//Az Alrishulok tündöklése vagy alkonya - Ardith Llorvel, Ryrin Bessin, Akki Kamihira és Daron Siseve részére//
Akki Kamihira ajándéka egy ébenfa íj. Ismerősen simul az elf tenyerébe, nagyon ismerősen. Az elhagyott sötétség közében volt utoljára a kezében. Veszedelmes fegyver, gyakorlatlan lövésznek túl nehéz. Már csak kipróbálni kell, hogy valóban árnyékvesszőket lövell-e ki magából, mihez tegezre sincs szüksége. Ideg nincsen rajta, olyant mint a széldalnokok húr nélküli lantja.
Az ünnepséget követően tán mindenki a rá váró feladatokra kíváncsi. Even Alrishul a szertartáscsarnok közepére vezeti Aheiat, kezét kezében tartva emeli vállmagasságba, hogy beszédét folytassa.*
- Sok kérdés megválaszolatlan, pedig még fel sem tettétek.
*Beszél talányban a leány.*
- Egyszerű oka van ennek. Sorsunk olyan, mint egy szőttes, vagy másként is nevezhetnénk, de létező elejétől a végéig. A jövő a szál, a múlt a kelme. Mióta csak a családunk létezik és őelőttük is, voltak akik hittek ebben. Teljes bizonyossággal. A mágusok Szélnek nevezik Arthenior Templomát és nem véletlenül Templomnak. Valaha valami más állt azon a helyen. Ez már a múlt, ami volt elszaladt. Mi vagyunk utolsó őrzői ennek az emléknek. Ez a Ház az utolsó Lanawinen innen és túl ahol még nem szakadt meg a megértés vérvonala. Képességeinkkel hosszú ideig nem védelmeztük a várost, s a tőle való félelem volt az igazi ok amiért távoznunk kellett. A szálak akkori őrzője elhagyott bennünket, nem szólt, s majd minden elveszett. Amit mi nem láthatunk, mert magunk is benne vagyunk, azt csak ő láthatja meg.
*Elmosolyodik.*
- Lehet, hogy sokan járulnak majd hozzám, hogy megsúgjam mi vár rájuk, mit tegyenek és mit nem. Fennköltséggel és talánnyal fizetek majd nekik... De veletek nem akarom ezt a fárasztó ceremóniát eljátszani. Én csak Aheia Alrshul vagyok, egy erre született leány, semmi több. szóval, ha elhagyják ajkamat néha, a bolondos szótagok, csak vérem szava hajt, ne gondolkozzatok róla, hogy "ti megbolondultatok!"
*Megborzolja Akki haját, maguk közül valónak nyilvánítva ki, a jövendőközösségben. Épp a kincstár kerek zárófedele felett lépked, a három kulcsnyílás dombornyomatán. Tekintete fennakad, csakúgy mint legutóbb, de erővel magánál marad.
'A kamra kulcsát holtak őrzik,
titkok búját betetőzik
a sír felett hol helye vár,
három falevél csendjében áll a bál...'
Ezek a rövid sorok nyílnak meg előtte.*
- Ez közelebb vihet a megoldáshoz! A terveinkhez - életet lehellni ebbe a palotába - szükségünk lesz rá, hogy ide beléphessünk...
*Jelenti ki Even herceg.*
- Ez nem lehet nehéz, segítsetek megfejteni!
*Daronra és Ardithra tekint, Ryrin Bessin Szervíliával karöltve távozott, hogy megmutassa neki a közeli völgy mélyén tett felfedezésüket. Akkit egy ismeretlen arc képsorai ostromolják, mely mégis ismerős... De a tekintete, a tekintete nem hasonlít Ryrinére... " A két alak egymást karjaiba zárva röppen az ég felé, mint két turbékos madárka. Tündér szárnyak emelik fel őket, de mi történt odalent, pegazusok raja, szanaszét repültek..." *
A hozzászólás írója (Mesélő) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2012.07.13 12:09:10