//Zarándokok//
*Először szólal meg azóta, mióta segítettek Teysus törp képviselőjének, még szájában érzi az ínycsiklandó nedű ízét:*
- Hogy mi? *fordul Pyctához tágra nyílt szemekkel.* Felejtsd el! Én arra fel nem ülök az biztos! *Még lábával is toppant, s szigorú szemekkel méregeti azt az almásderest, amit Pycta elé állított.*
- Nézd meg, még a szeme sem áll jól, ahogy rám néz! *Ebben a pillanatban azt is elfelejti, hogy Pyctval tulajdonképpen nem fejezték be korábbi beszélgetésüket, mikor emlékei visszatértek, szinte azonnal indulni kellett. Szája legörbül, minden haja szála égnek áll, stigmái rémülten bujkálnak egyik füle mögül a másik mögé.*
- Meg fog harapni. Az biztos, hogy meg fog harapni! *Mikor látja, hogy Pycta nem tágít kénytelen kelletlen közeledik a lóhoz, aki békésen nyihog a képébe.*
- Kiröhög. *De már nincs mit tenni, kis segítséggel ugyan, de feltornázza magát, szerencsére elég akrobatikus, így nem kell feltolni a nyeregbe. Úgy érzi magát, mintha kemencén ülne, ami bármelyik pillanatban felforrósodhat feneke alatt, izgatottan fészkelődik, de a ló csak nyihog alatta. Nem telik bele sok idő, már Pycta után vágtat, s ide-oda csúszkál, halálra váltan kapaszkodik, arca falfehér, talán még stigmái is.*
- VÁRJ MEG! VÁRJ MÁR MEG! *Üvölt utána, mint egy szakadék szélén egy kézzel kapaszkodó zuhanásra ítélt, szemei összevissza járnak, a ló meg csak röhög. Bár valószínűleg csak élvezi a szabadságot, s ebben még az ingovány bűze sem akadályozza. Ügyesen kerülgeti a zsombékokat, keresi az ösvényt a lába, szerencsére ezeket sikeresen meg is találja. Mert Umon nem irányít semmit és senkit, az almásderes, csak Pycta lova után lohol egy kolonccal a nyakában. A szerzetesnek fel sem tűnik, hogy immár az ingoványt elhagyják.*
A hozzászólás írója (Umon Palasan) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2018.03.27 18:33:37