//Mágikus kutatás//
//Karavánpihenő romjai//
* ~Ne!~ kiált fel gondolatban, mikor felfogja, hogy a varázslat nem sikerült, és újra belekezdeni már túl késő. Felkészül, hogy az állat mindjárt leteríti Worenthet, majd a következő tisztább gondolata az volna, hogy akkor is meg kell próbálnia újra a varázslatot, mert ha el is kapja a lény a férfit, még biztosan meg lehet menteni… De ideje sincs összeszedni magát, mivel az előtte kibontakozó jelenet ezt szükségtelenné teszi. Valahogy valami mégis a vad teremtmény útját állta.
~Taitos!~ jut eszébe a megfejtés, és máris kissé megnyugszik. Ébersége azért nem lanyhul, ezért rögtön forgolódni kezd, amint az állat eltűnt a szemük elől, attól tartva, hogy most egy másik irányból fogja őket meglepni, előugorva a ködből.
Így veszi észre, hogy a vörös fénypontok mintha kinézték volna maguknak, éppen felé közelítenek… Két veszélyforrás neki egy kicsit már sok, úgyhogy most pont nem kíváncsi annyira, hogy sok kedve legyen hagyni, hogy körbevegyék.
Hátrál hát, a két mester felé, és igyekszik kitérni a fénylő jelenségek útjából.
A beszélgetés végéből leszűri, hogy korábban bizonyára azt beszélte meg a másik kettő, hogy vissza kellene fordulniuk. És ha ők így döntöttek, ő nem fog tiltakozni.*
- Itt vagyok, jövök! - *feleli szinte azonnal, jóllehet még mindig halkan.*
- Azt hiszem, engem követnek. Az egyik hozzám ért, azóta csinálják ezt… - *mondja Taitos aggodalmára, némi bűntudattal, mert lehet az ő kíváncsiskodása váltotta ki ezt a jelenségből.*
- Siessünk! - *súgja mesterének egyetértőn, mert most, hogy a visszavonulás mellett döntöttek, már egyáltalán nem fűti a tenni akarás és a kíváncsiság, a belső tűz nélkül pedig még nyomasztóbb ez a hely. Fellélegezni pedig csak akkor fog, ha gond nélkül kijutottak innen.*