Külső területek - Ingoványos vidék
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
<< Előző oldal - Mostani oldal: 31 (601. - 620. üzenet)Oldal váltása: - Következő oldal >>
620. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2021-12-07 15:23:28
Üzenet elküldve: 2021-12-07 15:23:28
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 578
OOC üzenetek: 6
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 578
OOC üzenetek: 6
Játékstílus: Vakmerő
//Az útitárs//
- Erről nem tudtam. - *Ismeri be, s bár valahol értené ezt a döntést, most újonnan szerzett tudása birtokában lehangolja ez a hír, mert akkor be sem mutathatja társainak, hogy mire képes. Meg őszintén nem is érti, hogyan maradhatott le egy ennyire közismert szabályról, s hogy miért is nincs ez a törvények között?
Mikor Adoaver egy pergament vesz elő és kezdi olvasgatni, az előbbiek után magától értetődően összekapcsolja ezt a beszélgetésükkel.*
- Ez az a pergamen? - *Kérdi is, és igyekszik elkapni néhány részletet, az olvasmány felé lesve, de a fiú túl gyorsan elrakja. És mintha... feldúlt volna?*
- Mi a baj? Mit írtak? - *Kíváncsiskodik aggódva, nem értve a másik viselkedését. Hallotta ugyan a suttogást, de nem bír csak úgy túllendülni a dolgon. Érdekli, hogy mégis miről lehet szó, főleg, hogy most már őt is érintheti a téma.
Így indul hát az útjuk, s ahogy a toronytól és a parttól egyre távolabb kerülnek, úgy lesz a táj is egy kis derűsebb rész után egyre zordabb és kopárabb, a talaj meg iszamósabb... Várhatóan hamarosan ismét ködben járnak majd.*
- Erről nem tudtam. - *Ismeri be, s bár valahol értené ezt a döntést, most újonnan szerzett tudása birtokában lehangolja ez a hír, mert akkor be sem mutathatja társainak, hogy mire képes. Meg őszintén nem is érti, hogyan maradhatott le egy ennyire közismert szabályról, s hogy miért is nincs ez a törvények között?
Mikor Adoaver egy pergament vesz elő és kezdi olvasgatni, az előbbiek után magától értetődően összekapcsolja ezt a beszélgetésükkel.*
- Ez az a pergamen? - *Kérdi is, és igyekszik elkapni néhány részletet, az olvasmány felé lesve, de a fiú túl gyorsan elrakja. És mintha... feldúlt volna?*
- Mi a baj? Mit írtak? - *Kíváncsiskodik aggódva, nem értve a másik viselkedését. Hallotta ugyan a suttogást, de nem bír csak úgy túllendülni a dolgon. Érdekli, hogy mégis miről lehet szó, főleg, hogy most már őt is érintheti a téma.
Így indul hát az útjuk, s ahogy a toronytól és a parttól egyre távolabb kerülnek, úgy lesz a táj is egy kis derűsebb rész után egyre zordabb és kopárabb, a talaj meg iszamósabb... Várhatóan hamarosan ismét ködben járnak majd.*
619. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2021-12-07 14:38:13
Üzenet elküldve: 2021-12-07 14:38:13
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 805
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 805
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
/Utolsó lehelet//
//Elveszve az időben...//
*Azelőtt - mi előtt is? - valószínűleg megütközve nézné a különös lényeket is és a holtestek is zavarnák, hiába gyilkolt sokszor. Nem néz végig önmagán, hiszen minden olyan, amilyennek azt megszokhatta, a meztelenség pedig éppúgy nem zavarja, mint ahogyan "azelőtt" sem.*
- Lyos'ara.
*Ismétli meg karcos hangján, amiben ismételten nem talál semmi furcsát, szokatlant.*
- És neked mi a neved, atyám?
*Megtudja az igazságot arról, hogy hogyan került erre a helyre, beavatást nyer származása történetébe is. Összevont szemöldökkel ízlelgeti, némán. Kutat ugyan az emlékei között, de nem talál semmit, csak teljes sötétséget és furcsa benyomásokat. Az igazság meg? Egyfelől megdöbbentő.*
- Feláldoztak.
*Hangjában csendül némi harag, de hát ki ne haragudna azokra, akik feláldozzák?*
- Miért akartak azok a fattyak megölni?
*Feláldozták és atyja életére törtek?! Vörös szeme dühösen villan meg. Nem esik nehezére az, hogy atyjaként gondoljon megmentőjére, teljesen helyénvalónak találja a megszólítást, tiszteletteljesen cseng a szájából.*
- Köszönöm, atyám!
*Közelebb lépne és atyja kezéért nyúlna, hálásan megszorítaná, hiszen mikor egykori társai magára hagyták, ő akkor is megmentette. Emlékszik ugyan valami fájdalomra, amit annak tud be, hogy feláldozták. A megmentésért hálás, azért pedig, hogy magára hagyták, bosszút esküszik.*
- Tudod a nevüket?
//Elveszve az időben...//
*Azelőtt - mi előtt is? - valószínűleg megütközve nézné a különös lényeket is és a holtestek is zavarnák, hiába gyilkolt sokszor. Nem néz végig önmagán, hiszen minden olyan, amilyennek azt megszokhatta, a meztelenség pedig éppúgy nem zavarja, mint ahogyan "azelőtt" sem.*
- Lyos'ara.
*Ismétli meg karcos hangján, amiben ismételten nem talál semmi furcsát, szokatlant.*
- És neked mi a neved, atyám?
*Megtudja az igazságot arról, hogy hogyan került erre a helyre, beavatást nyer származása történetébe is. Összevont szemöldökkel ízlelgeti, némán. Kutat ugyan az emlékei között, de nem talál semmit, csak teljes sötétséget és furcsa benyomásokat. Az igazság meg? Egyfelől megdöbbentő.*
- Feláldoztak.
*Hangjában csendül némi harag, de hát ki ne haragudna azokra, akik feláldozzák?*
- Miért akartak azok a fattyak megölni?
*Feláldozták és atyja életére törtek?! Vörös szeme dühösen villan meg. Nem esik nehezére az, hogy atyjaként gondoljon megmentőjére, teljesen helyénvalónak találja a megszólítást, tiszteletteljesen cseng a szájából.*
- Köszönöm, atyám!
*Közelebb lépne és atyja kezéért nyúlna, hálásan megszorítaná, hiszen mikor egykori társai magára hagyták, ő akkor is megmentette. Emlékszik ugyan valami fájdalomra, amit annak tud be, hogy feláldozták. A megmentésért hálás, azért pedig, hogy magára hagyták, bosszút esküszik.*
- Tudod a nevüket?
618. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2021-12-07 12:29:36
Üzenet elküldve: 2021-12-07 12:29:36
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 575
OOC üzenetek: 10
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 575
OOC üzenetek: 10
Játékstílus: Szelíd
//Utolsó lehelet//
//Elveszve az időben...//
//Krestvir, Laor, Carsaadi, Frandr, Quantall//
*A hiány fájdalma telepedik a mocsárra, amely most nem a szagos miazmát eregető ingoványból szivárog, hanem mintha a csapatból törne fel. A hiány, hogy Alyo nélkül tértek vissza, a hiány, hogy a társuk már nincs többé. Az elme küzd a véges ellen, megoldást keres, hogy elkerülje a szembenézést a történtekkel. Mindenki úgy dolgozza fel ahogy tudja. Van aki sír, van aki kacag és van aki néma.
Krestvir is válaszok és megoldások után kutat, de az apó csak egy kurta bólintással felel. És abban minden benne van. Az átjárás már biztonságos, vissza már nem tudnak menni és nem is biztos, hogy értelme lenne. Ahroius tekintetében is szomorúság honol, megérti a visszatérők fájdalmát, ám ettől még harag célpontjává válik.
Laor haragja is az apó felé irányul, aki állja a pillantását, de nem válaszol. Bölcsebb annál, minthogy feszítse az amúgy is feszes húrt.*
- Igen. *Válaszol azonnal. Gondolkodnia sem kell.*
- Ebben a világban élő nem élhet meg odaát, ahogy ők sem élhetnek itt. Ezért kellett nekik a kapu, az ő világuk egy szeletkéje. *Egészíti ki a válaszát. Nem tud mindent, de elég sokat tud a démoni világról, hisz az ő dolguk volt az átjáró őrzése. Frandr szavaira is csak egy bólintással felel. A csapat számára most minden szó üres, bármit is mondhatna. Ők csak az Őrzők, hogy a csapat lezárta az átjárót, számukra pozitív, de nem ők kérték, de ezt nem veti a jelenlévők szemére. A lélek sebeinek gyógyulására nincs mágia, csak az idő tud gyógyír lenni rá. Quantall is néma marad azután, hogy Ahroius a helyére teszi a vállát, neki sincs kedve beszélni.*
- Ideje hazatérnetek. *Szólal meg az apó halk sóhajjal kísérve szavait. A csapat megtette a feladatát, ám ettől még az Őrzőknek van más feladatuk is. A világban máshol is nyílnak ilyen átjárók, amelyeket őrizni kell. Most egy bezárult, egy csatát megnyertek, de a háborúnak még koránt sincs vége.
Nincs olyan jutalom, kincs vagy gazdagság, ami most enyhítene a csapat lelkén esett seben, ám ahol egykor az átjáró nyílt, most fura szoborcsoport jelenik meg. Az obszidiánból faragott, tökéletesen élethű arányokkal megáldott szobrok állnak körben, hogy emléket állítsanak azoknak, akiknek köszönhetően most már biztonságos a vidék a démonoktól.
Egy zsoldos, aki mesterkardját tartva áll harcra készen két medvealak előtt, amelyek egy lányt és egy férfit tartanak mancsaikban. A lány és a férfi testéből pedig embertelen lények törnek elő, lehántva magukról azok bőrét, hogy alóla démoni lényekké váljanak.
Egy mélységi, aki csodás páncélban áll egy lépcső tetején, amelyet démonfarkasok vesznek körül. A sötételf díszes kardját, markolatán növénymotívumokkal, emeli a magasba, harciasan néz szembe a rá törő veszéllyel. Feje körül obszidiánból faragott fénykoszorú,
A farkasokkal átellenes oldalon egy horpadt lábszárvédős harcos áll, ugyancsak démonfarkasoktól körülvéve. Egyik kezében fokos, másikban kard. A férfi szája diadalmas kiáltásra nyílik, látszik, hogy elemében van, az arcot mintha sziklából faragták volna ki. Büszkén dülleszti ki mellkasát készen minden akadályt leküzdeni.
A körben áll egy apró tündéralak is, egy gyermeki tekintetű, apró, de dús ajkú lány. Törékenynek tűnik, ám az őt körülvevő borzalmak ellenére is hősiesen állja a sarat. Kezeiben bájitalos flaskák, amelyekből egyet épp hajításra emel, hogy társai felé dobja, segítse őket a démonokkal vívott harcban.
A szoborcsoport közepén egy alacsony, kissé ellenszenvesnek tűnő alak áll ugyancsak fekete obszidiánból megálmodva. Arcán összepontosítás, ahogy felfelé néz feltartott kezére, amelyben ragyogónak ható fényvirág nyílik épp, tökéletes másolása valamiféle mágiának. Az alak vállán apró manó áll, kezeiben egy-egy kis késsel néz ellenségeik felé.
A körben álló szobrok felett magasan pedig egy utolsó áll. Vékony obszidián szál tartja a magasban, szinte nem is látható. Egy levegőben úszó félvér lány alakja az. Mindkét kezében tőrökkel szeli át a teret, háta megfeszül, lábai mintha még a levegőben is járnának, mozgatva őt előre. Arcán a mindent feláldozók feszültsége, vörös szemében elszántság.
Ezekről a szobrokról a csapat tagjai nem tudnak, hisz ők most épp a helyszíntől távolabb állnak Ahroius társaságában, aki egy fáradtnak tűnő intéssel engedi útjukra őket. Az intésre újra köd veszi körbe őket és mire eszmélnének mind hirtelen a Vashegy erdőjében találják magukat, nem messze az erődtől.
Fülükben még cseng Ahroius egy mondata.*
- Jó utat, kalandorok, hosszú utat tettetek meg.
*Hisz odaát másképp telik az idő, míg ők talán egy hata lehettek ott, a való világban azóta sokkal több idő telt el, de hogy mennyi, annek kiderítése már a csapat tagjaira vár.*
//Alyo//
*A lány felkel az asztalról és végignéz magán. Mintha hosszú - ötéves? - álomból tért volna magához, kissé kába még, de gyorsan alkalmazkodik. A kámzsás alak visszatér a lombikokkal teli asztal mellé, kurta lábú, szájnélküli, óriás szemű szolgadémonok érkeznek és kihúzzák az élettelen testeket a helyiségből.*
- Kérdezz, leányom. *Válaszol háttal állva a kámzsás. A kérdésre viszont az égő szempár a sötétségbe vesző csuklya mélyén felé fordul.*
- Lyos'ara a neved. *Lép hozzá és pergamenszerű bőrrel vont, karmos kezével megsimítja a lány állát.*
- Gondolom, sok kérdésed van még. *Fordul vissza a lombikok felé, de megáll az asztalnál, hogy újra Lyos'arára nézzen.*
- A leányom vagy, de nem én nemzettelek. Én arra képtelen lennék. A felső világokból érkeztél egy csapatnyi percéletű paránnyal, akik azért jöttek, hogy megöljenek engem. Te is azért jöttél. *Mondja szomorúnak ható hangon.*
- De nem jártatok sikerrel, ám a társaid menekülés közben magadra hagytak, hogy itt halj meg, közöttünk, feláldoztak, hogy ők menekülhessenek. Ám én kegyes voltam, megláttam benned az erőt és megmentettelek, saját véremből adtam neked, hogy életben maradhass. Így lettél a leányom. *Mondja el idegen hangokkal terhes szavakkal. A pikkelyes bőrű lány nem talál igazságtalant az elmondottakban, bár talán nem is tudna és nem is keresne.*
- Most már ide tartozol.
//Elveszve az időben...//
//Krestvir, Laor, Carsaadi, Frandr, Quantall//
*A hiány fájdalma telepedik a mocsárra, amely most nem a szagos miazmát eregető ingoványból szivárog, hanem mintha a csapatból törne fel. A hiány, hogy Alyo nélkül tértek vissza, a hiány, hogy a társuk már nincs többé. Az elme küzd a véges ellen, megoldást keres, hogy elkerülje a szembenézést a történtekkel. Mindenki úgy dolgozza fel ahogy tudja. Van aki sír, van aki kacag és van aki néma.
Krestvir is válaszok és megoldások után kutat, de az apó csak egy kurta bólintással felel. És abban minden benne van. Az átjárás már biztonságos, vissza már nem tudnak menni és nem is biztos, hogy értelme lenne. Ahroius tekintetében is szomorúság honol, megérti a visszatérők fájdalmát, ám ettől még harag célpontjává válik.
Laor haragja is az apó felé irányul, aki állja a pillantását, de nem válaszol. Bölcsebb annál, minthogy feszítse az amúgy is feszes húrt.*
- Igen. *Válaszol azonnal. Gondolkodnia sem kell.*
- Ebben a világban élő nem élhet meg odaát, ahogy ők sem élhetnek itt. Ezért kellett nekik a kapu, az ő világuk egy szeletkéje. *Egészíti ki a válaszát. Nem tud mindent, de elég sokat tud a démoni világról, hisz az ő dolguk volt az átjáró őrzése. Frandr szavaira is csak egy bólintással felel. A csapat számára most minden szó üres, bármit is mondhatna. Ők csak az Őrzők, hogy a csapat lezárta az átjárót, számukra pozitív, de nem ők kérték, de ezt nem veti a jelenlévők szemére. A lélek sebeinek gyógyulására nincs mágia, csak az idő tud gyógyír lenni rá. Quantall is néma marad azután, hogy Ahroius a helyére teszi a vállát, neki sincs kedve beszélni.*
- Ideje hazatérnetek. *Szólal meg az apó halk sóhajjal kísérve szavait. A csapat megtette a feladatát, ám ettől még az Őrzőknek van más feladatuk is. A világban máshol is nyílnak ilyen átjárók, amelyeket őrizni kell. Most egy bezárult, egy csatát megnyertek, de a háborúnak még koránt sincs vége.
Nincs olyan jutalom, kincs vagy gazdagság, ami most enyhítene a csapat lelkén esett seben, ám ahol egykor az átjáró nyílt, most fura szoborcsoport jelenik meg. Az obszidiánból faragott, tökéletesen élethű arányokkal megáldott szobrok állnak körben, hogy emléket állítsanak azoknak, akiknek köszönhetően most már biztonságos a vidék a démonoktól.
Egy zsoldos, aki mesterkardját tartva áll harcra készen két medvealak előtt, amelyek egy lányt és egy férfit tartanak mancsaikban. A lány és a férfi testéből pedig embertelen lények törnek elő, lehántva magukról azok bőrét, hogy alóla démoni lényekké váljanak.
Egy mélységi, aki csodás páncélban áll egy lépcső tetején, amelyet démonfarkasok vesznek körül. A sötételf díszes kardját, markolatán növénymotívumokkal, emeli a magasba, harciasan néz szembe a rá törő veszéllyel. Feje körül obszidiánból faragott fénykoszorú,
A farkasokkal átellenes oldalon egy horpadt lábszárvédős harcos áll, ugyancsak démonfarkasoktól körülvéve. Egyik kezében fokos, másikban kard. A férfi szája diadalmas kiáltásra nyílik, látszik, hogy elemében van, az arcot mintha sziklából faragták volna ki. Büszkén dülleszti ki mellkasát készen minden akadályt leküzdeni.
A körben áll egy apró tündéralak is, egy gyermeki tekintetű, apró, de dús ajkú lány. Törékenynek tűnik, ám az őt körülvevő borzalmak ellenére is hősiesen állja a sarat. Kezeiben bájitalos flaskák, amelyekből egyet épp hajításra emel, hogy társai felé dobja, segítse őket a démonokkal vívott harcban.
A szoborcsoport közepén egy alacsony, kissé ellenszenvesnek tűnő alak áll ugyancsak fekete obszidiánból megálmodva. Arcán összepontosítás, ahogy felfelé néz feltartott kezére, amelyben ragyogónak ható fényvirág nyílik épp, tökéletes másolása valamiféle mágiának. Az alak vállán apró manó áll, kezeiben egy-egy kis késsel néz ellenségeik felé.
A körben álló szobrok felett magasan pedig egy utolsó áll. Vékony obszidián szál tartja a magasban, szinte nem is látható. Egy levegőben úszó félvér lány alakja az. Mindkét kezében tőrökkel szeli át a teret, háta megfeszül, lábai mintha még a levegőben is járnának, mozgatva őt előre. Arcán a mindent feláldozók feszültsége, vörös szemében elszántság.
Ezekről a szobrokról a csapat tagjai nem tudnak, hisz ők most épp a helyszíntől távolabb állnak Ahroius társaságában, aki egy fáradtnak tűnő intéssel engedi útjukra őket. Az intésre újra köd veszi körbe őket és mire eszmélnének mind hirtelen a Vashegy erdőjében találják magukat, nem messze az erődtől.
Fülükben még cseng Ahroius egy mondata.*
- Jó utat, kalandorok, hosszú utat tettetek meg.
*Hisz odaát másképp telik az idő, míg ők talán egy hata lehettek ott, a való világban azóta sokkal több idő telt el, de hogy mennyi, annek kiderítése már a csapat tagjaira vár.*
//Alyo//
*A lány felkel az asztalról és végignéz magán. Mintha hosszú - ötéves? - álomból tért volna magához, kissé kába még, de gyorsan alkalmazkodik. A kámzsás alak visszatér a lombikokkal teli asztal mellé, kurta lábú, szájnélküli, óriás szemű szolgadémonok érkeznek és kihúzzák az élettelen testeket a helyiségből.*
- Kérdezz, leányom. *Válaszol háttal állva a kámzsás. A kérdésre viszont az égő szempár a sötétségbe vesző csuklya mélyén felé fordul.*
- Lyos'ara a neved. *Lép hozzá és pergamenszerű bőrrel vont, karmos kezével megsimítja a lány állát.*
- Gondolom, sok kérdésed van még. *Fordul vissza a lombikok felé, de megáll az asztalnál, hogy újra Lyos'arára nézzen.*
- A leányom vagy, de nem én nemzettelek. Én arra képtelen lennék. A felső világokból érkeztél egy csapatnyi percéletű paránnyal, akik azért jöttek, hogy megöljenek engem. Te is azért jöttél. *Mondja szomorúnak ható hangon.*
- De nem jártatok sikerrel, ám a társaid menekülés közben magadra hagytak, hogy itt halj meg, közöttünk, feláldoztak, hogy ők menekülhessenek. Ám én kegyes voltam, megláttam benned az erőt és megmentettelek, saját véremből adtam neked, hogy életben maradhass. Így lettél a leányom. *Mondja el idegen hangokkal terhes szavakkal. A pikkelyes bőrű lány nem talál igazságtalant az elmondottakban, bár talán nem is tudna és nem is keresne.*
- Most már ide tartozol.
617. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2021-12-06 20:16:52
Üzenet elküldve: 2021-12-06 20:16:52
Rang: Játékos
IC üzenetek: 388
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 388
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Megfontolt
//Az útitárs//
- Nem? Az érdekes. *Vonja össze szemöldökét.* - Pedig esküdni mertem volna arra, hogy az egész város lakosságának adtak egy-egy pergament, részletesen letisztázva az okokat... *Hirtelen egy baljós érzés önti el. Lépegetései közben megint csak elkezd matatni cókmókjában, hogy aztán egy gyűrt papírost húzzon ki belőle. Ki sem veszi teljesen, úgy kezdi el magában olvasni, fejét cuccaiba belehajolva, egy kézzel tartva azt. És mindaddig továbbra is minden rendben néz ki, amíg a tekercs legaljára nem lóg tekintete. Parányi betűkkel rátintázva egy olyan sort fedez fel Adoaver, amit eddig nem olvasott. És azon sor olvasása után tisztán lehet látni, ahogy arca rákvörössé válik, szemeiből pedig kihal az élet. Villámgyorsan és kíméletlenül visszagyömöszöli a most már papírgalacsint táskája legmélyébe, nem adva lehetőséget társának, hogy megnézhesse magának a "hír" tartalmát.* - Felejtsd el... *Suttogja újonnan felhúzott csuklyája alatt. A megsemmisülő érzéstől észre sem veszi, hogy amaz fénye már kialszik.
Mert eközben már beérnek a fák közé, a már ismert földesúton. Valóban gyorsabban telt el ez a pár nap, mint ahogy gondolta volna; még alig szokta meg a friss levegő hiányát, máris szívhatja be tisztes adaggal hamarosan, mikor elkerülhetetlen módon istenesen elfárad.
Ő maga még emlékszik az út foghúzós hosszára, így most nem erőltet beszélgetést hamar. Egy véletlenszerű, fejébe ötlő népi dalt dúdolgatva baktat Garsin oldalán, nyugodtan méregetve a körülötte lévő környezetet, köpenyébe burkolva, magát elfedve.*
- Nem? Az érdekes. *Vonja össze szemöldökét.* - Pedig esküdni mertem volna arra, hogy az egész város lakosságának adtak egy-egy pergament, részletesen letisztázva az okokat... *Hirtelen egy baljós érzés önti el. Lépegetései közben megint csak elkezd matatni cókmókjában, hogy aztán egy gyűrt papírost húzzon ki belőle. Ki sem veszi teljesen, úgy kezdi el magában olvasni, fejét cuccaiba belehajolva, egy kézzel tartva azt. És mindaddig továbbra is minden rendben néz ki, amíg a tekercs legaljára nem lóg tekintete. Parányi betűkkel rátintázva egy olyan sort fedez fel Adoaver, amit eddig nem olvasott. És azon sor olvasása után tisztán lehet látni, ahogy arca rákvörössé válik, szemeiből pedig kihal az élet. Villámgyorsan és kíméletlenül visszagyömöszöli a most már papírgalacsint táskája legmélyébe, nem adva lehetőséget társának, hogy megnézhesse magának a "hír" tartalmát.* - Felejtsd el... *Suttogja újonnan felhúzott csuklyája alatt. A megsemmisülő érzéstől észre sem veszi, hogy amaz fénye már kialszik.
Mert eközben már beérnek a fák közé, a már ismert földesúton. Valóban gyorsabban telt el ez a pár nap, mint ahogy gondolta volna; még alig szokta meg a friss levegő hiányát, máris szívhatja be tisztes adaggal hamarosan, mikor elkerülhetetlen módon istenesen elfárad.
Ő maga még emlékszik az út foghúzós hosszára, így most nem erőltet beszélgetést hamar. Egy véletlenszerű, fejébe ötlő népi dalt dúdolgatva baktat Garsin oldalán, nyugodtan méregetve a körülötte lévő környezetet, köpenyébe burkolva, magát elfedve.*
616. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2021-11-28 11:49:29
Üzenet elküldve: 2021-11-28 11:49:29
Rang: Játékos
IC üzenetek: 828
OOC üzenetek: 16
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 828
OOC üzenetek: 16
Játékstílus: Megfontolt
//Utolsó lehelet//
//Elveszve az időben...//
//Krestvir, Laor, Carsaadi, Frandr, Quantall//
*Ő is fáradt. Azon a bizonyos határon vagy nem ment még túl mint a harcos vagy másképp csapódott le benne. Viszont fáradt. A kérdésére amint választ kap le is ül oda a mocsokba. Nincs kedve jobb helyet találni. Nem érdekli, hogy hideg és nyirkos. Minden izma ellene van már, hogy mozogjon és a fejét se érzi a legtisztábbnak. A hirtelen felbukkanóra ő is csak némi késéssel néz oda.*
~Rosszkor jöttél.~
*És rosszul is válogatja meg a szavait. Még a fiúnak is egy többnapos vagy lehet hónapos pihenés kell majd míg ismét összeszedi magát és rendbe rakja a megrendült értékrendjét. A segítség felajánlására előbb a tharg harcosra néz és mikor az bólint akkor hagyja csak a kezelést. A másokba vetett bizalma ilyenkor hajlamos eltűnni, hogy a helyére gyanakvás és paranoia kerüljön. Hagyja, hogy mozgassák a karját bár nem esik jól neki. A kattanásra pedig fájdalmasan felnyög. Mikor otthagyják akkor is meggörnyedve mozgatja a vállát. Mozog, de a fájdalom emléke olyan élénk mintha még ott lenne. Az őt érdeklő lehet nem is olyan fontos kérdések elhangzanak úgyhogy hallgat. Mikor öt szólítják meg akkor a fáradt szemei a magiszterre vetülnek. Mivel a válasz nem akar kijönni és helyette csak összeszorul a torka így megrázza a fejét.*
-Ne most kérem!
*Ez még túl friss. Arra meg nincs szükségük, hogy a tharg harcoshoz hasonlóan kiboruljon ő is.*
//Elveszve az időben...//
//Krestvir, Laor, Carsaadi, Frandr, Quantall//
*Ő is fáradt. Azon a bizonyos határon vagy nem ment még túl mint a harcos vagy másképp csapódott le benne. Viszont fáradt. A kérdésére amint választ kap le is ül oda a mocsokba. Nincs kedve jobb helyet találni. Nem érdekli, hogy hideg és nyirkos. Minden izma ellene van már, hogy mozogjon és a fejét se érzi a legtisztábbnak. A hirtelen felbukkanóra ő is csak némi késéssel néz oda.*
~Rosszkor jöttél.~
*És rosszul is válogatja meg a szavait. Még a fiúnak is egy többnapos vagy lehet hónapos pihenés kell majd míg ismét összeszedi magát és rendbe rakja a megrendült értékrendjét. A segítség felajánlására előbb a tharg harcosra néz és mikor az bólint akkor hagyja csak a kezelést. A másokba vetett bizalma ilyenkor hajlamos eltűnni, hogy a helyére gyanakvás és paranoia kerüljön. Hagyja, hogy mozgassák a karját bár nem esik jól neki. A kattanásra pedig fájdalmasan felnyög. Mikor otthagyják akkor is meggörnyedve mozgatja a vállát. Mozog, de a fájdalom emléke olyan élénk mintha még ott lenne. Az őt érdeklő lehet nem is olyan fontos kérdések elhangzanak úgyhogy hallgat. Mikor öt szólítják meg akkor a fáradt szemei a magiszterre vetülnek. Mivel a válasz nem akar kijönni és helyette csak összeszorul a torka így megrázza a fejét.*
-Ne most kérem!
*Ez még túl friss. Arra meg nincs szükségük, hogy a tharg harcoshoz hasonlóan kiboruljon ő is.*
615. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2021-11-28 08:03:54
Üzenet elküldve: 2021-11-28 08:03:54
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 422
OOC üzenetek: 49
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 422
OOC üzenetek: 49
Játékstílus: Vakmerő
//Utolsó lehelet//
//Elveszve az időben...//
//Krestvir, Laor, Carsaadi, Frandr, Quantall//
*Fáradt bizony, nagyon fáradt... És ez nem csak a sokat megélt veterán fáradtsága, vagy az izmok megterheltsége. Egy bizonyos ponton túl már sem az elméje, sem az érzékei nem tudnak megbirkózni a világgal, ahol hirtelen semmi sem úgy van, ahogy lennie kéne. A múlt visszatér a jelenbe, az idő elveszti az értelmét, a győzelemből vereség lesz, a vereségből fájdalmas győzelem...
Fáradt. De szükség van rá. Kell, hogy szükség legyen rá, kell, hogy legyen valami cél, ami felé mozog, valami funkció, amit betölt, valami jelentés, amit a cselekedeteihez kapcsolhat.
Riri pedig talán nem is teljesen a benne levő szeretettel, vagy a csitítgatással, hanem inkább a puszta jelenlétével segít az összeomlott veteránnak. Emlékezteti, hogy van, aki itt nála sebezhetőbb, és amíg ez így marad, addig össze kell szednie magát.
Laor melléjük lép, és ahogy Riri kibontakozik az ölelésből, Frandr előbb még lehajol a sisakjáért és elejtett kardjáért, majd -ezeket egy kézben tartva- elfogadja a segítő kart.
Quantall pihenőt kér, és Frandr is egyetért. Nem látja magában, vagy a csapatban az erőt, hogy jelen állapotukban biztonságosan visszatérjenek Amon Ruadhra... vagy akár kijussanak az Ingoványból. De nem szól semmit, csöndben marad, Laor rábólintott a kérésre, így az ő véleményét már nem kell hangoztatni... inkább azzal foglalja el magát, hogy visszatűzi sisakját az övére.
Kissé megkésve, de Laorral együtt fordul az érkező öreg felé. Nem fenyegeti kardhegyével Ahroiust, még csak nem is fogja túl szorosan kardja markolatát... csak néz, és figyel, némán, komoran.*
~A küldetés sikerrel járt.~
*Érzi az igényt, hogy erre gúnnyal, vagy egy megvető nevetéssel feleljen... Laoron látszik, hogy ezzel nincs is egyedül. Ám leküzdi az igényt, mivel nem tudja, hogy abba tudná-e hagyni a nevetést, ha újra elkezdené.
A düh viszont ismerős, biztonságos. Erősebben szorítja meg kardját, és hajtincsei közé is lassacskán kezd keveredni pár bíbor szál... ám továbbra sem szól semmit, hagyja, hogy a mellette álló férfi beszéljen helyette. Csak akkor nyitja ki végül a száját, mikor Laor feltette kérdését.*
-Tegnap megmentettél minket. Köszönjük. De nincs türelmünk az üres beszédhez.
*Hangja halvány, rekedtes, de érezhetni lehet a mögötte álló szándékot. A napnál is világosabb, hogy nem érdekli őt Ahroius részvéte, világlátott bölcshöz illő szomorúsága... az érdekli, hogy az öreg mit tud segíteni most.*
//Elveszve az időben...//
//Krestvir, Laor, Carsaadi, Frandr, Quantall//
*Fáradt bizony, nagyon fáradt... És ez nem csak a sokat megélt veterán fáradtsága, vagy az izmok megterheltsége. Egy bizonyos ponton túl már sem az elméje, sem az érzékei nem tudnak megbirkózni a világgal, ahol hirtelen semmi sem úgy van, ahogy lennie kéne. A múlt visszatér a jelenbe, az idő elveszti az értelmét, a győzelemből vereség lesz, a vereségből fájdalmas győzelem...
Fáradt. De szükség van rá. Kell, hogy szükség legyen rá, kell, hogy legyen valami cél, ami felé mozog, valami funkció, amit betölt, valami jelentés, amit a cselekedeteihez kapcsolhat.
Riri pedig talán nem is teljesen a benne levő szeretettel, vagy a csitítgatással, hanem inkább a puszta jelenlétével segít az összeomlott veteránnak. Emlékezteti, hogy van, aki itt nála sebezhetőbb, és amíg ez így marad, addig össze kell szednie magát.
Laor melléjük lép, és ahogy Riri kibontakozik az ölelésből, Frandr előbb még lehajol a sisakjáért és elejtett kardjáért, majd -ezeket egy kézben tartva- elfogadja a segítő kart.
Quantall pihenőt kér, és Frandr is egyetért. Nem látja magában, vagy a csapatban az erőt, hogy jelen állapotukban biztonságosan visszatérjenek Amon Ruadhra... vagy akár kijussanak az Ingoványból. De nem szól semmit, csöndben marad, Laor rábólintott a kérésre, így az ő véleményét már nem kell hangoztatni... inkább azzal foglalja el magát, hogy visszatűzi sisakját az övére.
Kissé megkésve, de Laorral együtt fordul az érkező öreg felé. Nem fenyegeti kardhegyével Ahroiust, még csak nem is fogja túl szorosan kardja markolatát... csak néz, és figyel, némán, komoran.*
~A küldetés sikerrel járt.~
*Érzi az igényt, hogy erre gúnnyal, vagy egy megvető nevetéssel feleljen... Laoron látszik, hogy ezzel nincs is egyedül. Ám leküzdi az igényt, mivel nem tudja, hogy abba tudná-e hagyni a nevetést, ha újra elkezdené.
A düh viszont ismerős, biztonságos. Erősebben szorítja meg kardját, és hajtincsei közé is lassacskán kezd keveredni pár bíbor szál... ám továbbra sem szól semmit, hagyja, hogy a mellette álló férfi beszéljen helyette. Csak akkor nyitja ki végül a száját, mikor Laor feltette kérdését.*
-Tegnap megmentettél minket. Köszönjük. De nincs türelmünk az üres beszédhez.
*Hangja halvány, rekedtes, de érezhetni lehet a mögötte álló szándékot. A napnál is világosabb, hogy nem érdekli őt Ahroius részvéte, világlátott bölcshöz illő szomorúsága... az érdekli, hogy az öreg mit tud segíteni most.*
614. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2021-11-26 00:01:34
Üzenet elküldve: 2021-11-26 00:01:34
Rang: Játékos
IC üzenetek: 257
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 257
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Utolsó lehelet//
//Elveszve az időben...//
//Krestvir, Laor, Carsaadi, Frandr, Quantall//
* A szeretet ami Ririben van óriási, talán azért is, mert sok mindent megélt már. Akkor is ha nem látszik rajta, törékeny kis testén, gyermekded, kerek pofiján. A férfit átöleli, közben ő is elpityeredik, mert ki ne pityeredne ennyire borzalmas kilátások közepette. Alyoért aggódik nagyon, félti a nőt.
Frandr féltérdre ereszkedve épp ideális átkarolásra és míg Laor oda nem ér Riri nem is engedi el. Utána lép el, megtörölve amúgy is mocskos pofikáját. Hüppög egyet aztán rámosolyog a harcosra jelezve, hogy minden rendben.
Ezután hallatszódik a hang, ami egyszerre rémisztő mert nincs test hozzá és kellemes, hiszen ismerősen cseng. Végül megjelenik az apó.
Bezáródott az átjáró. Vége. Alig tudja elhinni a tündér. Összevonja szemöldökét, hiszen mintha évek óta tartana ez az egész. Quantallra ekkor pillant, aztán máris elfogja a lelkiismeret, hogy nem segített neki, ajkába harap de csak ácsorog, jobb kezekbe van a bácsikánál.
Krestvir millió meg egy kérdést tesz fel, Laor inkább a keserűségnek ad hangot. Végül felteszi a mindent eldöntő kérdést, amire a tündér is kíváncsian várja a választ. *
//Elveszve az időben...//
//Krestvir, Laor, Carsaadi, Frandr, Quantall//
* A szeretet ami Ririben van óriási, talán azért is, mert sok mindent megélt már. Akkor is ha nem látszik rajta, törékeny kis testén, gyermekded, kerek pofiján. A férfit átöleli, közben ő is elpityeredik, mert ki ne pityeredne ennyire borzalmas kilátások közepette. Alyoért aggódik nagyon, félti a nőt.
Frandr féltérdre ereszkedve épp ideális átkarolásra és míg Laor oda nem ér Riri nem is engedi el. Utána lép el, megtörölve amúgy is mocskos pofikáját. Hüppög egyet aztán rámosolyog a harcosra jelezve, hogy minden rendben.
Ezután hallatszódik a hang, ami egyszerre rémisztő mert nincs test hozzá és kellemes, hiszen ismerősen cseng. Végül megjelenik az apó.
Bezáródott az átjáró. Vége. Alig tudja elhinni a tündér. Összevonja szemöldökét, hiszen mintha évek óta tartana ez az egész. Quantallra ekkor pillant, aztán máris elfogja a lelkiismeret, hogy nem segített neki, ajkába harap de csak ácsorog, jobb kezekbe van a bácsikánál.
Krestvir millió meg egy kérdést tesz fel, Laor inkább a keserűségnek ad hangot. Végül felteszi a mindent eldöntő kérdést, amire a tündér is kíváncsian várja a választ. *
613. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2021-11-25 14:50:38
Üzenet elküldve: 2021-11-25 14:50:38
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 805
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 805
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Utolsó lehelet//
//Elveszve az időben...//
//Alyo//
*Kinyitja a szemeit. Kába. Érzi maga alatt az asztalt, de minden olyan zavaros. Elméje egyszerre van tele mindennel és semmivel. Ködös emlékek váltják egymást, ízek a szájában, szagok, benyomások, de még sincs ott semmi, nem tudná megmondani, hogy miért van itt, meg, hogy egyáltalán hol van? Ahogy végignéz magán, semmi olyat nem talál magán, ami fogódzót adna a kérdéseire. A kezeire nézve ugyanis nem talál semmi különöst, vagy olyat, ami eddig ne így lett volna, a rámeredő szempárban sem talál semmi furcsát, vagy idegent, csak éppen az a sok megválaszolatlan kérdés... Különben is zsong a feje a sok kérdéstől. A parancs pedig elhangzik, ő pedig engedelmeskedik neki, felül előbb, majd immáron a csuklyás előtt áll. Atyja előtt. Karjait széttárva lassan fordul körbe, a parancs úgy szólt ugyanis, hogy mutassa magát, hát ő mutatja.*
- Atyám, megengeded, hogy kérdezzek tőled?
*Hangzik az alázatos kérdés, amit akkor tesz fel, mikor már megtette a teljes fordulatot maga körül, fejét leszegi, kezeit összekulcsolja maga előtt. Alázatos. Pont olyan, amilyennek a leánynak kell lennie atyjával. Ha pedig a válasz beleegyező, akkor felteszi azt a kérdést, ami mind közül a legjobban izgatja, és amin kívül tulajdonképpen a többi lényegtelen is.*
- Mi a nevem?
*Rosszul érzi magát attól, hogy nem tudja és attól is, hogy meg kell kérdeznie. Mi van, ha ezzel csalódást okoz?! Nagyon nem akar csalódást okozni, bizonyára büntetést kapna, önmagától mindenképpen.*
A hozzászólás írója (Alyosra Radogen) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2021.11.25 14:51:28
//Elveszve az időben...//
//Alyo//
*Kinyitja a szemeit. Kába. Érzi maga alatt az asztalt, de minden olyan zavaros. Elméje egyszerre van tele mindennel és semmivel. Ködös emlékek váltják egymást, ízek a szájában, szagok, benyomások, de még sincs ott semmi, nem tudná megmondani, hogy miért van itt, meg, hogy egyáltalán hol van? Ahogy végignéz magán, semmi olyat nem talál magán, ami fogódzót adna a kérdéseire. A kezeire nézve ugyanis nem talál semmi különöst, vagy olyat, ami eddig ne így lett volna, a rámeredő szempárban sem talál semmi furcsát, vagy idegent, csak éppen az a sok megválaszolatlan kérdés... Különben is zsong a feje a sok kérdéstől. A parancs pedig elhangzik, ő pedig engedelmeskedik neki, felül előbb, majd immáron a csuklyás előtt áll. Atyja előtt. Karjait széttárva lassan fordul körbe, a parancs úgy szólt ugyanis, hogy mutassa magát, hát ő mutatja.*
- Atyám, megengeded, hogy kérdezzek tőled?
*Hangzik az alázatos kérdés, amit akkor tesz fel, mikor már megtette a teljes fordulatot maga körül, fejét leszegi, kezeit összekulcsolja maga előtt. Alázatos. Pont olyan, amilyennek a leánynak kell lennie atyjával. Ha pedig a válasz beleegyező, akkor felteszi azt a kérdést, ami mind közül a legjobban izgatja, és amin kívül tulajdonképpen a többi lényegtelen is.*
- Mi a nevem?
*Rosszul érzi magát attól, hogy nem tudja és attól is, hogy meg kell kérdeznie. Mi van, ha ezzel csalódást okoz?! Nagyon nem akar csalódást okozni, bizonyára büntetést kapna, önmagától mindenképpen.*
A hozzászólás írója (Alyosra Radogen) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2021.11.25 14:51:28
612. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2021-11-22 18:48:50
Üzenet elküldve: 2021-11-22 18:48:50
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1066
OOC üzenetek: 34
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1066
OOC üzenetek: 34
Játékstílus: Vakmerő
//Utolsó lehelet//
//Elveszve az időben...//
//Krestvir, Laor, Carsaadi, Frandr, Quantall//
*Látott már olyat nem egyszer, hogy harcedzett, tulajdonképpen semmitől sem visszarettenő férfiak a legváratlanabb pillanatban tudnak összeomlani, de Frandr kiborulására most mégsem számított. Ez lehet az egyik ok, amiért türelmetlenül reagál rá. Ha belegondolna arra jutna, hogy jobb is, hogy csak most történt ez és nem akkor, amikor a sötételffel és a félvérrel járt... az istenek tudják, hogy hol. Nem lehet tudni, hogy miként kezelné a helyzetet, mert jön Riri és Laor szinte tátott szájjal figyeli a jelenetet. Nagyon valószínű, hogy üvölthetett volna parancsokat, üthette volna nagydarab harcost, semmit sem ért volna el vele. Most pedig jön ez az apró, törékeny tündérlány és egy szó nélkül, csupán olyan együttérzéssel közeledik Frandr felé, hogy az talán minden jelenlévőnek gyakorlatilag kézzel fogható, meg tudja nyugtatni. Olyan gyorsan, hogy Laor csak arra eszmél, hogy Frandr tekintete már tiszta és a biccentésre bólint egyet. Aztán közelebb lép, karját nyújtja a furcsa páros felé, hogy felsegíthesse őket.*
- Hm? *fordul meg Quantall kérdésére, körülnéz, végül megvonja a vállát* Persze. Nem sietünk.
*Nem mintha nem tartana attól, hogy valami kellemetlen jöhet még. Egyszerűen csak arról van szó, hogy bizonyos letargia őt is környékezi és talán jobb kicsit összerakni a mélységit, mint sérülten szenvedni vele keresztül az ingoványon. Kérdőn néz Krestvirre, akiről már azt hiszi, hogy nincs olyan mágiaforma amiben ne lenne jártas, de egy új hang csendül fel mögöttük. Talán el lehet nézni Laornak, hogy nem ismeri fel a hangot, így ahogy megpördül, azzal a lendülettel kardot is ránt. Szemtől szemben már ismerős az öreg, fejével int is, hogy segítsen a kormoson, nézi ahogy a sárült karral bajlódik, hallgatja a dicsérő, együttérző szavakat, de a kard csak nem akar visszacsúszni hüvelyébe. Igazság szerint nem sok választja el attól, hogy elválassza az öreg fejét a testétől. Vagy legalábbis megpróbálja.*
- Sajnálod? *köpi a szót és a következő mondatban az első szón van nagyon nagy hangsúly* Én sajnálom.
*Tart egy kis szünetet, bántó csattanással löki vissza a kardot a helyére.*
- Hadd találjam ki: megmentettük a világot. *nem is akarja palástolni a gúnyt* Csak abban nem vagyok biztos, hogy megért-e ennyit.
*Vesz egy nagy levegőt, elnéz a semmibe mintha Alyot keresné valahol, akárhol is legyen. Aztán visszafordul az öreghez.*
- Mivel mindent tudsz, biztos vagyok benne, hogy erre a kérdésre is meg tudsz felelni. Meghalt?
*A kérdés szinte kijelentés, mintha ezt a választ fogadná el könnyebben. Mert ha Alyo életben van valami démoni, istenektől elhagyott helyen, akkor követelni fogja, hogy holmi hókuszpókuszokkal nyisson oda átjárót az Ahorius nevezetű és megpróbálhassa visszahozni.*
//Elveszve az időben...//
//Krestvir, Laor, Carsaadi, Frandr, Quantall//
*Látott már olyat nem egyszer, hogy harcedzett, tulajdonképpen semmitől sem visszarettenő férfiak a legváratlanabb pillanatban tudnak összeomlani, de Frandr kiborulására most mégsem számított. Ez lehet az egyik ok, amiért türelmetlenül reagál rá. Ha belegondolna arra jutna, hogy jobb is, hogy csak most történt ez és nem akkor, amikor a sötételffel és a félvérrel járt... az istenek tudják, hogy hol. Nem lehet tudni, hogy miként kezelné a helyzetet, mert jön Riri és Laor szinte tátott szájjal figyeli a jelenetet. Nagyon valószínű, hogy üvölthetett volna parancsokat, üthette volna nagydarab harcost, semmit sem ért volna el vele. Most pedig jön ez az apró, törékeny tündérlány és egy szó nélkül, csupán olyan együttérzéssel közeledik Frandr felé, hogy az talán minden jelenlévőnek gyakorlatilag kézzel fogható, meg tudja nyugtatni. Olyan gyorsan, hogy Laor csak arra eszmél, hogy Frandr tekintete már tiszta és a biccentésre bólint egyet. Aztán közelebb lép, karját nyújtja a furcsa páros felé, hogy felsegíthesse őket.*
- Hm? *fordul meg Quantall kérdésére, körülnéz, végül megvonja a vállát* Persze. Nem sietünk.
*Nem mintha nem tartana attól, hogy valami kellemetlen jöhet még. Egyszerűen csak arról van szó, hogy bizonyos letargia őt is környékezi és talán jobb kicsit összerakni a mélységit, mint sérülten szenvedni vele keresztül az ingoványon. Kérdőn néz Krestvirre, akiről már azt hiszi, hogy nincs olyan mágiaforma amiben ne lenne jártas, de egy új hang csendül fel mögöttük. Talán el lehet nézni Laornak, hogy nem ismeri fel a hangot, így ahogy megpördül, azzal a lendülettel kardot is ránt. Szemtől szemben már ismerős az öreg, fejével int is, hogy segítsen a kormoson, nézi ahogy a sárült karral bajlódik, hallgatja a dicsérő, együttérző szavakat, de a kard csak nem akar visszacsúszni hüvelyébe. Igazság szerint nem sok választja el attól, hogy elválassza az öreg fejét a testétől. Vagy legalábbis megpróbálja.*
- Sajnálod? *köpi a szót és a következő mondatban az első szón van nagyon nagy hangsúly* Én sajnálom.
*Tart egy kis szünetet, bántó csattanással löki vissza a kardot a helyére.*
- Hadd találjam ki: megmentettük a világot. *nem is akarja palástolni a gúnyt* Csak abban nem vagyok biztos, hogy megért-e ennyit.
*Vesz egy nagy levegőt, elnéz a semmibe mintha Alyot keresné valahol, akárhol is legyen. Aztán visszafordul az öreghez.*
- Mivel mindent tudsz, biztos vagyok benne, hogy erre a kérdésre is meg tudsz felelni. Meghalt?
*A kérdés szinte kijelentés, mintha ezt a választ fogadná el könnyebben. Mert ha Alyo életben van valami démoni, istenektől elhagyott helyen, akkor követelni fogja, hogy holmi hókuszpókuszokkal nyisson oda átjárót az Ahorius nevezetű és megpróbálhassa visszahozni.*
611. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2021-11-22 16:38:42
Üzenet elküldve: 2021-11-22 16:38:42
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1069
OOC üzenetek: 49
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1069
OOC üzenetek: 49
Játékstílus: Vakmerő
//Utolsó lehelet//
//Elveszve az időben...//
//Krestvir, Laor, Carsaadi, Frandr, Quantall//
*Az ő értelmezése szerint nem kap választ a Frandr-al kapcsolatos kérdésére, mert Quantall ugyan mond valamit, de azt nem tudja hogyan összekötni a harcos furcsa viselkedésével. Fáradt? A mocsár játéka? Akkor most sír, vagy nevet? Bár ahogy hallgatja, egyre inkább nevetésnek tűnik, de annyira nem illik a helyzetbe, hogy nehezen hiszi, hogy tényleg erről volna szó. Talán mégis inkább zokogás az...
Erre utal az is, ahogy a többiek fordulnak a harcos felé. Laor mintha a lélekjelenléte összeszedésére biztatná, Carsaadi pedig... átöleli. Amit vigasztaló szándékúnak vél. Tehát Frandr biztosan zokog és szomorú.
Ami ugyanakkor azt is jelenti, hogy erre oka van. De Krestvir nem akarja még ezt elfogadni, s ahogy hallja, Laor sem. Míg a férfi Frandrból igyekezne még részleteket kiszedni, ő ugyanezért Quantallhoz fordul. De hiába tartja benne a lelket Laor elszántsága, Frandr hézagos szavai és a vándormágus válasza is arra utalnak, hogy nincs remény.
Krestvirnek hirtelen nehéz lesz a légzés. Meg is görnyed kissé és szorosan átöleli magát.
Mielőtt azonban elragadhatná a gyász, a mélységi kérdése kizökkenti, aztán pedig Ahroius érkezése is.
Meglepetten fordul felé, de kérdései bennragadnak, csak nézi, ahogy az öreg feléjük sétál és kezelésbe veszi Quantall karját.
Majd míg a férfi összegzését emészti, végignéz társain, s megremeg az arca, de még a könnye is kibuggyan, főleg ahogy az ölelkező Frandrt és a síró tündért nézi. Nem hozta vissza mindannyiukat, valaki már soha nem tér vissza közéjük!
Ám ezt a félelmetesen végleges és fájó gondolatot visszanyomja, mert úgy találja, nem engedheti meg magának, hogy cserben hagyja a többieket is.*
- Szüksége van még valakinek gyógyításra? - *Kérdi hangosan, de levegőtlenül. A víz gyógyító mágiája a birtokában van, talán valakin segíthet vele. Ha akad jelentkező, akkor így is fog tenni.
Majd mikor Ahroius végzett Quantall karjának helyrerakásával, s ismét hozzájuk szól, akkor igyekszik már a kérdéseit is összeszedni.*
- Mi maradt ott? Már teljesen biztonságos ott áthaladni? Vagyis... mint az ingovány bármely részén? - *Javítja magát, mert az ingovány magában is rejthet veszélyeket.*
- Biztos benne, hogy... - *Kérdezne még hirtelen, mert nem bírja megállni, de végül a kérdést sem befejezni. Száját összeszorítva a sírással küzd, mert azt akarta kérdezni, hogy az öreg biztos-e benne, hogy Alyo meghalt, de végül ő is érzi, hogy ez egy értelmetlen kérdés. Ha lezuhant, azt aligha élhette túl, s még ha túlélte is... Ha a szakadás bezárult, onnan már nincs út se ki, se be.*
- De miért? Hogyan? - *Préseli ki magából még e két kérdést, ismét Quantallhoz fordulva. Talán nem helyénvaló, vagy lényeges, de tudni szeretné, hogy pontosan mi történt. Mintha az elképzelése könnyebbé tenné az elfogadását...
Meglehet, itt most az öreget kellene még faggatnia és a küldetéssel magával foglalkozhatna tovább, ám leragad ennél a fájó ténynél.
Kilencedik is csöndben van most, nem tesz semmi megjegyzést. Még fülei is szomorúan konyulnak le szájsarkaival együtt, s fejével, törzsével Krestvir fejének dől, apró kezével a lány sárban ázott haját simogatva.*
//Elveszve az időben...//
//Krestvir, Laor, Carsaadi, Frandr, Quantall//
*Az ő értelmezése szerint nem kap választ a Frandr-al kapcsolatos kérdésére, mert Quantall ugyan mond valamit, de azt nem tudja hogyan összekötni a harcos furcsa viselkedésével. Fáradt? A mocsár játéka? Akkor most sír, vagy nevet? Bár ahogy hallgatja, egyre inkább nevetésnek tűnik, de annyira nem illik a helyzetbe, hogy nehezen hiszi, hogy tényleg erről volna szó. Talán mégis inkább zokogás az...
Erre utal az is, ahogy a többiek fordulnak a harcos felé. Laor mintha a lélekjelenléte összeszedésére biztatná, Carsaadi pedig... átöleli. Amit vigasztaló szándékúnak vél. Tehát Frandr biztosan zokog és szomorú.
Ami ugyanakkor azt is jelenti, hogy erre oka van. De Krestvir nem akarja még ezt elfogadni, s ahogy hallja, Laor sem. Míg a férfi Frandrból igyekezne még részleteket kiszedni, ő ugyanezért Quantallhoz fordul. De hiába tartja benne a lelket Laor elszántsága, Frandr hézagos szavai és a vándormágus válasza is arra utalnak, hogy nincs remény.
Krestvirnek hirtelen nehéz lesz a légzés. Meg is görnyed kissé és szorosan átöleli magát.
Mielőtt azonban elragadhatná a gyász, a mélységi kérdése kizökkenti, aztán pedig Ahroius érkezése is.
Meglepetten fordul felé, de kérdései bennragadnak, csak nézi, ahogy az öreg feléjük sétál és kezelésbe veszi Quantall karját.
Majd míg a férfi összegzését emészti, végignéz társain, s megremeg az arca, de még a könnye is kibuggyan, főleg ahogy az ölelkező Frandrt és a síró tündért nézi. Nem hozta vissza mindannyiukat, valaki már soha nem tér vissza közéjük!
Ám ezt a félelmetesen végleges és fájó gondolatot visszanyomja, mert úgy találja, nem engedheti meg magának, hogy cserben hagyja a többieket is.*
- Szüksége van még valakinek gyógyításra? - *Kérdi hangosan, de levegőtlenül. A víz gyógyító mágiája a birtokában van, talán valakin segíthet vele. Ha akad jelentkező, akkor így is fog tenni.
Majd mikor Ahroius végzett Quantall karjának helyrerakásával, s ismét hozzájuk szól, akkor igyekszik már a kérdéseit is összeszedni.*
- Mi maradt ott? Már teljesen biztonságos ott áthaladni? Vagyis... mint az ingovány bármely részén? - *Javítja magát, mert az ingovány magában is rejthet veszélyeket.*
- Biztos benne, hogy... - *Kérdezne még hirtelen, mert nem bírja megállni, de végül a kérdést sem befejezni. Száját összeszorítva a sírással küzd, mert azt akarta kérdezni, hogy az öreg biztos-e benne, hogy Alyo meghalt, de végül ő is érzi, hogy ez egy értelmetlen kérdés. Ha lezuhant, azt aligha élhette túl, s még ha túlélte is... Ha a szakadás bezárult, onnan már nincs út se ki, se be.*
- De miért? Hogyan? - *Préseli ki magából még e két kérdést, ismét Quantallhoz fordulva. Talán nem helyénvaló, vagy lényeges, de tudni szeretné, hogy pontosan mi történt. Mintha az elképzelése könnyebbé tenné az elfogadását...
Meglehet, itt most az öreget kellene még faggatnia és a küldetéssel magával foglalkozhatna tovább, ám leragad ennél a fájó ténynél.
Kilencedik is csöndben van most, nem tesz semmi megjegyzést. Még fülei is szomorúan konyulnak le szájsarkaival együtt, s fejével, törzsével Krestvir fejének dől, apró kezével a lány sárban ázott haját simogatva.*
610. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2021-11-22 11:58:51
Üzenet elküldve: 2021-11-22 11:58:51
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 575
OOC üzenetek: 10
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 575
OOC üzenetek: 10
Játékstílus: Szelíd
//Utolsó lehelet//
//Elveszve az időben...//
//Krestvir, Laor, Carsaadi, Frandr, Quantall//
*Kérdések és válaszok hangzanak el, amelyekről senki sem tudja, hogy megállják-e a helyüket. Mind ott voltak, mind megtapasztalták a kettős világot, de ennek ellenére sem lehetnek tisztában azok szabályaival és körülményeivel.
Frandr megnyugodni látszik, de legalábbis a sírást és nevetést abbahagyja, amit a kis tündér folytat, akiből úgy tűnik, most tör fel a felgyülemlett feszültség és fájdalom. Alyo életbenmaradási esélyeit latolgatják, Quantall pihenést javasolna, érthetően, ő van a legrosszabb bőrben a csapatból.*
- Nem mehettek vissza. *Szólal meg egy hang mögülük. Ismerik a hangot, hallották már korábban is, akkor, amikor elindultak kalandjukra. Az öreg apó az, Ahroius, aki vendégül látta a csapatot az indulás előtt, akitől az információkat is kapták.*
- Az átjáró bezárult, a küldetés sikerrel járt. *Teszi hozzá, de a szeme szomorú, mintha átérezné, mit vesztett el a csapat.
Az apó elindul Quantall felé és megáll mellette, ahol leült.*
- Hadd segítsek, barátom. *Mondja szelíden, majd ha a mélységi engedi, ujjaival megvizsgálja a vállát-karját. Halkan hümmög, majd karjával kitámasztja Quantall vállát a hóna alatt, a másik kezével pedig megrántja lefelé a csuklójánál. Egy messzehangzó kattanás és a sötételf válla egy nyilalló fájdalommal visszakerül a helyére. Most már nem fáj, bár kissé lüktet, de jól tudja mozgatni.
Az apó ezután a csapat felé lép, hogy mindenkin végignézzen.*
- Gratulálok nektek, bezártátok az átjárót, most már nincs semmi, ami itt átjöhetne. Sajnálom a társatokat. *A hangja is szomorú, de amíg valósággá nem vált, addig is tisztában voltak a lehetőséggel, hogy esetleg nem mind térnek vissza. Persze ez egyáltalán nem segít most, a fájdalom és a hiány ugyanúgy mardos mindenkit.*
//Alyo//
- Csodás. Valóban csodás. *Mormog a csuhás alak, idegen zöngékkel terhes hangjában mintha elismerés bújna meg. Ha Alyo kinyitja a szemét, akkor a csuklya mögött hömpölygő sötétségbe nézhet, amelyben a két kéken izzó szempár épp őt fürkészi. Már nincsenek rajta a láncok, de még az asztalon fekszik a laborszerű helyiségben. Ha felemeli a karjait, kezeit, akkor láthatja, hogy a bőre pikkelyes, a színe pedig mintha folyamatosan változna, hullámzóan. A saját szemét nem látja, de azok most már vérvörösek. De ez mintha mindig is így lett volna.*
- Kelj fel, leányom. *Szólal meg újra a hang és a csuklyás hátralép.
Alyo sok mindenre nem emlékszik abból, hogyan került oda, ahol épp most van. Az emlékei között csak feketeséget, kínt és szenvedést talál. Olykor felvillan benne valami, egy kép egy szökőkútról, egy erődről egy hegyen, sokszáz démoni harcos között vívott csatáról, ahol fura, csápos kezében sosem látott fegyvert forgat, fekete égről. De minden olyan zavaros és idegen, hogy megfájdul tőle a feje.*
- Gyere, mutasd meg magad Apádnak. *Fordul felé újra a csuhás, kéken izzó tekintetét felé fordítva. A félvérnek mindez teljesen természetes, ott áll előtte az Apa és ő a lánya. Az élete pedig a szolgálat.*
A hozzászólás írója (Mesélő) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2021.11.22 12:00:31
//Elveszve az időben...//
//Krestvir, Laor, Carsaadi, Frandr, Quantall//
*Kérdések és válaszok hangzanak el, amelyekről senki sem tudja, hogy megállják-e a helyüket. Mind ott voltak, mind megtapasztalták a kettős világot, de ennek ellenére sem lehetnek tisztában azok szabályaival és körülményeivel.
Frandr megnyugodni látszik, de legalábbis a sírást és nevetést abbahagyja, amit a kis tündér folytat, akiből úgy tűnik, most tör fel a felgyülemlett feszültség és fájdalom. Alyo életbenmaradási esélyeit latolgatják, Quantall pihenést javasolna, érthetően, ő van a legrosszabb bőrben a csapatból.*
- Nem mehettek vissza. *Szólal meg egy hang mögülük. Ismerik a hangot, hallották már korábban is, akkor, amikor elindultak kalandjukra. Az öreg apó az, Ahroius, aki vendégül látta a csapatot az indulás előtt, akitől az információkat is kapták.*
- Az átjáró bezárult, a küldetés sikerrel járt. *Teszi hozzá, de a szeme szomorú, mintha átérezné, mit vesztett el a csapat.
Az apó elindul Quantall felé és megáll mellette, ahol leült.*
- Hadd segítsek, barátom. *Mondja szelíden, majd ha a mélységi engedi, ujjaival megvizsgálja a vállát-karját. Halkan hümmög, majd karjával kitámasztja Quantall vállát a hóna alatt, a másik kezével pedig megrántja lefelé a csuklójánál. Egy messzehangzó kattanás és a sötételf válla egy nyilalló fájdalommal visszakerül a helyére. Most már nem fáj, bár kissé lüktet, de jól tudja mozgatni.
Az apó ezután a csapat felé lép, hogy mindenkin végignézzen.*
- Gratulálok nektek, bezártátok az átjárót, most már nincs semmi, ami itt átjöhetne. Sajnálom a társatokat. *A hangja is szomorú, de amíg valósággá nem vált, addig is tisztában voltak a lehetőséggel, hogy esetleg nem mind térnek vissza. Persze ez egyáltalán nem segít most, a fájdalom és a hiány ugyanúgy mardos mindenkit.*
//Alyo//
- Csodás. Valóban csodás. *Mormog a csuhás alak, idegen zöngékkel terhes hangjában mintha elismerés bújna meg. Ha Alyo kinyitja a szemét, akkor a csuklya mögött hömpölygő sötétségbe nézhet, amelyben a két kéken izzó szempár épp őt fürkészi. Már nincsenek rajta a láncok, de még az asztalon fekszik a laborszerű helyiségben. Ha felemeli a karjait, kezeit, akkor láthatja, hogy a bőre pikkelyes, a színe pedig mintha folyamatosan változna, hullámzóan. A saját szemét nem látja, de azok most már vérvörösek. De ez mintha mindig is így lett volna.*
- Kelj fel, leányom. *Szólal meg újra a hang és a csuklyás hátralép.
Alyo sok mindenre nem emlékszik abból, hogyan került oda, ahol épp most van. Az emlékei között csak feketeséget, kínt és szenvedést talál. Olykor felvillan benne valami, egy kép egy szökőkútról, egy erődről egy hegyen, sokszáz démoni harcos között vívott csatáról, ahol fura, csápos kezében sosem látott fegyvert forgat, fekete égről. De minden olyan zavaros és idegen, hogy megfájdul tőle a feje.*
- Gyere, mutasd meg magad Apádnak. *Fordul felé újra a csuhás, kéken izzó tekintetét felé fordítva. A félvérnek mindez teljesen természetes, ott áll előtte az Apa és ő a lánya. Az élete pedig a szolgálat.*
A hozzászólás írója (Mesélő) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2021.11.22 12:00:31
609. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2021-11-22 09:23:26
Üzenet elküldve: 2021-11-22 09:23:26
Rang: Játékos
IC üzenetek: 828
OOC üzenetek: 16
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 828
OOC üzenetek: 16
Játékstílus: Megfontolt
//Utolsó lehelet//
//Elveszve az időben...//
//Krestvir, Laor, Carsaadi, Frandr, Quantall, (Alyo)//
*A mágia létrejön érzi ahogy átjárja a hatalma és bár vár valami ahhoz hasonló fájdalmat mint mikor hátba lőtték és azt gyógyította, de ez most elmarad. Viszont ha nem is tűnt el, de enyhült a fájdalom. Elhúzza a száját. Ezt nem fogja ezek szerint ilyen könnyen megúszni. Krestvir magiszter kérdésére válaszol. A hangjában érződik a nem csak fizikai fáradtság. A fiú is úgy érzi mintha nem is ő beszélne, de nem akad fenn ilyesmin.*
-Fáradt. A mocsár játéka.
*Már a elején elmondta, hogy miben más a halál istenével szembeszállni. Ellene akkor győzöl ha túlélsz és ha túlélsz akkor is elvesztesz valamit. Pont erre gondolt. És a gondolatra, hogy nem is biztos, hogy ennek az egésznek volt bármi haszna a mágusnak is megremeg az alsó ajka, de kitart még. Az ostoba kérdésre a röhögő harcos adja meg a választ. Még haza se tudják vinni ami maradt az íjászból. De ha Krestvir magiszter továbbra is ránéz ő is válaszol.*
-Látták a szakadékot. Azt, nem lehet.
*Hagyja félbe a mondatot. Áll még lehajtott fejjel. Idegennek érzi magát és valahol bűnösnek is. Nem tudja mit mondjon. Végül magára néz és elszorul ismét a torka.*
-Uram!*Szólítja meg bizonytalanul a tharg harcost aki a parancsnok volna.*Pihenhetnénk még egy kicsit? Nem vagyok jól.
*És ha a másik felé fordul láthatja nemcsak, azt hogy a kormos karja nem sokat változott a varázslat ellenére se, de azt is, hogy a srác a ruháján lévő termetes már megszáradt vérfoltra mutat, ami ha belőle származik nem kell orvosnak lenni, hogy tudjuk az baj. Ha megkapja az engedélyt le is ülne és előregörnyedne. Egy kis pihenés neki mindenképp kell. Már bőven önmagához képest túlteljesített. Hiába Wylnurana kiválasztottja meg az aranypáncélos lovag, de ő is halandó és elsősorban nem is harcos volna.*
//Elveszve az időben...//
//Krestvir, Laor, Carsaadi, Frandr, Quantall, (Alyo)//
*A mágia létrejön érzi ahogy átjárja a hatalma és bár vár valami ahhoz hasonló fájdalmat mint mikor hátba lőtték és azt gyógyította, de ez most elmarad. Viszont ha nem is tűnt el, de enyhült a fájdalom. Elhúzza a száját. Ezt nem fogja ezek szerint ilyen könnyen megúszni. Krestvir magiszter kérdésére válaszol. A hangjában érződik a nem csak fizikai fáradtság. A fiú is úgy érzi mintha nem is ő beszélne, de nem akad fenn ilyesmin.*
-Fáradt. A mocsár játéka.
*Már a elején elmondta, hogy miben más a halál istenével szembeszállni. Ellene akkor győzöl ha túlélsz és ha túlélsz akkor is elvesztesz valamit. Pont erre gondolt. És a gondolatra, hogy nem is biztos, hogy ennek az egésznek volt bármi haszna a mágusnak is megremeg az alsó ajka, de kitart még. Az ostoba kérdésre a röhögő harcos adja meg a választ. Még haza se tudják vinni ami maradt az íjászból. De ha Krestvir magiszter továbbra is ránéz ő is válaszol.*
-Látták a szakadékot. Azt, nem lehet.
*Hagyja félbe a mondatot. Áll még lehajtott fejjel. Idegennek érzi magát és valahol bűnösnek is. Nem tudja mit mondjon. Végül magára néz és elszorul ismét a torka.*
-Uram!*Szólítja meg bizonytalanul a tharg harcost aki a parancsnok volna.*Pihenhetnénk még egy kicsit? Nem vagyok jól.
*És ha a másik felé fordul láthatja nemcsak, azt hogy a kormos karja nem sokat változott a varázslat ellenére se, de azt is, hogy a srác a ruháján lévő termetes már megszáradt vérfoltra mutat, ami ha belőle származik nem kell orvosnak lenni, hogy tudjuk az baj. Ha megkapja az engedélyt le is ülne és előregörnyedne. Egy kis pihenés neki mindenképp kell. Már bőven önmagához képest túlteljesített. Hiába Wylnurana kiválasztottja meg az aranypáncélos lovag, de ő is halandó és elsősorban nem is harcos volna.*
608. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2021-11-22 00:10:04
Üzenet elküldve: 2021-11-22 00:10:04
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 422
OOC üzenetek: 49
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 422
OOC üzenetek: 49
Játékstílus: Vakmerő
//Utolsó lehelet//
//Elveszve az időben...//
//Krestvir, Laor, Carsaadi, Frandr, Quantall, (Alyo)//
*Érzi, tudja, hogy milyen könnyű lenne egyszerűen az iszapban maradni, és hagyni, hogy a többiek nélküle térjenek vissza. Távolinak, idegennek is tűnik egykori elhatározása, miszerint akármi is történik, ezt nem hagyja bekövetkezni, hiszen eljött egykori otthonából, ahol számított, ahol függtek tőle, ahol volt értelme az ilyen esküknek.
Mi jobb alkalma akadna erre, mint ez a pillanat, közvetlenül az után, hogy végre kiszabadultak abból az átkos mocsárból, "diadaluk" teljes tudtában? Az íjász, aki talán szükségtelenül, de mégis élete árán mentette meg a küldetést, míg Frandr csak nézett...*
~Sír vagy nevet?~
*Nevet, a kérdés hatására talán picivel még görcsösebben is. A sírás talán -valószínűleg- kellemesebb, kezelhetőbb és produktívabb lenne, ám helyette marad a röhögés, mellyel félő, hogy a már egyébként is fáradt tüdői nem tudják tartani a lépést.
Ezután jön Laor, a kis csapatuk vezetője, tapasztalt katonához illően kevés türelemmel az ilyesfajta összeomlások iránt. Dolga, hogy életben tartsa a csapatot, és ennek nem állhat útjába az egyik csapattag lelki állapota.*
~Szedd össze magad!~
*Visszhangozza magában Laor utasítását. Akár érzi szükségét a jelenlétének, akár nem, mégis a csapat tagja, és ez bizonyos kötelességekkel jár. Látszik is rajta az erőfeszítés, hogy erőt vegyen magán, és legalább ideiglenesen elfojtsa a nevetést, miközben nekiáll feltápászkodni... talán sikerülne is elnémulnia, ám Laor tovább beszél, és ez újabb görcsös nevésbe küldi a furcsa hajú veteránt.*
-Visszamész? Nincs hova lemászni érte, még ha valahogy túlélte is...
*Habár így, feltápászkodás közben nyer csak megerősítést számára ez a tény, belül már eddig is tudta, hogy minden, amivel megküzdöttek az utóbbi napokban, valami más helyen volt. Szakadék, démon, torony, Alyo...*
~Ők ott, mi itt.~
*Ez a nevetés már halkabb, hangja is halványabb, rekedtesebb. Bár úgy néz ki, a nevetés fölött még mindig nem nyerte vissza az irányítást, Laor parancsa mégis eljutott hozzá, és akármilyen nehéz is, teste többi részével igyekszik engedelmeskedni...
Ekkor ront be Riri a képbe, és a meglepetéstől a pusztai veterán lefagy. Felállnia még nem sikerült, fél térdre van ereszkedve, mikor a tündér odarohan hozzá, és átöleli. A nevetés azonnal abbamarad, és hajszíne kaotikus váltakozása is átadja helyét előbb egy hirtelenszőke, majd belső gondolatait követve egy sötétszürke, majdnem fekete fejszőrzetnek.*
~Szánalmas vagy.~
*Egyszerű, belső kijelentés, mely saját magának szól. Egy sokat megélt harcos, számtalan csata veteránja, ki amikor számított, mindig emelt fővel nézett szembe a kudarcaival... és egy nehéz kihívást követően, ahol egy társa részben érte is áldozta fel az életét, összeomlik, a sárban fetreng, és egy hozzá képest apró, ártatlan tündérnek kell csitítgatnia.
Ahogy feleszmél a meglepetésből, már épp gyengéden eltolná magától Ririt, mikor észreveszi, hogy az alkimista maga is sír, őt is megviselte ez a hely... és inkább óvatosan viszonozza az ölelést, talán valamennyire megfordítva kettőjük szerepeit.
Ha tekintete összetalálkozik Laoréval, csak biccent. Az üzenet egyértelmű lehet: ő úgy-ahogy összeszedte magát, Ririnek kér időt. Eszébe ötlik a férfivel lefolytatott korábbi beszélgetésük is, ahol a másik arról beszélt, hogy feladatuk távol tartani a tündért a világ borzalmaitól... úgy érzi, talán a másik sem felejtette még el ezt, és Carsaadi felé engedékenyebb lesz.*
//Elveszve az időben...//
//Krestvir, Laor, Carsaadi, Frandr, Quantall, (Alyo)//
*Érzi, tudja, hogy milyen könnyű lenne egyszerűen az iszapban maradni, és hagyni, hogy a többiek nélküle térjenek vissza. Távolinak, idegennek is tűnik egykori elhatározása, miszerint akármi is történik, ezt nem hagyja bekövetkezni, hiszen eljött egykori otthonából, ahol számított, ahol függtek tőle, ahol volt értelme az ilyen esküknek.
Mi jobb alkalma akadna erre, mint ez a pillanat, közvetlenül az után, hogy végre kiszabadultak abból az átkos mocsárból, "diadaluk" teljes tudtában? Az íjász, aki talán szükségtelenül, de mégis élete árán mentette meg a küldetést, míg Frandr csak nézett...*
~Sír vagy nevet?~
*Nevet, a kérdés hatására talán picivel még görcsösebben is. A sírás talán -valószínűleg- kellemesebb, kezelhetőbb és produktívabb lenne, ám helyette marad a röhögés, mellyel félő, hogy a már egyébként is fáradt tüdői nem tudják tartani a lépést.
Ezután jön Laor, a kis csapatuk vezetője, tapasztalt katonához illően kevés türelemmel az ilyesfajta összeomlások iránt. Dolga, hogy életben tartsa a csapatot, és ennek nem állhat útjába az egyik csapattag lelki állapota.*
~Szedd össze magad!~
*Visszhangozza magában Laor utasítását. Akár érzi szükségét a jelenlétének, akár nem, mégis a csapat tagja, és ez bizonyos kötelességekkel jár. Látszik is rajta az erőfeszítés, hogy erőt vegyen magán, és legalább ideiglenesen elfojtsa a nevetést, miközben nekiáll feltápászkodni... talán sikerülne is elnémulnia, ám Laor tovább beszél, és ez újabb görcsös nevésbe küldi a furcsa hajú veteránt.*
-Visszamész? Nincs hova lemászni érte, még ha valahogy túlélte is...
*Habár így, feltápászkodás közben nyer csak megerősítést számára ez a tény, belül már eddig is tudta, hogy minden, amivel megküzdöttek az utóbbi napokban, valami más helyen volt. Szakadék, démon, torony, Alyo...*
~Ők ott, mi itt.~
*Ez a nevetés már halkabb, hangja is halványabb, rekedtesebb. Bár úgy néz ki, a nevetés fölött még mindig nem nyerte vissza az irányítást, Laor parancsa mégis eljutott hozzá, és akármilyen nehéz is, teste többi részével igyekszik engedelmeskedni...
Ekkor ront be Riri a képbe, és a meglepetéstől a pusztai veterán lefagy. Felállnia még nem sikerült, fél térdre van ereszkedve, mikor a tündér odarohan hozzá, és átöleli. A nevetés azonnal abbamarad, és hajszíne kaotikus váltakozása is átadja helyét előbb egy hirtelenszőke, majd belső gondolatait követve egy sötétszürke, majdnem fekete fejszőrzetnek.*
~Szánalmas vagy.~
*Egyszerű, belső kijelentés, mely saját magának szól. Egy sokat megélt harcos, számtalan csata veteránja, ki amikor számított, mindig emelt fővel nézett szembe a kudarcaival... és egy nehéz kihívást követően, ahol egy társa részben érte is áldozta fel az életét, összeomlik, a sárban fetreng, és egy hozzá képest apró, ártatlan tündérnek kell csitítgatnia.
Ahogy feleszmél a meglepetésből, már épp gyengéden eltolná magától Ririt, mikor észreveszi, hogy az alkimista maga is sír, őt is megviselte ez a hely... és inkább óvatosan viszonozza az ölelést, talán valamennyire megfordítva kettőjük szerepeit.
Ha tekintete összetalálkozik Laoréval, csak biccent. Az üzenet egyértelmű lehet: ő úgy-ahogy összeszedte magát, Ririnek kér időt. Eszébe ötlik a férfivel lefolytatott korábbi beszélgetésük is, ahol a másik arról beszélt, hogy feladatuk távol tartani a tündért a világ borzalmaitól... úgy érzi, talán a másik sem felejtette még el ezt, és Carsaadi felé engedékenyebb lesz.*
607. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2021-11-21 01:38:05
Üzenet elküldve: 2021-11-21 01:38:05
Rang: Játékos
IC üzenetek: 257
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 257
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Utolsó lehelet//
//Elveszve az időben...//
//Krestvir, Laor, Carsaadi, Frandr, Quantall, (Alyo)//
* Erre a kérdésre egy nemleges válasz mindenkit megnyugtatott volna, azonban ilyesmit nem kapnak Frandrtől. Sőt igen aggasztó reakciót érkezik. Akármilyen hangot is ad ki a férfi, bár ő se tudja, hogy nevet-e vagy sír, de egyik sem az örömtől van. A haja, a remegő teste, aztán a szó. Elkerekedik a kis tündér szeme. *
~Leugrott?~ * Ezután csak még inkább nevet a férfi, Riri pedig összerezzen.
Annyira elfoglalja Alyo kérdése, hogy fel sem merül benne a többiek épsége. A sötételf karja elég aggasztóan fest, ha látná. Ha megvizsgálná kiderülne, hogy vissza tudná tenni a helyére az elmozdult ízületet, hiszen ilyesmi dolgokat még szülői házban magáévá tett. De a varázslónő kérdése se tudatosul benne, nemhogy tekintete arrafelé tévedjen. Feltápászkodik a földről. Érzi, hogy elhomályosul tekintete és a büdös, poshadt mocsár sarába lassan apró, tiszta könnycseppek cseppennek. Aztán odarohan Frandrhoz és átkarolja, hogy simogassa és csitítgassa mint egy gyermeket, persze csak ha nem lökik el és zuhan pofára a mocsárba. Ő is zokog, igaz némán, csak a könnyei csorognak. *
//Elveszve az időben...//
//Krestvir, Laor, Carsaadi, Frandr, Quantall, (Alyo)//
* Erre a kérdésre egy nemleges válasz mindenkit megnyugtatott volna, azonban ilyesmit nem kapnak Frandrtől. Sőt igen aggasztó reakciót érkezik. Akármilyen hangot is ad ki a férfi, bár ő se tudja, hogy nevet-e vagy sír, de egyik sem az örömtől van. A haja, a remegő teste, aztán a szó. Elkerekedik a kis tündér szeme. *
~Leugrott?~ * Ezután csak még inkább nevet a férfi, Riri pedig összerezzen.
Annyira elfoglalja Alyo kérdése, hogy fel sem merül benne a többiek épsége. A sötételf karja elég aggasztóan fest, ha látná. Ha megvizsgálná kiderülne, hogy vissza tudná tenni a helyére az elmozdult ízületet, hiszen ilyesmi dolgokat még szülői házban magáévá tett. De a varázslónő kérdése se tudatosul benne, nemhogy tekintete arrafelé tévedjen. Feltápászkodik a földről. Érzi, hogy elhomályosul tekintete és a büdös, poshadt mocsár sarába lassan apró, tiszta könnycseppek cseppennek. Aztán odarohan Frandrhoz és átkarolja, hogy simogassa és csitítgassa mint egy gyermeket, persze csak ha nem lökik el és zuhan pofára a mocsárba. Ő is zokog, igaz némán, csak a könnyei csorognak. *
606. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2021-11-16 11:18:10
Üzenet elküldve: 2021-11-16 11:18:10
Rang: Játékos
IC üzenetek: 305
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 305
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
-Gyerünk, na. *Nógatja a szekér elé fogott hátast. Már jó ideje úton vannak, de még mindig sehol nem tartanak. Hiába a sokat használt út, az Ingoványos vidék mindig tesz róla, hogy a szekér kínálta kényelem rémálommá váljék. Miközben Híjas kisebb nehézségek árán igyekszik kikerülni a süppedős részeket, ő pipára gyújtva füstöli ki magából a nehézségek okozta stresszt. Átkozza magát, amiért felkelt ma reggel a Toronyban. De nem ülhet tétlen, elvégre adóssága van... Az adósság pedig nem tréfa, pláne, ha a thargok azok, akiknek tartozik az ember. Legyen bárhogy is, az első célállomás Arthenior. Arannyá kell tenni-e ezt-azt, hogy megfizethesse, amit megkövetelnek tőle. A késésre nem is mer gondolni. Meri remélni, hogy a kecskeszakállas már annak örülni fog, hogy pénzéhez jut. A mai világban...
Jóízűen pöfékel, s mire a dohány megkeseredik, már meg is nyugtatta lelkiismeretét. Elvégre megkérik a pénzüket. Kész rablás! Igazán becsületre méltó tett részéről, hogy még így is hajlandó megfizetni őket.
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok közepette kel át a mocsárt kerülgető úton, s veszi az irányt a város felé.*
Jóízűen pöfékel, s mire a dohány megkeseredik, már meg is nyugtatta lelkiismeretét. Elvégre megkérik a pénzüket. Kész rablás! Igazán becsületre méltó tett részéről, hogy még így is hajlandó megfizetni őket.
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok közepette kel át a mocsárt kerülgető úton, s veszi az irányt a város felé.*
605. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2021-11-12 14:55:57
Üzenet elküldve: 2021-11-12 14:55:57
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1066
OOC üzenetek: 34
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1066
OOC üzenetek: 34
Játékstílus: Vakmerő
//Utolsó lehelet//
//Elveszve az időben...//
//Krestvir, Laor, Carsaadi, Frandr, Quantall, (Alyo)//
*Szeme sarkából figyeli ahogy Quantall félrevonul, bizonyára sérült karját ápolgatni. Legalábbis elég rosszul nézi ki az a szög ahogy az oldala mellett lóg. A kormos is ért a mágiához, biztos tud rá valami ráolvasást. Laor most inkább Frandrt tünteti ki figyelmével, aki elég furcsán viselkedik. Már a válasz is talányos, és messze nem tűnik elégségesnek, de a harcos viselkedése túl azon, hogy furcsa, aggasztó is. Laornak fogalma sincs, hogy a csapat másik fele min ment keresztül, miket látott, de más sem hiányzik neki mint az, hogy Frandr elméje megbomoljon. Nem egy hely van ahol az ilyesfajta viselkedést néhány jól irányzott ökölcsapással orvosolják és Laortól sem idegen a gondolat, hogy beverje a Lanawin-szerte egyedülálló hajkorona tulajdonosának orrát. Vagy legalább megrugdossa egy kicsit.*
- Szedd össze magad! *guggol le mellé végül, az ütlegeket egyelőre elnapolva* Még nem vagyunk otthon és szeretném ha élve hagynánk el ezt a helyet. Ehhez viszont tudnom kell, hogy mindenkire számíthatok-e?
*Ebben persze benne van az is, hogy ha Frandr nem képes uralkodni magán, úgy itt fogja hagyni, mint a sicc. Semmi kedve ezen a rosszhírű vidéken egy ilyen feltűnő és hangos figurát vonszolni maga után. Aztán hátra sandít a rémült tündérre és majdnem kiköp maga elé. Inkább tőle várta volna a hisztériát.*
- Ha él, visszamegyek érte.
*Újabb ok, hogy köphetnéke legyen. Ez rémesen teátrálisan hangzott, pedig nem akar hősködni. Egyszerűen arról van szó, hogy ha ő kerülne ilyen helyzetbe ő sem örülne, ha a többiek megvonnák a válluk: "Szegény, lesett. Na, induljunk, harapnék már valamit a Vaskorsóban". Viszont még mindig hiányzik egy fontos információ, tehát ismét Frandrt kell kérdeznie.*
- Tehát: életben lehet?
//Elveszve az időben...//
//Krestvir, Laor, Carsaadi, Frandr, Quantall, (Alyo)//
*Szeme sarkából figyeli ahogy Quantall félrevonul, bizonyára sérült karját ápolgatni. Legalábbis elég rosszul nézi ki az a szög ahogy az oldala mellett lóg. A kormos is ért a mágiához, biztos tud rá valami ráolvasást. Laor most inkább Frandrt tünteti ki figyelmével, aki elég furcsán viselkedik. Már a válasz is talányos, és messze nem tűnik elégségesnek, de a harcos viselkedése túl azon, hogy furcsa, aggasztó is. Laornak fogalma sincs, hogy a csapat másik fele min ment keresztül, miket látott, de más sem hiányzik neki mint az, hogy Frandr elméje megbomoljon. Nem egy hely van ahol az ilyesfajta viselkedést néhány jól irányzott ökölcsapással orvosolják és Laortól sem idegen a gondolat, hogy beverje a Lanawin-szerte egyedülálló hajkorona tulajdonosának orrát. Vagy legalább megrugdossa egy kicsit.*
- Szedd össze magad! *guggol le mellé végül, az ütlegeket egyelőre elnapolva* Még nem vagyunk otthon és szeretném ha élve hagynánk el ezt a helyet. Ehhez viszont tudnom kell, hogy mindenkire számíthatok-e?
*Ebben persze benne van az is, hogy ha Frandr nem képes uralkodni magán, úgy itt fogja hagyni, mint a sicc. Semmi kedve ezen a rosszhírű vidéken egy ilyen feltűnő és hangos figurát vonszolni maga után. Aztán hátra sandít a rémült tündérre és majdnem kiköp maga elé. Inkább tőle várta volna a hisztériát.*
- Ha él, visszamegyek érte.
*Újabb ok, hogy köphetnéke legyen. Ez rémesen teátrálisan hangzott, pedig nem akar hősködni. Egyszerűen arról van szó, hogy ha ő kerülne ilyen helyzetbe ő sem örülne, ha a többiek megvonnák a válluk: "Szegény, lesett. Na, induljunk, harapnék már valamit a Vaskorsóban". Viszont még mindig hiányzik egy fontos információ, tehát ismét Frandrt kell kérdeznie.*
- Tehát: életben lehet?
604. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2021-11-10 13:24:43
Üzenet elküldve: 2021-11-10 13:24:43
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1069
OOC üzenetek: 49
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1069
OOC üzenetek: 49
Játékstílus: Vakmerő
//Utolsó lehelet//
//Elveszve az időben...//
//Krestvir, Laor, Carsaadi, Frandr, Quantall, (Alyo)//
*Az ezüstköpeny ugyan védené a hidegtől, de a bűzös mocsárlé a nyakánál és a köpeny aljánál lassan megtalálja a maga útját, hogy a felsőtestén lévő ruházatot is elkezdje átáztatni, ahogy a haját, fejét sem óvja semmi a jeges nedvességtől. Fázik is, ám mi ez az előbbiekben tapasztaltak után, mikor minden érzéke kínlódott?*
- Nem kelnél föl, csak egy kicsit? Beszorult a lábam. Meg nehéz is vagy... Aztán folytathatod a dagonyázást. Bár valami melegebb helyen jobb volna pihenni. - *Mondja és mondja a manó, miközben tovább rángatja a csuklyába csavarodott lábát, de Krestvir rajta fekszik, így nem boldogul vele.
A lány azonban továbbra sem igen akar mozdulni, így ujját az arcába fúrja.*
- Naaa mááár! - *Sipogja morgolódva, mert úgy érzi, nem figyelnek rá. Krestvir mélyebb levegőt vesz, de még mindig nem mozdul. Ellenben mikor Laor hangját hallja, hirtelen felül és ijedten körülnéz. Kilencedik meg kiszabadul ugyan, de a felemelkedő csuklya el is gáncsolja és bukfencezik egyet hátra a pocsolyába. Nem kezd azonban sopánkodásba, talán mert ő is megérzi a változó hangulatot. Valaki hiányzik...
A tündér teszi fel a súlyos kérdést, mire Krestvir Frandr és Quantall felé fordul, akikkel utoljára látta a nőt, s így tőlük várja a választ.
Frandr zokogni kezd. Vagy nevetni? Krestvir nem tudja most megkülönböztetni. Össze is szűkül a szeme, ahogy erejét megfeszítve igyekszik megérteni. Majd a férfi kiprésel magából egy szót is. Leugrott? Csak a szakadékra tud gondolni. De akkor... Meghalt?
Quantallra pillant, aki mintha varázsolna, félrevonult.
Megpróbál ő is fölállni. Kilencedik gyorsan tápászkodik föl a sárból és kapaszkodik meg a köpenyében, mielőtt még a lány itt hagyná őt. Aztán föl is mászik a vállára, már ott ütögeti saját oldalra döntött fejét, mert úgy érzi, belefolyt a sár méretes füleibe.
Krestvir szertenéz, az egykori karavánpihenő romjait keresve tekintetével. Vagy bármi tájékozódási pontot... Vajon sikerrel jártak-e?
Lassan a sötételfhez sétál, de közben a többi társát is fölméri, látható sérüléseket keresve rajtuk. Vissza akar menni, hogy lássa, hogy biztosra vehesse, hogy a szakadás bezárult. De előbb meg akar róla győződni, hogy a többiek épségben és viszonylag biztonságban vannak.*
- Nevet, vagy sír? - *Teszi fel a kérdést, hátha a többiek válaszolni tudnak. Aggasztja Frandr furcsa viselkedése is. Ha sír, az sem jelent jót, de ha nevet... talán ő is magával hozott magában egy démont, mint Worenth mester?
Ezután Quantallhoz fordul.*
- Te is láttad, mi történt? Élhet még? - *Kérdi, de közben azt is látja, hogy a férfi sérült lehet, mert nagyon furcsán tartja a karját. De ha talpon bír állni, akkor talán várhat még.*
//Elveszve az időben...//
//Krestvir, Laor, Carsaadi, Frandr, Quantall, (Alyo)//
*Az ezüstköpeny ugyan védené a hidegtől, de a bűzös mocsárlé a nyakánál és a köpeny aljánál lassan megtalálja a maga útját, hogy a felsőtestén lévő ruházatot is elkezdje átáztatni, ahogy a haját, fejét sem óvja semmi a jeges nedvességtől. Fázik is, ám mi ez az előbbiekben tapasztaltak után, mikor minden érzéke kínlódott?*
- Nem kelnél föl, csak egy kicsit? Beszorult a lábam. Meg nehéz is vagy... Aztán folytathatod a dagonyázást. Bár valami melegebb helyen jobb volna pihenni. - *Mondja és mondja a manó, miközben tovább rángatja a csuklyába csavarodott lábát, de Krestvir rajta fekszik, így nem boldogul vele.
A lány azonban továbbra sem igen akar mozdulni, így ujját az arcába fúrja.*
- Naaa mááár! - *Sipogja morgolódva, mert úgy érzi, nem figyelnek rá. Krestvir mélyebb levegőt vesz, de még mindig nem mozdul. Ellenben mikor Laor hangját hallja, hirtelen felül és ijedten körülnéz. Kilencedik meg kiszabadul ugyan, de a felemelkedő csuklya el is gáncsolja és bukfencezik egyet hátra a pocsolyába. Nem kezd azonban sopánkodásba, talán mert ő is megérzi a változó hangulatot. Valaki hiányzik...
A tündér teszi fel a súlyos kérdést, mire Krestvir Frandr és Quantall felé fordul, akikkel utoljára látta a nőt, s így tőlük várja a választ.
Frandr zokogni kezd. Vagy nevetni? Krestvir nem tudja most megkülönböztetni. Össze is szűkül a szeme, ahogy erejét megfeszítve igyekszik megérteni. Majd a férfi kiprésel magából egy szót is. Leugrott? Csak a szakadékra tud gondolni. De akkor... Meghalt?
Quantallra pillant, aki mintha varázsolna, félrevonult.
Megpróbál ő is fölállni. Kilencedik gyorsan tápászkodik föl a sárból és kapaszkodik meg a köpenyében, mielőtt még a lány itt hagyná őt. Aztán föl is mászik a vállára, már ott ütögeti saját oldalra döntött fejét, mert úgy érzi, belefolyt a sár méretes füleibe.
Krestvir szertenéz, az egykori karavánpihenő romjait keresve tekintetével. Vagy bármi tájékozódási pontot... Vajon sikerrel jártak-e?
Lassan a sötételfhez sétál, de közben a többi társát is fölméri, látható sérüléseket keresve rajtuk. Vissza akar menni, hogy lássa, hogy biztosra vehesse, hogy a szakadás bezárult. De előbb meg akar róla győződni, hogy a többiek épségben és viszonylag biztonságban vannak.*
- Nevet, vagy sír? - *Teszi fel a kérdést, hátha a többiek válaszolni tudnak. Aggasztja Frandr furcsa viselkedése is. Ha sír, az sem jelent jót, de ha nevet... talán ő is magával hozott magában egy démont, mint Worenth mester?
Ezután Quantallhoz fordul.*
- Te is láttad, mi történt? Élhet még? - *Kérdi, de közben azt is látja, hogy a férfi sérült lehet, mert nagyon furcsán tartja a karját. De ha talpon bír állni, akkor talán várhat még.*
603. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2021-11-10 11:34:32
Üzenet elküldve: 2021-11-10 11:34:32
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 575
OOC üzenetek: 10
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 575
OOC üzenetek: 10
Játékstílus: Szelíd
//Utolsó lehelet//
//Elveszve az időben...//
//Krestvir, Laor, Carsaadi, Frandr, Quantall, (Alyo)//
*Visszatértek? Véget ért ez a véget nem érőnek tűnő kaland?
A Kilencedik vékony hangja rántja vissza Krestvirt a valóságba. Rájöhetnek, nem haltak meg és ismerős, szürke égbolt terül el felettük, még ha ennyi idő után ismeretlennek is hat. Legbelül érzik, hogy visszatértek, ám idő kell ahhoz, hogy fel is dolgozzák. Vajon mennyi idő telt el?
A mocsárban fekvés kezd kényelmetlenné válni, bár egy ilyen utazás és kaland után talán még ezt is balzsamosnak és kellemesnek ítélik. A víz lassan nehezíti el ruhájukat, beszivárog a csizmába, a vért alá. Laor keresi először Alyotm aztán a tündér folytatja. A választ Frandrtól kapják meg. A férfi lelke darabjaira hullik a ránehezedő súly alatt, az érzelmek széles skálája zongorázik minden idegszálán, tudata birokra kel a benne dúló érzelmi
viharral. A mocsárban felhangzó hisztérikus nevetés madarakat ver fel, amik hangos szárnycsattogással emelkednek fel a gyér, szürkés levélű bokrok közül. Talán nem akarják hallani azt az örömtelen, üres kacagást, ami minden halló zsigereibe mar fájdalmas igazságával.
Quantall fájdalma egyszerre tűnik el és sokszorozódik meg az "utazás" alatt. Aztán a mocsárban fekve először azt is hihetné, elmúlt, hogy aztán százszorosan marjon belé. Állásba dolgozza magát és míg mögötte felhangzik a kínnal terhes hahota, addig a mélységi távolabb vonszolva magát kezd gyógyításba. A fájdalom enyhül a varázslatra, de a kiugrott váll ízülete nem kerül a helyére. Azt mondhatni manuálisan kell a helyére tenni. Aki gyakorlott benne, egyetlen jól irányzott rántással megtehetné. Kérdés, van-e ilyen a csapatban és törődnek-e majd vele az átélt és előttük álló sokk után. Quantall karja már csak néma lüktetéssel fáj, ám mozgatni még nem tudja. Válla groteszkül áll, láthatóan nincs a helyén, de legalább már nem okoz kínokat.*
//Elveszve az időben...//
//Krestvir, Laor, Carsaadi, Frandr, Quantall, (Alyo)//
*Visszatértek? Véget ért ez a véget nem érőnek tűnő kaland?
A Kilencedik vékony hangja rántja vissza Krestvirt a valóságba. Rájöhetnek, nem haltak meg és ismerős, szürke égbolt terül el felettük, még ha ennyi idő után ismeretlennek is hat. Legbelül érzik, hogy visszatértek, ám idő kell ahhoz, hogy fel is dolgozzák. Vajon mennyi idő telt el?
A mocsárban fekvés kezd kényelmetlenné válni, bár egy ilyen utazás és kaland után talán még ezt is balzsamosnak és kellemesnek ítélik. A víz lassan nehezíti el ruhájukat, beszivárog a csizmába, a vért alá. Laor keresi először Alyotm aztán a tündér folytatja. A választ Frandrtól kapják meg. A férfi lelke darabjaira hullik a ránehezedő súly alatt, az érzelmek széles skálája zongorázik minden idegszálán, tudata birokra kel a benne dúló érzelmi
viharral. A mocsárban felhangzó hisztérikus nevetés madarakat ver fel, amik hangos szárnycsattogással emelkednek fel a gyér, szürkés levélű bokrok közül. Talán nem akarják hallani azt az örömtelen, üres kacagást, ami minden halló zsigereibe mar fájdalmas igazságával.
Quantall fájdalma egyszerre tűnik el és sokszorozódik meg az "utazás" alatt. Aztán a mocsárban fekve először azt is hihetné, elmúlt, hogy aztán százszorosan marjon belé. Állásba dolgozza magát és míg mögötte felhangzik a kínnal terhes hahota, addig a mélységi távolabb vonszolva magát kezd gyógyításba. A fájdalom enyhül a varázslatra, de a kiugrott váll ízülete nem kerül a helyére. Azt mondhatni manuálisan kell a helyére tenni. Aki gyakorlott benne, egyetlen jól irányzott rántással megtehetné. Kérdés, van-e ilyen a csapatban és törődnek-e majd vele az átélt és előttük álló sokk után. Quantall karja már csak néma lüktetéssel fáj, ám mozgatni még nem tudja. Válla groteszkül áll, láthatóan nincs a helyén, de legalább már nem okoz kínokat.*
602. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2021-11-07 14:10:38
Üzenet elküldve: 2021-11-07 14:10:38
Rang: Játékos
IC üzenetek: 828
OOC üzenetek: 16
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 828
OOC üzenetek: 16
Játékstílus: Megfontolt
//Utolsó lehelet//
//Elveszve az időben...//
//Frandr, Quantall, Krestvir, Laor, Carsaadi//
//Fényár harmadik (utolsó) köre//
*A terv a továbbiakban beválik. Mármint létrejön Krestvir magiszter korábban már látott varázslata és a csapat többi része visszajut hozzájuk. Quantall sejteni véli, hogy mi fog következni. Hol az íjász, vele volt, ő mélységi, itt egy szakadék... Viszont valami közbejön. A fehérség láttán össze nem szedi magát teljesen, de elkezdi a többieket keresni és fegyvert ránt. Aztán jön a fájdalom. A kardját elejtve üvölt és igyekszik összébb görnyedni, de nem használ semmi. Hogy miért van ez vagy mi fog történni arról fogalma sincs. Az is felmerül benne, hogy most fog meghalni. Aztán véget ér. Kimerült és minden olyan nyirkos körülötte. Továbbra se ért semmit, de a teljes apátiából valahogy kiesett. Egy darabig még fekszik ott a sárban. Mikor a harcos teljesen szétzuhan és sírva röhög egy társa halálán akkor kezd szinte gépies mozdulatokkal felkelni. Persze kell ügyeskednie mert előbb az ép vállára fordul és onnan tolja fel magát. Aztán pár méterre kicsit arrébb vonul a többiektől. Ha érez magában rá elég erőt akkor azonnal, ha nem akkor egy kicsit vár míg összeszedi magát hisz teljesen biztos benne, hogy ez fájni fog. Ép kezét a mellkasára téve elkezd mormolni és várja, hogy a mágiától összeforrjon a csont vagy visszakattanjon a keze. Nem tudja mi a baja nem orvos, de nem lesz kellemes az biztos.*
A varázsló tenyerét a sérült mellkasára teszi, majd csöndben mormolni kezd, melynek hatására a célpont legsúlyosabb sérülésének súlyossága minden körben egy kategóriával csökken. A varázslat minden körben újra és újra alkalmazni kell a hatás fenntartásáért. A varázslat hatástalan, ha a célpont lelke egy sötétség oltárhoz van kötve.
//Elveszve az időben...//
//Frandr, Quantall, Krestvir, Laor, Carsaadi//
//Fényár harmadik (utolsó) köre//
*A terv a továbbiakban beválik. Mármint létrejön Krestvir magiszter korábban már látott varázslata és a csapat többi része visszajut hozzájuk. Quantall sejteni véli, hogy mi fog következni. Hol az íjász, vele volt, ő mélységi, itt egy szakadék... Viszont valami közbejön. A fehérség láttán össze nem szedi magát teljesen, de elkezdi a többieket keresni és fegyvert ránt. Aztán jön a fájdalom. A kardját elejtve üvölt és igyekszik összébb görnyedni, de nem használ semmi. Hogy miért van ez vagy mi fog történni arról fogalma sincs. Az is felmerül benne, hogy most fog meghalni. Aztán véget ér. Kimerült és minden olyan nyirkos körülötte. Továbbra se ért semmit, de a teljes apátiából valahogy kiesett. Egy darabig még fekszik ott a sárban. Mikor a harcos teljesen szétzuhan és sírva röhög egy társa halálán akkor kezd szinte gépies mozdulatokkal felkelni. Persze kell ügyeskednie mert előbb az ép vállára fordul és onnan tolja fel magát. Aztán pár méterre kicsit arrébb vonul a többiektől. Ha érez magában rá elég erőt akkor azonnal, ha nem akkor egy kicsit vár míg összeszedi magát hisz teljesen biztos benne, hogy ez fájni fog. Ép kezét a mellkasára téve elkezd mormolni és várja, hogy a mágiától összeforrjon a csont vagy visszakattanjon a keze. Nem tudja mi a baja nem orvos, de nem lesz kellemes az biztos.*
A varázsló tenyerét a sérült mellkasára teszi, majd csöndben mormolni kezd, melynek hatására a célpont legsúlyosabb sérülésének súlyossága minden körben egy kategóriával csökken. A varázslat minden körben újra és újra alkalmazni kell a hatás fenntartásáért. A varázslat hatástalan, ha a célpont lelke egy sötétség oltárhoz van kötve.
601. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2021-11-06 16:23:04
Üzenet elküldve: 2021-11-06 16:23:04
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 422
OOC üzenetek: 49
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 422
OOC üzenetek: 49
Játékstílus: Vakmerő
//Utolsó lehelet//
//Elveszve az időben...//
//Frandr, Quantall, Krestvir, Laor, Carsaadi//
//Fényár harmadik (utolsó) köre//
*Lassan, nagyon lassan rájön, hogy a horizonttól hiába vár változást. Üres, nem bukkan fel újabb rémfarkas, démon, vagy hurrikán, ugyanúgy változatlan, mint eddig volt, és minden bizonnyal így is fog maradni.
Elszakítja hát tekintetét a démoni látképtől, és visszafordul a torony felé, ahonnan épp megérkeznek társai. Nem számolgat, még csak nem is nagyon formál koherens gondolatokat, de hiányérzete sincs, úgy tűnik, a bentiek közül mindannyian megérkeztek.
Valami hirtelen ismét csak elkezd felgyülemleni benne... Mielőtt elnyelné a köd, a többiek pont észrevehetik, hogy elkezd rázkódni a válla, ám egy töredékmásodperccel hirtelen körülveszi a fény.
Hirtelen mintha teljesen egyedül lenne, és valami kívülről próbálja elérni...*
~Fájdalom.~
*Azonosítja, ahogy a kín egy pillanatra kitisztítja gondolatait... de csak egy pillanatra, sőt, talán annyira sem, hiszen utána eltűnik minden. Sötét van, mintha meghalt volna, de nem halhatott meg, hiszen a halál felszabadítaná... elszakítaná lényét testétől, hogy aztán valami szebb helyre sodorja a szél, talán ugyanoda, ahova régi halottait is...
Aztán hirtelen visszatér köré a világ. Az igazi világ, az ő valósága, nem a folyton változó illúziókkal teli világok határa, ahol az eddigi meghatározhatatlan hosszúságú időt töltötte.
Ahogy erre rájön, ismét csak rátódul a mérhetetlen fáradtság, és az igény, hogy végre pihenjen, gyógyuljon, hogy csak később foglalkozzon azzal a csomóval a gyomrában...
Meg sem próbál felkelni, és haja, melyet az esésben lehullott sisakja már nem takar, szürke színével egy megfáradt vén harcos látványát kölcsönzi neki.*
*Ám nem pihenhet. Nem engedik meg neki, hogy elzárjon mindent, ami felgyülemlett benne az itt töltött idő során.*
~Alyo.~
*Jut el hozzá Laor szava, és valahol mélyen a mellkasában enged egy gát.
Hirtelen remegni kezd a teljes felsőteste, és habár próbálja lent tartani a nyomást, összepréselve ajkait, ez nem tart sokáig.
Halkan kezdődik, talán sírásnak is lehetne hinni, talán az is, ám hamar kinövi magát egy görcsös, fájdalmas, elkeseredett, sípoló nevetéssé. Nem harsány, nem hangos, és a legkevésbé sem örömteli. Hajszíne a barnán kívül átmegy az eddig tőle tapasztalt színek mindegyikén, folyton váltakozva.*
-Leugrott...
*Alig hallhatóan préseli ki magából a szót, ahogy alig egy másodpercre alábbhagy a nevetés, ám utána, mintha csak valami nagyon vicceset mondott volna, újra nevetni kezd könnyezve, az Ingovány iszapjában fetrengve.*
//Elveszve az időben...//
//Frandr, Quantall, Krestvir, Laor, Carsaadi//
//Fényár harmadik (utolsó) köre//
*Lassan, nagyon lassan rájön, hogy a horizonttól hiába vár változást. Üres, nem bukkan fel újabb rémfarkas, démon, vagy hurrikán, ugyanúgy változatlan, mint eddig volt, és minden bizonnyal így is fog maradni.
Elszakítja hát tekintetét a démoni látképtől, és visszafordul a torony felé, ahonnan épp megérkeznek társai. Nem számolgat, még csak nem is nagyon formál koherens gondolatokat, de hiányérzete sincs, úgy tűnik, a bentiek közül mindannyian megérkeztek.
Valami hirtelen ismét csak elkezd felgyülemleni benne... Mielőtt elnyelné a köd, a többiek pont észrevehetik, hogy elkezd rázkódni a válla, ám egy töredékmásodperccel hirtelen körülveszi a fény.
Hirtelen mintha teljesen egyedül lenne, és valami kívülről próbálja elérni...*
~Fájdalom.~
*Azonosítja, ahogy a kín egy pillanatra kitisztítja gondolatait... de csak egy pillanatra, sőt, talán annyira sem, hiszen utána eltűnik minden. Sötét van, mintha meghalt volna, de nem halhatott meg, hiszen a halál felszabadítaná... elszakítaná lényét testétől, hogy aztán valami szebb helyre sodorja a szél, talán ugyanoda, ahova régi halottait is...
Aztán hirtelen visszatér köré a világ. Az igazi világ, az ő valósága, nem a folyton változó illúziókkal teli világok határa, ahol az eddigi meghatározhatatlan hosszúságú időt töltötte.
Ahogy erre rájön, ismét csak rátódul a mérhetetlen fáradtság, és az igény, hogy végre pihenjen, gyógyuljon, hogy csak később foglalkozzon azzal a csomóval a gyomrában...
Meg sem próbál felkelni, és haja, melyet az esésben lehullott sisakja már nem takar, szürke színével egy megfáradt vén harcos látványát kölcsönzi neki.*
*Ám nem pihenhet. Nem engedik meg neki, hogy elzárjon mindent, ami felgyülemlett benne az itt töltött idő során.*
~Alyo.~
*Jut el hozzá Laor szava, és valahol mélyen a mellkasában enged egy gát.
Hirtelen remegni kezd a teljes felsőteste, és habár próbálja lent tartani a nyomást, összepréselve ajkait, ez nem tart sokáig.
Halkan kezdődik, talán sírásnak is lehetne hinni, talán az is, ám hamar kinövi magát egy görcsös, fájdalmas, elkeseredett, sípoló nevetéssé. Nem harsány, nem hangos, és a legkevésbé sem örömteli. Hajszíne a barnán kívül átmegy az eddig tőle tapasztalt színek mindegyikén, folyton váltakozva.*
-Leugrott...
*Alig hallhatóan préseli ki magából a szót, ahogy alig egy másodpercre alábbhagy a nevetés, ám utána, mintha csak valami nagyon vicceset mondott volna, újra nevetni kezd könnyezve, az Ingovány iszapjában fetrengve.*
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1300-1319