//Korom és hó, meg valami barnaság//
*Sokadszor állapítja meg magában, hogy minél jobban ismeri Intet, annál kevésbé érzi hasonlatosnak őt szülőfalva elfjeihez, de hát ettől még elf, aki ha másban nem is, kinézetében azért mindenképpen emlékezteti rájuk.
Talán előbbinek köszönhető, hogy könnyebb vele egykori otthonáról is úgy beszélni, hogy el tud vonatkoztatni ottani életétől, és csak annak a díszleteire emlékezni vissza.
Nem vágyik "haza", mégis a táj azért hiányzik kicsit most is, bármennyire is szép és még szebb lehet Szarvasliget a jövőben, annál is, mint amilyen most.*
- Tényleg elég ijesztő volt sokszor, de azért szerencsére nem túl gyakran volt olyan, ahogyan meséltem. Gondolom a tenger is sokkal többször volt gyönyörű, mint ahányszor azt a benyomást keltette benned, hogy éppen meg akar ölni. Meg aztán, valahogy anya ősei is kibírták ott számtalan generáción keresztül. *mosolyodik el halványan megint, szándékosan nem kérdezve rá arra, amire a legjobban kíváncsi lenne. Végtére is ő maga sem mesélt el rengeteg dolgot, sok mindent csak egymás ki nem mondott gondolatai közül következtethetnek ki, bár részéről mindez a világért sem a bizalom hiányáról szól, és sejti, vagy sokkal inkább tudni véli, hogy Intath részéről is valami nagyon hasonlóról lehet szó.
"Muszájból kezdtem." - Az ő értelmezésében túl sok mindent is jelenthet ez, de bizonyosan semmi jót. Akár ő maga is fogalmazhatna úgy, hogy muszájból kellett elhagynia az otthonát, és ez a néhány szó, olyan történetet rejtene magában, amit itt és most aztán biztosan semmi kedve nem lenne elmesélni. Kívülálló fülével hallva akár még komikus felhangja is lehetne az egésznek, ő azonban mindenképpen inkább tragikusnak érzi. Talán természetes, hogy a szőke elf szavai mögé is valami hasonló történetet sejt és képzel, éppen csak azt nem érti, hogy kinek lehet az útjában egy kicsit furcsa, talán kicsit tényleg bolond, ugyanakkor egy olyan kedves és jóságos valaki, mint amilyen Intath.
Nem szeretne mindenesetre túlságosan tolakodó kérdéseket feltenni erről. Talán majd egyszer elmond neki mindent. Ő biztos, hogy mindig érdeklődéssel és jó eséllyel megértéssel fogja hallgatni. Ha nem most, hát akkor majd máskor. Egyébként sem lehet mindent megbeszélni egyetlen rövid délután alatt, főleg nem úgy, hogy őt a konyha is várja, hogy ígéretéhez híven finom vacsorát készítsen majd az elfnek, és várják a jegyzetek is, amikben olyan tudás lapul, ugrásra készen, amilyenre már nagyon régóta vágyik. Igaz még ezek kedvéért sem akarja a mostani perceket siettetni, vagy ezeket az általa nagyon is szépnek és kellemesnek megélt pillanatokat megszakítani.*
- Amúgy szép helyen éltem. *mélázik el kicsit, mintha szándékosan húzná az időt és nyújtaná tovább a beszélgetést, pedig majdnem félig öntudatlanul csinálja.* Legalábbis voltak ott szép dolgok. A faházak, a kis kertek, tűzrakók, apró patakok, kicsi tavak és tisztások, ilyesmikre gondolok. Kőből mi csak oltárokat építettünk, esetleg kis ösvényeket szórtunk apró kavicsokkal tele. A hatalmas fák pedig... azt hiszem eléggé hangulatfüggő, hogy mit látsz beléjük. Szerintem neked is tetszene, ha egyszer arra járnál. Nem mintha itt nem lenne szép. Ha tudnád, hogy az erdő után már az milyen furcsa, de egyben felszabadító is, hogy itt olyan messzire ellátni. Már csak ezért is szabadabbnak érzem magam. Arthenior kicsit olyan volt, mintha kövek közé lettem volna zárva, bár ott meg a házak és a szobák voltak hatalmasok. Legalábbis, ahol éltem. De ez azért nem ugyanaz.
*~ Hát igen, a régi jó Gazdagnegyed. ~ mélázik el ismét, de ezúttal csak magában. ~ Aki nem élt ott, csak vágyott oda, talán nem is sejti, hogy mennyi mindent rejtettek el azok a vastag kőfalak. ~
Erről persze eszébe jut Lau is, akit még ott ismert meg, főleg, hogy Int is éppen az imént említette őt.*
- Ami Laut illeti, a játékos oldalát én sem nagyon ismerem, de biztosan van neki olyan is. Egyszer majd valahogy kihozzuk belőle. Viszont nem is kívánhatnék nála jobb barátnőt magamnak így sem. Ylandát sajnos alig ismerem még, viszont azt sajnálom, hogy amikor Viellel lubickoltatok nem voltam itt. Szívesen beszálltam volna mellétek.
*Újabb, ezúttal kissé hosszabb hallgatás következik a részéről, és nem csak azért, mert felötlik benne a kérdés, hogy vajon ruha nélkül, vagy valamiféle ruhában fürödtek ebben a tóban? Nyilván utóbbiban, de milyenben? Otthon ugyan hasonlóból sohasem csináltak gondot, de hát akkor édesanyjával és plüssnyulaival négyesben voltak. Intath előtt azért biztosan nem merne levetkőzni teljesen csak úgy.
Jelenleg mindenesetre ez eléggé távoli problémának tűnik, sokkal inkább gondolkodik el az elfnek azon a szavain, amelyekkel jellemzi őt, és közben megpróbál a lelkére is beszélni, hogy amennyire lehet baj esetén is igyekezzen ne még nagyobb bajba keverni magát.
Valahogy úgy érzi, hogy Intath ezúttal kissé túlzásokba esik. Nem mintha nem esne jól hasonlókat hallani tőle, de ha rá hallgatna, még a végén képes lenne elhinni magáról, hogy benne nincsen semmi más csak kedvesség és jóság.*
- Örülök, ha szerinted tényleg szeretnek a többiek, de azért kicsit zavarba hoz, hogy ilyennek látsz. Persze, szerintem sem vagyok gonosz és elvetemült *mosolyogja el magát szórakozottan az újabb komoly téma ellenére is* de azért, amit meséltem nem véletlenül meséltem. Én sem vagyok azért mindig kedves. És azért volt már olyan, akinek tudtam volna ártani, és nem hiszem, hogy utána különösebb lelkifurdalásom lett volna.
*~ Mit kellene például sajnálnom azokon akik leütöttek engem és levágták Alenia ujját? ~ Majdnem még a fejét is megrázza, mintha hinne az illúzióban, hogy ez által nem csak a gondolatokat, hanem az emlékeket is kirázhatja belőle.*
- Persze lehet, hogy mégis, nem tudom. *sóhajt.* De mindegy. Amit megígértem, azt megígértem. Még szép, hogy megegyeztünk! Tényleg nem fogom keresni a bajt, ha pedig megjön, akkor sem én leszek az, aki elébe szalad, hogy képen törölje. Magamra és másokra is vigyázni fogok. De csak akkor, ha te sem hősködsz feleslegesen. Ehhez ragaszkodom. Ha csak nincs valami nagyon-nagyon nagy, rettenetesen fontos oka, nem fogsz még egyszer visszamenni egy lángoló városba, miközben mindenki éppen kifelé menekül onnan!
*Talán ezúttal meg ő esik túlzásokba. Azt már nem mondja ki, de voltaképpen egészen kellemesen érzi magát Intath által ölelve, csipkedve, simogatva. Jó lenne, ha még máskor is lennének hasonló délutánjaik, és nem kellene még egyszer elveszítenie azt, akit éppen elkezdett igazán megszeretni. Elhatározza hát, hogyha Intath még egyszer valami hülyeséget akar csinálni, egészen egyszerűen nem fogja hagyni.
Ettől még kicsit talán sokat is beszélt. Mégis, kíváncsi, hogy mit válaszol a doki, bár igazából annyi mindent mondott neki az előbb, hogy mindenre nem is vár választ tőle, éppen csak arra, amit a legfontosabbnak érez.
Akármint mond is neki viszontválaszként, a beszélgetést úgy tűnik, hogy egyelőre félbe kell hagyniuk, még akkor is, ha egyelőre bizonytalan idő elteltével majd biztosan folytatódni fog.*
//Fogas kérdés//
*Nem tudja, hogy mennyi idő telhetett el idekint a tónál, de abban biztos, hogy sikerült egészen belefeledkeznie a beszélgetésbe, egészen a legvégéig, amikor végül is megfogadták egymásnak, hogy nem csak a másikra, hanem saját magukra is vigyázni fognak.
Ekkor érkezik Árnyék, számára hirtelen, ő pedig még Intathoz hajtott fejével próbál a hátuk mögé pillantani, és talán csak a pillanat töredékéig, de mintha látna valakit elbújni a ház sarka mögött. Veszélyt ugyanakkor nem érez, hiszen Viel okos kutyája akkor nyilván nem hozzájuk szaladna, hanem éppen ugatná azt, aki hívatlanul közös birtokuk területére tolakodott. Intathot mindenesetre elengedi úgy fordul, majd hajol le a kutya elé.*
- Mi az Árnyék? *kérdi valahogy ösztönösen, akárha az eb beszélni tudna, és tényleg képes lenne elmondani, hogy mit szeretne tőlük, Árnyék azonban nem válaszol, csak elszalad vissza a ház sarkához ahonnan érkezett.*
- Na most mondd, hogy nem aranyos Árnyék! *mondja Intnek olyan arccal, mint aki ismét valami megcáfolhatatlan érvet mondott, bár igazából legkevesebb kuncogni van kedve, ha eszébe jut, hogyan milyennek látja a doki valójában ezt a derék kutyát. Örül neki, hogy Viel nem hallotta, amit még az istállóban mondott neki, ahogyan annak is, hogy azt sem, hogy ő nevetett ezen, annak ellenére is, hogy nem is értett vele egyet.
Árnyék a maga izgatottan gyors sebességével megteszi még legalább kétszer a tó és a ház sarka között az utat, mire ő maga felismerni véli, hogy mi az oka különös viselkedésének. Bár neki soha nem volt kutyája, de éppen elég vadászkutyát látott már odahaza, és éppen elég történetet hallott róluk ahhoz, hogyha nem is azonnal, de viszonylag hamar azért mégis megértse mit akar pontosan tőlük éppen.*
- Azt szeretné, hogy kövessük. Mutatni akar valamit, méghozzá most azonnal.
*Mintha teljes összhangban dolgoznának, Viel körülbelül pont ezt a pillanatot választja arra, hogy előjöjjön és beszéljen hozzájuk, Árnyék pedig, hogy lecövekeljen Intath lábai mellett. Gyanítja, hogy mégsem az elf lesz az, aki végül megsimogatja mindezért a kutya fejét, hanem ő, főleg miután nagyjából összerakja magában a képet. Árnyék a Gazdáját szerette volna megmutatni nekik, pontosabban Intathnak, aki mellé leült. Létezik, hogy még annál is okosabb lenne, mint amilyennek eddig gondolta?
Mert ugyan nem közvetlen közelről látja a lányt, de valami határozottan furcsa és nyugtalanító rajta.*
- Ugyan, semmi baj! *kiáltja oda neki és meg is indul felé, remélve, hogy Intath követi, és látja ugyanazt, amit ő. Bár hát miért ne látná, ha már neki is feltűnik. Nem hiszi, hogy jót jelent az, hogy Viel hozzá hasonló, sápadt fehér arca most szinte vörös, ráadásul úgy öltözött fel, mintha másik évszakban járna.*
- Jól vagy? *kérdi tőle, bár elég feleslegesnek érzi a kérdést, mégsem tud mást kérdezni hirtelen. Még jó, hogy van egy igazi orvos is a háznál.
De annak is örül, hogy itt és most ő is itt lehet. Szükség lehet még rá is, ez pedig bár máris aggódik a tündérlányért, mégis örömmel tölti el.
Végre olyan helyet nevezhet az otthonának életében először, ahol nem csak megtűrt, vagy eltartott valaki, valahol egy házban, vagy szobában, hanem ahol igazán hasznosnak érzi magát, és ez nem csak érzés, hanem egyben tény is; most már tényleg végre ő is tehet valamit jót másokért, azon kívül is, hogy szereti őket.*
A hozzászólás írója (Luninari Heiphine) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2021.10.27 23:39:39