*Nem messze Artheniortól észrevett egy őrjáratot a messzeségben, a napfénytől megcsillant páncéljuk és dárdahegyük árulta el őket. Az oroszlánember szerencséjére egy kisebb útelágazás állt köztük, amelyből az vezetett az ismeretlenben, amin pont nem az őrök haladtak. Szerencséjére még le tudott kanyarodni arra az útra, idejében.*
*Ez a szerencse lassan szerencsétlenségbe torkollik, ahogy a Bestia lova lábát figyeli, aki bokáig a lápban gázolva baktat. A sűrű köd miatt mindketten elvesztették tájékozódókészségüket, a férfi csak emlékeire hagyatkozhat az égtájak terén, de már ő maga sem tudja, hányszor kanyarodtak, fordultak a jobb terep reményében, így ez az eshetőség is füstbe ment.
Jobb híján az erdőség mellett maradva baktatnak biztonságos tempóban, arrafelé a fák közelsége miatt a láp nem annyira mély, bár a rengeteg sűrű ahhoz, hogy lovagolni lehessen benne. Valahol a láp és erdő mezsgyéjén haladnak hát, félve az ismeretlentől.
És az ismeretlen egy cuppanással jelzi közelségét.
A ló orra bukik, az erdő menti cserjésbe vetve gazdáját, aki menten kipattan onnan, hogy felmérje, mi is történt. Marhjano marig belemerült a lápba, szerencsétlenségére egy mély területet fogott ki a kiügetésre. Szívfacsaró siránkozása és kétségbeesett kapálózása láttán a férfi próbálja őt kihúzni, de amint ő is érzi, hogy a láp elnyelné, gyorsan kikúszik a szilárd talajra, idegesen toporzékolva körös-körül, azon gondolkozván, hogy menthetné meg hűséges társát.
Azonban eközben a láp is munkálkodik, a ló rugdalózása következésben csak egyre mélyebbre, és mélyebbre süllyed, percek múltán már csak fejét képes kikapni egy-egy pillanatra a sötét ingoványból, hogy levegőt vegyen. Mindegyik hörgő szusszanása az utolsót sejteti.
Rojym búgó hangján siratja lovát, azon az emberfeletti oroszlánbúgásán, amivel a sötét erők átkozták meg.*
- Bocsáss meg nekem. *Súgja neki oda halkan, mikor többet nem tűnik elő.* - A Szellemek félrevezettek, vagy hibámból félreértettem őket. Ez nem lehet akaratuk.
*Még egy darabig ott ül az erdő szilárd, természetes földsáncán, mintha csodára várna, majd egy dühödt morranással elindul az ismeretlen felé, el nem feledve bajtársát.*