//Zaraun Aleandar//
*Egy pillanatra erőt vesz magán, és elkapja tekintetét. Zavartan fürkészi a köveket.*
-Hát, hogy nem akarsz-e haza menni. Meert még vizes a hajunk, és megfázunk a végén...
*Hát ez nem hangozhat túl meggyőzően, de sebaj a célnak megfelel.
Halkan lépdelnek végig a sötét utcákon, míg vissza nem érnek a meleget adó házba. Miután Zaraun-t betessékeli a hálóba, neki áll, hogy lefürödjön. A szekrényben kutat, és rongyokat dobál kifelé. Előszedve, amit akart, kedélyesen a férfi ölébe huppan, majd a levegőben lóbálva mutatja zsákmányát, ami egy rövidke hálóruha, sötétbarna anyagból, vajszínű csipkével a szélein. Egy vékony pántos felső, és egy francia bugyi alkotja az egészet.*
-Nos uram, mit szól? Jobban fest mint a túlméretés férfipulcsi nemde?
*Kajám vigyorral szambázik ki a fürdőbe, ám a terveit szörnyű hiba hágja át. A szobából keserves jajgatása hallatszik.*
-Jaj ne! Elvesztettem. Elhagytam anyukám gyűrűjét! Zaraun!
*Kiabálja.*
-Sajnálom, de muszáj visszamennem. Nagyon fontos nekem az a gyűrű, és tudom, hogy még rajtam volt a toronyból kifelé. Valószínűleg ott ejthettem el. Ugye nem haragszol?
*Gyorsan visszarohan a hálóba, és felkapja magára a kopott kabátot.*
-Megígérem, hamar visszajövök, addig egyél valamit! Megígérem kiengesztellek ha hazaérek.
*Nyom egy csókot a férfi homlokára és már csattan is az ajtó mögötte. Sietősen lépked végig a szegénynegyed utcáin, amíg a torony mellé nem érkezik. Apró keresés után máris rátalál a kutatott ékszerre. A törmelékek között megcsillan egy apró aranygyűrű. Elején, három ovális szemecske követi egymást sréhen, akár egy hajfonat oldalról, amit két kis gombócka zár. A többi része, vékony aranypánt. Szép darab. Csillogó szemekkel húzza vissza ujjára, és indul hazafelé. Út közben már teljesen besötétedett, a szűk utcát, amin megy, egy bordélyház fénye világítja meg. Kicsiny ablakain csordogál a lámpafény. Majd ahogy egy vaskos férfikéz kivágja az ajtót, még egy jó adag ömlik a poros útra. A fénnyel együtt pedig egy nő is kipenderül, vére nyomán sárrá válik a por.*
-Takarodj innen te mocskos szajha! Ha még egyszer meglátlak, levágom azt az enyves kezedet. Ide többet be nem teszed a lábad.
*A szigorú kiabálás után becsapódik az ajtó, s az úton, mintha az előbbi fényárt elvágták volna, újra fekete árny lapul. Csak az ablakok világa nyújt támaszt a szemnek. Ayrisz odasiet a nőhöz, letérdel mellé, hideg ujjaival végigsimít a meztelen vállon, mely alatt remegő kéz szorítja a szakadt gyolcsruhát.*
-Jól van, hölgyem? Had segítsek!
*Úgy harminc éves lehet, de koszos, könnyben ázó, görcsös arcával most negyvennek is látszik. Megragadja a lány ruháját, úgy mered rá borostyánszín szemeivel, a vöröses, göndör tincsek közül. Hangjában a keserűség aromája, vagy a sírni vágyás hallatszik. Régimódiak a szavai de jól érthetőek.*
-Mit nekem?! Segítségemre volna, ha itt helyben végeznél velem. Asszony voltam én nemrégen, de elragadta tőlem uramat, s két fiamat az alvilág sötét démona. De előzte őket becsületem kimúlás, s én balga, naivan odaadtam magamat egy démonnak, ki a sátánnal cimborál, s rútul meglop életem minden értékét elvíve.
Mit tehet egy megcsalatkozott, szegény özvegyasszony, kitől elvették aki eltartotta munkájával, s szerelmével, s elvették két fiát is, szerelmük magvait, kik még segíthettek volna. Ölj meg engem hamar a porban és mocsokban ahová tartozom!
*Keserves rimánkodására csak szörnyülködő, szánakozó arc a válasz. Mély sajnálat, vagy kínzó felismerés, ami kiült rá.*
-Csak kelljen fel a földről. Hazaviszem, megfürdetem, mondja meg hol lakik!
*A nő kissé megnyugszik, lehiggad, úgy nézi a földön heverő kavicsokat.*
-Hát hol lakjon, kire hagyatékul csak adósság maradt. Férjem bűneiért fizette én becsületemmel, és minden vagyonommal. Nem csak annak a szörnyetegnek volt ám adósa, munka helyett jobban szerette a kocsmát. Most is a pokolban éghet az én uram, mert a pokol fattyával szövetkezett, és jog nélkül rontott rá utána, mérgezett fegyverrel, és elvakult fiaival. Én is követem majd őket, akkor lesz hol laknom.
-Jöjjön már, segítek.
*Azzal felkarolta, és vállára fogta. Hazafelé ballagva vele, végig hallja a kábult motyogását.
A sötét házban, csend honol. Zaraun biztos aludni ment. Alig tudja felvonszolni a nőt a fürdőbe. Ott meleg vizet enged, miközben lebontja a szakadt rongyokat. Illatos olajat hint a kádba, majd az özvegyet is beleülteti a vízbe. Az egy ideig csak némán ázik a kádban, hagyja, hogy Ayrisz lemossa arcát, hátát. Majd halkan megszólal.*
-Olyan hideg a kezed, mint azé a gyilkosé.
-Mert lassan dobog a szívem.
-De a tiéd szeretetteljes.
-Örülök.~Az övé is.~
*Sokáig tartanak a szünetek, csak néhány elenyésző párbeszéd visszhangzik a fürdőben. A plafonig gőzölgő víz, egyre csak hűl, a nő rákvörös bőre is kezdi visszanyerni természetes színét. Cserepes szájából már nem száll annyi értelmetlen szófoszlány. Szemeibe ismét visszatér az értelem. Ám érzelmesebb mégsem lesz, ugyanolyan hangulatmentesen beszél mit eddig, és bámulja a víz felszínét. Ayrisz is csak ujját lóbálja a tükörsimaságot megtörve.*
-Kisasszony!
-Igen?
-Szeretnék kérni valamit.
-Mondja csak.
- Tudja, én kimentem az utcára az napon éjszaka. Mikor megtaláltam családom véres martalékait, rendre elsirattam őket, s elföldeltem az erdőszéli tisztáson.
Én most itt meghalok. Ha lehetne még egy utolsó kérésem, vigyen melléjük, s ott kaparjon el, hogy velük mehessek a másvilágra.
*Apró csend.*
-Ha ez a kívánsága... Legyen, megteszem.
-Van önnek, akit szeressen?
*Ayrisz megereszt egy szolid mosolyt.*
-Van.
-Bizonyos, hogy jó ember. Amilyen maga is.
-Ó, igen. Az.
*A nő felnéz a plafonra, nagyot sóhajtva, az utolsó szuszt is kipréseli magából, majd betakarózik a vízbe, hogy még egy utolsót szippantson ebből a világból.
Lábai topán toccsannak a kavicsokon, ahogy Ayrisz kihúzza a hideg vízből, hogy lepedőbe csomagolja, és kicibálja a tisztásra. A nőt, akit csak egy fal választ el élete gyilkosától. Nem lesz olyan nehéz, van egy kis gurulós kocsi az üvegműhelyben.*
*Már rajta a hajnali harmat a fűszálakon, mikor az utolsó lapát földet lapítja a kupacra az ásó. Zaraun is biztos alszik még, ha eddig aludt.
Hazafelé koppanó lépteit, egy másik követi. Hiába iramodik neki, az is sürgeti tempóját.
Már pont futásnak adná a fejét, mikor megszólítja, egy régről ismerős hang.*
-Jól látok, te vagy az, Ayrisz?
*Reszelős férfihang fut a lány füleibe. Amint megfordul, a magas sziluett vonásai is kitisztulnak. A sötét, szinte fekete, kócos tincsek közül, lámpásként világítanak a türkizkék szemek, ahogy rájuk vetődik a holdfény. Az ég ragyogása, tündöklő körvonalat fest a férfi köré. Sápadt, fehér arcán halvány mosoly rajzolódik ki.*
-Nahát, tényleg te vagy, cseppet sem változtál.
Azt hittem a gazdagnegyedben laksz, vagy változott az élet, míg nem voltam itt?
-Azt mondtad, nem jössz már vissza.
-Meggondoltam magam. Emlékszel még mit súgtam neked mikor elmentem?
*Ayrisz komoly arccal nézi a férfit. Bár ha ismerjük, inkább csak fiúnak mondható, olyan naiv és szentimentális. Régi jó barátja, aki olyan négy éve ment el a városból. Ayrisz még tisztán emlékszik, milyen volt az nap, mikor búcsút vettek a kikötőben. A fiú, Kay a szegénynegyedben volt árva koldus, mikor először találkoztak. Sok mindenre tanította, testvérekként szerették egymást, ám egyszer csak utazásnak adta magát. Akkor Ayrisz tizenhárom, ő tizenöt éves volt.
Aranylóan, bizsergetőn sütött a tavaszi nap, és virágillatú szellő futkosott a bőrön. A lány beletörölte volna arcát mardosó, sós könnyeit, de kezeit a a forró tenyerek nem engedték.*
-Hagyd a sírást. Te sosem sírsz. Meglátod, nélkülem is jól megleszel.
-Már hogy lennék?
*Aztán sokáig beszélgettek még, Kay szerelmet vallott, és elment. Azt is mondta, hogy nem jön már vissza, csak ha Ayrisz hívja, mire halk dünnyögés volt a válasz:"Kay, te sosem jössz vissza."
Most mégis itt áll, és ugyanúgy fogná meg a lány kezeit mint akkor. Ám nem talál rajtuk fogást, Ayrisz egy egyszerű mozdulattal húzza ki kézfejét, a perzselően meleg ujjak közül.*
-Minek jöttél hát ide?
-Sokat gondolkoztam.
-Nem gondolod, hogy egy kicsit elkéstél vele?
-Nem. De most hagyjuk ezt, szívességet szeretnék kérni. Tudod, semmi pénzem nem maradt, a visszaút miatt, és nem szeretnék az utcán éjszakázni.
*A komor hangulat, és Ayrisz tárgyilagossága ellenére, Kay arcán békés mosoly nyugszik.*
-Esetleg elszállásolhatnál. Persze az egyik vendégszobádban.
-Nem vagyok egyedül, várnak rám otthon.
-Barátokat szereztél?
-Nem igazán a barátom, annál több.
-Szereted?
-Igen, biztos vagyok benne.
-Nem baj, majd harcolok érted.
-Hát, akkor nagyon sajnállak.
*Végül mégis ketten lépnek be a ház ajtaján. Egész úton egy szót sem szóltak. Kay, mintha csak otthonába térne vissza, ismeri a lány összes furcsa szabályát, és tudja a helyét mindennek. Kérés nélkül húzza le csizmáit a falépcső alján.*
-Itt sem változott semmi.
*Mondja a fiú, körbetekintve. Természetesen nem hervad le arcáról a mosoly.*
A hozzászólás írója (Ayrisz Emeraad) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2013.12.01 17:56:46