette őket, vagyis leginkább Norit? Aki, ha észre sem vették volna, ha nem látta volna Nori az ork életének utolsó másodperceit, akkor is tudatta volna, hogy annak csontos marka között ott leledzik a zafír medál. Tudja jól, hogy mivel foglalkozott a Miritar család, s ha igaz, amit hallott, akkor kérdés, hogy miféle mágia itatja át, mihez lehet a kulcs? Fontos lehet, de nem annyira, mint a leány jelen állapota. Viszont talán az egyetlen örökség, ami megmaradt neki, fel kellene kutatnia az eredetét, vagy hogy mit ér, mi is ez. És ha majd elmúlik a gyász, vagy, ha már képes befogadni történeteket, el kell mesélnie azt, amit tud, ami után a napokban kutatni is fog egy keveset, hogy többet mondhasson, mint a felszín. *
- Nincs.
*Mondja röviden, majd a markát tartja, hogy húga beleadhassa az ékszert, szeretné szemügyre venni.*
- Menjünk, keressünk egy békésebb helyet éjszakára. De előbb megnézhetem? *Nem rest figyelni a cirmost sem, miként viselkedik, ha előkerül végre az, amit olyannyira meg akart mutatni. Miért Sa'Tereth szolgájának segített megkaparintani, miért követte Szikráig néhány napja, s mit tesz, ha nem nála marad? *
895. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2025-06-22 21:42:07
Üzenet elküldve: 2025-06-22 21:42:07
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1193
OOC üzenetek: 62
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1193
OOC üzenetek: 62
Játékstílus: Vakmerő
//Emlékek útján//
*A fiatal elf elgyengült teste hamarosan a karjai közé kerül. Leemeli őt a lóról, majd megtartja addig, míg Mai is leszáll az állatról, utána már rá bízza szerencsétlent. Mindeközben, míg Mai a lányt próbálja nyugtatgatni, ő kérdés nélkül mondja el, hogy mit látott az ork halálának utolsó másodperceiben. Néhány rövid pillanatra visszanéz a tetem felé, mielőtt válaszolna a feltett kérdésekre, végül határozottan bólint.*
- Igen, nála van. Biztos vagyok benne. Egy acélmedál, benne egy kék kővel. Megmutatta nekem. *Hogy ki vagy mi mutatta meg neki mindezt pontosan, arra talán még ő sem tudna válaszolni. Ez már egy a Nori-féle értelmetlen megszólalások közül, de a lényeg, ami a medálról szól, az valóság.*
- Nem kell híd, közel van, könnyen elérem, csak óvatosnak kell lennem, hogy ne essek bele én is. Vigyázz rá! Én addig megszerzem a medált. *A gyerek jóléte talán fontosabb, de nem neki, és nem is Szörnyecskének, aki az ork mellett kitartóan ülve figyeli az eseményeket. A feketeség visszaindul a csontváz irányába, de még tisztán hallja, ahogy a kislány bőgni kezd Mai karjai között, és ő is leszűri a tényeket a saját látomásából, abból, amihez neki még csak Sa'Tereth mágiájára sem volt szüksége. Ekkor egy pillanatra megtorpan, és elgondolkozik rajta, hogy hagyja-e a fenébe az orkot, és visszaforduljon szeretteihez, de a saját fejében örvénylő zajok lebeszélik róla. Hamarosan már ott áll újra a macska mellett, és vet rá néhány megvető pillantást.*
- Ne nézz már így rám! Csinálom, de ajánlom, hogy megérje ez az egész, különben elevenen megnyúzlak, és téged fogunk megvacsorázni. *Fogy a türelme, kezd ő is hisztis lenni, de ez talán nem csoda. Valójában még mindig nem tud semmit, szemtől szemben találkozott a halállal, mögötte bőgnek és épp most kell még tarkón is vágnia magát egy újabb vérszívó szörnyeteg miatt.
Miután sikerült felülkerekednie ezen problémákon, a csontváz felé nyúl, és szépen, lassan, ügyelve arra, hogy bármi is van a kezében, az ne eshessen a mocsárba, lefejti az ujjait a medálról, melyet így hamarosan meg is kaparinthat magának. Pontosan úgy néz ki, ahogy a látomásában: egy apró acélmedál, benne egy mélykék drágakővel.*
- Megvagy! Minek a kulcsa…? *Kérdezné a macskát, de most már, mielőtt még befejezné a mondatot, rájön, hogy ez teljesen felesleges, úgysem fog válaszolni rá. Úgyhogy inkább visszasiet a földön ülő pároshoz.*
- Itt van. Megtaláltam. Tényleg olyan, mint amilyenek láttam. Umm… jól van? *Pislog párat, mert amellett, hogy továbbra is a saját sikerével van elfoglalva, feltűnik neki az is, hogy talán tényleg nincs minden rendben a gyerekkel.*
*A fiatal elf elgyengült teste hamarosan a karjai közé kerül. Leemeli őt a lóról, majd megtartja addig, míg Mai is leszáll az állatról, utána már rá bízza szerencsétlent. Mindeközben, míg Mai a lányt próbálja nyugtatgatni, ő kérdés nélkül mondja el, hogy mit látott az ork halálának utolsó másodperceiben. Néhány rövid pillanatra visszanéz a tetem felé, mielőtt válaszolna a feltett kérdésekre, végül határozottan bólint.*
- Igen, nála van. Biztos vagyok benne. Egy acélmedál, benne egy kék kővel. Megmutatta nekem. *Hogy ki vagy mi mutatta meg neki mindezt pontosan, arra talán még ő sem tudna válaszolni. Ez már egy a Nori-féle értelmetlen megszólalások közül, de a lényeg, ami a medálról szól, az valóság.*
- Nem kell híd, közel van, könnyen elérem, csak óvatosnak kell lennem, hogy ne essek bele én is. Vigyázz rá! Én addig megszerzem a medált. *A gyerek jóléte talán fontosabb, de nem neki, és nem is Szörnyecskének, aki az ork mellett kitartóan ülve figyeli az eseményeket. A feketeség visszaindul a csontváz irányába, de még tisztán hallja, ahogy a kislány bőgni kezd Mai karjai között, és ő is leszűri a tényeket a saját látomásából, abból, amihez neki még csak Sa'Tereth mágiájára sem volt szüksége. Ekkor egy pillanatra megtorpan, és elgondolkozik rajta, hogy hagyja-e a fenébe az orkot, és visszaforduljon szeretteihez, de a saját fejében örvénylő zajok lebeszélik róla. Hamarosan már ott áll újra a macska mellett, és vet rá néhány megvető pillantást.*
- Ne nézz már így rám! Csinálom, de ajánlom, hogy megérje ez az egész, különben elevenen megnyúzlak, és téged fogunk megvacsorázni. *Fogy a türelme, kezd ő is hisztis lenni, de ez talán nem csoda. Valójában még mindig nem tud semmit, szemtől szemben találkozott a halállal, mögötte bőgnek és épp most kell még tarkón is vágnia magát egy újabb vérszívó szörnyeteg miatt.
Miután sikerült felülkerekednie ezen problémákon, a csontváz felé nyúl, és szépen, lassan, ügyelve arra, hogy bármi is van a kezében, az ne eshessen a mocsárba, lefejti az ujjait a medálról, melyet így hamarosan meg is kaparinthat magának. Pontosan úgy néz ki, ahogy a látomásában: egy apró acélmedál, benne egy mélykék drágakővel.*
- Megvagy! Minek a kulcsa…? *Kérdezné a macskát, de most már, mielőtt még befejezné a mondatot, rájön, hogy ez teljesen felesleges, úgysem fog válaszolni rá. Úgyhogy inkább visszasiet a földön ülő pároshoz.*
- Itt van. Megtaláltam. Tényleg olyan, mint amilyenek láttam. Umm… jól van? *Pislog párat, mert amellett, hogy továbbra is a saját sikerével van elfoglalva, feltűnik neki az is, hogy talán tényleg nincs minden rendben a gyerekkel.*
894. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2025-06-22 20:35:05
Üzenet elküldve: 2025-06-22 20:35:05
ÚJ
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 632
OOC üzenetek: 90
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 632
OOC üzenetek: 90
Játékstílus: Szelíd
//Emlékek útján//
*A két lány közös erővel könnyedén leemelheti a nyeregből Ciliát. Amíg a fiatal hosszúéletűvel foglalatoskodnak, a szénfekete macska türelmesen gubbaszt az ork csontváza mellett, dülledő sárga tekintetével Norit követve. A tetem egyébként könnyedén hozzáférhető, hisz alig egy lépésnyire van csak a biztos talajtól. Nem is kell nagyot nyújtózni, hogy elérjék akár az összezárt ujjait. Hídra biztosan nincs szükség hozzá. Amennyiben a majdnem teljesen elsüllyedt hintóról van szó, az már más tészta, ugyanakkor a kiégett szekér aligha rejteget bármi olyat, amit szívesen felszínre hoznának.
A napkorong közben szép lassan eléri a horizontot. Néhány óra múlva beáll a sötétség. Az biztosnak látszik, hogy a szúnyoghadtól terhes ingoványban éri őket majd az éjjel, de hogy pontosan hol, az rajtuk múlik. Komoly kihívás lenne a megáradt mocsár miatt nehezen járható úton lóhalálában visszavágtatni, persze kísérletet tehetnek rá.*
*A két lány közös erővel könnyedén leemelheti a nyeregből Ciliát. Amíg a fiatal hosszúéletűvel foglalatoskodnak, a szénfekete macska türelmesen gubbaszt az ork csontváza mellett, dülledő sárga tekintetével Norit követve. A tetem egyébként könnyedén hozzáférhető, hisz alig egy lépésnyire van csak a biztos talajtól. Nem is kell nagyot nyújtózni, hogy elérjék akár az összezárt ujjait. Hídra biztosan nincs szükség hozzá. Amennyiben a majdnem teljesen elsüllyedt hintóról van szó, az már más tészta, ugyanakkor a kiégett szekér aligha rejteget bármi olyat, amit szívesen felszínre hoznának.
A napkorong közben szép lassan eléri a horizontot. Néhány óra múlva beáll a sötétség. Az biztosnak látszik, hogy a szúnyoghadtól terhes ingoványban éri őket majd az éjjel, de hogy pontosan hol, az rajtuk múlik. Komoly kihívás lenne a megáradt mocsár miatt nehezen járható úton lóhalálában visszavágtatni, persze kísérletet tehetnek rá.*
893. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2025-06-22 12:18:43
Üzenet elküldve: 2025-06-22 12:18:43
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 575
OOC üzenetek: 61
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 575
OOC üzenetek: 61
Játékstílus: Vakmerő
//Emlékek útján//
*Az ingovány bűze, Mai ölelésének melege, a sebhelyének fájdalma, most semmit sem számít. Ő a saját világában van, saját emlékeinek fogságában. Amiből még nem tudott kitörni.
Érzi a kert illatát, a lehulló levelek látványa és tánca, ahogy pörögnek és forognak a levegőben, majd végül lustán terülnek el a földön, hogy a szellővel később járjanak újra táncot. Ő pedig Deressel kergetőzik a tömegben, az arctalanok között. Viszont egy hang, ami a zsongásból kihallatszik, ezer közül is felismerné. Az a hang, ami oly sok nevetést, örömöt, és néha napján szidalmakat is rejtett. Apjáé, szíve a boldogságtól gyorsabban dobban, amikor újra láthatja apját. Kezébe adja másik hű társát aki mindig vele volt. Tüskét.*
- A mi titkunk marad.
*Válaszolja miután átveszi a tőrt. Karjait tárja szét, hogy átkarolja édesapját hálája jeléül. De mielőtt ismét megérinthetné őt, a szél feltámad, elsodorva ismét a táncoló faleveleket, amik lassan válnak semmivé a levegőben. Apja látványa is hasonlóan a széllel együtt lassan porrá hullva sodródik el, míg végül a szél mindent felemészt egy fehér örvényben. Csend, és semmiség öleli körbe őt. Örökké valóságnak érződik számára az a néhány másodperc amibe ez a roham kényszerítette őt. Végül a semmiség sötétségé válik, és egy apró fény jelenik meg az alagút végén. Egy apró kék fény. Amint ismét átveszi uralmát teste felett, már látja a kék fény nem volt más mint Mai jég kékjei, ami aggodalmasan pislognak rá. Hangja már eléri elméjét, ő mégsem képes felfogni, mi történt. Még.*
- Anyám?
*Kérdezi erőtlenül, mert emlékében pontosan így tartotta őt, akkor. De csalódnia kell. Ez nem az a fehér hajzuhatag, ami arcát úgy simogatta, és nem azok a szemek amik úgy tekintenek rá. Még ha annyira is hasonlóak. Mire bármit is tehetne mondhatna, csak az óvó kezeket érzi magán, ahogy leemelik őt a lóról. Ő pedig zavarodottan, értetlenül néz körbe. Látszik igyekszik megérteni mi folyik körülötte. Viszont a felismerés gyorsabban érkezik, mint azt mások gondolnák. Amint lába megérzi a földet. Lábai alig tudják megtartani őt. Az emlékei, ha nem is tértek vissza teljesen, de a választ amiért jött megtudta. A gyász erős markai szorongatják őt. Képtelen bármit is mondani, válaszolni. Vöröslő szemekkel nézi csupán a felperzselt hintót. Erőtlen lépteket tenne előre ám Mai karjai fonódnak köré. Képtelen ellenük küzdeni. De így legalább nem a ló előtt rogy térdre, hanem elernyedve kezd zokogni Mai karjaiban. Kezei görcsösen, dühösen szorongatják a nő ruháját.*
- Meghaltak. Nincsenek többé.
*Mondja erőtlenül két szipogás között. Legbelül átkoz, mindent és mindenkit is. A düh, a harag, a szomorúság és gyász mardossa belülről. Még saját magát is átkozza, amiért egyáltalán idejött. Tán jobb lett volna a boldog tudatlanság. Most viszont tudja, hogy mit vesztett, mit vettek el tőle pontosabban. És amit soha nem kaphat vissza.*
*Az ingovány bűze, Mai ölelésének melege, a sebhelyének fájdalma, most semmit sem számít. Ő a saját világában van, saját emlékeinek fogságában. Amiből még nem tudott kitörni.
Érzi a kert illatát, a lehulló levelek látványa és tánca, ahogy pörögnek és forognak a levegőben, majd végül lustán terülnek el a földön, hogy a szellővel később járjanak újra táncot. Ő pedig Deressel kergetőzik a tömegben, az arctalanok között. Viszont egy hang, ami a zsongásból kihallatszik, ezer közül is felismerné. Az a hang, ami oly sok nevetést, örömöt, és néha napján szidalmakat is rejtett. Apjáé, szíve a boldogságtól gyorsabban dobban, amikor újra láthatja apját. Kezébe adja másik hű társát aki mindig vele volt. Tüskét.*
- A mi titkunk marad.
*Válaszolja miután átveszi a tőrt. Karjait tárja szét, hogy átkarolja édesapját hálája jeléül. De mielőtt ismét megérinthetné őt, a szél feltámad, elsodorva ismét a táncoló faleveleket, amik lassan válnak semmivé a levegőben. Apja látványa is hasonlóan a széllel együtt lassan porrá hullva sodródik el, míg végül a szél mindent felemészt egy fehér örvényben. Csend, és semmiség öleli körbe őt. Örökké valóságnak érződik számára az a néhány másodperc amibe ez a roham kényszerítette őt. Végül a semmiség sötétségé válik, és egy apró fény jelenik meg az alagút végén. Egy apró kék fény. Amint ismét átveszi uralmát teste felett, már látja a kék fény nem volt más mint Mai jég kékjei, ami aggodalmasan pislognak rá. Hangja már eléri elméjét, ő mégsem képes felfogni, mi történt. Még.*
- Anyám?
*Kérdezi erőtlenül, mert emlékében pontosan így tartotta őt, akkor. De csalódnia kell. Ez nem az a fehér hajzuhatag, ami arcát úgy simogatta, és nem azok a szemek amik úgy tekintenek rá. Még ha annyira is hasonlóak. Mire bármit is tehetne mondhatna, csak az óvó kezeket érzi magán, ahogy leemelik őt a lóról. Ő pedig zavarodottan, értetlenül néz körbe. Látszik igyekszik megérteni mi folyik körülötte. Viszont a felismerés gyorsabban érkezik, mint azt mások gondolnák. Amint lába megérzi a földet. Lábai alig tudják megtartani őt. Az emlékei, ha nem is tértek vissza teljesen, de a választ amiért jött megtudta. A gyász erős markai szorongatják őt. Képtelen bármit is mondani, válaszolni. Vöröslő szemekkel nézi csupán a felperzselt hintót. Erőtlen lépteket tenne előre ám Mai karjai fonódnak köré. Képtelen ellenük küzdeni. De így legalább nem a ló előtt rogy térdre, hanem elernyedve kezd zokogni Mai karjaiban. Kezei görcsösen, dühösen szorongatják a nő ruháját.*
- Meghaltak. Nincsenek többé.
*Mondja erőtlenül két szipogás között. Legbelül átkoz, mindent és mindenkit is. A düh, a harag, a szomorúság és gyász mardossa belülről. Még saját magát is átkozza, amiért egyáltalán idejött. Tán jobb lett volna a boldog tudatlanság. Most viszont tudja, hogy mit vesztett, mit vettek el tőle pontosabban. És amit soha nem kaphat vissza.*
892. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2025-06-22 11:11:26
Üzenet elküldve: 2025-06-22 11:11:26
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1261
OOC üzenetek: 9
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1261
OOC üzenetek: 9
Játékstílus: Vakmerő
//Emlékek útján//
*Most nem csupán a kényessége okán nem ugrik le a lóról és merül el bokáig -vagy netán nyakig- a lápban hogy segíthessen Norinak. A kis elfért sokkal többet megtenne, mint azt bárki hinné, ha oda a drága ruhája sem számít, ha sérülést szenved az sem. De nem tud leugrani Borsról, hiszen a kis Kincse ott rázkódik a karjaiban, ami miatt meg sem mozdulhat, csupán tarthatja a leányt, míg amaz meg nem nyugszik, hogy aztán elmesélhesse neki, hogy mit látott. Mert egy biztos, valamit igen. Mindig ez van, noha sokkal félelmetesebb a kis testet ily' remegve éreznie. Van ideje viszont felmérni a terepet, megfigyelni, hogy mi történik. Amivel annyira nem szeretne szembesülni, pontosan azzal teszi… a fekete macska szinte vezeti húgát. Akar valamit tőle, célja van, tudja mit csinál és ehhez már nem férhet kétség. Abszurd, de egyértelmű. Összeszűkült szemekkel nézi a jelenetet, el nem engedve Szikrát. A csontokkal babráló lányt vizslatja. Minden bizonnyal sikeres a mágiája és valamit majd el tud neki mondani. A cirmos pedig pontosan mutatta a feketeségnek, hogy mit kell figyelnie. Hamar véget ér viszont, hogy őket kémlelheti, hogy elmélkedhet. Szikra ébredésnek indul, Mai szívéről pedig leesik egy hatalmas kő. Szerencsére már Nori is visszatér közéjük, s segítséget nyújt.*
- Szívem, nyugodj meg, itt vagyok. Leteszünk a lóról. Jól vagy? *Simít végig annak arcán, majd a féltestvérére bízza, hogy ne puffanjon egy nagyot. Persze segít, tartja, ha szükséges a lányt, de ismeri, már jól, ha kicsit kóvályog is, hamar észhez fog térni, ámbár ez kissé nagyobb roham volt, mint a fejfájásai, szóval teljesen biztos mégsem lehet benne.
Norira tekint és hallgatja azt, amit ő látott. Szikra van elég nagy, hogy mindent tudhat. Ezért jöttek, ha fáj is, majd ő ott lesz neki és átsegíti mindenen.*
- Nála van még, tényleg? Eléred rendesen a kezét? Vagy még egy híd, amiről lelógva esetleg…? Talán átéri… *Újra a hintó felé néz. Itt vannak, van idő kísérletezni, de most a gyerek jóléte fontosabb.*
- Kincsem, tudsz mesélni, hogy mit láttál? Nem baj, ha nem, pihenhetsz egy kicsit.
*Már Mai is talpon, de innentől már tényleg nem érdekli, hogy koszos-e, leül a földre és magához húzza Szikrát, hogy ha szükséges belekapaszkodhasson, bújhasson, vagy amit akar.*
*Most nem csupán a kényessége okán nem ugrik le a lóról és merül el bokáig -vagy netán nyakig- a lápban hogy segíthessen Norinak. A kis elfért sokkal többet megtenne, mint azt bárki hinné, ha oda a drága ruhája sem számít, ha sérülést szenved az sem. De nem tud leugrani Borsról, hiszen a kis Kincse ott rázkódik a karjaiban, ami miatt meg sem mozdulhat, csupán tarthatja a leányt, míg amaz meg nem nyugszik, hogy aztán elmesélhesse neki, hogy mit látott. Mert egy biztos, valamit igen. Mindig ez van, noha sokkal félelmetesebb a kis testet ily' remegve éreznie. Van ideje viszont felmérni a terepet, megfigyelni, hogy mi történik. Amivel annyira nem szeretne szembesülni, pontosan azzal teszi… a fekete macska szinte vezeti húgát. Akar valamit tőle, célja van, tudja mit csinál és ehhez már nem férhet kétség. Abszurd, de egyértelmű. Összeszűkült szemekkel nézi a jelenetet, el nem engedve Szikrát. A csontokkal babráló lányt vizslatja. Minden bizonnyal sikeres a mágiája és valamit majd el tud neki mondani. A cirmos pedig pontosan mutatta a feketeségnek, hogy mit kell figyelnie. Hamar véget ér viszont, hogy őket kémlelheti, hogy elmélkedhet. Szikra ébredésnek indul, Mai szívéről pedig leesik egy hatalmas kő. Szerencsére már Nori is visszatér közéjük, s segítséget nyújt.*
- Szívem, nyugodj meg, itt vagyok. Leteszünk a lóról. Jól vagy? *Simít végig annak arcán, majd a féltestvérére bízza, hogy ne puffanjon egy nagyot. Persze segít, tartja, ha szükséges a lányt, de ismeri, már jól, ha kicsit kóvályog is, hamar észhez fog térni, ámbár ez kissé nagyobb roham volt, mint a fejfájásai, szóval teljesen biztos mégsem lehet benne.
Norira tekint és hallgatja azt, amit ő látott. Szikra van elég nagy, hogy mindent tudhat. Ezért jöttek, ha fáj is, majd ő ott lesz neki és átsegíti mindenen.*
- Nála van még, tényleg? Eléred rendesen a kezét? Vagy még egy híd, amiről lelógva esetleg…? Talán átéri… *Újra a hintó felé néz. Itt vannak, van idő kísérletezni, de most a gyerek jóléte fontosabb.*
- Kincsem, tudsz mesélni, hogy mit láttál? Nem baj, ha nem, pihenhetsz egy kicsit.
*Már Mai is talpon, de innentől már tényleg nem érdekli, hogy koszos-e, leül a földre és magához húzza Szikrát, hogy ha szükséges belekapaszkodhasson, bújhasson, vagy amit akar.*
891. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2025-06-22 10:17:55
Üzenet elküldve: 2025-06-22 10:17:55
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1193
OOC üzenetek: 62
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1193
OOC üzenetek: 62
Játékstílus: Vakmerő
//Emlékek útján//
*Talán a Vérkötelék az oka, talán a veszélyes terepnek köszönhetően egy olyan szilánk vette át ösztönösen a test és vele együtt az elme irányítását, akinek az egyetlen feladata a túlélés. Bármi is az igazság, valóban nem dőlnek most a feketeségből sem a szokásos, hajmeresztő elképzelései, sem a sötét gondolatok, ami talán mindannyiuknak jobb így.
Mindezek ellenére persze most is a saját feje után megy, még akkor is, mikor az addigi fenyegető táj látványát egy az egyben átveszi a halál és pusztulás látképe. Kiolvassa a roncsra írt nevet, de neki az nem mond semmit, legfeljebb halvány büszkeséggel töltheti el, hogy sikerült szót alkotnia az egymás mellé írt jelekből. Még észreveszi, hogy mögötte, a másik lovon valami nincs rendben, de realizálni már nem tudja a tényt, hogy talán a segítségére van szükségük. Árnyékról leszállva a fekete macska után rohan, és hamarosan már a láp szélén találja magát, az ork teteméből megmaradt csontokat fogdosva. Az érintésre egyszerre fut végig a testén minden borzongás, mit a haldokló érezhet, sőt, saját csontjaiban érzékeli élő entitásként magát a halált, melyre a teste össze is rezzen, szemei ijedten kerekednek ki, és talán még halkan fel is nyög, de ez sem tántorítja el attól, hogy sötét mágiáját újra latba vetve elvegye a hajdani ork életének utolsó élményét, a szenvedés és halál legutolsó pillanatainak emlékét.
Látja, ahogy a szekeret már teljesen elpusztította a tűz, és lassan süllyedve válik a természet martalékává, miközben ugyanez a természet a maga kegyetlenségével kínozza és tartja csapdában még a temérdek mennyiségű erővel bíró, nagytestű lényt is. A látomás közben kirázza a hideg. Soha nem hallott még orkot az életéért kiáltani. Szíve hangosan dobban egyet, majd még párat, aztán hirtelen, levegőért kapkodva találja magát újra a valóságban, most már négykézlába a földön támaszkodva, miközben Szörnyecske a szokásosnál is dülledtebb szemekkel őt bámulja. Először csak ugyanolyan bambán bámul vissza az állatra, majd mikor felocsúdik, Mai és Szikra felé kapja a tekintetét.*
- Mai! *Feláll és egyelőre faképnél hagyva az orkot és a négylábút is, visszasiet Borshoz és a rajta ülőkhöz, hogy segítsen nekik.*
- Add őt a kezembe! Leveszem, és akkor te is le tudsz szállni. *Meg is próbálja leemelni az elf lányt a lóról, ami nem kellene, hogy gondot okozzon neki, hisz kiváló fizikai állapotban van, de látszik rajta, hogy kapkod, és gondolatai azon járnak, mit az elfeledett múlt emlékei közt talált.*
- Az ork magától merült el a mocsárban, de kijönni már nem tudott belőle. Kellett neki valami a hintóból. Egy… egy acélmedál egy kék kővel. Azt mondta, hogy megvan a kulcs. Nem tudom mihez, de még nála van, ott a kezében. Aztán ordított, de senki nem segített rajta. Egyedül halt meg. Nem is tudtam, hogy egy ork is képes halálsikolyra. *Hadarja el az élményét, miközben a már gyengének tűnő, de éber lánykát próbálja meg lesegíteni Borsról.*
- Gyere, óvatosan! *mondja neki, és igyekszik megtartani, ha szükséges, míg le nem tudja ültetni őt a földre. Tudja, hogy meg kell szereznie azt a medált a csontok közül, de egyelőre még társaival törődik.*
*Talán a Vérkötelék az oka, talán a veszélyes terepnek köszönhetően egy olyan szilánk vette át ösztönösen a test és vele együtt az elme irányítását, akinek az egyetlen feladata a túlélés. Bármi is az igazság, valóban nem dőlnek most a feketeségből sem a szokásos, hajmeresztő elképzelései, sem a sötét gondolatok, ami talán mindannyiuknak jobb így.
Mindezek ellenére persze most is a saját feje után megy, még akkor is, mikor az addigi fenyegető táj látványát egy az egyben átveszi a halál és pusztulás látképe. Kiolvassa a roncsra írt nevet, de neki az nem mond semmit, legfeljebb halvány büszkeséggel töltheti el, hogy sikerült szót alkotnia az egymás mellé írt jelekből. Még észreveszi, hogy mögötte, a másik lovon valami nincs rendben, de realizálni már nem tudja a tényt, hogy talán a segítségére van szükségük. Árnyékról leszállva a fekete macska után rohan, és hamarosan már a láp szélén találja magát, az ork teteméből megmaradt csontokat fogdosva. Az érintésre egyszerre fut végig a testén minden borzongás, mit a haldokló érezhet, sőt, saját csontjaiban érzékeli élő entitásként magát a halált, melyre a teste össze is rezzen, szemei ijedten kerekednek ki, és talán még halkan fel is nyög, de ez sem tántorítja el attól, hogy sötét mágiáját újra latba vetve elvegye a hajdani ork életének utolsó élményét, a szenvedés és halál legutolsó pillanatainak emlékét.
Látja, ahogy a szekeret már teljesen elpusztította a tűz, és lassan süllyedve válik a természet martalékává, miközben ugyanez a természet a maga kegyetlenségével kínozza és tartja csapdában még a temérdek mennyiségű erővel bíró, nagytestű lényt is. A látomás közben kirázza a hideg. Soha nem hallott még orkot az életéért kiáltani. Szíve hangosan dobban egyet, majd még párat, aztán hirtelen, levegőért kapkodva találja magát újra a valóságban, most már négykézlába a földön támaszkodva, miközben Szörnyecske a szokásosnál is dülledtebb szemekkel őt bámulja. Először csak ugyanolyan bambán bámul vissza az állatra, majd mikor felocsúdik, Mai és Szikra felé kapja a tekintetét.*
- Mai! *Feláll és egyelőre faképnél hagyva az orkot és a négylábút is, visszasiet Borshoz és a rajta ülőkhöz, hogy segítsen nekik.*
- Add őt a kezembe! Leveszem, és akkor te is le tudsz szállni. *Meg is próbálja leemelni az elf lányt a lóról, ami nem kellene, hogy gondot okozzon neki, hisz kiváló fizikai állapotban van, de látszik rajta, hogy kapkod, és gondolatai azon járnak, mit az elfeledett múlt emlékei közt talált.*
- Az ork magától merült el a mocsárban, de kijönni már nem tudott belőle. Kellett neki valami a hintóból. Egy… egy acélmedál egy kék kővel. Azt mondta, hogy megvan a kulcs. Nem tudom mihez, de még nála van, ott a kezében. Aztán ordított, de senki nem segített rajta. Egyedül halt meg. Nem is tudtam, hogy egy ork is képes halálsikolyra. *Hadarja el az élményét, miközben a már gyengének tűnő, de éber lánykát próbálja meg lesegíteni Borsról.*
- Gyere, óvatosan! *mondja neki, és igyekszik megtartani, ha szükséges, míg le nem tudja ültetni őt a földre. Tudja, hogy meg kell szereznie azt a medált a csontok közül, de egyelőre még társaival törődik.*
890. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2025-06-21 22:26:29
Üzenet elküldve: 2025-06-21 22:26:29
ÚJ
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 632
OOC üzenetek: 90
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 632
OOC üzenetek: 90
Játékstílus: Szelíd
//Emlékek útján//
*Míg Mai Ciliával van elfoglalva, Nori a fekete macska nyomában akcióba lendül. Természetesen utóbbi semmiféle reakcióval nem jutalmazza a kérdést, csupán nagy, sárga szemeit szegezi az ork ökölbe zárt ujjainak.
Hideg. Az a fajta borzongás fut végig Norin, amit csak az érez, ki halálán van, mikor megérinti a csonzvázat. Noha akaratlanul, de a mágia hatására a holttest megosztja a lánnyal utolsó pillanatait.
A szekér nem ropog már a lángok ölelésében; a kihunyó tűz fekete füstje az égbolt felé ömlik. A hintó süllyed; csak úgy, mint az ork. Ha voltak is társai, itt és most nincs senki.
A nedves sár már megkeményedett bőrén és páncélján; régóta tartja fogságban a sártenger. Minden bizonnyal alámerült, hogy kihalássza az oly fontos szerzeményt. Csak egy pillanatra nyitja ki ujjait, hogy szemrevételezze az aprócska acélmedált, melybe durván ugyan, de egy mélykék zafírt süllyesztettek.*
-Megvan... A kulcs... A kulcs! *Utolsó szavait szívesen üvöltené, hátha meghallja valaki, de egyedül van. Szemei üvegessé válnak, a kiáltás pedig ajkaira forr.
Kell néhány szívdobbanásnyi idő, mire az emberleány feleszmél a látomásból. Amit először észrevehet, az a fekete macska. Tágra nyílt sárga tekintetével most őt bámulja.
Cilia eközben még elrabolt emlékei örvényében jár.
Ezúttal egy napfényes belső kertben, hulló, bronzszín falevelek gyűrűjében. Valahol a messzeségben nagyon is ismerős harang kondul. Nincs egyedül a kertben, de az arcok körülötte elmosódnak. Hűséges ölebébel van elfoglalva, Deressel. A kutya vígan vakkantgat körülötte. Tudja, hamarosan indulniuk kell, így nem is megy messzire. Apja valami medált szeretne pénzé tenné, méghozzá minél előbb. *
-Cilia!
*Megpördül. A hang kemény ugyan, de érzi, nincs mitől tartania. Ez az arc már felismerhető. Furcsa, izgalommal vegyes várakozást érez gyomrában.*
-Ezt Lihanechből hozattam, csak neked. *Az alak, aki utazóköpenyt visel, leguggol hozzá, s gyengéden végigsimít fürtjein. A lány érzi, kellemes és megnyugtató az elf férfi jelenléte.*
-Ne veszítsd el! *Egy díszes tőrt nyújt át pengéjénél fogva, így a lány könnyen szemrevételezheti a nyelébe faragott nap szimbólumot.*
-És anyádnak egy szót se! Tudod, mi a véleménye a fegyverekről...
*A fehér örvény elnyeli az emléket, s visszalöki a lányt a szomorú valóságba. Tudja, érzi, a szülei nincsenek már e világon. Szénfekete hajzuhatagot és jégkék szempárt pillanthat meg maga felett. Gyengének érzi magát, de egyéb gondja nincs már; az állóképessége nem hagyta cserben.
Mai megkönnyebbülhet, nem kell már tartania Ciliát. Míg a másik kettő letűnt emlékek között lubickolt, neki tiszta maradt elméje, így intelligenciájának köszönhetően megfigyelheti a fekete macska ténykedését. A bundás állatnak szemmel láthatóan célja van, s az is világos, hogy Norit vezeti. Nem őket, csupán Norit. Tisztán látszik, hogy tudja, mit csinál az emberleány és türelmesen megvárja, míg az végez mágiájával. Szokatlan habitus ez egy macskától.
Cilia ébredése azonban minden bizonnyal megakasztja a lány gondolatmenetét. Hogy hogyan s merre tovább, az a társaságon múlik csak.*
A hozzászólást Anomália (Adminisztrátor) módosította, ekkor: 2025.06.21 22:45:51, a következő indokkal:
mesélői kérésre
*Míg Mai Ciliával van elfoglalva, Nori a fekete macska nyomában akcióba lendül. Természetesen utóbbi semmiféle reakcióval nem jutalmazza a kérdést, csupán nagy, sárga szemeit szegezi az ork ökölbe zárt ujjainak.
Hideg. Az a fajta borzongás fut végig Norin, amit csak az érez, ki halálán van, mikor megérinti a csonzvázat. Noha akaratlanul, de a mágia hatására a holttest megosztja a lánnyal utolsó pillanatait.
A szekér nem ropog már a lángok ölelésében; a kihunyó tűz fekete füstje az égbolt felé ömlik. A hintó süllyed; csak úgy, mint az ork. Ha voltak is társai, itt és most nincs senki.
A nedves sár már megkeményedett bőrén és páncélján; régóta tartja fogságban a sártenger. Minden bizonnyal alámerült, hogy kihalássza az oly fontos szerzeményt. Csak egy pillanatra nyitja ki ujjait, hogy szemrevételezze az aprócska acélmedált, melybe durván ugyan, de egy mélykék zafírt süllyesztettek.*
-Megvan... A kulcs... A kulcs! *Utolsó szavait szívesen üvöltené, hátha meghallja valaki, de egyedül van. Szemei üvegessé válnak, a kiáltás pedig ajkaira forr.
Kell néhány szívdobbanásnyi idő, mire az emberleány feleszmél a látomásból. Amit először észrevehet, az a fekete macska. Tágra nyílt sárga tekintetével most őt bámulja.
Cilia eközben még elrabolt emlékei örvényében jár.
Ezúttal egy napfényes belső kertben, hulló, bronzszín falevelek gyűrűjében. Valahol a messzeségben nagyon is ismerős harang kondul. Nincs egyedül a kertben, de az arcok körülötte elmosódnak. Hűséges ölebébel van elfoglalva, Deressel. A kutya vígan vakkantgat körülötte. Tudja, hamarosan indulniuk kell, így nem is megy messzire. Apja valami medált szeretne pénzé tenné, méghozzá minél előbb. *
-Cilia!
*Megpördül. A hang kemény ugyan, de érzi, nincs mitől tartania. Ez az arc már felismerhető. Furcsa, izgalommal vegyes várakozást érez gyomrában.*
-Ezt Lihanechből hozattam, csak neked. *Az alak, aki utazóköpenyt visel, leguggol hozzá, s gyengéden végigsimít fürtjein. A lány érzi, kellemes és megnyugtató az elf férfi jelenléte.*
-Ne veszítsd el! *Egy díszes tőrt nyújt át pengéjénél fogva, így a lány könnyen szemrevételezheti a nyelébe faragott nap szimbólumot.*
-És anyádnak egy szót se! Tudod, mi a véleménye a fegyverekről...
*A fehér örvény elnyeli az emléket, s visszalöki a lányt a szomorú valóságba. Tudja, érzi, a szülei nincsenek már e világon. Szénfekete hajzuhatagot és jégkék szempárt pillanthat meg maga felett. Gyengének érzi magát, de egyéb gondja nincs már; az állóképessége nem hagyta cserben.
Mai megkönnyebbülhet, nem kell már tartania Ciliát. Míg a másik kettő letűnt emlékek között lubickolt, neki tiszta maradt elméje, így intelligenciájának köszönhetően megfigyelheti a fekete macska ténykedését. A bundás állatnak szemmel láthatóan célja van, s az is világos, hogy Norit vezeti. Nem őket, csupán Norit. Tisztán látszik, hogy tudja, mit csinál az emberleány és türelmesen megvárja, míg az végez mágiájával. Szokatlan habitus ez egy macskától.
Cilia ébredése azonban minden bizonnyal megakasztja a lány gondolatmenetét. Hogy hogyan s merre tovább, az a társaságon múlik csak.*
A hozzászólást Anomália (Adminisztrátor) módosította, ekkor: 2025.06.21 22:45:51, a következő indokkal:
mesélői kérésre
889. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2025-06-19 21:09:45
Üzenet elküldve: 2025-06-19 21:09:45
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 575
OOC üzenetek: 61
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 575
OOC üzenetek: 61
Játékstílus: Vakmerő
//Emlékek útján//
*Haladnak hát előre a végtelennek tűnő ingoványos úton. Őt pedig kerülgeti más is a szúnyogokon kívül. Az a borzasztó ismeretlen ismerős érzés. Ami gyanakvással tölti el kis lelkét. Bizonytalansággal, mi az ami igaz, és mi az amit csak képzelt vagy álmodott. Mi az ami valóság és mi az amit csak kitalált. Valóban igaz, amit Mai akkor említett? Tán a fele nem igaz annak amire emlékszik. Ami csak még rosszabbul érintené őt, mert az eleve kevés emlékei mellett, ha tényleg kiderülne a fele nem igaz. Mi maradna neki csupán? Igaz, a szépek, amiket az utóbbi időben képes volt átélni az árvaházban. Viszont a folytonos aggályok, ami saját valóját kérdőjelezi meg, mindig mardossa őt. Sokszor sikerül ezt hátra hagynia. Van, hogy napokig nem is gondol rá, aztán napokig másra sem tud gondolni. Ennek szeretne már a végére járni, minél előbb. Legyen bármi is az ára, és legyen az bármi, amit majd találnak az emlékeinek nyomában.
Nem szánt szándékból hívta anyjának Mait, de a biztonság érzet, amit érez nevelője mellett felér azzal, hogy ezt a megszólítást kiérdemelje. Ez nála azzal ér fel, mintha ki mondaná neki, hogy szereti őt.
Az úton elbambulva, ahogy vezeti a csapatot, még a kis csókra is alig lesz figyelmes. Érzi magában, mintha közelednének. Emlékszik valamire, a szekérre és annak helyére. De, hogy ez miképpen fog rá hatni. Maga sem hitte volna.
Pusztán kis szíve kezd gyorsabban verni, ahogy letérve az útról erre a különös tisztásra érkeznek.
Mint villámcsapás éri őt a hely látványa. A kormos szekér, a nyílvesszők és a csontvázak. Hirtelen minden megrohanja őt. Elméje pedig képtelen befogadni az emlékek rohamát. Édesanyja illata keveredik a vérrel. A szúró, nyilalló érzés mellkasában. A tűz lángjának a hője ami lassan vette át az uralmat a szekérben. És a fehér kesztyűs kéz. Fuss. Csap le rá végül az utolsó szó amit akkor hallott. És tán még azóta is cseng fülében éjjelente az álmatlan éjszakáin.
Elragadja az érzés, küzdeni sem tud ellene. Szemei fenn akadnak. Karja és lába, akaratlanul remeg.
Mainak hála, megmarad a lovon, mert nélküle már lehet nyakát szegte volna az esésben.
Kis teste most magára van utalva, meddig tartja hatalmában ez a fájdalmas roham. Ki tudja. Már maga sem érzékeli az időt, hogy merre van, vagy kivel. Mai hangja tán kapargatja tudatának az alját, de ez most annyit ér mint a veszett fejsze nyele. Ő most más harcot vív, saját emlékivel.*
*Haladnak hát előre a végtelennek tűnő ingoványos úton. Őt pedig kerülgeti más is a szúnyogokon kívül. Az a borzasztó ismeretlen ismerős érzés. Ami gyanakvással tölti el kis lelkét. Bizonytalansággal, mi az ami igaz, és mi az amit csak képzelt vagy álmodott. Mi az ami valóság és mi az amit csak kitalált. Valóban igaz, amit Mai akkor említett? Tán a fele nem igaz annak amire emlékszik. Ami csak még rosszabbul érintené őt, mert az eleve kevés emlékei mellett, ha tényleg kiderülne a fele nem igaz. Mi maradna neki csupán? Igaz, a szépek, amiket az utóbbi időben képes volt átélni az árvaházban. Viszont a folytonos aggályok, ami saját valóját kérdőjelezi meg, mindig mardossa őt. Sokszor sikerül ezt hátra hagynia. Van, hogy napokig nem is gondol rá, aztán napokig másra sem tud gondolni. Ennek szeretne már a végére járni, minél előbb. Legyen bármi is az ára, és legyen az bármi, amit majd találnak az emlékeinek nyomában.
Nem szánt szándékból hívta anyjának Mait, de a biztonság érzet, amit érez nevelője mellett felér azzal, hogy ezt a megszólítást kiérdemelje. Ez nála azzal ér fel, mintha ki mondaná neki, hogy szereti őt.
Az úton elbambulva, ahogy vezeti a csapatot, még a kis csókra is alig lesz figyelmes. Érzi magában, mintha közelednének. Emlékszik valamire, a szekérre és annak helyére. De, hogy ez miképpen fog rá hatni. Maga sem hitte volna.
Pusztán kis szíve kezd gyorsabban verni, ahogy letérve az útról erre a különös tisztásra érkeznek.
Mint villámcsapás éri őt a hely látványa. A kormos szekér, a nyílvesszők és a csontvázak. Hirtelen minden megrohanja őt. Elméje pedig képtelen befogadni az emlékek rohamát. Édesanyja illata keveredik a vérrel. A szúró, nyilalló érzés mellkasában. A tűz lángjának a hője ami lassan vette át az uralmat a szekérben. És a fehér kesztyűs kéz. Fuss. Csap le rá végül az utolsó szó amit akkor hallott. És tán még azóta is cseng fülében éjjelente az álmatlan éjszakáin.
Elragadja az érzés, küzdeni sem tud ellene. Szemei fenn akadnak. Karja és lába, akaratlanul remeg.
Mainak hála, megmarad a lovon, mert nélküle már lehet nyakát szegte volna az esésben.
Kis teste most magára van utalva, meddig tartja hatalmában ez a fájdalmas roham. Ki tudja. Már maga sem érzékeli az időt, hogy merre van, vagy kivel. Mai hangja tán kapargatja tudatának az alját, de ez most annyit ér mint a veszett fejsze nyele. Ő most más harcot vív, saját emlékivel.*
888. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2025-06-19 19:46:29
Üzenet elküldve: 2025-06-19 19:46:29
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1261
OOC üzenetek: 9
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1261
OOC üzenetek: 9
Játékstílus: Vakmerő
//Emlékek útján//
*Az út rettentően unalmas volna, ha nem figyelné feszülten a tájat. Minden lépés fontos. Továbbra is előtte ül Szikra, így hiába fogja a kantárt, a karjaiban tudja a leányt, aki válaszul újra kimondja a szót, ami vegyes érzésekkel tölti el. Egyszerre fáj és oldja meg a világ összes gondját. Okítania kellene, beszélnie vele, hogy nem szabadna őt így szólítani, de nem tudja megtenni. Jó kifogás most az út, jó kifogás, hogy éppen arra keresnek megoldást, hogy mi történt a szüleivel. Nem tesz hát mást, mint kissé lehajtja a fejét és a sisakos fejre ad oldalról egy puszit, hogy mégis a bőrt érje. Nem bánthatja most meg, nincs jó előérzete. Vagy nem tudnak meg semmit, vagy rosszat. De jót aligha. Ebben biztos. A világon senki nem hagyná elveszni azt a kincset, aki vele lovagol. Nem sok a beszéd, annál több a morgás, amit a szúnyogok váltanak ki belőle. Eltűnik a fény is. Nori hangját is ritkásan hallja. Húga meglehetősen kevés balgaságot mond, talán ez is testi bántalmazásnak minősül, mert olykor fáj tőle a feje, de a mágia okán, már nem teheti. Mosolyog amikor ez eszébe jut ez a gondolatmenet. Egészen addig nem íródik viszont több érzelem az arcára, ameddig meg nem érkeznek a helyszínre, ahol látja a lápba mélyedt, elszenesedett hintót. Hálás lehetne a feketeségnek, hogy megfelelő szót használt, de jelenleg az sem érdekelte volna, ha velős káromkodások garmadáját ejtette volna ki a száján, mert a fejében éppen azok fogannak meg. Nem akar leszállni, csak merengve figyeli a kis elf nyakába fűzött gyűrűn is látható motívumot. Résnyire nyílik az ajka, mikor hallja Noritól, de persze ő maga is kiolvassa a nevet. Nem is keveset élt Lihanechben, hogy bevillanjon neki, hogy onnan ismeretes. Lévén mágus családból származik, lehetetlen nem ismernie egy ilyen nevet, ha maga nem találkozott egyik hosszúéletűvel sem közülük, s nem is különöseben érdekelte a foglalatosságuk. A jégkék szemek tovább siklanak, fekete tollas nyílvesszőket, csontvázat lát, amit jókora hústömeg foghatott közre egykor. Akaratlan szorít rá Szikrára, talán csak ennek köszönhető, hogy meg tudja tartani. Nem tud a húgával foglalkozni, hiszen nem engedheti meg, hogy a karjaiban hirtelen reszketni kezdő lány lezuhanjon. Sejti, hogy mi történik. Ha nem is ilyen módon, de ismeri a jeleket, mikor emlékezni kezd, de ennyire még sosem ütött ki rajta a fájdalom. Talán több ez annál. Ez lehet a megoldás, a látszólag igen szomorú valóság. Nem tud dönteni semmiről, amíg nem nyugszik meg a karjaiban a lány. Le szeretne vele kászálódni, de neki sincs akkora ereje, hogy biztonságosan kivitelezze, amíg nem ernyed el a kis test, vagy nem tér magához.*
- Itt vagyok, Szikra, itt vagyok veled.
*Suttogja neki, bár talán semmit nem ér, kivár, hogy elmúljon a roham. Már, ha záros határidőn belül ez megtörténik. Ha hosszasan maradna ilyen állapotban, valamit ki kell találnia. Hidegvér kell, pedig az aggódás rá szeretné rúgni az ajtót. Nori után pislant, hogy jöjjön neki segíteni, ha kell, de amaz már csontokat fogdos és kántál. Tudja miért teszi, ez egyszer hálás érte. Még akkor is, ha azt kívánja, hogy ezt az igét ne ismerje, most mégis talán hasznukra válik.*
*Az út rettentően unalmas volna, ha nem figyelné feszülten a tájat. Minden lépés fontos. Továbbra is előtte ül Szikra, így hiába fogja a kantárt, a karjaiban tudja a leányt, aki válaszul újra kimondja a szót, ami vegyes érzésekkel tölti el. Egyszerre fáj és oldja meg a világ összes gondját. Okítania kellene, beszélnie vele, hogy nem szabadna őt így szólítani, de nem tudja megtenni. Jó kifogás most az út, jó kifogás, hogy éppen arra keresnek megoldást, hogy mi történt a szüleivel. Nem tesz hát mást, mint kissé lehajtja a fejét és a sisakos fejre ad oldalról egy puszit, hogy mégis a bőrt érje. Nem bánthatja most meg, nincs jó előérzete. Vagy nem tudnak meg semmit, vagy rosszat. De jót aligha. Ebben biztos. A világon senki nem hagyná elveszni azt a kincset, aki vele lovagol. Nem sok a beszéd, annál több a morgás, amit a szúnyogok váltanak ki belőle. Eltűnik a fény is. Nori hangját is ritkásan hallja. Húga meglehetősen kevés balgaságot mond, talán ez is testi bántalmazásnak minősül, mert olykor fáj tőle a feje, de a mágia okán, már nem teheti. Mosolyog amikor ez eszébe jut ez a gondolatmenet. Egészen addig nem íródik viszont több érzelem az arcára, ameddig meg nem érkeznek a helyszínre, ahol látja a lápba mélyedt, elszenesedett hintót. Hálás lehetne a feketeségnek, hogy megfelelő szót használt, de jelenleg az sem érdekelte volna, ha velős káromkodások garmadáját ejtette volna ki a száján, mert a fejében éppen azok fogannak meg. Nem akar leszállni, csak merengve figyeli a kis elf nyakába fűzött gyűrűn is látható motívumot. Résnyire nyílik az ajka, mikor hallja Noritól, de persze ő maga is kiolvassa a nevet. Nem is keveset élt Lihanechben, hogy bevillanjon neki, hogy onnan ismeretes. Lévén mágus családból származik, lehetetlen nem ismernie egy ilyen nevet, ha maga nem találkozott egyik hosszúéletűvel sem közülük, s nem is különöseben érdekelte a foglalatosságuk. A jégkék szemek tovább siklanak, fekete tollas nyílvesszőket, csontvázat lát, amit jókora hústömeg foghatott közre egykor. Akaratlan szorít rá Szikrára, talán csak ennek köszönhető, hogy meg tudja tartani. Nem tud a húgával foglalkozni, hiszen nem engedheti meg, hogy a karjaiban hirtelen reszketni kezdő lány lezuhanjon. Sejti, hogy mi történik. Ha nem is ilyen módon, de ismeri a jeleket, mikor emlékezni kezd, de ennyire még sosem ütött ki rajta a fájdalom. Talán több ez annál. Ez lehet a megoldás, a látszólag igen szomorú valóság. Nem tud dönteni semmiről, amíg nem nyugszik meg a karjaiban a lány. Le szeretne vele kászálódni, de neki sincs akkora ereje, hogy biztonságosan kivitelezze, amíg nem ernyed el a kis test, vagy nem tér magához.*
- Itt vagyok, Szikra, itt vagyok veled.
*Suttogja neki, bár talán semmit nem ér, kivár, hogy elmúljon a roham. Már, ha záros határidőn belül ez megtörténik. Ha hosszasan maradna ilyen állapotban, valamit ki kell találnia. Hidegvér kell, pedig az aggódás rá szeretné rúgni az ajtót. Nori után pislant, hogy jöjjön neki segíteni, ha kell, de amaz már csontokat fogdos és kántál. Tudja miért teszi, ez egyszer hálás érte. Még akkor is, ha azt kívánja, hogy ezt az igét ne ismerje, most mégis talán hasznukra válik.*
887. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2025-06-19 18:53:56
Üzenet elküldve: 2025-06-19 18:53:56
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1193
OOC üzenetek: 62
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1193
OOC üzenetek: 62
Játékstílus: Vakmerő
//Emlékek útján//
- Csak kíváncsi voltam, hogy Eeyr űz-e velünk mocskos játékot, de azt hiszem, hogy nem. *Állapítja meg, válaszolva Mai kérdésére, miután közel s távol nem érzékeli fényoltár jelenlétét.
Társaira hátrapillantva csak egy egészen apró pillanatra rökönyödik meg az anya szón, melyre meg is emeli szemöldökét, majd miután a kis hosszúfülű megmutatja a helyes irányt, arra indul tovább, remélhetőleg a többiekkel együtt. Szeme sarkából még hosszú ideig látja a derengő fényt, furcsállja is, mikor megszűnik. Akkor azért egy utolsó pillantást még vet abba az irányba, de aztán már nem néz vissza tovább. Ki tudja, mennyi ideig lovagolnak, és hány vérszívó mártózik meg a vérükben, mire Szikra utasítására végül le nem térnek az útról, és egy szürreális kép nem fogadja őket.*
- Mi a f… fene. *Először egy egészen másik szót akart mondani, ahogy megpillantja a környezetüket, melyet csak úgy nyomaszt a halál atmoszférája, de ez őt cseppet sem zavarja. A fekete nyílvesszők egyelőre még elkerülik a figyelmét, nem úgy, mint a szénné égett hintó maradványait ékesítő név.*
- Mi… ri… tar. *Használja ki, hogy hála a fél-elf lánynak, már ő is élhet az olvasás csodálatos képességével, még ha nem is olyan ösztönösen, mint tanultabb társai. Hátrapillant a többiekre, és még pont látja, ahogy a kislány elkezd leborulni Bors hátáról, de aztán elvonja a figyelmét, ahogy a macska hirtelen leugrik mellőle, és egyébként is túl távol van, nem tudná megakadályozni az esést.*
- Szörnyecske! *Kiált a macska után, majd óvatosan leereszkedik a lováról, és lassú, óvatos, kimért léptekkel kezdi követni a négylábút, elhaladva a döglött ló teteme mellett. Ha Szörnyecske nem süllyed el a lápban, talán ő sem fog, legfeljebb sáros lesz a csizmája, de azt ő is tudja, hogy itt jobb minden egyes lépésre odafigyelni, ki tudja, hol kezdődik a futóhomok.*
- Ez… *Felismeri, hogy a csontváz egy orké, akik pedig a legtöbben, legalábbis tudomása szerint Sa'Tereth hívői.* Miatta hoztál ide? Mi közöm nekem ehhez a szörnyeteghez? Hát persze, most sem fogsz válaszolni… Van valami a kezében, de nem tudom, hogy el tudom-e tőle venni. *Szól hátra Mainak, majd megpróbálja annyira megközelíteni a csontvázat, hogy kinyújtott kézzel el tudja érni. Ha sikerül, akkor halványan elvigyorodik.*
- Ha te nem is tudsz beszélni, Szörnyecske, ő talán igen… *Mondja ezt már halkabban, és közben megkísérli megérinteni az ork holttestét, de nem azt próbálja meg elvenni, ami nála van, hanem ugyanúgy, ahogy az előbb, újra mormolni kezd, csak most mást, hosszabban.*
- Mutasd hát, hogy ért el téged a végzet! *Ha varázslata sikerül, akkor Mai élőben láthatja a bizonyítékát annak, hogy ha rövid ideig is csupán, de valóban képes arra, amit nemrégiben még a saját apjával akart megpróbálni: belelátni a holtak szenvedésének utolsó pillanataiba.*
A varázsló elmormol egy bonyolultabb igét, melynek hatására az általa megérintett elhunyt élőlény által utoljára látott vagy hallott pillanatok (5 másodperc) megjelennek a varázshasználó elméjében.
- Csak kíváncsi voltam, hogy Eeyr űz-e velünk mocskos játékot, de azt hiszem, hogy nem. *Állapítja meg, válaszolva Mai kérdésére, miután közel s távol nem érzékeli fényoltár jelenlétét.
Társaira hátrapillantva csak egy egészen apró pillanatra rökönyödik meg az anya szón, melyre meg is emeli szemöldökét, majd miután a kis hosszúfülű megmutatja a helyes irányt, arra indul tovább, remélhetőleg a többiekkel együtt. Szeme sarkából még hosszú ideig látja a derengő fényt, furcsállja is, mikor megszűnik. Akkor azért egy utolsó pillantást még vet abba az irányba, de aztán már nem néz vissza tovább. Ki tudja, mennyi ideig lovagolnak, és hány vérszívó mártózik meg a vérükben, mire Szikra utasítására végül le nem térnek az útról, és egy szürreális kép nem fogadja őket.*
- Mi a f… fene. *Először egy egészen másik szót akart mondani, ahogy megpillantja a környezetüket, melyet csak úgy nyomaszt a halál atmoszférája, de ez őt cseppet sem zavarja. A fekete nyílvesszők egyelőre még elkerülik a figyelmét, nem úgy, mint a szénné égett hintó maradványait ékesítő név.*
- Mi… ri… tar. *Használja ki, hogy hála a fél-elf lánynak, már ő is élhet az olvasás csodálatos képességével, még ha nem is olyan ösztönösen, mint tanultabb társai. Hátrapillant a többiekre, és még pont látja, ahogy a kislány elkezd leborulni Bors hátáról, de aztán elvonja a figyelmét, ahogy a macska hirtelen leugrik mellőle, és egyébként is túl távol van, nem tudná megakadályozni az esést.*
- Szörnyecske! *Kiált a macska után, majd óvatosan leereszkedik a lováról, és lassú, óvatos, kimért léptekkel kezdi követni a négylábút, elhaladva a döglött ló teteme mellett. Ha Szörnyecske nem süllyed el a lápban, talán ő sem fog, legfeljebb sáros lesz a csizmája, de azt ő is tudja, hogy itt jobb minden egyes lépésre odafigyelni, ki tudja, hol kezdődik a futóhomok.*
- Ez… *Felismeri, hogy a csontváz egy orké, akik pedig a legtöbben, legalábbis tudomása szerint Sa'Tereth hívői.* Miatta hoztál ide? Mi közöm nekem ehhez a szörnyeteghez? Hát persze, most sem fogsz válaszolni… Van valami a kezében, de nem tudom, hogy el tudom-e tőle venni. *Szól hátra Mainak, majd megpróbálja annyira megközelíteni a csontvázat, hogy kinyújtott kézzel el tudja érni. Ha sikerül, akkor halványan elvigyorodik.*
- Ha te nem is tudsz beszélni, Szörnyecske, ő talán igen… *Mondja ezt már halkabban, és közben megkísérli megérinteni az ork holttestét, de nem azt próbálja meg elvenni, ami nála van, hanem ugyanúgy, ahogy az előbb, újra mormolni kezd, csak most mást, hosszabban.*
- Mutasd hát, hogy ért el téged a végzet! *Ha varázslata sikerül, akkor Mai élőben láthatja a bizonyítékát annak, hogy ha rövid ideig is csupán, de valóban képes arra, amit nemrégiben még a saját apjával akart megpróbálni: belelátni a holtak szenvedésének utolsó pillanataiba.*
A varázsló elmormol egy bonyolultabb igét, melynek hatására az általa megérintett elhunyt élőlény által utoljára látott vagy hallott pillanatok (5 másodperc) megjelennek a varázshasználó elméjében.
886. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2025-06-18 21:42:22
Üzenet elküldve: 2025-06-18 21:42:22
ÚJ
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 632
OOC üzenetek: 90
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 632
OOC üzenetek: 90
Játékstílus: Szelíd
//Emlékek útján//
*Nori latba veti sötét mágiáját, de nem érzékel fényoltárt a közelben, így a varázslatnak nincs hatása.
A társaság jobbnak látja nem kivívni maga ellen a sorsot a fénygömbbel, mi még jó ideig kíséri útjuk látóterük sarkából. Végül pislákolni kezd, megrebben, majd kialszik és nem is tűnik fel többé. Hogy mi volt az pontosan, az ugyanúgy a mocsár homályába vész, mint a megannyi titok, mi e vidéken rejlik.
Útjuk még jó ideig az úton vezet és a látkép sem különösebben szívderítő, mint eddig. A láp egyhangúsága és nyomorúsága nem változik. A napkorong már jócskán elhagyta delelőjét, nagyjából félúton járhat a horizontig.
Végül Cilia megérzi, hogy le kell térnie az útról. Jó egy kőhajításnyira kell csak menniük egy fűzfacsoport mögé.
Amennyiben a kis csoport a leány vezetésével valóban arra veszi az irányt, rövidesen egy tisztásféleségre érhetnek ki. Közelebbről azonban hamar kiderül, hogy a legkevésbé tisztásról van szó.
A futóhomok szélesen terül el, benne pedig egy kéklő hintó teteje, s félig az oldala látszik. A láp már majdnem elnyelte. Ami megmaradt belőle, az is szenes; alighanem nem sokkal azután égett le, hogy beleragadt az ingoványba. Az oldalán, ha homályosan is, még kivehető a gyűrűn látott szimbólum és egy családnév is: "Miritar". Hátuljából megannyi, fekete tollas nyílvessző kandikál ki.
Mainak, ki sokat élt Lihanechben, ha haloványan is, de ismerős lehet a név. A Miritar régi családnév északon, ám nem gyógykészítményeikről lettek híresek; különös, mágikus ereklyékkel is kereskedtek, miket ők maguk kutattak fel. A kalandvágy generációról-generációra szállt, legalábbis a közbeszéd így tartja.
Alig pár lépésnyire a láptól egy jókora csontváz fekszik a földön. Alighanem a hintót húzó lóé lehetett. Ő még kiverekedte magát a sárból, de láthatóan nem jutott messzire.
A futóhomok szélén akad azonban egy másik csontváz is. Egyiküknek sem kell sokat találgatnia, hogy miféle is az. A batár orkon még ott a durva sisak. Vállig süllyedt, egyik karját még ki is emeli az ingoványból, ám ujjait összezárja, mintha tartana valamit markában. Valamit kihalászhatott az elsüllyedt hintóból, de kijutni már ő sem volt képes a sárból. Csontos ábrázata üvöltésbe nyílik, mintha még most is segítségért kiáltana.
Nem kell sok idő, hogy összetegyék a képet; a hintó minden bizonnyal letért az útról, a ló fának ment, a szekér pedig a lápba süllyedt. Bárki is utazott a szekéren, már a láp mélyén pihen.
Alig néhány szívdobbanásnyi idejük van szétnézni, egyszerre több dolog is történik; Cilia megrázkódik és ha csak Mai el nem kapja, lefordul a nyeregből. Emlékei oly élesen hasítanak elméjébe, akár kard az élő húsba.*
"-Ott vannak! *Öblös ordítás hallatszik valahol a hintó közelében. Léptek közeledő hangja, majd dulakodás hallatszik, végül egy íjideg pendül. Valaki lefordul a hintóról és nagyot puffan a mocsaras talajon. Ő ott fekszik az anyja karjában. Úgy fáj mellkasa, mintha keresztüldöfték volna valamivel. Jajszó töri ajkát. Érzi, ahogy hosszú, szőke fürtök csiklandozzák arcát. Kinyitja szemét, s anyját látja maga felett. Kántál. Baljában a fekete nyílvessző, mi nem is oly rég még az ő mellkasából állt ki.
A lágy mormolásra a fájdalma gyorsan múlik, ám még ha kábán is, de láthatja, hogy a fölé boruló elf mellkasát szép lassan vér kezdi áztatni. Lángok csapnak fel a hintó körül és egy kesztyűs kéz jelenik meg az ablakban.*
-Fuss és ne nézz hátra!"
*Cilia rázkódik, szemmel láthatóan nincs magánál. Ezzel egyidőben a fekete macska leugrik Nori elől és vadul keresgélni kezd. Dülledt szemével végül az orkot méri be, majd jelentőségteljesen Norira emeli tekintetét.*
*Nori latba veti sötét mágiáját, de nem érzékel fényoltárt a közelben, így a varázslatnak nincs hatása.
A társaság jobbnak látja nem kivívni maga ellen a sorsot a fénygömbbel, mi még jó ideig kíséri útjuk látóterük sarkából. Végül pislákolni kezd, megrebben, majd kialszik és nem is tűnik fel többé. Hogy mi volt az pontosan, az ugyanúgy a mocsár homályába vész, mint a megannyi titok, mi e vidéken rejlik.
Útjuk még jó ideig az úton vezet és a látkép sem különösebben szívderítő, mint eddig. A láp egyhangúsága és nyomorúsága nem változik. A napkorong már jócskán elhagyta delelőjét, nagyjából félúton járhat a horizontig.
Végül Cilia megérzi, hogy le kell térnie az útról. Jó egy kőhajításnyira kell csak menniük egy fűzfacsoport mögé.
Amennyiben a kis csoport a leány vezetésével valóban arra veszi az irányt, rövidesen egy tisztásféleségre érhetnek ki. Közelebbről azonban hamar kiderül, hogy a legkevésbé tisztásról van szó.
A futóhomok szélesen terül el, benne pedig egy kéklő hintó teteje, s félig az oldala látszik. A láp már majdnem elnyelte. Ami megmaradt belőle, az is szenes; alighanem nem sokkal azután égett le, hogy beleragadt az ingoványba. Az oldalán, ha homályosan is, még kivehető a gyűrűn látott szimbólum és egy családnév is: "Miritar". Hátuljából megannyi, fekete tollas nyílvessző kandikál ki.
Mainak, ki sokat élt Lihanechben, ha haloványan is, de ismerős lehet a név. A Miritar régi családnév északon, ám nem gyógykészítményeikről lettek híresek; különös, mágikus ereklyékkel is kereskedtek, miket ők maguk kutattak fel. A kalandvágy generációról-generációra szállt, legalábbis a közbeszéd így tartja.
Alig pár lépésnyire a láptól egy jókora csontváz fekszik a földön. Alighanem a hintót húzó lóé lehetett. Ő még kiverekedte magát a sárból, de láthatóan nem jutott messzire.
A futóhomok szélén akad azonban egy másik csontváz is. Egyiküknek sem kell sokat találgatnia, hogy miféle is az. A batár orkon még ott a durva sisak. Vállig süllyedt, egyik karját még ki is emeli az ingoványból, ám ujjait összezárja, mintha tartana valamit markában. Valamit kihalászhatott az elsüllyedt hintóból, de kijutni már ő sem volt képes a sárból. Csontos ábrázata üvöltésbe nyílik, mintha még most is segítségért kiáltana.
Nem kell sok idő, hogy összetegyék a képet; a hintó minden bizonnyal letért az útról, a ló fának ment, a szekér pedig a lápba süllyedt. Bárki is utazott a szekéren, már a láp mélyén pihen.
Alig néhány szívdobbanásnyi idejük van szétnézni, egyszerre több dolog is történik; Cilia megrázkódik és ha csak Mai el nem kapja, lefordul a nyeregből. Emlékei oly élesen hasítanak elméjébe, akár kard az élő húsba.*
"-Ott vannak! *Öblös ordítás hallatszik valahol a hintó közelében. Léptek közeledő hangja, majd dulakodás hallatszik, végül egy íjideg pendül. Valaki lefordul a hintóról és nagyot puffan a mocsaras talajon. Ő ott fekszik az anyja karjában. Úgy fáj mellkasa, mintha keresztüldöfték volna valamivel. Jajszó töri ajkát. Érzi, ahogy hosszú, szőke fürtök csiklandozzák arcát. Kinyitja szemét, s anyját látja maga felett. Kántál. Baljában a fekete nyílvessző, mi nem is oly rég még az ő mellkasából állt ki.
A lágy mormolásra a fájdalma gyorsan múlik, ám még ha kábán is, de láthatja, hogy a fölé boruló elf mellkasát szép lassan vér kezdi áztatni. Lángok csapnak fel a hintó körül és egy kesztyűs kéz jelenik meg az ablakban.*
-Fuss és ne nézz hátra!"
*Cilia rázkódik, szemmel láthatóan nincs magánál. Ezzel egyidőben a fekete macska leugrik Nori elől és vadul keresgélni kezd. Dülledt szemével végül az orkot méri be, majd jelentőségteljesen Norira emeli tekintetét.*
885. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2025-06-18 16:56:41
Üzenet elküldve: 2025-06-18 16:56:41
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 575
OOC üzenetek: 61
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 575
OOC üzenetek: 61
Játékstílus: Vakmerő
//Emlékek útján//
*Nem sokáig kerülgette lábon a pocsolyákat a fekete cicával. Mai amint beljebb terelte lovát, vissza ültette őt. Jobb is így, mert a kerülgetés miatt csak lelassította volna őket. Viszont így könnyebb koncentrálnia az útvonalra. Mai talán rá sem ismer most, a sokszor izgága lányka most csendes és merengő, a szokottabbnál is. Sok oldalát látta már azalatt az idő alatt amit eltöltött az árvaházban.
Kezével szorongatja, gondolataiban kutatva Mai lovának nyergét. Irányjelzés csupán el sem tekint az útról a fénygömbök felé. Az utat nézi és a macskát hébe-hóba.
Nem kell félnie attól sem Mainak, hogy valami csúnya szót tanulna el most Noritól. Mivel a feketeség amúgy sem mélyült el abban, hogy miképp kell bánni a háziállatokkal. Ő elmerengve bambul előre. Szét kell választania a két emléket, amikor az úton jött vagy ment? Mikor volt azok a kocsin, és mikor bandukolt itt Deressel? Nappal volt? Talán este? Ilyen és ehhez hasonló kérdések keringenek hiányos tudatában. De tudja, fontos, hogy ezeket szét kell választania.
Nem is válaszol rögtön az őt érő kérdésekre, pusztán akkor rezzen meg, mikor Mai megérinti a vállát. Ezzel kizökkentve őt a gondolataiból.*
- Hogy tessék? Igen. Arra kell menni. Nem láttam olyan fényt sehol.
*Ekkor pillant oldalra csupán a messze keringő fényekre, nem tudja miért de nincs jó érzése neki sem. Talán azok a régi ösztönök kerekednek felül rajta, ami akkor is segítette őt a túlélésben. Kerülni mindent ami ismeretlen, vagy gyanús, mert veszélyt jelenthet. Jobb is ha most is így tesznek.*
- Rendben anya.
*Oda sem figyelve mit mond válaszul Mainak. Őszintén szólva, szívében mióta több dologra fényt derült magával kapcsolatban. Nem tudja mi a helyes és mi nem abból amit érez nevelője iránt. Trylnor szavai is eszébe jutnak ezzel kapcsolatban, amit azóta sem kedvel túlságosan, viszont el kell ismernie a fiúnak meg van a magához való esze a kétlábúak világával kapcsolatban. Amit Szikra igyekszik újra megszokni.
Így hát ha Mai nem tereli semerre Borsot, akkor haladnak az általa mutatott irányba, amibe emlékei is vezetik.*
*Nem sokáig kerülgette lábon a pocsolyákat a fekete cicával. Mai amint beljebb terelte lovát, vissza ültette őt. Jobb is így, mert a kerülgetés miatt csak lelassította volna őket. Viszont így könnyebb koncentrálnia az útvonalra. Mai talán rá sem ismer most, a sokszor izgága lányka most csendes és merengő, a szokottabbnál is. Sok oldalát látta már azalatt az idő alatt amit eltöltött az árvaházban.
Kezével szorongatja, gondolataiban kutatva Mai lovának nyergét. Irányjelzés csupán el sem tekint az útról a fénygömbök felé. Az utat nézi és a macskát hébe-hóba.
Nem kell félnie attól sem Mainak, hogy valami csúnya szót tanulna el most Noritól. Mivel a feketeség amúgy sem mélyült el abban, hogy miképp kell bánni a háziállatokkal. Ő elmerengve bambul előre. Szét kell választania a két emléket, amikor az úton jött vagy ment? Mikor volt azok a kocsin, és mikor bandukolt itt Deressel? Nappal volt? Talán este? Ilyen és ehhez hasonló kérdések keringenek hiányos tudatában. De tudja, fontos, hogy ezeket szét kell választania.
Nem is válaszol rögtön az őt érő kérdésekre, pusztán akkor rezzen meg, mikor Mai megérinti a vállát. Ezzel kizökkentve őt a gondolataiból.*
- Hogy tessék? Igen. Arra kell menni. Nem láttam olyan fényt sehol.
*Ekkor pillant oldalra csupán a messze keringő fényekre, nem tudja miért de nincs jó érzése neki sem. Talán azok a régi ösztönök kerekednek felül rajta, ami akkor is segítette őt a túlélésben. Kerülni mindent ami ismeretlen, vagy gyanús, mert veszélyt jelenthet. Jobb is ha most is így tesznek.*
- Rendben anya.
*Oda sem figyelve mit mond válaszul Mainak. Őszintén szólva, szívében mióta több dologra fényt derült magával kapcsolatban. Nem tudja mi a helyes és mi nem abból amit érez nevelője iránt. Trylnor szavai is eszébe jutnak ezzel kapcsolatban, amit azóta sem kedvel túlságosan, viszont el kell ismernie a fiúnak meg van a magához való esze a kétlábúak világával kapcsolatban. Amit Szikra igyekszik újra megszokni.
Így hát ha Mai nem tereli semerre Borsot, akkor haladnak az általa mutatott irányba, amibe emlékei is vezetik.*
884. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2025-06-18 15:23:50
Üzenet elküldve: 2025-06-18 15:23:50
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1261
OOC üzenetek: 9
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1261
OOC üzenetek: 9
Játékstílus: Vakmerő
//Emlékek útján//
*Hadakozik a szúnyogokkal, ami pont annyira van kedvére, mint az ingovány. Hátrébb sorolja persze ezen nagyfontosságú gondjait, hiszen most a cél mégiscsak az, hogy Szikra ügyében jussanak valamire. A felsejlő fényességre Nori épp úgy reagál, ahogy szokott. Megoszt néhány keresetlen szót, pont olyat, amit nem igazán szeretne sűrűn hallani a kis elftől. Jótékonyan inkább hallgat és nem dorgálja meg a feketeséget, mert annál jobban felhívja a figyelmet rá. Na de az álláspontját már érti a húgának, arra tud reagálni.*
- A mindig azért nem igaz. A híd is szépen fénylett, mégis átvitt a vízen.
*Kissé megrántja a vállát, nem mintha látná a nő. A macska dolgát még mindig nem hajlandó teljesen komolyan venni, de már csak dacból. Mélyen belül pontosan tudja, hogy igen nagy jelentősége lehet annak a furcsa viselkedésnek. Mintha látná a fejében azt az útvonalat, amit lerajzolt neki Szikra, mert pontosan arra akar menni, vagy afelé tekint.*
- Ah! *Lecsap még egy vérszívót, ami el is dönti, hogy akar-e a messzeségbe menni, át a nádason és mindenen, ahol még több lehet belőlük. Bár igencsak érdekli a jelenség, nem érnek erre rá, na meg… nem ilyen körülmények között. A Kincse válaszát várja, de már döntött helyette. Úgyis látni, hogy nem arra van dolguk.*
- Haladjunk inkább, nem kell az a kitérő, ha jót jelent, ha rosszat. Rendben, Szívem?
*Végig simít a nagylány vállán, ezzel leseperve róla valami rovarfélét. Azzal nem vesztegetve tovább az időt tovább is indulna, bár hallja, hogy Nori valamit kántál. Már nem fél egy szemernyit sem tőle, így eszébe sem jut ártó szándék.*
- Mi volt ez, Nori?
*Kérdi érdeklődve, majd hallgatja a választ, de még mindig tüzetesen figyeli mi van köröttük, ahogy haladnak.*
- Szikrám, mondd, ha valami eszedbe jut, vagy érdekes lehet.
*Hadakozik a szúnyogokkal, ami pont annyira van kedvére, mint az ingovány. Hátrébb sorolja persze ezen nagyfontosságú gondjait, hiszen most a cél mégiscsak az, hogy Szikra ügyében jussanak valamire. A felsejlő fényességre Nori épp úgy reagál, ahogy szokott. Megoszt néhány keresetlen szót, pont olyat, amit nem igazán szeretne sűrűn hallani a kis elftől. Jótékonyan inkább hallgat és nem dorgálja meg a feketeséget, mert annál jobban felhívja a figyelmet rá. Na de az álláspontját már érti a húgának, arra tud reagálni.*
- A mindig azért nem igaz. A híd is szépen fénylett, mégis átvitt a vízen.
*Kissé megrántja a vállát, nem mintha látná a nő. A macska dolgát még mindig nem hajlandó teljesen komolyan venni, de már csak dacból. Mélyen belül pontosan tudja, hogy igen nagy jelentősége lehet annak a furcsa viselkedésnek. Mintha látná a fejében azt az útvonalat, amit lerajzolt neki Szikra, mert pontosan arra akar menni, vagy afelé tekint.*
- Ah! *Lecsap még egy vérszívót, ami el is dönti, hogy akar-e a messzeségbe menni, át a nádason és mindenen, ahol még több lehet belőlük. Bár igencsak érdekli a jelenség, nem érnek erre rá, na meg… nem ilyen körülmények között. A Kincse válaszát várja, de már döntött helyette. Úgyis látni, hogy nem arra van dolguk.*
- Haladjunk inkább, nem kell az a kitérő, ha jót jelent, ha rosszat. Rendben, Szívem?
*Végig simít a nagylány vállán, ezzel leseperve róla valami rovarfélét. Azzal nem vesztegetve tovább az időt tovább is indulna, bár hallja, hogy Nori valamit kántál. Már nem fél egy szemernyit sem tőle, így eszébe sem jut ártó szándék.*
- Mi volt ez, Nori?
*Kérdi érdeklődve, majd hallgatja a választ, de még mindig tüzetesen figyeli mi van köröttük, ahogy haladnak.*
- Szikrám, mondd, ha valami eszedbe jut, vagy érdekes lehet.
883. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2025-06-17 22:49:45
Üzenet elküldve: 2025-06-17 22:49:45
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1193
OOC üzenetek: 62
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1193
OOC üzenetek: 62
Játékstílus: Vakmerő
//Emlékek útján//
- Aha. *Nem különösebben hatja meg a kis hegyesfülű okítása arról, hogy miképp kell bánni az állatokkal, pedig bizony ráférne a feketeségre. Mai láthatta már párszor, hogy néha hogyan bánik szegény Árnyékkal is, és a macskának sem lehet sokkal jobb sorsa mellette.
Mindenesetre most nem ez a lényeg, hanem az, hogy odafigyeljen arra, merre vezeti a lovát, mert a talaj ugyan szilárdnak és járhatónak tűnik, mégis jobb odafigyelni, mielőtt még elsüllyedne egy rejtett lyukban.*
- Nem akarok, de ha így folytatják… *Morogja dühösen a szúnyogokat és egyéb dögöket illetően, melyek kicsit sem tisztelik a személyes terét, és a vérére fáj a foguk. Van ezeknek egyáltalán foguk? Mindegy is, de ha így folytatják, tényleg el fogja égetni őket a francba. Abban egyetért Maival, hogy haladjanak, hátha maguk mögött tudják hagyni a kellemetlenségek forrását jelentő helyet, de az a fényes derengés, amit meglátnak út közben, nem hagyja nyugodni. Azt hamar meg tudja állapítani, hogy nem a szeme káprázik, és az egyéb érzékei is rendben vannak, ott tényleg fénylik valami, de hiába mennek közelebb, okosabbak nem lesznek a rejtély megoldását illetően. Nori egy ideig merengve bámulja a fényt, majd lepillant kígyómintázatú karkötőjére, aztán pedig bundás társára emeli tekintetét.*
- A fény mindig rosszat jelent. Gyűlölöm a fényt, veszélyes, elvakít, és eddig Szörnyecske is olyan kidülledt szemekkel bámulta azt, ami fontos lehet, de ezt most ahogy látom, leszarja. *Ugyan nem éppen sziklaszilárd lábakon álló érveket sorol fel a kitérő ellen, ám most mégis rossz előérzete támad, és inkább messze elkerülné azt a valamit, legyen az bármi.*
- Hé! Mit mondanak az emlékeid? Kell nekünk az a fény? *Szegezi a kérdését Szikrának, hisz a macskán kívül most mégis ő az iránytűjük, és vele legalább kommunikálni is tudnak normálisan, nem úgy, mint a négylábúval.
Aztán míg a választ és Mai véleményét várja, halkan, idegen szavakat kezd mormolni az orra alatt, melyek rémisztően ismerősek lehetnek fél-elf társának, de hála a korábbi esküjüknek, azt már biztosan tudhatja, hogy nekik nem árthat. Nori arra kíváncsi, hogy annak a rohadt Eeyrnek köze van-e ehhez az egészhez, mert ahol fény van, ott ő sem lehet messze. Ha sikerül a varázslata, talán választ kap arra, hogy az általa oly' mélyen gyűlölt istenséget közvetlenül előttük, a furcsa derengés irányában kell-e keresni, vagy egészen másfelé, függetlenül attól, hogy a társaság vele ért-e egyet, hogy hagyják a fenébe, vagy inkább mégis közelebb merészkednek a furcsa jelenséghez. Utóbbi esetben természetesen velük tart.*
A varázsló elmormol egy egyszerűbb igét, melynek hatására képes megmondani a legközelebbi fény oltárának irányát, bármilyen messze is legyen. Ha valaki csak az oltárt keresi, mást nem tesz közben, a varázslatot nem szükséges újra és újra elmondani, hatása megmarad az oltár megtalálásáig, vagy a cselekvés felfüggesztéséig. Ha a varázslónak van lélekkötése, azt felszakíthatja. Ekkor a varázslat elsütése utáni körben a fényoltár tíz lépéses környezetének jelen állapotát is belátja az éppen ott tartózkodó személyekkel együtt.
- Aha. *Nem különösebben hatja meg a kis hegyesfülű okítása arról, hogy miképp kell bánni az állatokkal, pedig bizony ráférne a feketeségre. Mai láthatta már párszor, hogy néha hogyan bánik szegény Árnyékkal is, és a macskának sem lehet sokkal jobb sorsa mellette.
Mindenesetre most nem ez a lényeg, hanem az, hogy odafigyeljen arra, merre vezeti a lovát, mert a talaj ugyan szilárdnak és járhatónak tűnik, mégis jobb odafigyelni, mielőtt még elsüllyedne egy rejtett lyukban.*
- Nem akarok, de ha így folytatják… *Morogja dühösen a szúnyogokat és egyéb dögöket illetően, melyek kicsit sem tisztelik a személyes terét, és a vérére fáj a foguk. Van ezeknek egyáltalán foguk? Mindegy is, de ha így folytatják, tényleg el fogja égetni őket a francba. Abban egyetért Maival, hogy haladjanak, hátha maguk mögött tudják hagyni a kellemetlenségek forrását jelentő helyet, de az a fényes derengés, amit meglátnak út közben, nem hagyja nyugodni. Azt hamar meg tudja állapítani, hogy nem a szeme káprázik, és az egyéb érzékei is rendben vannak, ott tényleg fénylik valami, de hiába mennek közelebb, okosabbak nem lesznek a rejtély megoldását illetően. Nori egy ideig merengve bámulja a fényt, majd lepillant kígyómintázatú karkötőjére, aztán pedig bundás társára emeli tekintetét.*
- A fény mindig rosszat jelent. Gyűlölöm a fényt, veszélyes, elvakít, és eddig Szörnyecske is olyan kidülledt szemekkel bámulta azt, ami fontos lehet, de ezt most ahogy látom, leszarja. *Ugyan nem éppen sziklaszilárd lábakon álló érveket sorol fel a kitérő ellen, ám most mégis rossz előérzete támad, és inkább messze elkerülné azt a valamit, legyen az bármi.*
- Hé! Mit mondanak az emlékeid? Kell nekünk az a fény? *Szegezi a kérdését Szikrának, hisz a macskán kívül most mégis ő az iránytűjük, és vele legalább kommunikálni is tudnak normálisan, nem úgy, mint a négylábúval.
Aztán míg a választ és Mai véleményét várja, halkan, idegen szavakat kezd mormolni az orra alatt, melyek rémisztően ismerősek lehetnek fél-elf társának, de hála a korábbi esküjüknek, azt már biztosan tudhatja, hogy nekik nem árthat. Nori arra kíváncsi, hogy annak a rohadt Eeyrnek köze van-e ehhez az egészhez, mert ahol fény van, ott ő sem lehet messze. Ha sikerül a varázslata, talán választ kap arra, hogy az általa oly' mélyen gyűlölt istenséget közvetlenül előttük, a furcsa derengés irányában kell-e keresni, vagy egészen másfelé, függetlenül attól, hogy a társaság vele ért-e egyet, hogy hagyják a fenébe, vagy inkább mégis közelebb merészkednek a furcsa jelenséghez. Utóbbi esetben természetesen velük tart.*
A varázsló elmormol egy egyszerűbb igét, melynek hatására képes megmondani a legközelebbi fény oltárának irányát, bármilyen messze is legyen. Ha valaki csak az oltárt keresi, mást nem tesz közben, a varázslatot nem szükséges újra és újra elmondani, hatása megmarad az oltár megtalálásáig, vagy a cselekvés felfüggesztéséig. Ha a varázslónak van lélekkötése, azt felszakíthatja. Ekkor a varázslat elsütése utáni körben a fényoltár tíz lépéses környezetének jelen állapotát is belátja az éppen ott tartózkodó személyekkel együtt.
882. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2025-06-17 22:20:58
Üzenet elküldve: 2025-06-17 22:20:58
ÚJ
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 632
OOC üzenetek: 90
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 632
OOC üzenetek: 90
Játékstílus: Szelíd
//Emlékek útján//
*A fénygömb, mit immáron mindhárman kiszúrtak, jóval messzebb van, mint ahogy az elsőre látszik. Mai ugyan felé irányítja a lovat, de a gömb annál azért messzebb van, hogy innen megállapíthassanak bármit. Halványkék, hívogató fénye jó kétszáz lépésnyire világít tőlük, méghozzá a mocsár belseje felé. Amennyiben valóban a végére akarnak járni, úgy alaposan le kell térniük az útról és mélyebbre kell törniük az ingoványban. Át kell gázolniuk nádasokon és egy széles, ám sekély lápon, hogy közelebbről is megnézzék, mi is világít oly különlegesen.
Megtehetik ugyanakkor, hogy figyelmen kívül hagyják a jelenést és folytatják útjuk. Cilia emlékei az utat követik, efelől nem érez kétséget a fiatal lány.*
*A fénygömb, mit immáron mindhárman kiszúrtak, jóval messzebb van, mint ahogy az elsőre látszik. Mai ugyan felé irányítja a lovat, de a gömb annál azért messzebb van, hogy innen megállapíthassanak bármit. Halványkék, hívogató fénye jó kétszáz lépésnyire világít tőlük, méghozzá a mocsár belseje felé. Amennyiben valóban a végére akarnak járni, úgy alaposan le kell térniük az útról és mélyebbre kell törniük az ingoványban. Át kell gázolniuk nádasokon és egy széles, ám sekély lápon, hogy közelebbről is megnézzék, mi is világít oly különlegesen.
Megtehetik ugyanakkor, hogy figyelmen kívül hagyják a jelenést és folytatják útjuk. Cilia emlékei az utat követik, efelől nem érez kétséget a fiatal lány.*
881. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2025-06-17 11:31:01
Üzenet elküldve: 2025-06-17 11:31:01
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 413
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 413
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Gyűjtögetés//
* Legalább egyikük ismeri valameddig a járást. Az ork ugyan egyszer félútig ment a kikötőig, de idő előtt megfordult és kihagyta azt az utazást. A toronyról hallott már, nem is keveset. Ami azt illeti, ott is tervez kereskedni a későbbiekben, de előtte megfelelő támogatásokat kell szereznie. Nem is beszélve az alapanyagokról és a szállításról. Jobb helyet aligha választhattak volna. *
- Biztos pont? Nem hangzik rossz tervnek. Legrosszabb esetben kis kitérővel ott feltölthetjük a készleteinket.
* És az erszényüket is, ha találnak egy-két embert, akik szívesen vennének tőlük bájitalokat, vagy bármi egyebet. Mondjuk, sok dologgal nem szolgálhatnak, de valamivel biztos. *
- Akkor induljunk meg mihamarabb. Ha túl sok időt vesztegetünk hamar beesteledik.
* Jelenti ki, és ha közös nevezőre jutnak, úgy el is indulhatnak az ösvényen. Ahol jobbak a járások, ott pedig az erdő egy mélyebb pontjára. Reméli, van lejjebb egy kitaposottabb ösvény, ha nem, akkor kitapossák maguknak. *
- Hogy is mondtad mielőtt elindultunk volna, a tanulást megkönnyítő italok jelentenék a legfőbb bevételi forrást számodra? Gondolod, hogy a toronyban magas profitot lehetne elérni?
* Érdeklődik egy kicsit. A férfiben egy kereskedő szív található, legalábbis így látja. Ha ilyen könnyen szerez vásárlókat, akkor bizonyára segítségére lehetnek egymásnak a közeljövőben. *
* Legalább egyikük ismeri valameddig a járást. Az ork ugyan egyszer félútig ment a kikötőig, de idő előtt megfordult és kihagyta azt az utazást. A toronyról hallott már, nem is keveset. Ami azt illeti, ott is tervez kereskedni a későbbiekben, de előtte megfelelő támogatásokat kell szereznie. Nem is beszélve az alapanyagokról és a szállításról. Jobb helyet aligha választhattak volna. *
- Biztos pont? Nem hangzik rossz tervnek. Legrosszabb esetben kis kitérővel ott feltölthetjük a készleteinket.
* És az erszényüket is, ha találnak egy-két embert, akik szívesen vennének tőlük bájitalokat, vagy bármi egyebet. Mondjuk, sok dologgal nem szolgálhatnak, de valamivel biztos. *
- Akkor induljunk meg mihamarabb. Ha túl sok időt vesztegetünk hamar beesteledik.
* Jelenti ki, és ha közös nevezőre jutnak, úgy el is indulhatnak az ösvényen. Ahol jobbak a járások, ott pedig az erdő egy mélyebb pontjára. Reméli, van lejjebb egy kitaposottabb ösvény, ha nem, akkor kitapossák maguknak. *
- Hogy is mondtad mielőtt elindultunk volna, a tanulást megkönnyítő italok jelentenék a legfőbb bevételi forrást számodra? Gondolod, hogy a toronyban magas profitot lehetne elérni?
* Érdeklődik egy kicsit. A férfiben egy kereskedő szív található, legalábbis így látja. Ha ilyen könnyen szerez vásárlókat, akkor bizonyára segítségére lehetnek egymásnak a közeljövőben. *
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1300-1319