Külső területek - Ingoványos vidék
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
<< Előző oldal - Mostani oldal: 3 (41. - 60. üzenet)Oldal váltása: - Következő oldal >>
60. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2020-03-05 22:10:11
Üzenet elküldve: 2020-03-05 22:10:11
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1069
OOC üzenetek: 49
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1069
OOC üzenetek: 49
Játékstílus: Vakmerő
//Utolsó lehelet//
//A vulkánok hava, 6887. Oren estefelé//
*Arra a csípésre éppen szüksége van, segít összpontosítania, eltereli figyelmét a köré gyűlő sötétségről. Szinte már el is felejtette, hogy a hallucinált ágyékkötős férfin kívül van más társasága is.
Lazít a húzáson és inkább az anyag hosszából vesz föl, hogy Kilencediket ne szorítsa a köpeny.*
- Bújj vissza! Takard el a szád és az orrod! - *Szól a manónak, s talán ennek is köszönhető, hogy majdnem orra bukik, míg őt figyelmezteti.
Épp csak nem teszi le a kezét, még előbb visszanyeri egyensúlyát, de eddigre a kép is tisztul és megérti, miért érezte olyan nehéznek a lábát. Hálás, amiért nem hasalt el, akkor még nehezebb volna szabadulni.
Közben egy idegen hangot is hall és azt hiszi, megint csak képzelődik, de ahogy hátrafordul, Quantallt pillantja meg. Akkor pedig gyorsan visszanéz oda, ahol a többiek tapossák az ingoványos talajt és rendkívül megkönnyebbül, hogy Carsaadi és Frandr még ugyanott vannak, noha a fal már eltűnt.
Amennyire baj, hogy besüllyedtek, akkora segítség is, hogy a mocsár tartóztatja őket.
És itt vannak a többiek is. Láthatóan nincsenek maguknál, de itt vannak...
Mindezt néhány pillanat alatt állapítja meg, majd már kapja is vissza fejét Quantall és az idegen felé.
Ez már a valóság kell legyen! A férfinak igaza lehetett, a levegőben van valami.
De ki ez az öreg?
Meglepetten mered rá, mikor előbukkan, s hiába hallja őt, s fogja fel szavait, s tudatosítja látszólagos segítő szándékát, nem tud megbízni benne...*
- Quantall... - *Szól oda fennhangon, egy pillanatra leengedve a köpeny védelmét. Aztán elhallgat, mert nem is tudja, mit akar mondani.
Csak figyelmeztetni akarta a férfit, de nyilván ő is látja az öreget, hisz amaz hozzá beszél és... rá kell jönnie, hogy igazából akkor sincs sok választása, ha nem bízik az idegenben.*
- Igen, észnél. - *Feleli tömören, biccentve. Majd egy köpeny mögötti légvételt követően még hozzáteszi...*
- Quantall, légy óvatos! - *Szánja ezt tényleges óva intésnek, hogy a férfi legyen résen, tartsa szemmel az öreget. Ki ugyan nem fejti, mert nem akar nyíltan az idegen ellen szólni, de a másiknak talán egyértelmű, mire céloz.
Nem érti, mit akar az idegen Kilencediktől, mindenesetre felméri, hogy fegyver van-e nála látható helyen.
Közben tudomásul veszi a sürgetést is, s mivel egyetért, hogy sietniük kellene, gyanakvását félretéve igyekszik erre a megoldandó problémára összpontosítani: valahogy mindannyiuknak vissza kellene jutni az útra.
Odapillant a hozzá hasonlóan, ám kissé már mélyebben besüppedt négyesre és feszült gondolkodásba kezd.
Ott van a kötél, de azzal is nehezen fogják ezt megoldani, főleg, hogy úgy kellene kihúzniuk a többieket, hogy azok nincsenek maguknál, így segíteni sem tudnak a saját kiszabadításukban.
Mit lehetne tenni? Talán valami varázslattal?
Valami olyan kellene, amivel magát is ki tudja szabadítani, el tud jutni a többiekhez, eltakarhatja az arcukat és ők is ki tudnak kapaszkodni...
Támad egy ötlete, ezért kapkodva fordul oda Quantallhoz. Vesz egy mély levegőt, majd ezzel a tartalékkal igyekszik elhadarni a tervét.*
- Van egy ötletem! - *Levegővétel, majd folytatja.*
- Készítek ide egy alacsony falat, azon el tudok jutni hozzájuk. Eltakarom az arcukat, hátha akkor ők is magukhoz térnek. - *Levegővétel.*
- És akkor fölkapaszkodhatnak a falra... Meddig tudsz eljönni anélkül, hogy elsüppedj? Van nálad még valami? Nálam csak egy zsebkendő van. - *Visszafedi az arcát, levegőt vesz, közben pedig elő is keríti az említett zsebkendőt. Az arca elé kötni nem tudja, de arra jó lesz, hogy valaki másét időlegesen befedje, ha ott tartja a kezét.
Ha választ kapott, és nincs ellenvetés, úgy int is kezével. A fal közvetlenül Frandr és Carsaadi mögül indul, tőlük alig karnyújtásnyira, hogy egy fél lépést téve hátrafelé akár fel is ülhetnének rá, vagyis ez esetben könyökölhetnének, merthogy be vannak süppedve a talajba. Ugyanígy folytatódik, Laorhoz és Alyohoz szoros közelségben és halad el hozzá, egészen míg el nem éri a tíz lépés hosszúságot.
Embernyi magasság helyett csupán úgy deréknyi magasságúra alkotja a jégfalat, hogy könnyedén át tudja majd vetni rajta a lábát, úgy megülve rajta, mint egy lovon, hogy aztán így csússzon-kússzon el egészen Frandrékig.
Persze ehhez az is kell, hogy a varázslat ténylegesen sikerüljön, hogy a fal hossza elérje őt (egyébként újabban varázsolni fog, hogy kipótolja a maradék távolságot), illetve hogy a falra rádőlve, abban megkapaszkodva ki tudja szabadítani a lábait és fel is tudjon ülni rá...*
A varázsló gyors kézmozdulatot tesz, melynek hatására embernyi magas, tíz lépés hosszú, derékvastagságú jégfal jön létre. Szilárdsága, olvadékonysága életszerű kereteken belül mozog. Hatása maradandó.
//A vulkánok hava, 6887. Oren estefelé//
*Arra a csípésre éppen szüksége van, segít összpontosítania, eltereli figyelmét a köré gyűlő sötétségről. Szinte már el is felejtette, hogy a hallucinált ágyékkötős férfin kívül van más társasága is.
Lazít a húzáson és inkább az anyag hosszából vesz föl, hogy Kilencediket ne szorítsa a köpeny.*
- Bújj vissza! Takard el a szád és az orrod! - *Szól a manónak, s talán ennek is köszönhető, hogy majdnem orra bukik, míg őt figyelmezteti.
Épp csak nem teszi le a kezét, még előbb visszanyeri egyensúlyát, de eddigre a kép is tisztul és megérti, miért érezte olyan nehéznek a lábát. Hálás, amiért nem hasalt el, akkor még nehezebb volna szabadulni.
Közben egy idegen hangot is hall és azt hiszi, megint csak képzelődik, de ahogy hátrafordul, Quantallt pillantja meg. Akkor pedig gyorsan visszanéz oda, ahol a többiek tapossák az ingoványos talajt és rendkívül megkönnyebbül, hogy Carsaadi és Frandr még ugyanott vannak, noha a fal már eltűnt.
Amennyire baj, hogy besüllyedtek, akkora segítség is, hogy a mocsár tartóztatja őket.
És itt vannak a többiek is. Láthatóan nincsenek maguknál, de itt vannak...
Mindezt néhány pillanat alatt állapítja meg, majd már kapja is vissza fejét Quantall és az idegen felé.
Ez már a valóság kell legyen! A férfinak igaza lehetett, a levegőben van valami.
De ki ez az öreg?
Meglepetten mered rá, mikor előbukkan, s hiába hallja őt, s fogja fel szavait, s tudatosítja látszólagos segítő szándékát, nem tud megbízni benne...*
- Quantall... - *Szól oda fennhangon, egy pillanatra leengedve a köpeny védelmét. Aztán elhallgat, mert nem is tudja, mit akar mondani.
Csak figyelmeztetni akarta a férfit, de nyilván ő is látja az öreget, hisz amaz hozzá beszél és... rá kell jönnie, hogy igazából akkor sincs sok választása, ha nem bízik az idegenben.*
- Igen, észnél. - *Feleli tömören, biccentve. Majd egy köpeny mögötti légvételt követően még hozzáteszi...*
- Quantall, légy óvatos! - *Szánja ezt tényleges óva intésnek, hogy a férfi legyen résen, tartsa szemmel az öreget. Ki ugyan nem fejti, mert nem akar nyíltan az idegen ellen szólni, de a másiknak talán egyértelmű, mire céloz.
Nem érti, mit akar az idegen Kilencediktől, mindenesetre felméri, hogy fegyver van-e nála látható helyen.
Közben tudomásul veszi a sürgetést is, s mivel egyetért, hogy sietniük kellene, gyanakvását félretéve igyekszik erre a megoldandó problémára összpontosítani: valahogy mindannyiuknak vissza kellene jutni az útra.
Odapillant a hozzá hasonlóan, ám kissé már mélyebben besüppedt négyesre és feszült gondolkodásba kezd.
Ott van a kötél, de azzal is nehezen fogják ezt megoldani, főleg, hogy úgy kellene kihúzniuk a többieket, hogy azok nincsenek maguknál, így segíteni sem tudnak a saját kiszabadításukban.
Mit lehetne tenni? Talán valami varázslattal?
Valami olyan kellene, amivel magát is ki tudja szabadítani, el tud jutni a többiekhez, eltakarhatja az arcukat és ők is ki tudnak kapaszkodni...
Támad egy ötlete, ezért kapkodva fordul oda Quantallhoz. Vesz egy mély levegőt, majd ezzel a tartalékkal igyekszik elhadarni a tervét.*
- Van egy ötletem! - *Levegővétel, majd folytatja.*
- Készítek ide egy alacsony falat, azon el tudok jutni hozzájuk. Eltakarom az arcukat, hátha akkor ők is magukhoz térnek. - *Levegővétel.*
- És akkor fölkapaszkodhatnak a falra... Meddig tudsz eljönni anélkül, hogy elsüppedj? Van nálad még valami? Nálam csak egy zsebkendő van. - *Visszafedi az arcát, levegőt vesz, közben pedig elő is keríti az említett zsebkendőt. Az arca elé kötni nem tudja, de arra jó lesz, hogy valaki másét időlegesen befedje, ha ott tartja a kezét.
Ha választ kapott, és nincs ellenvetés, úgy int is kezével. A fal közvetlenül Frandr és Carsaadi mögül indul, tőlük alig karnyújtásnyira, hogy egy fél lépést téve hátrafelé akár fel is ülhetnének rá, vagyis ez esetben könyökölhetnének, merthogy be vannak süppedve a talajba. Ugyanígy folytatódik, Laorhoz és Alyohoz szoros közelségben és halad el hozzá, egészen míg el nem éri a tíz lépés hosszúságot.
Embernyi magasság helyett csupán úgy deréknyi magasságúra alkotja a jégfalat, hogy könnyedén át tudja majd vetni rajta a lábát, úgy megülve rajta, mint egy lovon, hogy aztán így csússzon-kússzon el egészen Frandrékig.
Persze ehhez az is kell, hogy a varázslat ténylegesen sikerüljön, hogy a fal hossza elérje őt (egyébként újabban varázsolni fog, hogy kipótolja a maradék távolságot), illetve hogy a falra rádőlve, abban megkapaszkodva ki tudja szabadítani a lábait és fel is tudjon ülni rá...*
A varázsló gyors kézmozdulatot tesz, melynek hatására embernyi magas, tíz lépés hosszú, derékvastagságú jégfal jön létre. Szilárdsága, olvadékonysága életszerű kereteken belül mozog. Hatása maradandó.
59. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2020-03-05 21:12:06
Üzenet elküldve: 2020-03-05 21:12:06
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 422
OOC üzenetek: 49
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 422
OOC üzenetek: 49
Játékstílus: Vakmerő
//Utolsó lehelet//
//A vulkánok hava, 6887. Oren estefelé//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*Eléggé egyértelmű, hogy a harcos nem gondolkozik tisztán. Nehéz is lenne, hiszen több tényező is befolyásolja, hogy észreveszi-e, hogy ez az egész dolog nem áll össze.
Egy olyan ember, aki alapból sem mestere a gondolkodás művészetének, bekerült egy olyan szituációba, amiben semmi tapasztalata nincs, hogy aztán szembesüljön a fájdalmas múlttal.
Ám még ilyen szituációban is elég csak egy szikra, hogy, bár az emlék- és érzelemáradatot már semmi sem állíthatja meg, újra józanul láthassa a helyzetet.
Ez a szikra viszont egy darabig még várat magára. Ahogy a családja felé halad, nem törődve a fáradsággal, a fia is elkezd futni felé. Energikus, vidám, örömteli gyerek emléke él a fejében, és nem is különbözik ettől az, amit a szeme előtt lát.
A felesége a háttérben van, sír, felé néz... Lelkében erős, stabil személyiség, ám valahogy sosem vesztette el a reményt, és azon kevés emberek közé tartozott, akik ténylegesen szerették az életet, úgy, hogy közben látták, elsőkézből tapasztalták annak minden borzalmát.
Sírni is csak akkor sírt, mikor másoknak már kiszáradtak a könnycsatornái, ám az örömkönnyek mindig más kategóriába tartoztak. Szinte már túlságosan is úgy néz ki minden, mint egy mindennap a régi életében.
Nem lehet megmondani, hogy az a bizonyos szikra ennek hatására gyújt aprócska fényt ott, ahol általában a józan ész lakozik, vagy attól, hogy még akkor sem változik a jelenet, mikor Frandr térdéig a földben találja magát.
Szürreális élmény, ahogy a fiú tovább fut, ugyanazzal a már jól ismert mosollyal az arcán, ahogy a felesége lassan eltűnik, visszamegy a házba, enni invitálja őket...*
-Állj meg!
*Kiált oda a fiának, azzal a hangsúllyal, amit már húsz éve nem használt. Bár nem volt egy kifejezetten szófogadó gyerek, hamar megtanulta, hogy ez a hangsúly vészhelyzetet jelent.
De ekkorra már Frandr sejti is, hogy valószínűleg nem futóhomokban süllyed, és nem sokat számít, hogy a fia hova lép.
A szeme elé sejlik a kép, ahogy Riri szinte üres tekintettel fut a sárban a torony felé, majd Frandr utána ugrik, és... és egy olyan eseménysorozat következik, ami önmagában minden logikával szembemegy.
Szinte látja is magát, ahogy Riri mellett dagasztja a sarat, ami addig ér, amíg lenézve a futóhomokot látja. És szembesül azzal is, hogy valószínűleg elméje, vagy a hely szüleménye a családja is, akikkel most egyesült csak újra.
Ezek a felismerések olyan sokkhatást hoznak, ami Frandr jelenlegi állapotában már soknak bizonyulnak. Így azt teszi, amit mindig mindennel, ami hátráltatja az azonnali célja elérésében: kizárja.
Kívülről csak annyit lehet látni, hogy a haja fokozatosan egy fakó, semmilyen színt vesz fel.
A légzése is jelentősen lelassul, már nem kapkodja a levegőt. Megpróbál teljes mozdulatlanságot erőltetni magára, legalábbis az altestére. A sárral nem sok tapasztalata van, és arról is csak beszéltek neki, hogy a futóhomokot hogy lehet túlélni.
Mivel gyanítja, hogy nem ura a valódi cselekedeteinek, így akármennyire reménytelennek is tűnik a dolog, megpróbálja megállítani süllyedését. Elvileg egy bizonyos ponton túl nem kéne süllyednie. Körülnézve megpróbálja elérni a valószínűleg még közelben levő pajzsát, hogy azt laposan maga elé helyezve valamiféle szilárd kapaszkodót kapjon, ám tisztában van vele, hogy ezzel nem sokra megy, ha nem talál valamilyen módot, hogy a valóságban is mozdulatlanná dermedjen.*
//A vulkánok hava, 6887. Oren estefelé//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*Eléggé egyértelmű, hogy a harcos nem gondolkozik tisztán. Nehéz is lenne, hiszen több tényező is befolyásolja, hogy észreveszi-e, hogy ez az egész dolog nem áll össze.
Egy olyan ember, aki alapból sem mestere a gondolkodás művészetének, bekerült egy olyan szituációba, amiben semmi tapasztalata nincs, hogy aztán szembesüljön a fájdalmas múlttal.
Ám még ilyen szituációban is elég csak egy szikra, hogy, bár az emlék- és érzelemáradatot már semmi sem állíthatja meg, újra józanul láthassa a helyzetet.
Ez a szikra viszont egy darabig még várat magára. Ahogy a családja felé halad, nem törődve a fáradsággal, a fia is elkezd futni felé. Energikus, vidám, örömteli gyerek emléke él a fejében, és nem is különbözik ettől az, amit a szeme előtt lát.
A felesége a háttérben van, sír, felé néz... Lelkében erős, stabil személyiség, ám valahogy sosem vesztette el a reményt, és azon kevés emberek közé tartozott, akik ténylegesen szerették az életet, úgy, hogy közben látták, elsőkézből tapasztalták annak minden borzalmát.
Sírni is csak akkor sírt, mikor másoknak már kiszáradtak a könnycsatornái, ám az örömkönnyek mindig más kategóriába tartoztak. Szinte már túlságosan is úgy néz ki minden, mint egy mindennap a régi életében.
Nem lehet megmondani, hogy az a bizonyos szikra ennek hatására gyújt aprócska fényt ott, ahol általában a józan ész lakozik, vagy attól, hogy még akkor sem változik a jelenet, mikor Frandr térdéig a földben találja magát.
Szürreális élmény, ahogy a fiú tovább fut, ugyanazzal a már jól ismert mosollyal az arcán, ahogy a felesége lassan eltűnik, visszamegy a házba, enni invitálja őket...*
-Állj meg!
*Kiált oda a fiának, azzal a hangsúllyal, amit már húsz éve nem használt. Bár nem volt egy kifejezetten szófogadó gyerek, hamar megtanulta, hogy ez a hangsúly vészhelyzetet jelent.
De ekkorra már Frandr sejti is, hogy valószínűleg nem futóhomokban süllyed, és nem sokat számít, hogy a fia hova lép.
A szeme elé sejlik a kép, ahogy Riri szinte üres tekintettel fut a sárban a torony felé, majd Frandr utána ugrik, és... és egy olyan eseménysorozat következik, ami önmagában minden logikával szembemegy.
Szinte látja is magát, ahogy Riri mellett dagasztja a sarat, ami addig ér, amíg lenézve a futóhomokot látja. És szembesül azzal is, hogy valószínűleg elméje, vagy a hely szüleménye a családja is, akikkel most egyesült csak újra.
Ezek a felismerések olyan sokkhatást hoznak, ami Frandr jelenlegi állapotában már soknak bizonyulnak. Így azt teszi, amit mindig mindennel, ami hátráltatja az azonnali célja elérésében: kizárja.
Kívülről csak annyit lehet látni, hogy a haja fokozatosan egy fakó, semmilyen színt vesz fel.
A légzése is jelentősen lelassul, már nem kapkodja a levegőt. Megpróbál teljes mozdulatlanságot erőltetni magára, legalábbis az altestére. A sárral nem sok tapasztalata van, és arról is csak beszéltek neki, hogy a futóhomokot hogy lehet túlélni.
Mivel gyanítja, hogy nem ura a valódi cselekedeteinek, így akármennyire reménytelennek is tűnik a dolog, megpróbálja megállítani süllyedését. Elvileg egy bizonyos ponton túl nem kéne süllyednie. Körülnézve megpróbálja elérni a valószínűleg még közelben levő pajzsát, hogy azt laposan maga elé helyezve valamiféle szilárd kapaszkodót kapjon, ám tisztában van vele, hogy ezzel nem sokra megy, ha nem talál valamilyen módot, hogy a valóságban is mozdulatlanná dermedjen.*
58. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2020-03-05 19:37:29
Üzenet elküldve: 2020-03-05 19:37:29
Rang: Játékos
IC üzenetek: 58
OOC üzenetek: 4
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 58
OOC üzenetek: 4
Játékstílus: Megfontolt
*Néhány nap elteltével, miután már minden haja szála az égnek áll, úgy dönt, hogy még nem áll készen arra, hogy eltemesse magát egy kupac könyv alá. ~Ehhez én még fiatal vagyok. A tündér azt hiszi, hogy a fajtörténetek olvasmánya száraz…~ Emlegeti fel magában és pufog, miközben félig a terepre is figyel. Nagy indulatos léptekkel trappol a fűcsomókon, mert azok legalább biztos pontnak számítanak egy ilyen ingoványos terepen. A büdös facsarja az orrát, ken is bele valami citrusos olajat, hátha azzal majd nem fog egy óra elteltével már émelyegni. Na meg aztán itt a semmi közepén sehol egy vendéglátóhely, ahol rendes ételt tudna venni a megfáradt könyvmoly. ~Muszáj a városig caplatnom egy rendes ebédért? Nem vagyok én szerzetes, hogy annyiból megéljek, mint egy kismadár.~ Már az is eszébe jutott, mert gondolkodási idő, az itt is bőven akad, hogy szándékosan helyezkedik el ennyire kint a semmi közepén a torony, mint egy vándorút, amelynek a végén a jutalom a tudás. Mint egy esti mesében, tanulság, jutalom, de az út oda kihívásokkal van kikövezve.*
57. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2020-03-05 18:39:45
Üzenet elküldve: 2020-03-05 18:39:45
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 932
OOC üzenetek: 97
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 932
OOC üzenetek: 97
Játékstílus: Szelíd
//Utolsó lehelet//
//A vulkánok hava, 6887. Oren estefelé//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
//Carsaadi//
*Carsaadi lába már-már fájdalmasan nehezül, mintha hatalmas túrán lenne túl, emelni sem bírja, csak alig-alig mozdul, mintha odakötött volna a talajhoz. Gondolatban feltett kérdésére választ nem kap, ám, gyanakodni kezdhet, s sejtheti, hogy amit lát, az nem feltétlenül az igaz valóság. Futásnak eredne... de nem tud, mintha egy borzasztó álomban lenne, hol menekülnie kell, de egyszerűen képtelen rá. Kimelegszik az erőlködéstől, s halk sikolyokra, kiáltására futja, Frandr után, amire nem igazán jön válasz. Még mindig úgy érzi, hogy az egész világegyetemben ő maradt volna egyedül, ami kissé nyomaszthatja. Hirtelen mozgást észlel közvetlenül a lába alól. Árnyalatnyit besüpped a homokos talaj, majd hirtelen bokáig csusszan a résbe, úgy, hogy még haja is nekilendül.*
//Frandr//
*Csicsergés hangzik fel, s a ház mögül, mely előtt felesége és gyermeke áll, apró madárraj reppen fel cikázva. A kertben, melynek földje ugyan egy távoli pusztaság néhol megszáradt képét mutatja, gazdag növényzet és pillangók keringenek, de a kisgyermeknek most ez a legkevesebb. Anyja ruháját húzogatja, ki könnyektől csillogó szemekkel súgja csak neki:*
- Persze... menj csak, kincsem! *Mosolyodik el, s öklét szájára szorítva néz fel, félszegen.*
- Apaaaaaaaa! *Azonnal futásnak ered, ahogyan csak apró, pici lábai bírják, az első néhány lépés után elhasal, de boldogan pattan fel, s fut tovább.*
- Apaaaaaaa! *Kiált ismét, s levegőbe pattan, hogy átugorjon egy számára hatalmasnak tűnő, valójában csenevész ágat.*
- Apaaaaaaa! Hát visszatértél!!!! *Egy apró könnycsepp az ő szemében is megjelenik, s egyre csak közelebb közelebb ér, kis kezeit hatalmas ölelésre tárja, s már majdnem ott van... már... már majdnem ott van...
Frandr hirtelen neszezést érez lábánál... nem tud megmozdulni... a pusztai homok megindul lefelé, akárha örvény szippantaná. Látja gyermekét, s látja a síró asszonyt is a távolban, s érzi, ahogyan süllyed.*
- Apaaaa! *Gyermeki kacaj, s az a vékony, kis hang, a ház mögül tűző nap, a madárcsicsergés , s a pillangók kergetőzése, minden... minden olyan tökéletesnek tűnik, talán túlságosan is az.*
- Gyere be, férjem! *Int a nő, s nevetve, mintha nem venné észre Frandr süllyedését, megfordul, s elindul befelé a házba.* Siessetek, még meleg az étel... *Tenyerébe kuncog, majd szemét törli meg. Frandr, már térdig süllyed, s a gyermeke még mindig közeledik, töretlen hévvel, pedig lassan boldogan mosolygó arca oly magasan lesz, mint Frandré.*
//Laor//
*A férfi sejti, hogy valami nincs rendben. Egyszerű, hétköznapi fickó, racionális gondolkodással. Általában azon dolgokat részesítheti előnyben, melyekre könnyedén magyarázatot találhat, egyébiránt hamar felbosszantja magát rajta, ha nem, vagy legalábbis nem tulajdonít neki jelentőséget. Nevetése tompán szól az üregben, s mintha a súrlódás gyorsabban közeledne. Ahogy körbenéz, megállapíthatja az eddigieket, s azt is, hogy mérhetetlenül apróra zsugorodott, akár egy gyermekhangya. Sok hatalmasnak tűnő gyökérzet nyúlik ki az üreg száján felfelé, azokon akár még fel is kapaszkodhatna, de szárnya, az bizony nem nőtt. Biztonságosnak tűnik a felfelé kapaszkodás, bár jó néhány göröngy megindul lába alatt, s az egyik ilyen gyökér, ki is szakad a földből, pedig pillekönnyű lehet, aztán a visszafordulás mellett dönt. Időben. Az üreg mélyén tátongó barlangszerű nyílásban, egy csápszerű valami jelenik meg, ami fejszerűen mozog le, s föl. A csáp végén, kiválóan látszik, amint olykor megnyílik, majd bezáródik, földes és sötét rózsaszín... akár egy hatalmas izomköteg. Laor felismerheti. Annyi különbséggel, hogy ezúttal nem eső után kerüli meg talpával, amint a földön tekergődzik. Földigiliszta. Gigantikus. Látszólag nem veszi észre a férfit, így egyelőre biztonságban van, kérdésére sem kap választ, csak, ami látszik... és az nem Aoneer. A tekergőző giliszta, élvezettel nyújtózkodik, s furakodik egyre közelebb és közelebb, láthatóan felfelé igyekezne, de teste elfoglalja az egész rést, amiben jelenleg Laor, hátát a falnak támasztva figyel. Hirtelen a férfi fejének egy mászkos göröngy csapódik, mintha felülről, dobálnák. Nem fáj, de azért igencsak kellemetlen.*
//Krestvir, Quantall//
*Meghallja Quantall kiáltását, s hangosan kifejtett gondolatait lassan meg is fogadja. Ahogy körbenéz, a táj homályosodik, s elcsíp még, egy kósza intést az ágyékkötős alaktól, ki mintha csupán bólintana, könyvét becsukja, s a mögötte lévő sátorba távozik, de úgy, mintha lelassult volna a történés, mint mintha megfagyott volna az idő eme kis szeglete, melybe Krestvir szorult. Ideges mozdulatokkal igazgatja meg szája előtt köpenyének azon részét, s hirtelen méltatlankodó vartyogást hall hátulról.*
- Naaaa... Feszíted... ! *Érez egy apró csípést tarkóján, mígnem a pusztában, kínlódva próbál előrefelé haladni, tapogatózva. Nem ütközik semminek és senkinek, kezei vakon kalimpálnak előtte, s amint lábát emelné, szinte orra esik, mert elveszíti egyensúlyát. A lába nem mozdul, azonban kis idő elteltével már látja is, hogy miért. Ismét az ingoványban van, letért az útról, mely eddig előttük húzódott, s lába alatt a föld cuppogva, büffentve nyílik meg, s szívja lefelé minden egyes apró mozdulatnál. Akkor is, amikor visszafelé próbál evickélni, csupán néhány apró lépést tud megtenni, s hasonlóan jár, de közelebb jutott. Immár Quantallhoz szólhat és láthatja is, ha körbenéz, feltéve, ha fent hagyja védelmét.*
*A légutait eltakaró rongy védelmében Quantall szabadon mozoghat, s tervezhet, mit szeretne, miközben hallgathatja az idegesítő buckalakó morgását, majd dicséretét is.*
- Aztán honnan a csudából szerezzek én neked bármiféle palánkhidat?! *Méltatlankodik a hang.* Ha már először is rám hallgattál volna, mikor szóltam, nem lenne ez, errefelé nincs ilyen gomba. Nem nagy a hatótávja, de arra bizony tele van vele a láp. Ezen az oldalon kell haladjatok, itt tán nem is olyan süppedős. *Mormogja, majd hallhatóan felfelé tápászkodik, s ruházatát porolja. Quantall mindeközben talál egy hatalmas, mászkos göröngyöt, s Laor felé dobhatja, ki még nem távolodott el annyira az úttól, de bőszen dagaszt, akárcsak Krestvir, akin láthatja, hogy szája elé húzza köpenyét és tekintetébe visszaköltözik az értelem. Csak a manó méltatlankodik nyakában.*
- Nyah! *Szólal meg a dobás után a hang, közvetlenül Quantall mögül, s ha lenéz, egy apókát láthat meg, egyszerű, rongyos öltözékben, s kötéllel hóna alatt.*
- Hallod, tudtam, hogy ez lesz, mikor már elmerészkedtetek idáig. *Csóválja meg fejét, miközben a kötelet Quantallnak adja.*
- Szerintem a kicsivel, meg azzal a melákkal kezdd! Lassan derékig állnak az ingoványban. Tudsz lasszót dobni? *Kérdezi karba font kézzel.* Gondolom nem. *Meg sem várja a válasz.*
- Akkor szedd ki a fekete hajú lányt. Hé! Te észnél vagy már??! *Szól Krestvirhez, aztán mégis Quantall felé fordul.* Hmmm... mélységi! Talán az a kis manó tudna segíteni... *Gondolkodik hangosan felsóhajtva, mint, aki azt gondolja, hogy erre ők ketten, mármint a gondolkodásra, amúgy sem lennének képesek.*
- Csak siessetek, mindjárt itt az este.
//Alyo//
-Helyes! De ne szájalj, mert pofán váglak! *Fenyegeti meg, csak úgy tessék lássék, de komor képére hideg mosoly ül ki, s lassan elindul a pulttól Alyo elé, majd a poharat laza mozdulattal csúsztatja a lány felé, aki vagy elkapja azt, vagy nem.*
- Grrr... most, hogy mondod meg kéne fürdenem... ez a néhány utolsó szuka, igencsak nedves volt. *Rázza meg magát elkínzottan, s mélyen ülő szemeit Alyora emeli.*
- Honnan a picsából tudjam, mi vagyok én álomfejtő, enissa? *Unottan támasztja meg állát könyökölve, s maga is kiissza a saját poharát, anélkül, hogy koccintana, vagy bármi, majd belehajítja a mosódézsába.*
- Amilyen béna vagy, nem csodálnám, ha mindjárt elpatkolnál. *Tölt felsóhajtva még egyet, s Alyonak is kínálja, ki, ha odatartja, hát még egy löket poharában landol. Mindeközben lágy imbolygásnak indul alatta a kocsma padlója, majd aprónként süllyedni kezd. Syoud felállva rázza meg a fejét, s cinikusan jegyzi meg, miközben ismét poharat kezd törölni.*
- Máris bebasztál... hát ez nagyszerű.
A hozzászólás írója (Mesélő) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2020.03.05 18:40:14
//A vulkánok hava, 6887. Oren estefelé//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
//Carsaadi//
*Carsaadi lába már-már fájdalmasan nehezül, mintha hatalmas túrán lenne túl, emelni sem bírja, csak alig-alig mozdul, mintha odakötött volna a talajhoz. Gondolatban feltett kérdésére választ nem kap, ám, gyanakodni kezdhet, s sejtheti, hogy amit lát, az nem feltétlenül az igaz valóság. Futásnak eredne... de nem tud, mintha egy borzasztó álomban lenne, hol menekülnie kell, de egyszerűen képtelen rá. Kimelegszik az erőlködéstől, s halk sikolyokra, kiáltására futja, Frandr után, amire nem igazán jön válasz. Még mindig úgy érzi, hogy az egész világegyetemben ő maradt volna egyedül, ami kissé nyomaszthatja. Hirtelen mozgást észlel közvetlenül a lába alól. Árnyalatnyit besüpped a homokos talaj, majd hirtelen bokáig csusszan a résbe, úgy, hogy még haja is nekilendül.*
//Frandr//
*Csicsergés hangzik fel, s a ház mögül, mely előtt felesége és gyermeke áll, apró madárraj reppen fel cikázva. A kertben, melynek földje ugyan egy távoli pusztaság néhol megszáradt képét mutatja, gazdag növényzet és pillangók keringenek, de a kisgyermeknek most ez a legkevesebb. Anyja ruháját húzogatja, ki könnyektől csillogó szemekkel súgja csak neki:*
- Persze... menj csak, kincsem! *Mosolyodik el, s öklét szájára szorítva néz fel, félszegen.*
- Apaaaaaaaa! *Azonnal futásnak ered, ahogyan csak apró, pici lábai bírják, az első néhány lépés után elhasal, de boldogan pattan fel, s fut tovább.*
- Apaaaaaaa! *Kiált ismét, s levegőbe pattan, hogy átugorjon egy számára hatalmasnak tűnő, valójában csenevész ágat.*
- Apaaaaaaa! Hát visszatértél!!!! *Egy apró könnycsepp az ő szemében is megjelenik, s egyre csak közelebb közelebb ér, kis kezeit hatalmas ölelésre tárja, s már majdnem ott van... már... már majdnem ott van...
Frandr hirtelen neszezést érez lábánál... nem tud megmozdulni... a pusztai homok megindul lefelé, akárha örvény szippantaná. Látja gyermekét, s látja a síró asszonyt is a távolban, s érzi, ahogyan süllyed.*
- Apaaaa! *Gyermeki kacaj, s az a vékony, kis hang, a ház mögül tűző nap, a madárcsicsergés , s a pillangók kergetőzése, minden... minden olyan tökéletesnek tűnik, talán túlságosan is az.*
- Gyere be, férjem! *Int a nő, s nevetve, mintha nem venné észre Frandr süllyedését, megfordul, s elindul befelé a házba.* Siessetek, még meleg az étel... *Tenyerébe kuncog, majd szemét törli meg. Frandr, már térdig süllyed, s a gyermeke még mindig közeledik, töretlen hévvel, pedig lassan boldogan mosolygó arca oly magasan lesz, mint Frandré.*
//Laor//
*A férfi sejti, hogy valami nincs rendben. Egyszerű, hétköznapi fickó, racionális gondolkodással. Általában azon dolgokat részesítheti előnyben, melyekre könnyedén magyarázatot találhat, egyébiránt hamar felbosszantja magát rajta, ha nem, vagy legalábbis nem tulajdonít neki jelentőséget. Nevetése tompán szól az üregben, s mintha a súrlódás gyorsabban közeledne. Ahogy körbenéz, megállapíthatja az eddigieket, s azt is, hogy mérhetetlenül apróra zsugorodott, akár egy gyermekhangya. Sok hatalmasnak tűnő gyökérzet nyúlik ki az üreg száján felfelé, azokon akár még fel is kapaszkodhatna, de szárnya, az bizony nem nőtt. Biztonságosnak tűnik a felfelé kapaszkodás, bár jó néhány göröngy megindul lába alatt, s az egyik ilyen gyökér, ki is szakad a földből, pedig pillekönnyű lehet, aztán a visszafordulás mellett dönt. Időben. Az üreg mélyén tátongó barlangszerű nyílásban, egy csápszerű valami jelenik meg, ami fejszerűen mozog le, s föl. A csáp végén, kiválóan látszik, amint olykor megnyílik, majd bezáródik, földes és sötét rózsaszín... akár egy hatalmas izomköteg. Laor felismerheti. Annyi különbséggel, hogy ezúttal nem eső után kerüli meg talpával, amint a földön tekergődzik. Földigiliszta. Gigantikus. Látszólag nem veszi észre a férfit, így egyelőre biztonságban van, kérdésére sem kap választ, csak, ami látszik... és az nem Aoneer. A tekergőző giliszta, élvezettel nyújtózkodik, s furakodik egyre közelebb és közelebb, láthatóan felfelé igyekezne, de teste elfoglalja az egész rést, amiben jelenleg Laor, hátát a falnak támasztva figyel. Hirtelen a férfi fejének egy mászkos göröngy csapódik, mintha felülről, dobálnák. Nem fáj, de azért igencsak kellemetlen.*
//Krestvir, Quantall//
*Meghallja Quantall kiáltását, s hangosan kifejtett gondolatait lassan meg is fogadja. Ahogy körbenéz, a táj homályosodik, s elcsíp még, egy kósza intést az ágyékkötős alaktól, ki mintha csupán bólintana, könyvét becsukja, s a mögötte lévő sátorba távozik, de úgy, mintha lelassult volna a történés, mint mintha megfagyott volna az idő eme kis szeglete, melybe Krestvir szorult. Ideges mozdulatokkal igazgatja meg szája előtt köpenyének azon részét, s hirtelen méltatlankodó vartyogást hall hátulról.*
- Naaaa... Feszíted... ! *Érez egy apró csípést tarkóján, mígnem a pusztában, kínlódva próbál előrefelé haladni, tapogatózva. Nem ütközik semminek és senkinek, kezei vakon kalimpálnak előtte, s amint lábát emelné, szinte orra esik, mert elveszíti egyensúlyát. A lába nem mozdul, azonban kis idő elteltével már látja is, hogy miért. Ismét az ingoványban van, letért az útról, mely eddig előttük húzódott, s lába alatt a föld cuppogva, büffentve nyílik meg, s szívja lefelé minden egyes apró mozdulatnál. Akkor is, amikor visszafelé próbál evickélni, csupán néhány apró lépést tud megtenni, s hasonlóan jár, de közelebb jutott. Immár Quantallhoz szólhat és láthatja is, ha körbenéz, feltéve, ha fent hagyja védelmét.*
*A légutait eltakaró rongy védelmében Quantall szabadon mozoghat, s tervezhet, mit szeretne, miközben hallgathatja az idegesítő buckalakó morgását, majd dicséretét is.*
- Aztán honnan a csudából szerezzek én neked bármiféle palánkhidat?! *Méltatlankodik a hang.* Ha már először is rám hallgattál volna, mikor szóltam, nem lenne ez, errefelé nincs ilyen gomba. Nem nagy a hatótávja, de arra bizony tele van vele a láp. Ezen az oldalon kell haladjatok, itt tán nem is olyan süppedős. *Mormogja, majd hallhatóan felfelé tápászkodik, s ruházatát porolja. Quantall mindeközben talál egy hatalmas, mászkos göröngyöt, s Laor felé dobhatja, ki még nem távolodott el annyira az úttól, de bőszen dagaszt, akárcsak Krestvir, akin láthatja, hogy szája elé húzza köpenyét és tekintetébe visszaköltözik az értelem. Csak a manó méltatlankodik nyakában.*
- Nyah! *Szólal meg a dobás után a hang, közvetlenül Quantall mögül, s ha lenéz, egy apókát láthat meg, egyszerű, rongyos öltözékben, s kötéllel hóna alatt.*
- Hallod, tudtam, hogy ez lesz, mikor már elmerészkedtetek idáig. *Csóválja meg fejét, miközben a kötelet Quantallnak adja.*
- Szerintem a kicsivel, meg azzal a melákkal kezdd! Lassan derékig állnak az ingoványban. Tudsz lasszót dobni? *Kérdezi karba font kézzel.* Gondolom nem. *Meg sem várja a válasz.*
- Akkor szedd ki a fekete hajú lányt. Hé! Te észnél vagy már??! *Szól Krestvirhez, aztán mégis Quantall felé fordul.* Hmmm... mélységi! Talán az a kis manó tudna segíteni... *Gondolkodik hangosan felsóhajtva, mint, aki azt gondolja, hogy erre ők ketten, mármint a gondolkodásra, amúgy sem lennének képesek.*
- Csak siessetek, mindjárt itt az este.
//Alyo//
-Helyes! De ne szájalj, mert pofán váglak! *Fenyegeti meg, csak úgy tessék lássék, de komor képére hideg mosoly ül ki, s lassan elindul a pulttól Alyo elé, majd a poharat laza mozdulattal csúsztatja a lány felé, aki vagy elkapja azt, vagy nem.*
- Grrr... most, hogy mondod meg kéne fürdenem... ez a néhány utolsó szuka, igencsak nedves volt. *Rázza meg magát elkínzottan, s mélyen ülő szemeit Alyora emeli.*
- Honnan a picsából tudjam, mi vagyok én álomfejtő, enissa? *Unottan támasztja meg állát könyökölve, s maga is kiissza a saját poharát, anélkül, hogy koccintana, vagy bármi, majd belehajítja a mosódézsába.*
- Amilyen béna vagy, nem csodálnám, ha mindjárt elpatkolnál. *Tölt felsóhajtva még egyet, s Alyonak is kínálja, ki, ha odatartja, hát még egy löket poharában landol. Mindeközben lágy imbolygásnak indul alatta a kocsma padlója, majd aprónként süllyedni kezd. Syoud felállva rázza meg a fejét, s cinikusan jegyzi meg, miközben ismét poharat kezd törölni.*
- Máris bebasztál... hát ez nagyszerű.
A hozzászólás írója (Mesélő) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2020.03.05 18:40:14
56. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2020-03-04 13:28:29
Üzenet elküldve: 2020-03-04 13:28:29
Rang: Játékos
IC üzenetek: 58
OOC üzenetek: 4
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 58
OOC üzenetek: 4
Játékstílus: Megfontolt
*Látja az általa rajzolt térképen, hogy itt ismét változni fog a vidék, de az sosem gondolta volna, hogy egy ilyen helyre is elviszi az élet egyszer. ~Fúj! Mi lehet ez a szag? Nem, nem is akarom tudni! ~ Lép át nagyon óvatosan egy döglött állatra hasonlító, éppen lebomlás szélén álló növénykupac. Ha felemelné, minden bizonnyal élőlények százai tárulnának a szeme elé, de ő ilyen látványtól inkább megkímélnél magát. Csak szépen lábujjhegyen lép, minden mozdulatot elsőre megfontolva, míg csak nem megrezzen az egyik bokor, tőle nem messze. Erre már ugrik is, és szalad, az kéne még, hogy itt hagyja a fogát egy ilyen kis jelentéktelennek tűnő helyen, ahol egyik élő rokona sem keresné soha. Hallotta ám a rémtörténeteket, hogy az iszap lovastól elnyeli az óvatlanokat válogatás nélkül és onnan aztán arannyal már ki nem vásárolja senki magát, még a piszkosul gazdag se. ~Én úgy is kis falat lennék. Csak bőr van rajtam szinte. ~ De egy óvatlan lépés és máris a fenekét találja a sáros földön.*
-ÁH! *Rá is fog azonnal a szájára, az kéne még, hogy a kiáltására idecsődüljenek az éhes vadak. Gyorsan feláll, kicsit megpaskolja a fájó részt, majd kapkodja a lábait, hogy minél hamarabb kiérjen ebből a bűzös mocsárból, lehetőleg egy darabban. Közben a táskáját markolja, meg azt az egy darab biztos pontot, ami még tartja benne a lelket, meg a hitet, hogy ő bizony nem tévedt el, pont arra tart, amerre kell. Mert amíg pontosan tudja, hol is van éppen, addig semmi ok a pánikra. Mindig lesz valahol, ez megkérdőjelezhetetlen, de csak akkor elégedett, ha tudja is mi merre hány méter.*
-ÁH! *Rá is fog azonnal a szájára, az kéne még, hogy a kiáltására idecsődüljenek az éhes vadak. Gyorsan feláll, kicsit megpaskolja a fájó részt, majd kapkodja a lábait, hogy minél hamarabb kiérjen ebből a bűzös mocsárból, lehetőleg egy darabban. Közben a táskáját markolja, meg azt az egy darab biztos pontot, ami még tartja benne a lelket, meg a hitet, hogy ő bizony nem tévedt el, pont arra tart, amerre kell. Mert amíg pontosan tudja, hol is van éppen, addig semmi ok a pánikra. Mindig lesz valahol, ez megkérdőjelezhetetlen, de csak akkor elégedett, ha tudja is mi merre hány méter.*
55. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2020-03-02 13:55:41
Üzenet elküldve: 2020-03-02 13:55:41
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 805
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 805
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Utolsó lehelet//
//A vulkánok hava, 6887. Oren reggele//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*Kicsit meglepődik, mikor nem ott találja magát, ahol az imént volt. Lehetne ennél kínosabb helyeken is, bár a legutóbbi kocsmázós élménye nem volt épp Lanawin köldöke. És mindent összevetve a mostani sem ígérkezik kéjutazásnak, hiszen a pult túlsó oldalán Syoudot, az ő drágalátos édesapját pillantja meg.*
- Jajj papus, milyen kérdés ez?! Szenilisedsz, vagy mi van?! Persze, hogy iszom.
*Le is telepszik a pult mellé, íját a pultra teszi.*
- Gondoltam, hogy elvitt a fene. Valami kormos szukát pocsíkoltál éppen, mi?
*Fejét csóválja, mivel Syoudot ismerve ez nagyon is reális halálnem, ezúttal elhagyta a fene nagy szerencséje és az a kurva nem volt egyedül.*
- Tudod kurva nagy mákod van, hogy megdöglöttél, mert Rel megölt volna, ha összetöröd a szívét, meg ha rákensz valami kormos kórságot. Olyan jó nő az. Bár totál buggyant, mert annyira odavan érted. Na lökd a piát papus! Aztán mondd csak, én is halott vagyok? Vagy valami hülye álom ez?
*Alyo egészen csevegőre vette a figurát, indulás óta most először van jó kedve. Ha pedig Syoud jókedvre deríti, akkor az nem lehet más, csak egy lázálom.*
//A vulkánok hava, 6887. Oren reggele//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*Kicsit meglepődik, mikor nem ott találja magát, ahol az imént volt. Lehetne ennél kínosabb helyeken is, bár a legutóbbi kocsmázós élménye nem volt épp Lanawin köldöke. És mindent összevetve a mostani sem ígérkezik kéjutazásnak, hiszen a pult túlsó oldalán Syoudot, az ő drágalátos édesapját pillantja meg.*
- Jajj papus, milyen kérdés ez?! Szenilisedsz, vagy mi van?! Persze, hogy iszom.
*Le is telepszik a pult mellé, íját a pultra teszi.*
- Gondoltam, hogy elvitt a fene. Valami kormos szukát pocsíkoltál éppen, mi?
*Fejét csóválja, mivel Syoudot ismerve ez nagyon is reális halálnem, ezúttal elhagyta a fene nagy szerencséje és az a kurva nem volt egyedül.*
- Tudod kurva nagy mákod van, hogy megdöglöttél, mert Rel megölt volna, ha összetöröd a szívét, meg ha rákensz valami kormos kórságot. Olyan jó nő az. Bár totál buggyant, mert annyira odavan érted. Na lökd a piát papus! Aztán mondd csak, én is halott vagyok? Vagy valami hülye álom ez?
*Alyo egészen csevegőre vette a figurát, indulás óta most először van jó kedve. Ha pedig Syoud jókedvre deríti, akkor az nem lehet más, csak egy lázálom.*
54. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2020-03-02 13:36:03
Üzenet elküldve: 2020-03-02 13:36:03
Rang: Játékos
IC üzenetek: 828
OOC üzenetek: 16
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 828
OOC üzenetek: 16
Játékstílus: Megfontolt
//Utolsó lehelet//
//A vulkánok hava, 6887. Oren reggele//
*Quantall bár nagyrészt, de nem csak a szerencséjének köszönheti, hogy él és nem is csak a mágiának. Bár annak a kettőnek nagy része volt benne. Viszont az általában idegesítőnek is tűnő hosszas elemzései nem is egyszer hasznosnak bizonyulnak. Ahogy most is. Úgy tűnik jól mérte fel a helyzetet és második vagy harmadik elmélete bejött. Tényleg a levegőben van a probléma. Viszont, hogy már látja a problémákat rosszabb mint mikor, azt se tudta mi van. Mindenesetre legalább nekiállhat dolgozni a megoldáson. A többiek túl messze vannak és ahogy látja ő is merül. Első dolga visszajutni a biztos talajra. Már közben is jár az agya, hogy mit tegyen. Legegyszerűbben úgy menne a dolog ha volna nála kötél. De hegymászásra nem számított. Talán ha nagyobb fákból csinálna egy átmeneti utat... Bár az veszélyes lenne... Felmerül benne, hogy talán az egykori pihenő alatti alagutakból lett ez a természetes csapda. De ez meg nem segíti, hogy megoldást találjon. Mindenesetre ha sikerül biztos talajra jutnia akkor az idegenhez szól.*
-Igazad volt! Segíts őket is kimenteni. Kötél vagy valami átmeneti palánkhíd talán jól jöhet.
*Addig is ha talál valami nem túl nehezet, de azért kicsit fájó dolgot azzal megpróbálja megdobni a vezetőjüket. A célja nem az, hogy betörje a fejét, vagy elájuljon hanem, hogy megpróbálja fájdalommal magához téríteni. Kétségbe esett terv és csak próbálkozik. De mindent megpróbál és hátha sikerül.*
//A vulkánok hava, 6887. Oren reggele//
*Quantall bár nagyrészt, de nem csak a szerencséjének köszönheti, hogy él és nem is csak a mágiának. Bár annak a kettőnek nagy része volt benne. Viszont az általában idegesítőnek is tűnő hosszas elemzései nem is egyszer hasznosnak bizonyulnak. Ahogy most is. Úgy tűnik jól mérte fel a helyzetet és második vagy harmadik elmélete bejött. Tényleg a levegőben van a probléma. Viszont, hogy már látja a problémákat rosszabb mint mikor, azt se tudta mi van. Mindenesetre legalább nekiállhat dolgozni a megoldáson. A többiek túl messze vannak és ahogy látja ő is merül. Első dolga visszajutni a biztos talajra. Már közben is jár az agya, hogy mit tegyen. Legegyszerűbben úgy menne a dolog ha volna nála kötél. De hegymászásra nem számított. Talán ha nagyobb fákból csinálna egy átmeneti utat... Bár az veszélyes lenne... Felmerül benne, hogy talán az egykori pihenő alatti alagutakból lett ez a természetes csapda. De ez meg nem segíti, hogy megoldást találjon. Mindenesetre ha sikerül biztos talajra jutnia akkor az idegenhez szól.*
-Igazad volt! Segíts őket is kimenteni. Kötél vagy valami átmeneti palánkhíd talán jól jöhet.
*Addig is ha talál valami nem túl nehezet, de azért kicsit fájó dolgot azzal megpróbálja megdobni a vezetőjüket. A célja nem az, hogy betörje a fejét, vagy elájuljon hanem, hogy megpróbálja fájdalommal magához téríteni. Kétségbe esett terv és csak próbálkozik. De mindent megpróbál és hátha sikerül.*
53. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2020-02-24 19:20:58
Üzenet elküldve: 2020-02-24 19:20:58
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1066
OOC üzenetek: 34
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1066
OOC üzenetek: 34
Játékstílus: Vakmerő
//Utolsó lehelet//
//A vulkánok hava, 6887. Oren reggele//
*Lehetne arra is gondolni, hogy Alyo egyszerűen csak gyakorlatias és nem akarja felesleges dolgokra fecsérelni az idejük, viszont a nyílvessző fontos lehet. Laor azonban ismerni véli annyira, hogy joggal feltételezze: a félvértől bármi kedves gesztus annyira képzelhető el, mint mondjuk az, hogy Kagan Thargodar szobra megvakarja a szakállát. Persze azt is jó néven kell venni Alyotól, hogy a kígyót és nem őt találta el. Ennek megfelelően lehajol, hogy viszolyogva kirángassa a földből és a csúszómászóból a nyilat, aztán úgy marad, meggörnyedve. Körülnéz és nem hiszi el azt, amit lát. Ahol eddig az ingovány széles térsége nyújtózott és ahol társai álltak, most valami nyirkos földből álló falat lát. Felegyenesedik, felfelé pillant. Egy üregben lehet.*
- Ez nem lehet igaz. *nevet fel keserűen, aztán megcsóválja a fejét és szükségét érzi, hogy fennhangon emlékeztesse magát a történtekkel kapcsolatos véleményére* Ez nem a valóság, ez nem a valóság.
*Ezzel együtt fogalma sincs, hogy miként rángathatná ki magát a révületből. Mert azt is biztosra veszi, hogy Frandr és Riri példáját követve, most ő is báván tapossa a sarat vagy csak áll megkövülve. Megteheti azt is, hogy ebben a furcsa álomvilágban, vagy akármi is legyen ez, a valósághoz hasonlóan ne tegyen semmit. Hasznosabbnak érzi azonban, hogy ideiglenesen elfogadja ezt a helyzetet és próbáljon kiutat keresni. Képletesen és szó szerint is. Az üreg peremét vizslatja, a valószínűtlenül hatalmasnak látszó fűszálakat és mezei vadvirágokat és még hátra is sandít, vajon nőttek-e szárnyai ahogy egy szokatlanul apró termetű tündérré változott? Ilyet egyelőre nem tapasztal, úgyhogy kireppenni nem fog. Az üreg fala elég simának látszik a mászás megnehezítéséhez, talán az itt-ott kiálló gyökérszálakban megkapaszkodva megpróbálkozhat vele. Feltéve, hogy elbírják a súlyát. Talán úgy igen, ha egyik kézzel kapaszkodva, másik kezében tőrét tartva kis lyukakat váj a földbe amikben lábfejével megtámaszkodhat. Idáig jut az ötletelésben, amikor az üreg mélye felől neszezést hall. Valami közeledik. Megpróbálhat gyorsan kikecmeregni előle, de amilyen szerencséjük van amióta ebbe az átkos lapályba betették a lábuk, félúton visszazuhanna, kitörné a karját és könnyű prédává válna. Ha pedig ez nem a valóság, akkor az a nem valóságos valami sem árthat neki, ami felé tart. Talán. A könnyebb ellenállás irányába mozdul el. Hátát az üreg falának veti, hogy legalább onnan védve legyen, zaj forrásának irányába fordul, kardjával kezében.*
- Na, gyere csak! *mormogja maga elé* Aoneer, te vagy az?
*Mert az sem lepné meg, ha régi haragosa - akinek élete a lelkén szárad - tenné tiszteletét.*
//A vulkánok hava, 6887. Oren reggele//
*Lehetne arra is gondolni, hogy Alyo egyszerűen csak gyakorlatias és nem akarja felesleges dolgokra fecsérelni az idejük, viszont a nyílvessző fontos lehet. Laor azonban ismerni véli annyira, hogy joggal feltételezze: a félvértől bármi kedves gesztus annyira képzelhető el, mint mondjuk az, hogy Kagan Thargodar szobra megvakarja a szakállát. Persze azt is jó néven kell venni Alyotól, hogy a kígyót és nem őt találta el. Ennek megfelelően lehajol, hogy viszolyogva kirángassa a földből és a csúszómászóból a nyilat, aztán úgy marad, meggörnyedve. Körülnéz és nem hiszi el azt, amit lát. Ahol eddig az ingovány széles térsége nyújtózott és ahol társai álltak, most valami nyirkos földből álló falat lát. Felegyenesedik, felfelé pillant. Egy üregben lehet.*
- Ez nem lehet igaz. *nevet fel keserűen, aztán megcsóválja a fejét és szükségét érzi, hogy fennhangon emlékeztesse magát a történtekkel kapcsolatos véleményére* Ez nem a valóság, ez nem a valóság.
*Ezzel együtt fogalma sincs, hogy miként rángathatná ki magát a révületből. Mert azt is biztosra veszi, hogy Frandr és Riri példáját követve, most ő is báván tapossa a sarat vagy csak áll megkövülve. Megteheti azt is, hogy ebben a furcsa álomvilágban, vagy akármi is legyen ez, a valósághoz hasonlóan ne tegyen semmit. Hasznosabbnak érzi azonban, hogy ideiglenesen elfogadja ezt a helyzetet és próbáljon kiutat keresni. Képletesen és szó szerint is. Az üreg peremét vizslatja, a valószínűtlenül hatalmasnak látszó fűszálakat és mezei vadvirágokat és még hátra is sandít, vajon nőttek-e szárnyai ahogy egy szokatlanul apró termetű tündérré változott? Ilyet egyelőre nem tapasztal, úgyhogy kireppenni nem fog. Az üreg fala elég simának látszik a mászás megnehezítéséhez, talán az itt-ott kiálló gyökérszálakban megkapaszkodva megpróbálkozhat vele. Feltéve, hogy elbírják a súlyát. Talán úgy igen, ha egyik kézzel kapaszkodva, másik kezében tőrét tartva kis lyukakat váj a földbe amikben lábfejével megtámaszkodhat. Idáig jut az ötletelésben, amikor az üreg mélye felől neszezést hall. Valami közeledik. Megpróbálhat gyorsan kikecmeregni előle, de amilyen szerencséjük van amióta ebbe az átkos lapályba betették a lábuk, félúton visszazuhanna, kitörné a karját és könnyű prédává válna. Ha pedig ez nem a valóság, akkor az a nem valóságos valami sem árthat neki, ami felé tart. Talán. A könnyebb ellenállás irányába mozdul el. Hátát az üreg falának veti, hogy legalább onnan védve legyen, zaj forrásának irányába fordul, kardjával kezében.*
- Na, gyere csak! *mormogja maga elé* Aoneer, te vagy az?
*Mert az sem lepné meg, ha régi haragosa - akinek élete a lelkén szárad - tenné tiszteletét.*
52. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2020-02-22 21:45:06
Üzenet elküldve: 2020-02-22 21:45:06
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 422
OOC üzenetek: 49
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 422
OOC üzenetek: 49
Játékstílus: Vakmerő
//Utolsó lehelet//
//A vulkánok hava, 6887. Oren reggele//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*Frandr ahogy minden eltűnik, kap egy kis időt gondolkozni, na meg valamit, amin gondolkozhat. Ám mikor a kislány feltűnik, átrendeződik a fontossági sorrend.
Bár a harcos nincs híján józan észnek, egyszerre több dologra sosem tudott koncentrálni. Ha gyorsan kell gondolkodnia, ha ellenséggel áll szemben, vagy épp biztonságba kell juttatnia valakit, akkor nem engedheti meg magának, hogy azon gondolkozzon, hogy is került ide.
Ahogy a kislány elkezd feleselni, Frandr nem veszi észre rögtön a problémát azzal, hogy az tudja a nevét. A lányra nézve valami furcsa annak gunyoros arckifejezésében, emlékezteti valamire, csak kire...
A válasz nem várat magára.*
~Krestvir?~
*Hirtelen összeáll a dolog. Bár személyiségében a kislány egyáltalán nem emlékeztet a varázslónőre, külsőre könnyen el lehetne hinni, hogy ő Krestvir gyerekként, kivéve hogy...*
~Az teljesen lehetetlen.~
*Ahogy az elkezd a templom felé rohanni, Frandr elindul utána, bár még mindig ólomnehéznek érződnek a lábai. Két lépés után viszont lefagy, haja arcával együtt egy töredékpillanat alatt kifehéredik, légzése megakad.
Húsz éves seb tépődik fel, a bűntudat, hogy nem volt ott, mikor szükségük volt rá, a gyász, hogy még el se búcsúzhatott, az üresség, amit a családja halála okozott...
Mikor elvesztette őket, hónapokba telt újra használható állapotba kerülnie, évek teltek el, mielőtt sikerült elzárnia magában a fájdalmat, és egy évtized kellett ahhoz, hogy ne az alkoholba meneküljön minden este.
A gát, ami mögé ezt mind bezárta, porrá omlik, mintha soha ott se lett volna, ahogy elkezd a családja felé botorkálni. Homályosan lát, folynak le az arcán a könnyek, benedvesítik most már szürke szakállát.
A teljes összeomlás szélén áll, vagy talán már össze is omlott. Mindenesetre egyértelműen nincs abban az érzelmi állapotban, hogy párhuzamot húzzon minden más lehetetlen dolog között, ami azóta történt, hogy elindultak a romokban, és a között, hogy a húsz éve halott családja szembejött.
Pár lépésre van tőlük, mikor kicsúszik kezéből fokosa és pajzsa. Száraz a szája, nem is tudja, mit mondjon.
A szégyenérzet, az önhibáztatás, hogy túl lassú volt, és nem tudta megmenteni őket úgy nyomja a mellkasát, hogy úgy érzi, bármelyik pillanatban összeroppanhatna. Így csak odalép hozzájuk, és esetlenül megöleli családját.*
//A vulkánok hava, 6887. Oren reggele//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*Frandr ahogy minden eltűnik, kap egy kis időt gondolkozni, na meg valamit, amin gondolkozhat. Ám mikor a kislány feltűnik, átrendeződik a fontossági sorrend.
Bár a harcos nincs híján józan észnek, egyszerre több dologra sosem tudott koncentrálni. Ha gyorsan kell gondolkodnia, ha ellenséggel áll szemben, vagy épp biztonságba kell juttatnia valakit, akkor nem engedheti meg magának, hogy azon gondolkozzon, hogy is került ide.
Ahogy a kislány elkezd feleselni, Frandr nem veszi észre rögtön a problémát azzal, hogy az tudja a nevét. A lányra nézve valami furcsa annak gunyoros arckifejezésében, emlékezteti valamire, csak kire...
A válasz nem várat magára.*
~Krestvir?~
*Hirtelen összeáll a dolog. Bár személyiségében a kislány egyáltalán nem emlékeztet a varázslónőre, külsőre könnyen el lehetne hinni, hogy ő Krestvir gyerekként, kivéve hogy...*
~Az teljesen lehetetlen.~
*Ahogy az elkezd a templom felé rohanni, Frandr elindul utána, bár még mindig ólomnehéznek érződnek a lábai. Két lépés után viszont lefagy, haja arcával együtt egy töredékpillanat alatt kifehéredik, légzése megakad.
Húsz éves seb tépődik fel, a bűntudat, hogy nem volt ott, mikor szükségük volt rá, a gyász, hogy még el se búcsúzhatott, az üresség, amit a családja halála okozott...
Mikor elvesztette őket, hónapokba telt újra használható állapotba kerülnie, évek teltek el, mielőtt sikerült elzárnia magában a fájdalmat, és egy évtized kellett ahhoz, hogy ne az alkoholba meneküljön minden este.
A gát, ami mögé ezt mind bezárta, porrá omlik, mintha soha ott se lett volna, ahogy elkezd a családja felé botorkálni. Homályosan lát, folynak le az arcán a könnyek, benedvesítik most már szürke szakállát.
A teljes összeomlás szélén áll, vagy talán már össze is omlott. Mindenesetre egyértelműen nincs abban az érzelmi állapotban, hogy párhuzamot húzzon minden más lehetetlen dolog között, ami azóta történt, hogy elindultak a romokban, és a között, hogy a húsz éve halott családja szembejött.
Pár lépésre van tőlük, mikor kicsúszik kezéből fokosa és pajzsa. Száraz a szája, nem is tudja, mit mondjon.
A szégyenérzet, az önhibáztatás, hogy túl lassú volt, és nem tudta megmenteni őket úgy nyomja a mellkasát, hogy úgy érzi, bármelyik pillanatban összeroppanhatna. Így csak odalép hozzájuk, és esetlenül megöleli családját.*
51. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2020-02-22 21:36:05
Üzenet elküldve: 2020-02-22 21:36:05
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1069
OOC üzenetek: 49
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1069
OOC üzenetek: 49
Játékstílus: Vakmerő
//Utolsó lehelet//
//A vulkánok hava, 6887. Oren reggele//
*Nem kap választ a manótól és ez aggasztja, ám most nincs ideje ennél jobban foglalkozni vele, mert mint mondta, a fal már nem bírja sokáig...
Elindulnak hát, hogy a csapat leszakadt tagjait összeszedjék, de mint az várható volt, minden még az eddigieknél is inkább zavarossá válik.
Quantall mintha beszélne valakihez, aki itt sincs, de közben hozzájuk is szól, ami megnyugtató, mert értelmesen beszél, s ez jelzi, hogy őt még nem veszítették el. Ráadásul bármit is képzel, hallhatóan nem dől be neki, nem kezdi követni...
Fülében cseng még Alyo ötlete a kötélről és a sötételfé, hogy takarják el az arcukat, ám saját intelme talán már el sem jut a többiekhez... ugyanis eltűnnek, mindannyian.
Hallja a tulajdon hangját elveszni a pusztában, majd pedig semmi mást, csak saját ideges légzését, de azt is inkább belülről.
~ Ez nem a valóság. ~ Erősíti meg magát és igyekszik lehiggadni. Épp nemrég jegyezte meg, hogy nem hihetnek a szemüknek. Botorság volna, ha épp ő dőlne be! Végül is, nem érte felkészületlenül, hogy ez fog következni.
Miközben gondolkozik a hogyan továbbon, azért körülnéz. Az ágyékkötős figurára is vet egy pillantást, de azzal a tudattal, hogy valószínűleg ő sem lehet igazi. Ezért igyekszik is figyelmen kívül hagyni őt és a templom után abba az irányba néz el, ahol a tornyoknak kell lenniük. Vajon azokat most is látja?
Miután ezt felmérte, az arca elé húzza a köpenye mellkasi részét. Ha Quantallnak igaza volt, lehet már elkésett ezzel, de rontani legalábbis nem ronthat a helyzetén.
Baljával fogja az anyagot, míg jobbjával előre nyúl és tapogat, abba az irányba, ahol Laor és Alyo eltűnt előle. Ha csak képzeleg, talán a tapintás útján érzékelheti őket, amennyiben még mindig a közelében vannak.
Nem érzi túl jól magát, izzad, olykor forrón, máskor hideg verítékkel, a lábai pedig nehezek, de ezt betudja annak, hogy a félelemre így válaszol a teste. Ha nem volna elég, hogy a - talán csak képzeletbeli - ágyékkötős fickót és a némává vált Kilencediket leszámítva egyedül maradt egy pusztában, miközben ki tudja, mi történik a többiekkel, vagy épp vele a valóságban, mindezt tetézi, hogy látszólag sötétedik, méghozzá elég gyors ütemben.
Elhatározásához mérten igyekszik ezt kívül szorítani a tudatán, ahogy már megannyiszor gyakorolta, de azért mélyen belül szorong. Viszont nem engedheti meg magának most, hogy szétessen.
Ha a tapogatózása nem jár sikerrel, akkor feladja, hogy ily módon teremtsen kapcsolatot a többiekkel. Helyette a visszavonulás mellett dönt, vagyis ha módjában áll, visszafelé kezd lépegetni emlékezetből: vissza, az ösvény felé. Ha nem is látja, bízik benne, hogy a "valóságban" is mozog a teste, ahogy Frandr és Carsaadi lábai is mozogtak.
Ha az ösvényen még rendben voltak, talán ha oda visszatér, ismét kitisztul a tudata, akkor pedig többet tud tenni a többiekért.*
//A vulkánok hava, 6887. Oren reggele//
*Nem kap választ a manótól és ez aggasztja, ám most nincs ideje ennél jobban foglalkozni vele, mert mint mondta, a fal már nem bírja sokáig...
Elindulnak hát, hogy a csapat leszakadt tagjait összeszedjék, de mint az várható volt, minden még az eddigieknél is inkább zavarossá válik.
Quantall mintha beszélne valakihez, aki itt sincs, de közben hozzájuk is szól, ami megnyugtató, mert értelmesen beszél, s ez jelzi, hogy őt még nem veszítették el. Ráadásul bármit is képzel, hallhatóan nem dől be neki, nem kezdi követni...
Fülében cseng még Alyo ötlete a kötélről és a sötételfé, hogy takarják el az arcukat, ám saját intelme talán már el sem jut a többiekhez... ugyanis eltűnnek, mindannyian.
Hallja a tulajdon hangját elveszni a pusztában, majd pedig semmi mást, csak saját ideges légzését, de azt is inkább belülről.
~ Ez nem a valóság. ~ Erősíti meg magát és igyekszik lehiggadni. Épp nemrég jegyezte meg, hogy nem hihetnek a szemüknek. Botorság volna, ha épp ő dőlne be! Végül is, nem érte felkészületlenül, hogy ez fog következni.
Miközben gondolkozik a hogyan továbbon, azért körülnéz. Az ágyékkötős figurára is vet egy pillantást, de azzal a tudattal, hogy valószínűleg ő sem lehet igazi. Ezért igyekszik is figyelmen kívül hagyni őt és a templom után abba az irányba néz el, ahol a tornyoknak kell lenniük. Vajon azokat most is látja?
Miután ezt felmérte, az arca elé húzza a köpenye mellkasi részét. Ha Quantallnak igaza volt, lehet már elkésett ezzel, de rontani legalábbis nem ronthat a helyzetén.
Baljával fogja az anyagot, míg jobbjával előre nyúl és tapogat, abba az irányba, ahol Laor és Alyo eltűnt előle. Ha csak képzeleg, talán a tapintás útján érzékelheti őket, amennyiben még mindig a közelében vannak.
Nem érzi túl jól magát, izzad, olykor forrón, máskor hideg verítékkel, a lábai pedig nehezek, de ezt betudja annak, hogy a félelemre így válaszol a teste. Ha nem volna elég, hogy a - talán csak képzeletbeli - ágyékkötős fickót és a némává vált Kilencediket leszámítva egyedül maradt egy pusztában, miközben ki tudja, mi történik a többiekkel, vagy épp vele a valóságban, mindezt tetézi, hogy látszólag sötétedik, méghozzá elég gyors ütemben.
Elhatározásához mérten igyekszik ezt kívül szorítani a tudatán, ahogy már megannyiszor gyakorolta, de azért mélyen belül szorong. Viszont nem engedheti meg magának most, hogy szétessen.
Ha a tapogatózása nem jár sikerrel, akkor feladja, hogy ily módon teremtsen kapcsolatot a többiekkel. Helyette a visszavonulás mellett dönt, vagyis ha módjában áll, visszafelé kezd lépegetni emlékezetből: vissza, az ösvény felé. Ha nem is látja, bízik benne, hogy a "valóságban" is mozog a teste, ahogy Frandr és Carsaadi lábai is mozogtak.
Ha az ösvényen még rendben voltak, talán ha oda visszatér, ismét kitisztul a tudata, akkor pedig többet tud tenni a többiekért.*
50. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2020-02-22 21:28:06
Üzenet elküldve: 2020-02-22 21:28:06
Rang: Játékos
IC üzenetek: 257
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 257
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Utolsó lehelet//
//A vulkánok hava, 6887. Oren reggele//
* Megsimogatja a kisfiú arcát, homlokára búcsúcsókot nyom. *
- Semmi baj, mindenki fél valamitől. Félelem nélkül senki se lehet bátor, mert nem lesz mit legyőzni - * suttogja szelíd hangon. Azután átengedi a kislánynak a fiút. Kiegyenesedik, tekintetét nem engedi el a gyermekekről, nézi, ahogy elfutnak a templom irányába. Ő is integet, mindaddig, míg meg nem hallja, mi a gyerekeke neve. Nagyot pillog. *
~ Akkor ez most nem a valóság? ~ * kérdezi magától körbetekintve. Nem érti, azonban azt nem tudja elképzelni, hogy Alyo és Laor ha kicsik voltak is jóba voltak. Ha együtt nőttek volna fel védelmezőbbek lettek volna egymás iránt. *
~ Meg kell találnom Frandrt. Talán nagyobb bajban vagyunk mint elsőre látszik ~ * mélázik zavartan. Nem is sétál vissza, hanem fut, hogy minél előbb visszaérjen. *
- FRANDR! FRANDR! - * kiabálja a nevet. Nem találja az utat vissza, mintha minden elmúlt volna. Nem adja fel, rohanva szalad tovább egyik helyről a másikra, torkát nem kímélve hívva a férfit.
Aztán megáll. Az egész falut úgy érzi körbe és keresztbe is végigfutotta. Ránéz a templomra. Talán nincs más választása, úgyhogy legközelebb már csak a templom előtt áll meg. *
//A vulkánok hava, 6887. Oren reggele//
* Megsimogatja a kisfiú arcát, homlokára búcsúcsókot nyom. *
- Semmi baj, mindenki fél valamitől. Félelem nélkül senki se lehet bátor, mert nem lesz mit legyőzni - * suttogja szelíd hangon. Azután átengedi a kislánynak a fiút. Kiegyenesedik, tekintetét nem engedi el a gyermekekről, nézi, ahogy elfutnak a templom irányába. Ő is integet, mindaddig, míg meg nem hallja, mi a gyerekeke neve. Nagyot pillog. *
~ Akkor ez most nem a valóság? ~ * kérdezi magától körbetekintve. Nem érti, azonban azt nem tudja elképzelni, hogy Alyo és Laor ha kicsik voltak is jóba voltak. Ha együtt nőttek volna fel védelmezőbbek lettek volna egymás iránt. *
~ Meg kell találnom Frandrt. Talán nagyobb bajban vagyunk mint elsőre látszik ~ * mélázik zavartan. Nem is sétál vissza, hanem fut, hogy minél előbb visszaérjen. *
- FRANDR! FRANDR! - * kiabálja a nevet. Nem találja az utat vissza, mintha minden elmúlt volna. Nem adja fel, rohanva szalad tovább egyik helyről a másikra, torkát nem kímélve hívva a férfit.
Aztán megáll. Az egész falut úgy érzi körbe és keresztbe is végigfutotta. Ránéz a templomra. Talán nincs más választása, úgyhogy legközelebb már csak a templom előtt áll meg. *
49. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2020-02-18 19:23:42
Üzenet elküldve: 2020-02-18 19:23:42
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 932
OOC üzenetek: 97
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 932
OOC üzenetek: 97
Játékstílus: Szelíd
//Utolsó lehelet//
//A vulkánok hava, 6887. Oren reggele//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
//Carsaadi//
*A kisfiú durcásan tekint fel, hisz kérdésére semmiféle választ nem kap, még toppant is, mintha igazából más probléma nem is lenne, csupán egy kisgyermek makacssága, mely mindennél erősebb. Időközben a barna hajú kislány is feláll, s bájosan integet a közeledő kettősnek.*- Jól van Riri, odamegyünk. *Biccent a kisfiú nagy bátran, s határozottan, még mellét is kidülleszti.*
- Én ám egy hős vagyok! Tudod? Csak a kígyóktól félek egy picit. *Néz szomorúan a földre szégyenkezve, de amint a leány kezét megfoghatja, máris jobb kedvre kerekedik. Bájosan integetnek Ririnek mind a ketten, majd sikkantgatva erednek futásnak a kihalt faluban, amerre mondták nekik, a templom felé. Riri, még éppen elcsípheti kacagással kevert kiáltozásaikat, melyeket elvisz hozzá a szél, s belemosolyog a csendbe:*
- Gyere Alyo! Aki utoljára ér oda, az viszi ki az ágytálat esteeee! *Csúfolódik lelkesen.*
- Laor! Ne csúfolj!!! Megmondalak!! *Persze nevet, s sikongatva szalad a kisfiú után. Carsaadi, ahogyan visszafelé siet, különösebb változást nem észlel. Kihalt házak, elhagyott épületek, gondozatlan, gyomos kertek mindenfelé. Az iménti hangos kiabálásnak, s a csúszómászók támadásának nyoma sincs, mintha azóta vagy száz év eltelt volna. Frandrt sem találja, olyan, mintha az egész világon csak ő maradt volna és a két gyerek.*
//Frandr//
*Elképedve tekint körbe. Mi előbb csatatér volt, most a légüres semmi, csak a házak, a gondozott kertek, a színes muskátlik az ablakban, s a vértjét folyton ráncigáló kisgyermek.*
- Naaaaa! *Toppant morcosan, s durcásan vágja karba két kis kezét, miközben hollófekete haja meglebben hirtelen.* Ne beszélj velem így, Frandr! *Még a pici szemöldökeit is összehúzza, csak aztán jelenik meg, miközben gunyorosan feltekint, szája sarkában egy apró, cinikus, gyermeki mosoly.*
- Hisz velük vagyok! Veled! *Tárja szét a kezét, majd maga is körbenéz, s gyermeki módon, egyszerűen megrántja a vállát.* Biztosan képzelődsz, nyugi, majd elmúlik. A hős királykisasszony... *mutat magára* Krestvir hercegnő, majd vigyáz rád! *Kacag fel, aztán eliramodik egy, a távolban meredező épület felé, ami talán a templom lehet, mi felé az imént annyian rohantak.*
- Csak maradj mindig mellettem! *Kiáltja vissza, haja lobog a szélben, miközben rohan és felhőtlenül kacag. Megindulhatna a lány után, összezavarodva, s meglepődve, sajnos azonban ez nem ilyen egyszerű. Két alak lép ki a vele, egyik szemközti ház ablakán. Egy nő, ki karjában amolyan négy éves forma gyermeket tart, szemei könnyeznek, szabad kezét remegő szája elé tartja, s csak néhány másodperc múlva tör ki belőle a sírással vegyített boldog kacagás, ahogyan a kisfiúhoz szorítja arcát. Hangja is ismerős, s az összehúzott szemmel figyelő gyermekhez szól.*
- Nézd... ott van apa... hát visszatért.
//Krestvir//
*Hiába böködi, hiába szólongatja, Kilencedik semmire sem reagál, bár érezni, hogy ott bújik a csuklya alatt, száját sem nyitja ki, mintha elaludt volna. Ugyan meghökken a kígyón, s a nem messze mellette becsapódó nyílvesszőn, más meglepetés is érheti. Ahogy közeledik a békésen és kitartóan menetelő páros mellé, furcsa dologban lehet része.*- Az ösvényre próbáljunk visszatérni velük! *Kiáltása bántóan hasít a messzeségbe, a köd hirtelen eloszlik, s kopár, kietlen táj tűnik fel, közepén egy templommal, melynek tornya mellette hever, kettétörve, meghasadt haranggal. Olyan, mintha egy pusztán lenne, teljesen egyedül, a többiek sincsenek mellette, a kiáltása csupán a pusztaságnak szólt. A templom előtt alak ül, mindössze egy ágyékkötő van rajta, törökülésben, pergament olvas. Lustán tekint fel, Krestvirtől körülbelül ötven lépésre lehet, majd láthatóan sóhajtva hajtja le fejét, s olvas tovább. Csak keze emelkedik fel, s int, jöjjön közelebb. Ha Krestvir teljesíti is óhaját, csak nagyon nehezen tudja megtenni, lábai elnehezednek, mintha ólomból lennének, nehezére esik a járás, hihetetlen mód fáradtnak érzi magát, egyszer melege van, egyszer pedig a hideg rázza, ráadásul hihetetlen mód kezd sötétedni. A szemben ülő alak keze egyre türelmetlenebbül integet, hogy közeledjen. Krestvir minél tovább vár, s gondolkodik, annál sűrűbb sötétség veszi körül, lassan szinte már alig látni és elképesztően idegen és néma csend van.*
//Laor//
*Egyik pillanatban még parancsokat oszt, a másikban pedig... nos, élménye talán nem különbözik a többiekétől. Alyo nyílvesszejét már nem tudja visszaadni. Nem jut el már Frandrig, sőt, igazából sehová nem jut el, vagy, ha igen, hát az nem itt van. Laor egy mély üregben áll, s, ha felnéz olyan, mintha egészen apróra zsugorodott volna. Innen alulról, mintha az üreg pereménél húsos, vaskos fűszálak lengedeznének, az egyik fűcsomóból, majd emberderéknyi pitypangszár nyúlik a magasba, tetejét, háztetőnyi fehér, pihés pitypangmagokkal. Az üregből felfelé nem vezet út, nem éri el a peremét, bár talán az oldalából kiálló gyökérdarabokon meg tudna kapaszkodni, legalábbis innen úgy tűnik. Ha ez nem lenne elég, az üreg belseje felől súrlódást hall. Olykor összefüggéstelen, olykor pedig meglepően ritmusos, mintha hatalmas test szuszmákolná előre magát, hogy végre kijusson a szabadba és véletlenül éppen Laor felé tart. Ha jobban kinéz az üreg tetején, egy csúcsos, szépen megmunkált ablakos tornyot láthat, fényes, fémzsindelyekkel borított tetővel, mintha egy templom lenne.*
//Alyo//
- Csak hozd a nyilat! *Hallja a saját hangját, amit egy üres kocsmának mond. Mielőtt azonban alaposan meglepődhetne, a pult mögött ismerős arcra lelhet, kinek zord tekintetét nem tudná összetéveszteni senkivel.*
- Iszol egyet, ribi? *Kérdezi majd Syoud kényelmesen kezd törölgetni egy elmosott poharat.*- Mi járatban? Már megint kalandozol? Látod én is, hogy jártam. *Tárja szét kezét röhögve.* Megdeglettem. *Sercint egyet oldalra a mosódézsába, aztán egy laza mozdulattal foszt meg dugójától egy üveget a fogával és két poharat tölt tele.*- Otthon is maradhattam volna... de hát *tárja szét kezét* nem bírtam a véremmel. De dobd már le magad, ne tátsd ott a szád! *Horkan fel, majd hozzáfűzi.* Hülye picsa.
//Quantall//
*A mélységi egyre dühösebbnek érezheti magát, hisz megannyi próbálkozásuk után ne változik semmi. A hangok és a nevetések is egyre hangosabbak, miként a köd is egyre sűrűbb és sűrűbb. Nem kap segítséget egyelőre attól a furcsa hangtól sem, mi még mindig csak bucka mögül felesel. Tanácstalansága, sikertelen varázslata folytán csak nőttön nő, azonban elméjét még jobban megtornáztatja. Valahogy a mélységi az, ki számot vet, s minden lehetőséget legalábbis elmében kipróbál, majd egy végső mellett dönt. Könnyedén előtúr egy rongyot és semmi sem akadályozza meg abban, hogy végül arca elé kösse. Kiáltás hangzik fel ismét, a már beazonosított bucka mögül:*
- Na véééégre egy hasznos ötlet! Álmomban sem gondoltam volna, hogy egy sötételfnek fog eszébe jutni. *Hangzik a pökhendi felkiáltás, aztán ismét elhallgat. Quantall számára a hangok és a kacagás, sikolyok hirtelen megszűnnek, mintha soha nem is lettek volna. Ahogy körbenéz romokkal tarkított ingoványt lát, picit talán nedvesebb, mint az imént az látszódott, sőt, a köd is mintha csak köd lenne, egyedül azok a tornyok állandóak a távolban, no meg a döglött kígyó a földön és... a falnak menetelő Frandr, Carsaadi, a meginduló Laor, Krestvir és Alyo. Nem ez a baj. Az ingovány is dolgozik, s a cuppogó léptek egyre mélyebbről és mélyebbről kényszerülnek feltörni. A csapat szinte minden tagja süllyed, még Quantall is tapasztalhatja, bár ő olyan mélyre nem megy a többiek után, vagy legalábbis kendőt kötni bizonyára megáll. Ha nem lép vissza z ösvényre, mely láthatóan szilárdabbnak tűnik, hamarosan úgy jár, mint Frandr és Carsaadi, akik szinte térdig járnak már a mocsárban, ha eltűnne is a mágikus fal, akkor sem tudnának már előrébb jutni. Mindezek mellett a nap sem ott áll, ahol az imént még átsejlett a ködön át, sőt, ami azt illeti jócskán megindult lefelé, s hamarosan beesteledik.*
A hozzászólás írója (Mesélő) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2020.02.18 19:27:10
//A vulkánok hava, 6887. Oren reggele//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
//Carsaadi//
*A kisfiú durcásan tekint fel, hisz kérdésére semmiféle választ nem kap, még toppant is, mintha igazából más probléma nem is lenne, csupán egy kisgyermek makacssága, mely mindennél erősebb. Időközben a barna hajú kislány is feláll, s bájosan integet a közeledő kettősnek.*- Jól van Riri, odamegyünk. *Biccent a kisfiú nagy bátran, s határozottan, még mellét is kidülleszti.*
- Én ám egy hős vagyok! Tudod? Csak a kígyóktól félek egy picit. *Néz szomorúan a földre szégyenkezve, de amint a leány kezét megfoghatja, máris jobb kedvre kerekedik. Bájosan integetnek Ririnek mind a ketten, majd sikkantgatva erednek futásnak a kihalt faluban, amerre mondták nekik, a templom felé. Riri, még éppen elcsípheti kacagással kevert kiáltozásaikat, melyeket elvisz hozzá a szél, s belemosolyog a csendbe:*
- Gyere Alyo! Aki utoljára ér oda, az viszi ki az ágytálat esteeee! *Csúfolódik lelkesen.*
- Laor! Ne csúfolj!!! Megmondalak!! *Persze nevet, s sikongatva szalad a kisfiú után. Carsaadi, ahogyan visszafelé siet, különösebb változást nem észlel. Kihalt házak, elhagyott épületek, gondozatlan, gyomos kertek mindenfelé. Az iménti hangos kiabálásnak, s a csúszómászók támadásának nyoma sincs, mintha azóta vagy száz év eltelt volna. Frandrt sem találja, olyan, mintha az egész világon csak ő maradt volna és a két gyerek.*
//Frandr//
*Elképedve tekint körbe. Mi előbb csatatér volt, most a légüres semmi, csak a házak, a gondozott kertek, a színes muskátlik az ablakban, s a vértjét folyton ráncigáló kisgyermek.*
- Naaaaa! *Toppant morcosan, s durcásan vágja karba két kis kezét, miközben hollófekete haja meglebben hirtelen.* Ne beszélj velem így, Frandr! *Még a pici szemöldökeit is összehúzza, csak aztán jelenik meg, miközben gunyorosan feltekint, szája sarkában egy apró, cinikus, gyermeki mosoly.*
- Hisz velük vagyok! Veled! *Tárja szét a kezét, majd maga is körbenéz, s gyermeki módon, egyszerűen megrántja a vállát.* Biztosan képzelődsz, nyugi, majd elmúlik. A hős királykisasszony... *mutat magára* Krestvir hercegnő, majd vigyáz rád! *Kacag fel, aztán eliramodik egy, a távolban meredező épület felé, ami talán a templom lehet, mi felé az imént annyian rohantak.*
- Csak maradj mindig mellettem! *Kiáltja vissza, haja lobog a szélben, miközben rohan és felhőtlenül kacag. Megindulhatna a lány után, összezavarodva, s meglepődve, sajnos azonban ez nem ilyen egyszerű. Két alak lép ki a vele, egyik szemközti ház ablakán. Egy nő, ki karjában amolyan négy éves forma gyermeket tart, szemei könnyeznek, szabad kezét remegő szája elé tartja, s csak néhány másodperc múlva tör ki belőle a sírással vegyített boldog kacagás, ahogyan a kisfiúhoz szorítja arcát. Hangja is ismerős, s az összehúzott szemmel figyelő gyermekhez szól.*
- Nézd... ott van apa... hát visszatért.
//Krestvir//
*Hiába böködi, hiába szólongatja, Kilencedik semmire sem reagál, bár érezni, hogy ott bújik a csuklya alatt, száját sem nyitja ki, mintha elaludt volna. Ugyan meghökken a kígyón, s a nem messze mellette becsapódó nyílvesszőn, más meglepetés is érheti. Ahogy közeledik a békésen és kitartóan menetelő páros mellé, furcsa dologban lehet része.*- Az ösvényre próbáljunk visszatérni velük! *Kiáltása bántóan hasít a messzeségbe, a köd hirtelen eloszlik, s kopár, kietlen táj tűnik fel, közepén egy templommal, melynek tornya mellette hever, kettétörve, meghasadt haranggal. Olyan, mintha egy pusztán lenne, teljesen egyedül, a többiek sincsenek mellette, a kiáltása csupán a pusztaságnak szólt. A templom előtt alak ül, mindössze egy ágyékkötő van rajta, törökülésben, pergament olvas. Lustán tekint fel, Krestvirtől körülbelül ötven lépésre lehet, majd láthatóan sóhajtva hajtja le fejét, s olvas tovább. Csak keze emelkedik fel, s int, jöjjön közelebb. Ha Krestvir teljesíti is óhaját, csak nagyon nehezen tudja megtenni, lábai elnehezednek, mintha ólomból lennének, nehezére esik a járás, hihetetlen mód fáradtnak érzi magát, egyszer melege van, egyszer pedig a hideg rázza, ráadásul hihetetlen mód kezd sötétedni. A szemben ülő alak keze egyre türelmetlenebbül integet, hogy közeledjen. Krestvir minél tovább vár, s gondolkodik, annál sűrűbb sötétség veszi körül, lassan szinte már alig látni és elképesztően idegen és néma csend van.*
//Laor//
*Egyik pillanatban még parancsokat oszt, a másikban pedig... nos, élménye talán nem különbözik a többiekétől. Alyo nyílvesszejét már nem tudja visszaadni. Nem jut el már Frandrig, sőt, igazából sehová nem jut el, vagy, ha igen, hát az nem itt van. Laor egy mély üregben áll, s, ha felnéz olyan, mintha egészen apróra zsugorodott volna. Innen alulról, mintha az üreg pereménél húsos, vaskos fűszálak lengedeznének, az egyik fűcsomóból, majd emberderéknyi pitypangszár nyúlik a magasba, tetejét, háztetőnyi fehér, pihés pitypangmagokkal. Az üregből felfelé nem vezet út, nem éri el a peremét, bár talán az oldalából kiálló gyökérdarabokon meg tudna kapaszkodni, legalábbis innen úgy tűnik. Ha ez nem lenne elég, az üreg belseje felől súrlódást hall. Olykor összefüggéstelen, olykor pedig meglepően ritmusos, mintha hatalmas test szuszmákolná előre magát, hogy végre kijusson a szabadba és véletlenül éppen Laor felé tart. Ha jobban kinéz az üreg tetején, egy csúcsos, szépen megmunkált ablakos tornyot láthat, fényes, fémzsindelyekkel borított tetővel, mintha egy templom lenne.*
//Alyo//
- Csak hozd a nyilat! *Hallja a saját hangját, amit egy üres kocsmának mond. Mielőtt azonban alaposan meglepődhetne, a pult mögött ismerős arcra lelhet, kinek zord tekintetét nem tudná összetéveszteni senkivel.*
- Iszol egyet, ribi? *Kérdezi majd Syoud kényelmesen kezd törölgetni egy elmosott poharat.*- Mi járatban? Már megint kalandozol? Látod én is, hogy jártam. *Tárja szét kezét röhögve.* Megdeglettem. *Sercint egyet oldalra a mosódézsába, aztán egy laza mozdulattal foszt meg dugójától egy üveget a fogával és két poharat tölt tele.*- Otthon is maradhattam volna... de hát *tárja szét kezét* nem bírtam a véremmel. De dobd már le magad, ne tátsd ott a szád! *Horkan fel, majd hozzáfűzi.* Hülye picsa.
//Quantall//
*A mélységi egyre dühösebbnek érezheti magát, hisz megannyi próbálkozásuk után ne változik semmi. A hangok és a nevetések is egyre hangosabbak, miként a köd is egyre sűrűbb és sűrűbb. Nem kap segítséget egyelőre attól a furcsa hangtól sem, mi még mindig csak bucka mögül felesel. Tanácstalansága, sikertelen varázslata folytán csak nőttön nő, azonban elméjét még jobban megtornáztatja. Valahogy a mélységi az, ki számot vet, s minden lehetőséget legalábbis elmében kipróbál, majd egy végső mellett dönt. Könnyedén előtúr egy rongyot és semmi sem akadályozza meg abban, hogy végül arca elé kösse. Kiáltás hangzik fel ismét, a már beazonosított bucka mögül:*
- Na véééégre egy hasznos ötlet! Álmomban sem gondoltam volna, hogy egy sötételfnek fog eszébe jutni. *Hangzik a pökhendi felkiáltás, aztán ismét elhallgat. Quantall számára a hangok és a kacagás, sikolyok hirtelen megszűnnek, mintha soha nem is lettek volna. Ahogy körbenéz romokkal tarkított ingoványt lát, picit talán nedvesebb, mint az imént az látszódott, sőt, a köd is mintha csak köd lenne, egyedül azok a tornyok állandóak a távolban, no meg a döglött kígyó a földön és... a falnak menetelő Frandr, Carsaadi, a meginduló Laor, Krestvir és Alyo. Nem ez a baj. Az ingovány is dolgozik, s a cuppogó léptek egyre mélyebbről és mélyebbről kényszerülnek feltörni. A csapat szinte minden tagja süllyed, még Quantall is tapasztalhatja, bár ő olyan mélyre nem megy a többiek után, vagy legalábbis kendőt kötni bizonyára megáll. Ha nem lép vissza z ösvényre, mely láthatóan szilárdabbnak tűnik, hamarosan úgy jár, mint Frandr és Carsaadi, akik szinte térdig járnak már a mocsárban, ha eltűnne is a mágikus fal, akkor sem tudnának már előrébb jutni. Mindezek mellett a nap sem ott áll, ahol az imént még átsejlett a ködön át, sőt, ami azt illeti jócskán megindult lefelé, s hamarosan beesteledik.*
A hozzászólás írója (Mesélő) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2020.02.18 19:27:10
48. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2020-02-17 09:48:20
Üzenet elküldve: 2020-02-17 09:48:20
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 805
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 805
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Utolsó lehelet//
//A vulkánok hava, 6887. Oren reggele//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*Alyo szereti a jól végzett munkát, így a szája bal sarkában megjelenik egy mosoly, mikor eltalálja a Laor lábánál tekergőző valamicsodát. A férfi biccentését biccentéssel fogadja.*
- Csak hozd a nyilat.
*Neki ennyi hála most pont elég, nem akarja ugyanis vesztegetni a nyilait és reméli, hogy Laornak van annyi ideje, hogy visszaszerezze.
A mágus szavaira bólint. Mivel úgy tűnik, hogy éppen nem kell megmenteni Laor seggét semmitől, így tud a tündérre koncentrálni. Jobban mondva megpróbál csak rá koncentrálni és kizárni minden kacajt, sikítást meg a kormos pofájú kontextus nélküli dumálást is.
Alyo döbbenetesen világos tekintetének fókuszába a tündér kerül, elképzelései szerint vesz egy nagy levegőt, odarohan hozzá (mivel hosszabb a lába, mint a tündérnek, így hamar be is érheti), megragadja a derekánál fogva és utána újra felsorakoznak Laorékhoz. Ha sikerrel jár, akkor hóna alatt a tündérrel visszatérhet az ösvényre és halkan elrebegheti az óhaját is:*
- Kéne kötél, hogy magunkra kössük.
*Az ötletén persze lehetne mit csiszolni, mert ezzel a szó minden értelmében össze lennének kötve, de legalább megússzák a jövőben, hogy bárki is elcsatangoljon.*
//A vulkánok hava, 6887. Oren reggele//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*Alyo szereti a jól végzett munkát, így a szája bal sarkában megjelenik egy mosoly, mikor eltalálja a Laor lábánál tekergőző valamicsodát. A férfi biccentését biccentéssel fogadja.*
- Csak hozd a nyilat.
*Neki ennyi hála most pont elég, nem akarja ugyanis vesztegetni a nyilait és reméli, hogy Laornak van annyi ideje, hogy visszaszerezze.
A mágus szavaira bólint. Mivel úgy tűnik, hogy éppen nem kell megmenteni Laor seggét semmitől, így tud a tündérre koncentrálni. Jobban mondva megpróbál csak rá koncentrálni és kizárni minden kacajt, sikítást meg a kormos pofájú kontextus nélküli dumálást is.
Alyo döbbenetesen világos tekintetének fókuszába a tündér kerül, elképzelései szerint vesz egy nagy levegőt, odarohan hozzá (mivel hosszabb a lába, mint a tündérnek, így hamar be is érheti), megragadja a derekánál fogva és utána újra felsorakoznak Laorékhoz. Ha sikerrel jár, akkor hóna alatt a tündérrel visszatérhet az ösvényre és halkan elrebegheti az óhaját is:*
- Kéne kötél, hogy magunkra kössük.
*Az ötletén persze lehetne mit csiszolni, mert ezzel a szó minden értelmében össze lennének kötve, de legalább megússzák a jövőben, hogy bárki is elcsatangoljon.*
47. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2020-02-16 19:51:05
Üzenet elküldve: 2020-02-16 19:51:05
Rang: Játékos
IC üzenetek: 828
OOC üzenetek: 16
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 828
OOC üzenetek: 16
Játékstílus: Megfontolt
//Utolsó lehelet//
//A vulkánok hava, 6887. Oren reggele//
*Ez a helyzet pont az amit nagyon nem szeret a mélységi. Sírások, kacagások, a köd ami úgy kavarog körülöttük, hogy az szinte már nem is természetes. Örül, hogy Naty már nincs itt. Túlságosan féltené ahhoz, hogy tisztán tudjon gondolkodni. A felé szóló hangnak válaszol, de nem mozdul onnan ahol van. Választ viszont nem kap. Megpróbálja mágiával megszüntetni a tündér kábulatát, de nem sikerül. Arcán csalódás suhan át, de a másik magiszter szavait hallva elgondolkozik.*
-Ez igaz. Szélmágia kéne. Mindenesetre takarjuk el az arcunkat! Lehet valami drog.
*Csak egy sejtés, de ő maga mindenesetre így tesz. Vándorként egy rongy jó eséllyel lehet nála. Azt próbálja az arca elé kötni, ha tudja úgy, hogy be is nedvesíti kicsit a hatékonyság érdekében. A nyíl hangjára kardja az adott irányba fordul, de a veszély már elhárult. Hallott már róla, hogy egykori rokonainak jó érzéke van a nyilakhoz. Úgy tűnik ezek egyáltalán nem számítanak túlzásnak. Hosszú sóhajjal adja ki magából a feszültséget mikor meghallja megint, az idegen hangját. Nem szereti az ilyen játékokat. Őrült vagy rossz humorú mágusok szórakozásai akik túl sok időt töltöttek a könyveik közt és kicsit megbolondultak. Határozott hangja ismét tisztán cseng ahogy a semmibe néz.*
-Olyanokra akik még a nevüket se hajlandóak közölni és akik bujkálnak nem szokásom hallgatni.
*Majd követi a vezetőjük parancsát és kivont fegyverrel megy amerre a többiek. Tekintete a környezetüket pásztázza és a célt ami felé haladnak.*
//A vulkánok hava, 6887. Oren reggele//
*Ez a helyzet pont az amit nagyon nem szeret a mélységi. Sírások, kacagások, a köd ami úgy kavarog körülöttük, hogy az szinte már nem is természetes. Örül, hogy Naty már nincs itt. Túlságosan féltené ahhoz, hogy tisztán tudjon gondolkodni. A felé szóló hangnak válaszol, de nem mozdul onnan ahol van. Választ viszont nem kap. Megpróbálja mágiával megszüntetni a tündér kábulatát, de nem sikerül. Arcán csalódás suhan át, de a másik magiszter szavait hallva elgondolkozik.*
-Ez igaz. Szélmágia kéne. Mindenesetre takarjuk el az arcunkat! Lehet valami drog.
*Csak egy sejtés, de ő maga mindenesetre így tesz. Vándorként egy rongy jó eséllyel lehet nála. Azt próbálja az arca elé kötni, ha tudja úgy, hogy be is nedvesíti kicsit a hatékonyság érdekében. A nyíl hangjára kardja az adott irányba fordul, de a veszély már elhárult. Hallott már róla, hogy egykori rokonainak jó érzéke van a nyilakhoz. Úgy tűnik ezek egyáltalán nem számítanak túlzásnak. Hosszú sóhajjal adja ki magából a feszültséget mikor meghallja megint, az idegen hangját. Nem szereti az ilyen játékokat. Őrült vagy rossz humorú mágusok szórakozásai akik túl sok időt töltöttek a könyveik közt és kicsit megbolondultak. Határozott hangja ismét tisztán cseng ahogy a semmibe néz.*
-Olyanokra akik még a nevüket se hajlandóak közölni és akik bujkálnak nem szokásom hallgatni.
*Majd követi a vezetőjük parancsát és kivont fegyverrel megy amerre a többiek. Tekintete a környezetüket pásztázza és a célt ami felé haladnak.*
46. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2020-02-16 14:07:56
Üzenet elküldve: 2020-02-16 14:07:56
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 233
OOC üzenetek: 17
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 233
OOC üzenetek: 17
Játékstílus: Vakmerő
*Furcsa dolog ismét egyedül kóborolnia, de egyáltalán nem bánkódik miatta. Fárasztónak érzi, ha sokat beszélnek körülötte, és főleg, ha neki is beszélnie kell. Szokatlan az új kard súlya, még nem tudja, mennyi bizodalma lehet hozzá, főleg, hogy huncutság rejlik benne, de önmaga megnyugtatására arra gondol, hogy mindig ott van a rég elhunyt "nagyöregtől" kapott hosszúkard is szükség esetén. A lápvidék nem szívmelengető hely, de ez cseppet sem zavarja. Élvezi, hogy szabadon mehet, viszi a lába, amerre csak akarja, és nem kell nyekergő bolondok és szarvas "nyámnyókok" látványát elviselnie. Figyeli a környezetben a szökött mágus jeleit, mert lappangó veszélyként még mindig jelen van a környéken.*
45. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2020-02-09 19:44:51
Üzenet elküldve: 2020-02-09 19:44:51
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1066
OOC üzenetek: 34
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1066
OOC üzenetek: 34
Játékstílus: Vakmerő
//Utolsó lehelet//
//A vulkánok hava, 6887. Oren reggele//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*Nagyon utálja ha valami nem úgy történik ahogy szeretné, de most pontosan ez a helyzet. Semmi sem történik úgy. Riri és Frandr párosa változatlan elánnal dagasztja a sarat egy tapodtat sem haladva és Kilencedik is azt a pillanatot választja a megkukulásra amikor épp kérdéssel fordul hozzá. Apró öröm az ürömben, hogy legalább a két mágus nem tétlenkedik. Varázsolni kezdenek, Laor pedig szinte érzi a bőrén a mágikus energiák felszabadulását. Aztán... nem történik semmi. Ririék nem fordulnak sarkon észbe kapva, folytatják hasztalan tevékenységük. Laornak pedig arra kell következtetnie a mágusok talán csodálkozó, talán csalódott arckifejezéséből, hogy ez most nem sikerült. Tipikus. Krestvir ezt meg is erősíti. Természetesen nem kezd szemrehányásokat tenni, mi értelme lenne? Bólint egyet a javaslatra és indulna is korábbi parancsának megfelelően, amikor az íj húrjának pendülését hallja, majd a kilőtt nyílvessző jellegzetes surrogását és a tompa koppanásra ami a nyíl becsapódását jelzi, kicsit meglepetten kapja oldalt a fejét. Az ugyanis közvetlen mellette csapódott a földbe. Reflexszerűen ugrik arrébb egy fél lépést és hasonló mozdulattal lendíti a kardját, ami elválasztja a halálra sebzett kígyó fejét a testétől. Pár pillanatig mered az állatra, aztán lassan Alyora emeli a tekintetét. Lehetséges, hogy a kígyó nem tudta volna átharapni a csizmaszárat, de ugyanígy elképzelhető, hogy az íjász épp most mentette meg. Félmosolyra húzza a száját és biccent egyet köszönetképpen.*
- Hallottad a mágust. *címzi szavait a félvérnek* A fal nem tart ki sokáig. Hozd a tündért!
*Azzal el is indul Farndr felé. Odaérve, bár fülében cseng Krestvir intése, pár pillanatig tétovázik. Alyo dolga könnyebb; egyszerűen felkaphatja Ririt és viheti magával az ösvény felé. De ő ezt nehezen tudná megtenni a megtermett harcossal.*
- Hé! *szólal meg, aztán kirobban belőle a feszültség és elüvölti magát* HÉ! TÉRJ ÉSZHEZ, TE KURAFI!
*Ha Frandr erre sem eszmélve - és erre jó esély van - egy ökölcsapást is megindít a harcos álla felé. Tervei szerint nem akkorát, hogy ki is üsse, de elegendőt hozzá, hogy kirántsa az igézetből. Ahhoz semmi kedvet nem érez, hogy a kard markolatgombjával csapja nyakszirten. Akkor vonszolhatná az öntudatlan társát, ami elég nagy hátrányt jelentene a csapatnak. De az sem lehet, hogy itt ácsorogjanak és kivárják, míg magához tér. Ha az megtörténik egyáltalán.*
//A vulkánok hava, 6887. Oren reggele//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*Nagyon utálja ha valami nem úgy történik ahogy szeretné, de most pontosan ez a helyzet. Semmi sem történik úgy. Riri és Frandr párosa változatlan elánnal dagasztja a sarat egy tapodtat sem haladva és Kilencedik is azt a pillanatot választja a megkukulásra amikor épp kérdéssel fordul hozzá. Apró öröm az ürömben, hogy legalább a két mágus nem tétlenkedik. Varázsolni kezdenek, Laor pedig szinte érzi a bőrén a mágikus energiák felszabadulását. Aztán... nem történik semmi. Ririék nem fordulnak sarkon észbe kapva, folytatják hasztalan tevékenységük. Laornak pedig arra kell következtetnie a mágusok talán csodálkozó, talán csalódott arckifejezéséből, hogy ez most nem sikerült. Tipikus. Krestvir ezt meg is erősíti. Természetesen nem kezd szemrehányásokat tenni, mi értelme lenne? Bólint egyet a javaslatra és indulna is korábbi parancsának megfelelően, amikor az íj húrjának pendülését hallja, majd a kilőtt nyílvessző jellegzetes surrogását és a tompa koppanásra ami a nyíl becsapódását jelzi, kicsit meglepetten kapja oldalt a fejét. Az ugyanis közvetlen mellette csapódott a földbe. Reflexszerűen ugrik arrébb egy fél lépést és hasonló mozdulattal lendíti a kardját, ami elválasztja a halálra sebzett kígyó fejét a testétől. Pár pillanatig mered az állatra, aztán lassan Alyora emeli a tekintetét. Lehetséges, hogy a kígyó nem tudta volna átharapni a csizmaszárat, de ugyanígy elképzelhető, hogy az íjász épp most mentette meg. Félmosolyra húzza a száját és biccent egyet köszönetképpen.*
- Hallottad a mágust. *címzi szavait a félvérnek* A fal nem tart ki sokáig. Hozd a tündért!
*Azzal el is indul Farndr felé. Odaérve, bár fülében cseng Krestvir intése, pár pillanatig tétovázik. Alyo dolga könnyebb; egyszerűen felkaphatja Ririt és viheti magával az ösvény felé. De ő ezt nehezen tudná megtenni a megtermett harcossal.*
- Hé! *szólal meg, aztán kirobban belőle a feszültség és elüvölti magát* HÉ! TÉRJ ÉSZHEZ, TE KURAFI!
*Ha Frandr erre sem eszmélve - és erre jó esély van - egy ökölcsapást is megindít a harcos álla felé. Tervei szerint nem akkorát, hogy ki is üsse, de elegendőt hozzá, hogy kirántsa az igézetből. Ahhoz semmi kedvet nem érez, hogy a kard markolatgombjával csapja nyakszirten. Akkor vonszolhatná az öntudatlan társát, ami elég nagy hátrányt jelentene a csapatnak. De az sem lehet, hogy itt ácsorogjanak és kivárják, míg magához tér. Ha az megtörténik egyáltalán.*
44. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2020-02-08 22:10:04
Üzenet elküldve: 2020-02-08 22:10:04
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 422
OOC üzenetek: 49
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 422
OOC üzenetek: 49
Játékstílus: Vakmerő
//Utolsó lehelet//
//A vulkánok hava, 6887. Oren reggele//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*Ahogy ebbe az új helyzetbe kerül, ismerős érzés keríti hatalmába. Nincs idő gondolkozni, hogy hogy került ide. Nem fontos, hogy hol vannak a többiek, vagy hogy akár Frandr hol van.
Ami fontos, az a falu, ami támadás alatt áll. Az emberek, akik közül ez a beazonosíthatatlan veszély már most számtalan áldozatot szedett. A gyerekek, akik nem is értik, mi történik.
Az egyik lény már közeleg is, sokkal gyorsabban, mint el lehetne várni. Ahogy az közelebb ér, Frandr elméje hátterébe szorítja a kérdéseket, hogy ez a lény mi lehet. Az iszony, az ismeretlentől való félelem, a számtalan kétség... ezek mind a lénnyel együtt szenvednek ki.
Nem fontos, hogy mi ellen harcol. Ha belehal abba, hogy ledöfi a kardjával, az már elég.
Visszanéz, tekintetével Ririt keresi, de a lány eltűnik a menekülő falusiak között. Már indulna is utána, de előtte még visszanéz, ellenőrzi, hogy nem kúszik-e felé egy újabb ocsmányság.
Ám körülnézve mintha egy pillanat alatt kiürült volna a falu. Frandr hirtelen megszédül, és mintha ólomsúlyokat akasztottak volna a végtagjaira. A távolba mered, a templomot látja, de az oda tartó embereket már nem.
A távolból szavakat is hall, de se jelentést, se beszélőt nem tud hozzá társítani. Ahogy felváltva keresi a beszélőt, vagy a menekülő falusiakat, vagy Ririt, hirtelen történik valami, amire egyáltalán nem számít.*
-Mi a...
~...kurva életet keres itt egy gyerek?~
*Még időben elharapja a mondatot, mikor egy kislány tűnik fel hirtelen, szinte a semmiből. Egy kislány, akit úgy tűnik, kicsit sem zaklatott föl az előbb történt mészárlás. Sőt, mintha észre se venné, hogy mi történt.*
~Egyszerre egy dolog.~
*Gondolja magában, ahogy lassan bólint a lánynak. Ezután ellentmondást nem tűrő hangon megszólal.*
-Maradj közel. És útközben mondd el, hogy...
*Alig észrevehető szünet után folytatja kérdését.*
-Miért nem vagy a többi itt élővel?
*A templom felé indulva meghallgatja a másik válaszát. Sietősen gyalogol, de a lányt mindig a szeme előtt tartja, fél szemmel figyelve csak minden mást.*
//A vulkánok hava, 6887. Oren reggele//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*Ahogy ebbe az új helyzetbe kerül, ismerős érzés keríti hatalmába. Nincs idő gondolkozni, hogy hogy került ide. Nem fontos, hogy hol vannak a többiek, vagy hogy akár Frandr hol van.
Ami fontos, az a falu, ami támadás alatt áll. Az emberek, akik közül ez a beazonosíthatatlan veszély már most számtalan áldozatot szedett. A gyerekek, akik nem is értik, mi történik.
Az egyik lény már közeleg is, sokkal gyorsabban, mint el lehetne várni. Ahogy az közelebb ér, Frandr elméje hátterébe szorítja a kérdéseket, hogy ez a lény mi lehet. Az iszony, az ismeretlentől való félelem, a számtalan kétség... ezek mind a lénnyel együtt szenvednek ki.
Nem fontos, hogy mi ellen harcol. Ha belehal abba, hogy ledöfi a kardjával, az már elég.
Visszanéz, tekintetével Ririt keresi, de a lány eltűnik a menekülő falusiak között. Már indulna is utána, de előtte még visszanéz, ellenőrzi, hogy nem kúszik-e felé egy újabb ocsmányság.
Ám körülnézve mintha egy pillanat alatt kiürült volna a falu. Frandr hirtelen megszédül, és mintha ólomsúlyokat akasztottak volna a végtagjaira. A távolba mered, a templomot látja, de az oda tartó embereket már nem.
A távolból szavakat is hall, de se jelentést, se beszélőt nem tud hozzá társítani. Ahogy felváltva keresi a beszélőt, vagy a menekülő falusiakat, vagy Ririt, hirtelen történik valami, amire egyáltalán nem számít.*
-Mi a...
~...kurva életet keres itt egy gyerek?~
*Még időben elharapja a mondatot, mikor egy kislány tűnik fel hirtelen, szinte a semmiből. Egy kislány, akit úgy tűnik, kicsit sem zaklatott föl az előbb történt mészárlás. Sőt, mintha észre se venné, hogy mi történt.*
~Egyszerre egy dolog.~
*Gondolja magában, ahogy lassan bólint a lánynak. Ezután ellentmondást nem tűrő hangon megszólal.*
-Maradj közel. És útközben mondd el, hogy...
*Alig észrevehető szünet után folytatja kérdését.*
-Miért nem vagy a többi itt élővel?
*A templom felé indulva meghallgatja a másik válaszát. Sietősen gyalogol, de a lányt mindig a szeme előtt tartja, fél szemmel figyelve csak minden mást.*
43. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2020-02-08 21:20:35
Üzenet elküldve: 2020-02-08 21:20:35
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1069
OOC üzenetek: 49
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1069
OOC üzenetek: 49
Játékstílus: Vakmerő
//Utolsó lehelet//
//A vulkánok hava, 6887. Oren reggele//
*Quantall kiáltását és későbbi szavait arról, hogy ő is varázsolni fog, hallja ugyan, nagyjából még föl is fogja, de jelenleg nem tud foglalkozni vele. Figyelme a varázsigéé, fenn kell tartania az összpontosítást. Érzi, hogy sikerrel járt, a kapcsolat létrejön és sikerül védelem alá helyeznie a tündér mellett lépegető harcos elméjét. De közben azt is látja, hogy ez semmiféle hatással nincs rá: nem zökkentette ki Frandrt a bűvöletből.
Egy ideig még fenntartja a varázslatot, hátha csak több idő kell, ám végül fejét rázva adja föl.*
- Nem megy... nem tudom... talán mert nem illúzió... - *Beszél még mindig kissé szaggatottan, ahogy "visszatér" az összpontosításból. Tekintete egyből Quantall felé fordul kérdőn, majd vissza Carsaadihoz, de úgy látja, a férfi sem járt sikerrel.
Mikor Laor megböki Kilencediket, kíváncsian pillant a csuklyája felé. Szegény manó hogy meg lehet rémülve! De nem is csodálja, benne is félelmet kelt és összezavarja ez a sok furcsa, kaotikus zaj, az állandóan változó környezetük.
Igyekszik nem figyelni a hangokra, ami nehéz úgy, hogy közben meg igenis figyelniük kell, mert a vélt veszélyek között ott lapulhat a valós is...
Laor utasítására rögtön mozdul, mert egyetért, hogy el kell indulniuk.*
- Kili?... Veled vagyok... - *Mond csak ennyit összeszedetlenül, mert nincs túl jó érzéke ahhoz, hogy kifejezze a támogatását. Mellé átnyúl a válla fölött és tétován megütögeti, majd simítja a "púpot a hátán".*
- Az a fal már nem bírja sokáig. - *Szól közbe hangosan, figyelmeztetően. Majd csuklásszerű hang mellett tántorodik hátra meglepetten, mikor Laor lába mellett egy nyílvessző fúródik a talajba.
Elképedve nézi a tekergőző, földbe szögezett kígyót. Ez most kivételesen valósnak tűnik...
Odapillant Alyora, csak hogy meggyőződjön róla, hogy valóban ő lőtte ki azt a nyílvesszőt.
Örül, hogy ilyen gyorsan reagált a nő.
Ha ezen a fordulaton túltették magukat és továbbindulnak, igyekszik nagyon szorosan a többiek mellett maradni, s egyúttal szemmel tartani őket. Mivel Frandr-t nem tudta visszahozni, nem látja értelmét, hogy újabb varázslattal próbálkozzon, mert tart tőle, hogy csak fölöslegesen kimerítené magát.
Közben megint elfogja valami csiklandozó érzés, ahogy közelednek a fal előtt menetelők felé, de ezúttal a nevetést visszanyomja a félelem.*
- Az ösvényre próbáljunk visszatérni velük! - *Bátorkodik megzavarni a menetet a javaslatával. Nem szeretne eltévedni ebben a ködben és elveszíteni a tájékozódóképességüket. Az ösvényen túl pedig nem sok támpontjuk van... Csak azok a tornyok!
Azok a tornyok, amik állandóan ott sötétlenek!
Elpillant feléjük és sajnos eszébe jut valami, ami már korábban is felmerült benne és ami talán segíthetne, de még a gondolatától is elhagyja az erő.
Úgyhogy nem kevés bűntudattal, de ismét igyekszik háttérbe szorítani az egészet és a jelenre összpontosítani...*
//A vulkánok hava, 6887. Oren reggele//
*Quantall kiáltását és későbbi szavait arról, hogy ő is varázsolni fog, hallja ugyan, nagyjából még föl is fogja, de jelenleg nem tud foglalkozni vele. Figyelme a varázsigéé, fenn kell tartania az összpontosítást. Érzi, hogy sikerrel járt, a kapcsolat létrejön és sikerül védelem alá helyeznie a tündér mellett lépegető harcos elméjét. De közben azt is látja, hogy ez semmiféle hatással nincs rá: nem zökkentette ki Frandrt a bűvöletből.
Egy ideig még fenntartja a varázslatot, hátha csak több idő kell, ám végül fejét rázva adja föl.*
- Nem megy... nem tudom... talán mert nem illúzió... - *Beszél még mindig kissé szaggatottan, ahogy "visszatér" az összpontosításból. Tekintete egyből Quantall felé fordul kérdőn, majd vissza Carsaadihoz, de úgy látja, a férfi sem járt sikerrel.
Mikor Laor megböki Kilencediket, kíváncsian pillant a csuklyája felé. Szegény manó hogy meg lehet rémülve! De nem is csodálja, benne is félelmet kelt és összezavarja ez a sok furcsa, kaotikus zaj, az állandóan változó környezetük.
Igyekszik nem figyelni a hangokra, ami nehéz úgy, hogy közben meg igenis figyelniük kell, mert a vélt veszélyek között ott lapulhat a valós is...
Laor utasítására rögtön mozdul, mert egyetért, hogy el kell indulniuk.*
- Kili?... Veled vagyok... - *Mond csak ennyit összeszedetlenül, mert nincs túl jó érzéke ahhoz, hogy kifejezze a támogatását. Mellé átnyúl a válla fölött és tétován megütögeti, majd simítja a "púpot a hátán".*
- Az a fal már nem bírja sokáig. - *Szól közbe hangosan, figyelmeztetően. Majd csuklásszerű hang mellett tántorodik hátra meglepetten, mikor Laor lába mellett egy nyílvessző fúródik a talajba.
Elképedve nézi a tekergőző, földbe szögezett kígyót. Ez most kivételesen valósnak tűnik...
Odapillant Alyora, csak hogy meggyőződjön róla, hogy valóban ő lőtte ki azt a nyílvesszőt.
Örül, hogy ilyen gyorsan reagált a nő.
Ha ezen a fordulaton túltették magukat és továbbindulnak, igyekszik nagyon szorosan a többiek mellett maradni, s egyúttal szemmel tartani őket. Mivel Frandr-t nem tudta visszahozni, nem látja értelmét, hogy újabb varázslattal próbálkozzon, mert tart tőle, hogy csak fölöslegesen kimerítené magát.
Közben megint elfogja valami csiklandozó érzés, ahogy közelednek a fal előtt menetelők felé, de ezúttal a nevetést visszanyomja a félelem.*
- Az ösvényre próbáljunk visszatérni velük! - *Bátorkodik megzavarni a menetet a javaslatával. Nem szeretne eltévedni ebben a ködben és elveszíteni a tájékozódóképességüket. Az ösvényen túl pedig nem sok támpontjuk van... Csak azok a tornyok!
Azok a tornyok, amik állandóan ott sötétlenek!
Elpillant feléjük és sajnos eszébe jut valami, ami már korábban is felmerült benne és ami talán segíthetne, de még a gondolatától is elhagyja az erő.
Úgyhogy nem kevés bűntudattal, de ismét igyekszik háttérbe szorítani az egészet és a jelenre összpontosítani...*
42. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2020-02-08 21:14:51
Üzenet elküldve: 2020-02-08 21:14:51
Rang: Játékos
IC üzenetek: 257
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 257
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Utolsó lehelet//
//A vulkánok hava, 6887. Oren reggele//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
* Fut, ahogy lába engedi. Szíve vadul kalapál, egy ideig hátra sem mer nézni. Félti a gyermeket, aki vele van. Olyan pici és törékeny, csak ennyi év nem juthat neki, többet kell adni. Legalább negyvenet. Minimum annyit.
Nem veszi észre a táj változását. Azt sem, hogy a karján hordott csecsemőből, kölyök cseperedik, akitől alig ha 40 cm-el nagyobb csak. Nem gondolkodik, ahogy álmában sem szokott az ember, legyen akármilyen szürrealisztikus is a történet.
Először a csend tűnik fel a tündérnek. Ekkor lassabb tempóra vált, aztán már csak sétál. A hangocskára lágy tekintettel felel. Megsimogatja a fiú fekete haját, azután lecsúszik a puha bőrrel takart állacskára, onnan tovább vándorol a nyak oldalára, végül megállapodik a vállon.
Ekkor végre körbenéz. Látja a nyugalmat, az elhagyatott házakat, megszáradt kerteket. *
- Menjetek a templomhoz, ott biztonságban lesztek jó? - * kérdez rá, szelíd hangon, remélve, hogy a fiú kezeit át tudja adni a másik gyermeknek. *
- Vissza kell mennem Frandrért. Ő harcol a szörnyekkel, hogy ti jól legyetek, azonban lehet megsérült, akkor pedig az én varázsitalomra van szüksége. Idáig már nem jutottak el a lények. Minden csendes. Biztonságban lesztek, csak siessetek értitek? - * csókot lehel a fekete kisfiú homlokára, azután megindul vissza ha tud, hogy felkutassa a harcost. *
A hozzászólás írója (Carsaadi Maeriries) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2020.02.08 21:17:28
//A vulkánok hava, 6887. Oren reggele//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
* Fut, ahogy lába engedi. Szíve vadul kalapál, egy ideig hátra sem mer nézni. Félti a gyermeket, aki vele van. Olyan pici és törékeny, csak ennyi év nem juthat neki, többet kell adni. Legalább negyvenet. Minimum annyit.
Nem veszi észre a táj változását. Azt sem, hogy a karján hordott csecsemőből, kölyök cseperedik, akitől alig ha 40 cm-el nagyobb csak. Nem gondolkodik, ahogy álmában sem szokott az ember, legyen akármilyen szürrealisztikus is a történet.
Először a csend tűnik fel a tündérnek. Ekkor lassabb tempóra vált, aztán már csak sétál. A hangocskára lágy tekintettel felel. Megsimogatja a fiú fekete haját, azután lecsúszik a puha bőrrel takart állacskára, onnan tovább vándorol a nyak oldalára, végül megállapodik a vállon.
Ekkor végre körbenéz. Látja a nyugalmat, az elhagyatott házakat, megszáradt kerteket. *
- Menjetek a templomhoz, ott biztonságban lesztek jó? - * kérdez rá, szelíd hangon, remélve, hogy a fiú kezeit át tudja adni a másik gyermeknek. *
- Vissza kell mennem Frandrért. Ő harcol a szörnyekkel, hogy ti jól legyetek, azonban lehet megsérült, akkor pedig az én varázsitalomra van szüksége. Idáig már nem jutottak el a lények. Minden csendes. Biztonságban lesztek, csak siessetek értitek? - * csókot lehel a fekete kisfiú homlokára, azután megindul vissza ha tud, hogy felkutassa a harcost. *
A hozzászólás írója (Carsaadi Maeriries) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2020.02.08 21:17:28
41. hozzászólás ezen a helyszínen: Ingoványos vidék
Üzenet elküldve: 2020-02-06 19:19:36
Üzenet elküldve: 2020-02-06 19:19:36
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 932
OOC üzenetek: 97
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 932
OOC üzenetek: 97
Játékstílus: Szelíd
//Utolsó lehelet//
//A vulkánok hava, 6887. Oren reggele//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
//Carsaadi//
*Az ablakokban valaha gyönyörűen pirosló muskátlik, most csak rothadó, barnálló gyomot tükröznek. Mi egykoron tán, a házak előtti kis, gondozott konyhakert lehetett, most ápolatlan és kusza. Némelyikben szinte emberméretű gaz burjánzik. Szél süvít, s olykor Carsaadi hajába kap, ahogy a falu közepén vezeti kézen fogva, úgy hat éves forma kisgyermekét. Úgy érzi, ezer éve gyalogol már, lábára ólomsúlyként nehezedik a távolság. Fáradt és kissé zavart. A falu kihalt, egyetlen lelket sem látni, csupán azok a hangok... azok a folyamatosan zakatoló, távoli suttogások, néha, mintha kiáltanának, de ez is úgy tűnik, mintha az idő szövevényes valóságán átsejlő lelkek kiáltanának, kik egykoron boldoggá és nyüzsgővé varázsolhatták a falut. Vagy tán máshonnan hallatszik? Nem lehet tudni. Lassan közeledik a templom felé, melynek faláról a málló vakolat, apró kis, szürke kupacokban állt meg előtte, ha néha a szél belekap, vékony, pergő-forgó porcsíkban cikázik keresztül az utcán. Teteje hiányos, a zsindelyek hiányoznak, s innen látni, hogy átjárja a szél. A házak utcára néző ablakai sötétek, egyikben sem ég világ, s mind becsukva. Egyetlen ház ajtaját csapkodja a szél minduntalan, ritmustalan, talán egyszer nyitva felejthették.*
- Hova megyünk, Carsaadi? Valami izgalmas helyre? *Ha lenéz, egy hollófekete hajú fiúcska, csillogó tekintetével találkozhat, ki Riri kezét szorongatja.* Oda megyünk a templomba? *felsóhajt* már időtlen idők óta nem járt ott senki. *Csóválja meg fejét kissé szomorúan, majd előre tekint és megáll, ezáltal megállásra késztetve a tündért is.*
- Nézd! Őt ismerem! *Kiált fel, s jobb kezével mereven előre mutat, az egyik ház udvarára. Egy másik gyermek, ki az elhanyagolt kertben játszik, talán várat épít, de túl száraz a föld, nem birkózik vele. Barna haja, válla felett lobog, s mikor a kiáltásra felfigyel, mosolyogva intésre emeli kezét.*
- A templomba mentek? *Kérdi hangosan odakiáltva, lassan felállva.* Az imént ment arra valaki... nem vett észre. *Mondja tudálékosan bólogatva, mint aki rettentő jó megfigyelő és őrszem, látszik, hogy büszke magára. Furcsa mód egyetlen gyermeket sem zavar, hogy a falu lakatlan és sötét. Igazából Carsaadit sem, bár a hűvös széltől olykor megborzong, karja libabőrös lesz. Sokáig nem nézelődhet.*
- Gyere! Menjünk oda hozzá! Kéééérleeeek! *A kisfiú, még kezét is összeteszi, s ártatlan pislogással néz felfelé a lányra, szeretne társához menni.*
//Farndr//
*A sikolyok egyre erőteljesebbek, s egyre több és több ember tűnik fel. Gyermekeket cipelnek rohanva, van, ki zokogva szinte alig lát könnyeitől. Kézzel fogható a rémület és a félelem, a lények számos emberre rámásztak már, hogy aztán undorító cuppogással fejtsék le a bőrt, a húst, az inakat, s az izmot is, míg végül csupán a csont marad, lágyan fehérlőn, vérfoltosan. Carsaadi kiáltását nem hallja, de nincs is szüksége rá, pontosan látja a felé tartó rettenetet. Körbepillant, de a menekülő és sivalkodó tömegben senkit sem lát harcolni, s csak saját kezében van kard, mit lassan előhúz hüvelyéből. Van rá ideje, a lény ugyan gyorsabb, mint azt elvárni lehetne tőle, de korántsem vetekedhet Frandr gyorsaságával.*
- HIIISSSSSSSSSSZZZZZ!!! *Támad! Ruganyos testében hirtelen vagy ezer izom húzódik össze, s lőné ki magát, pontosan Frandr arcába. Utolsó pillanatában még érezheti az elnyitott szájából kiáramló bűzös, dögszagot, mi azt sejteti, hogy nem Frandr lenne ma az első áldozata. A lénynek nincs foga, a fejének látszó testrészén, az éktelen türemkedő csápok meglengenek, ahogyan elrúgja magát szisszenve, aztán felsüvöltve marad, ahol van. A következő pillanatban, Frandr ütése szegezi a talajhoz, s a lény kimúlik, a testén át ütött lyukon, gennyes váladék szivárog a földbe. Gyors csata volt, de nem eléggé. Ha Frandr feltekint, Carsaadit már nem látja, elnyeli a tömeg, s a a falu moraja. Szinte mindenki a templomba tart, kígyózva. Tekintete viszketni kezd, mintha csípné valami, fáradtnak érzi magát, a lábában lévő izmai úgy sajognak, mintha, egész álló nap nehéz terepen menetelt volna. Aztán csend... mélységes csend.*
- ...em gytok? ...otok? *Hangot hall a távolból, de nem tudja beazonosítani honnan érkezik. A faluban minden eltűnik, üres lesz, elhagyatott, de egyébként minden, mintha tökéletes rendben volna, csak a lények és a falusiak nincsenek már sehol. A harcosnak, ha ez nem lenne elég, újabb meglepetést észlel, ugyanis megrángatják nadrágszárát.*
- Elviszel? *Hangzik egy kedves, vékonyka kis hang, s ha lepillant, egy kisleányt lát maga előtt, széles mosollyal, fekete hajjal, hátratett kézzel, ártatlanul forgatja derékból testét jobbra és balra.* Nem hallod? Elviszel? A templomba mész, nem? *Felhangzó türelmetlenség, toppant egy picit, majd barna szemeit forgatja.* Fúúú... de lassú vagy. *Sóhajt fel, fintorogva.
Egyre nő a káosz, s ahogyan Krestvir és mások elméleteiket gyártják, csak nő a kétely, csak nő a zavar. A sűrű köd gomolyog. Egyik pillanatban alakot ölt, majd szertefoszlik, akárha nem is lett volna, előbb még innen-onnan, már Krestvir, Quantall, Laor és Alyo számára is hallható kacajok, üvöltések, nyögések és sóhajok, szinte él és nyüzsög ez a jelenleg kihaltnak, üresnek tűnő táj, aztán egy másikban pedig csupán jurták közt állnak magányosan. Szinte semmi sem biztos, illetve látszólag talán minden az.
Krestvir kiáltására felfigyelhetnek a többiek, bár ettől függetlenül nem szűnik meg a többi zavaró tényező. A lány ismét mágiára szánja el magát. Mormolni kezd, s tekintetét Frandra szegezi, homlokán ráncba gyűlnek a gondolatok, míg útjára engedi varázslatát, mely szemmel nem látható, csupán elméjével érzékeli. Talál... biztosan talál... aztán... semmi nem történik, a férfi ugyanúgy próbálja kikerülni a falat, mint azelőtt, így csalódottan pillanthat a fejüket kapkodó többiekre.
Hasonlóképp próbálkozik Quantall is, ki a felé szóló hang irányába nézve, csupán buckákat és ingoványos talajt lát. Itt-ott sötétlő kráterek, s válasz kérdésére nem érkezik. Maga is varázslattal próbálkozik meg, annyi különbséggel, hogy Carsaadira irányozza, ami hasonló eredménnyel zárul, mint Krestviré. Érzi, hogy a varázslat sikeres, de egyszerűen nincs semmilyen hatása. Hideg szél borzolja fel tarkóját, majd szeme sarkából mozgást észlel, Laor lábának irányából.
Laor tenyere hangosan csattan arcán, kezét hidegnek érzi, de mindhiába az elkeseredett próbálkozás, nem változik meg semmi. Ugyanott van és ugyanúgy van, a hangok ugyanúgy kínozzák, ráadásul nem olyan sokkal később, máris szemtanúja lehet Krestvir sikertelen próbálkozásának, ami még inkább elkeserítővé teheti helyzetét. Ha ez nem lenne elég, hamarosan a felkiáltó Quantall sikertelensége is felborzolhatja a kedélyét, de megelégeli, s kiadja a parancsot. Tekintve, hogy egyik varázslat sem sikerült, úgy dönt, kezükbe veszik az irányítást, s ami nem megy szellemi erővel, majd megoldják fizikaival. Parancsát, Frandron és Carsaadin kívül mindenki hallhatja. Mielőtt azonban elindulna, pendülés után, hangos cuppanással áll meg közvetlenül bokája mellett egy, a lendülettől még rezgő nyílvessző. Hangos sziszegést hall, s, ha letekint, azt látja, hogy egy hatalmas, fekete kígyó tekergőzik kínjában, körülbelül úgy, egy ökölnyire bokájától. Száját folytonosan eltátja, mintha levegőért kapkodna, többször próbál Laor lába felé marni, de Alyo nyílvesszeje a földhöz szegezi. Eldöntheti, hogy kivégzi e a teremtményt, vagy hagyja kínjában fetrengeni. Alyo mindeközben tanúja lehet sikerének, s annak, hogy bizony sem látomás, sem varázslat nem volt, csupán a mocsár egy valódi, veszélyes teremtménye, mely vélhetően Laorba mart volna, ha nem cselekszik időben.*
- kibaszott... kibaszott... kibaszott... *visszhangzik hirtelen, majd bugyborékoló nevetés hallik valahonnan. Nem látja ki volt, vagy, van-e egyáltalán gazdája, vagy csupán elméje, s hallása játszik vele csúfondáros vetélkedőt. A parancsot kiadó Laor mellé zárkózhat fel, feltéve, ha nem őrül meg végérvényesen. Feje fájni kezd, a levegőt kissé nehezebben veszi, de egyelőre máshonnan mozgást, vagy egyéb problémát a kavargó ködön és a folyton változó tájon kívül nem észlel. Laor kérdésére a manó nem válaszol. Begubózott, eltakarta magát, mint, aki látni sem kívánja a világot. Ha ismét fejét vakarná meg összezavarodva... még valami történik:*
- Ügyes vagy. *Hall egy egyszerű, elégedett kijelentést az út mentéről, talán az út bal oldaláról, de ha oda kapja a fejét, semmit nem lát, csupán buckákat, s az ingovány kietlen, néhol cuppogós, néhol kies talaját, aztán semmi nem történik. A hangot más nem hallja.
A csapat innentől cselekedhet. Az út jobb oldalra eső részén Frandr és Carsaadi róják végtelen útjukat, menetelve egy helyben. Az út másik oldalán a táj változatlan, mint ahogyan azt mindenki láthatja. A köd is megvan még, ahogyan az olykor feltámadó hűvös szél is, s ezek mellett az egyetlen kézzel fogható, a kiszenvedett, elnyúló fekete kígyó Laor lába mellett, valamint a talán egyre növekvő tanácstalanság. De történik még valami, igaz, ezt megint csak Quantall észleli.*
- Mondom ide. Süket vagy?! *Hallja ugyanazt a hangot, mint az előbb, igaz most másképp, mert hápogva háborodik fel. Ha irányába odatekint, az út bal oldalán ismét csak buckákat, krátereket lát.* Mozogj már, a jó életbe! *Puffog magában a hang.* Még, egy ilyen szerencsétlent! Én ugyan oda nem megyek, még mit nem! *Zárja mondatait, szinte látni, ahogyan duzzogva összefonja maga előtt kezeit.*
//A vulkánok hava, 6887. Oren reggele//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
//Carsaadi//
*Az ablakokban valaha gyönyörűen pirosló muskátlik, most csak rothadó, barnálló gyomot tükröznek. Mi egykoron tán, a házak előtti kis, gondozott konyhakert lehetett, most ápolatlan és kusza. Némelyikben szinte emberméretű gaz burjánzik. Szél süvít, s olykor Carsaadi hajába kap, ahogy a falu közepén vezeti kézen fogva, úgy hat éves forma kisgyermekét. Úgy érzi, ezer éve gyalogol már, lábára ólomsúlyként nehezedik a távolság. Fáradt és kissé zavart. A falu kihalt, egyetlen lelket sem látni, csupán azok a hangok... azok a folyamatosan zakatoló, távoli suttogások, néha, mintha kiáltanának, de ez is úgy tűnik, mintha az idő szövevényes valóságán átsejlő lelkek kiáltanának, kik egykoron boldoggá és nyüzsgővé varázsolhatták a falut. Vagy tán máshonnan hallatszik? Nem lehet tudni. Lassan közeledik a templom felé, melynek faláról a málló vakolat, apró kis, szürke kupacokban állt meg előtte, ha néha a szél belekap, vékony, pergő-forgó porcsíkban cikázik keresztül az utcán. Teteje hiányos, a zsindelyek hiányoznak, s innen látni, hogy átjárja a szél. A házak utcára néző ablakai sötétek, egyikben sem ég világ, s mind becsukva. Egyetlen ház ajtaját csapkodja a szél minduntalan, ritmustalan, talán egyszer nyitva felejthették.*
- Hova megyünk, Carsaadi? Valami izgalmas helyre? *Ha lenéz, egy hollófekete hajú fiúcska, csillogó tekintetével találkozhat, ki Riri kezét szorongatja.* Oda megyünk a templomba? *felsóhajt* már időtlen idők óta nem járt ott senki. *Csóválja meg fejét kissé szomorúan, majd előre tekint és megáll, ezáltal megállásra késztetve a tündért is.*
- Nézd! Őt ismerem! *Kiált fel, s jobb kezével mereven előre mutat, az egyik ház udvarára. Egy másik gyermek, ki az elhanyagolt kertben játszik, talán várat épít, de túl száraz a föld, nem birkózik vele. Barna haja, válla felett lobog, s mikor a kiáltásra felfigyel, mosolyogva intésre emeli kezét.*
- A templomba mentek? *Kérdi hangosan odakiáltva, lassan felállva.* Az imént ment arra valaki... nem vett észre. *Mondja tudálékosan bólogatva, mint aki rettentő jó megfigyelő és őrszem, látszik, hogy büszke magára. Furcsa mód egyetlen gyermeket sem zavar, hogy a falu lakatlan és sötét. Igazából Carsaadit sem, bár a hűvös széltől olykor megborzong, karja libabőrös lesz. Sokáig nem nézelődhet.*
- Gyere! Menjünk oda hozzá! Kéééérleeeek! *A kisfiú, még kezét is összeteszi, s ártatlan pislogással néz felfelé a lányra, szeretne társához menni.*
//Farndr//
*A sikolyok egyre erőteljesebbek, s egyre több és több ember tűnik fel. Gyermekeket cipelnek rohanva, van, ki zokogva szinte alig lát könnyeitől. Kézzel fogható a rémület és a félelem, a lények számos emberre rámásztak már, hogy aztán undorító cuppogással fejtsék le a bőrt, a húst, az inakat, s az izmot is, míg végül csupán a csont marad, lágyan fehérlőn, vérfoltosan. Carsaadi kiáltását nem hallja, de nincs is szüksége rá, pontosan látja a felé tartó rettenetet. Körbepillant, de a menekülő és sivalkodó tömegben senkit sem lát harcolni, s csak saját kezében van kard, mit lassan előhúz hüvelyéből. Van rá ideje, a lény ugyan gyorsabb, mint azt elvárni lehetne tőle, de korántsem vetekedhet Frandr gyorsaságával.*
- HIIISSSSSSSSSSZZZZZ!!! *Támad! Ruganyos testében hirtelen vagy ezer izom húzódik össze, s lőné ki magát, pontosan Frandr arcába. Utolsó pillanatában még érezheti az elnyitott szájából kiáramló bűzös, dögszagot, mi azt sejteti, hogy nem Frandr lenne ma az első áldozata. A lénynek nincs foga, a fejének látszó testrészén, az éktelen türemkedő csápok meglengenek, ahogyan elrúgja magát szisszenve, aztán felsüvöltve marad, ahol van. A következő pillanatban, Frandr ütése szegezi a talajhoz, s a lény kimúlik, a testén át ütött lyukon, gennyes váladék szivárog a földbe. Gyors csata volt, de nem eléggé. Ha Frandr feltekint, Carsaadit már nem látja, elnyeli a tömeg, s a a falu moraja. Szinte mindenki a templomba tart, kígyózva. Tekintete viszketni kezd, mintha csípné valami, fáradtnak érzi magát, a lábában lévő izmai úgy sajognak, mintha, egész álló nap nehéz terepen menetelt volna. Aztán csend... mélységes csend.*
- ...em gytok? ...otok? *Hangot hall a távolból, de nem tudja beazonosítani honnan érkezik. A faluban minden eltűnik, üres lesz, elhagyatott, de egyébként minden, mintha tökéletes rendben volna, csak a lények és a falusiak nincsenek már sehol. A harcosnak, ha ez nem lenne elég, újabb meglepetést észlel, ugyanis megrángatják nadrágszárát.*
- Elviszel? *Hangzik egy kedves, vékonyka kis hang, s ha lepillant, egy kisleányt lát maga előtt, széles mosollyal, fekete hajjal, hátratett kézzel, ártatlanul forgatja derékból testét jobbra és balra.* Nem hallod? Elviszel? A templomba mész, nem? *Felhangzó türelmetlenség, toppant egy picit, majd barna szemeit forgatja.* Fúúú... de lassú vagy. *Sóhajt fel, fintorogva.
Egyre nő a káosz, s ahogyan Krestvir és mások elméleteiket gyártják, csak nő a kétely, csak nő a zavar. A sűrű köd gomolyog. Egyik pillanatban alakot ölt, majd szertefoszlik, akárha nem is lett volna, előbb még innen-onnan, már Krestvir, Quantall, Laor és Alyo számára is hallható kacajok, üvöltések, nyögések és sóhajok, szinte él és nyüzsög ez a jelenleg kihaltnak, üresnek tűnő táj, aztán egy másikban pedig csupán jurták közt állnak magányosan. Szinte semmi sem biztos, illetve látszólag talán minden az.
Krestvir kiáltására felfigyelhetnek a többiek, bár ettől függetlenül nem szűnik meg a többi zavaró tényező. A lány ismét mágiára szánja el magát. Mormolni kezd, s tekintetét Frandra szegezi, homlokán ráncba gyűlnek a gondolatok, míg útjára engedi varázslatát, mely szemmel nem látható, csupán elméjével érzékeli. Talál... biztosan talál... aztán... semmi nem történik, a férfi ugyanúgy próbálja kikerülni a falat, mint azelőtt, így csalódottan pillanthat a fejüket kapkodó többiekre.
Hasonlóképp próbálkozik Quantall is, ki a felé szóló hang irányába nézve, csupán buckákat és ingoványos talajt lát. Itt-ott sötétlő kráterek, s válasz kérdésére nem érkezik. Maga is varázslattal próbálkozik meg, annyi különbséggel, hogy Carsaadira irányozza, ami hasonló eredménnyel zárul, mint Krestviré. Érzi, hogy a varázslat sikeres, de egyszerűen nincs semmilyen hatása. Hideg szél borzolja fel tarkóját, majd szeme sarkából mozgást észlel, Laor lábának irányából.
Laor tenyere hangosan csattan arcán, kezét hidegnek érzi, de mindhiába az elkeseredett próbálkozás, nem változik meg semmi. Ugyanott van és ugyanúgy van, a hangok ugyanúgy kínozzák, ráadásul nem olyan sokkal később, máris szemtanúja lehet Krestvir sikertelen próbálkozásának, ami még inkább elkeserítővé teheti helyzetét. Ha ez nem lenne elég, hamarosan a felkiáltó Quantall sikertelensége is felborzolhatja a kedélyét, de megelégeli, s kiadja a parancsot. Tekintve, hogy egyik varázslat sem sikerült, úgy dönt, kezükbe veszik az irányítást, s ami nem megy szellemi erővel, majd megoldják fizikaival. Parancsát, Frandron és Carsaadin kívül mindenki hallhatja. Mielőtt azonban elindulna, pendülés után, hangos cuppanással áll meg közvetlenül bokája mellett egy, a lendülettől még rezgő nyílvessző. Hangos sziszegést hall, s, ha letekint, azt látja, hogy egy hatalmas, fekete kígyó tekergőzik kínjában, körülbelül úgy, egy ökölnyire bokájától. Száját folytonosan eltátja, mintha levegőért kapkodna, többször próbál Laor lába felé marni, de Alyo nyílvesszeje a földhöz szegezi. Eldöntheti, hogy kivégzi e a teremtményt, vagy hagyja kínjában fetrengeni. Alyo mindeközben tanúja lehet sikerének, s annak, hogy bizony sem látomás, sem varázslat nem volt, csupán a mocsár egy valódi, veszélyes teremtménye, mely vélhetően Laorba mart volna, ha nem cselekszik időben.*
- kibaszott... kibaszott... kibaszott... *visszhangzik hirtelen, majd bugyborékoló nevetés hallik valahonnan. Nem látja ki volt, vagy, van-e egyáltalán gazdája, vagy csupán elméje, s hallása játszik vele csúfondáros vetélkedőt. A parancsot kiadó Laor mellé zárkózhat fel, feltéve, ha nem őrül meg végérvényesen. Feje fájni kezd, a levegőt kissé nehezebben veszi, de egyelőre máshonnan mozgást, vagy egyéb problémát a kavargó ködön és a folyton változó tájon kívül nem észlel. Laor kérdésére a manó nem válaszol. Begubózott, eltakarta magát, mint, aki látni sem kívánja a világot. Ha ismét fejét vakarná meg összezavarodva... még valami történik:*
- Ügyes vagy. *Hall egy egyszerű, elégedett kijelentést az út mentéről, talán az út bal oldaláról, de ha oda kapja a fejét, semmit nem lát, csupán buckákat, s az ingovány kietlen, néhol cuppogós, néhol kies talaját, aztán semmi nem történik. A hangot más nem hallja.
A csapat innentől cselekedhet. Az út jobb oldalra eső részén Frandr és Carsaadi róják végtelen útjukat, menetelve egy helyben. Az út másik oldalán a táj változatlan, mint ahogyan azt mindenki láthatja. A köd is megvan még, ahogyan az olykor feltámadó hűvös szél is, s ezek mellett az egyetlen kézzel fogható, a kiszenvedett, elnyúló fekete kígyó Laor lába mellett, valamint a talán egyre növekvő tanácstalanság. De történik még valami, igaz, ezt megint csak Quantall észleli.*
- Mondom ide. Süket vagy?! *Hallja ugyanazt a hangot, mint az előbb, igaz most másképp, mert hápogva háborodik fel. Ha irányába odatekint, az út bal oldalán ismét csak buckákat, krátereket lát.* Mozogj már, a jó életbe! *Puffog magában a hang.* Még, egy ilyen szerencsétlent! Én ugyan oda nem megyek, még mit nem! *Zárja mondatait, szinte látni, ahogyan duzzogva összefonja maga előtt kezeit.*
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1300-1319