//Az Aquista kúria//
-Teljesen egyedül. Azért a tisztás nem olyan veszélyes hely.
*Jó, hát éppen a szántóföldek felől, vagy a folyóparton keresztül a temetőből érkezhetnek oda furcsa szerzetek, de ezt leszámítva aligha tartozik a veszélyes helyek közé.*
~Ennyi erővel minden az.~
-Tudom-tudom. *mosolyog erőtlenül.* -Csak mikor látod valaki szemében a csillogást, hogy felnéz rád és a te személyedben látja a megoldást, akkor rossz érzés, mikor a végén mégsem tudsz segíteni. Azok az emberek hősként tekintettek rám és a társamra!
*Végül egy mosollyal jelzi és egy puszival mutatja meg, hogy éppenséggel tovább tud lendülni a témán.*
-Hát igen, akinek nem kő van a szíve helyén és a lelke is megvan, annak a szegénység borzasztó látvány. Nem is a szegénység, hanem konkrétan a nyomor! Mert ugye nagyon nagy különbség van a kettő között. Én ha arra járok, mindig adok egy kis aprót a szegényeknek, ám óvatosan kell eljárni! Van olyan, aki koldusnak adja ki magát, kéreget, és közben meg profi tolvaj és elemeli az erszényedet! A gyerekekkel szintén vigyázni kell, mert eléggé csintalanok! Persze tudjuk, hogy mindez miért van, afféle kényszer, de akkor is... lopni csúnya dolog.
*Eztán terelődik a téma a komolyabb dolgokra. Olyanokra, ami mindkettőjük életére komoly változással hathat. Sokat gondolkodott rajta az íjász, hogy vajon felhozza e a témát? Nem e lesz túl korai? Aztán úgy döntött, hogy mivel imádja Effyt, miért ne? Mire várjanak? Tapsra, füttyre?*
-Biztos, hogy ezt akarom és igen, képes lennék! *mondja kimondottan határozottan.* -Viszont... *átfogja kedvese kezét és ujjai végével simogatni kezdi a puha, selymes bőrt.* -Nem akarlak ezzel nyomás alá helyezni téged! Nem akarok terhet aggatni a vállaidra! Így én is megkérdezek tőled valamit. Biztos vagy abban, hogy nem lesz gond, ha többet leszek a közeledben? Tudod... itt nem csak arról van szó, hogy én elhagyom az otthonomat. Te is el szeretnéd hagyni a tiédet.
*Ezt ki is fejti szerelme, hogy miért.*
-A fényt együtt leljük meg, Effy. A sötétséget pedig otthagyjuk, akassza fel magát! *mosolyog kicsit, majd döbbenten hallgatja kedvesét.*
-Most ez komoly? Hűha. *csóválja fejét.* -Kínpad? Várj csak! Ha a fivéred tartozik neki, akkor az a bizonyos valaki, akit te fél-elf úrfinak nevezel, ugyanilyen piszkos ügyleteket folytat. Szeretném, ha nem találkoznál vele többet! Egyébként furcsa ez az egész. Gondolj csak bele. Háromszáz arannyal? Cöh... mi az nektek? Mármint most érted... az még jóformán nekem sem összeg. Vagy csak éppen nem volt nála annyi, ki tudja. Bizonyíték nélkül nem ítélkezhetsz, életem! *simítja meg most a lány arcát, és kicsit belecsíp az ajkába.* -Talán csak valami félreértés. Az sem biztos, hogy az "úrfi" igazat mondott. Mert oké, ott a váltó, de manapság bármit meghamisítanak pillanatok alatt. A bódítószerekhez az utcán gondolom nem nehéz hozzájutni, főleg a szegénynegyed sötét sikátoraiban. Az ismeretlen eredetű, valószínűleg feketepiacos fegyverek sem hinném, hogy komoly erőfeszítés útján válnának elérhetővé, bár az meglepne, ha itt, a városban üzérkednének vele. Bizonyára a Kikötőből származhat. Az a baj, hogy annyira szerteágazóak az ügy szálai, hogy szinte lehetetlen mindet felgörgetni.
*Úgy beszél, mintha nyomozó, vagy valami hasonló lenne. Nem szabad elfelejteni, hogy Daranel katona volt még odahaza, Völgyerdőben is, ahol egy szigorú, ám felvilágosult elf társadalom működött. Onnan sok mindent magával hozott.*