//Úton-útfélen//
//Otthon//
*Ahogyan első otthonáról, a szülőfalujáról mesélt, ismételten rá kellett döbbennie arra is, hogy az egykor komornak és nyomasztónak érzett hely, ami sohasem volt képes befogadni őt, a maga módján, innen távolról szemlélve, és főleg az Artheniorban látottak után, tulajdonképpen gyönyörű. Ugyanakkor az is tény, hogy honvágya nincs, édesanyján, a ház mögötti kis kerten és tűzrakón kívül nem is hiányzik onnan a világon semmi. Talán még az élet kiszámíthatósága, ha valamit minden áron akar még találni, az igen.
Mert ameddig nem sértett vallási tabut, addig tulajdonképpen, ha nem is érezte túl jól magát, legalább tudta, hogy mire számíthat. Száműzetésének első napjai óta ellenben az élet mindig meglepi valamivel, ami jó párszor kellemes ugyan, sokszor azonban nem csak meglehetősen kellemetlen, hanem egyben életveszélyes is.
A tündérlány hirtelen távozása ugyan nem tartozik az utóbbi kategóriába, nagyon reméli legalábbis, hogy nem, bár elég kellemetlen érzése lesz attól, hogy láthatóan nem ő az egyetlen, aki aggódik érte.*
- Végül is, Árnyék vele van, csak nem lesz majd semmi baj. *sóhajt Laura.* Mi tudjuk, hogy szelíd, de senki más nem tudja. Én biztos, hogy kétszer is meggondolnám, hogy belekössek-e egy tündérbe, akinek ekkora kutyája van.
*Persze csak szavai bizakodóak, azért az minden bizonnyal látszik rajta, hogy valójában azért kicsit aggódik. Pedig próbálja nyugtatni is magát. Végtére is, több kedvező előjelet is kaptak a mai nap folyamán. Például kezdetnek, a hóesés. Aztán a fénypászma. Ráadásul Viellel végül is a városban akadtak össze. Eddig, Árnyék nélkül is tudott vigyázni magára, semmi más nem indokolja azt, hogy most egy nagy, fekete kutya társaságában ne tudna. Meg hát, a lány mégiscsak tündér. Sokan lebecsülik őket apró, jelentéktelen termetük miatt. Ennek ellenére a kislány korában halott mesék közül soknak nem véletlenül éppen tündérek a hősei.
Bár figyel a többiekre, kicsit talán mégis gondolataiba merül az út során, ami így eléggé csendes lesz. El is szundít kicsit, magához ölelve a táskáját, így még rövidebbnek is tűnik a szekéren töltött idő, mint amikor reggel először indultak el az akkor még Arystor tulajdonában lévő birtokhoz és házhoz.
Végül aztán hazaérnek, amit már csak azért sem bán, mert most már azért tényleg kezd éhes lenni, a vacsorát pedig bármi is lesz, még el is kell majd készíteniük.
Amikor Lau hívó szavaira nem kapnak választ, valahogy eszébe sem jut aggódni, pedig az elmúlt hatok után akár meg is tehetné, és nem is vethetné a szemére senki.
Talán annak köszönhető mindez, hogy lélekben már régen eldöntötte, hogy ez a hely majd a béke szigete lesz, és amúgy is úgy van vele, hogy a várostól távol túl sok és túl nagy baj itt nem érheti őket. Az legalábbis egészen biztos, hogy nem veszi majd otthonukat dühös és végtelennek tetsző tömeg körbe, éppen az ő vérükre szomjazva.
Talán óvatlan kicsit, a maga részéről mindenesetre semmi különöset nem talál abban, hogy Lau szavaira senki sem válaszol. Végtére is jó nagy a birtok és a ház. Talán Lylli talált egy érdekes könyvet, azt nézegetik valahol, vagy valami ilyesmi történt, esetleg mégis ráleltek itt valami ételre és azt eszik éppen. Mindez önmagában a világon semmilyen aggodalomra nem ad okot.*
- Ó, persze, örömmel! *mondja is lelkesen Launak, kérdően nézve Thimre, hogy jön-e vele segíteni, persze reményei szerint nem úgy, mint, aki erőlteti a dolgot. Amúgy is van gyakorlata, így boldogul egyedül is.
Már-már indulna is, amikor megpillantja Vielt és Árnyékot az állat hátára valahogy felügyeskedett ásóval. Annyira megörül nekik, hogy a vidám mosoly, ami ajkaira húzódik tulajdonképpen nem tesz semmi mást, csak öntudatlanul is kifejezi éppen aktuális hangulatát.
Árnyék minden bizonnyal nagyon siethetett idáig, így érhette utol könnyedén az ő szekerüket, amit elég ráérősen vontatott idáig új lovuk, mindezen viszont nem gondolkodik, mert ehhez túl nagy megkönnyebbülés tölti el.*
- Tudjuk, hogy tudtok vigyázni magatokra, de azért legközelebb ne tűnjetek el ilyen hirtelen! *mondja a tündérlánynak szemmel láthatóan minden szemrehányás nélkül, leginkább vidáman és megkönnyebbülten, amikor odaér hozzá.
Ezek után hátán a táskájával neki is indul elhelyezni az állatokat, és megetetni őket a takarmánnyal, amit nekik hoztak. Biztos ők is éhesek már, mégsem sieti el a róluk való gondoskodást, nehogy megijessze őket egy-egy hirtelen mozdulattal.
Mindegyiküknek jut néhány kedves szó, mosoly és simogatás tőle, amelyik hagyja magát.
Persze, azzal tisztában van, hogy mondjuk egy tyúk, vagy egy kecske nem feltétlenül ért meg és fog fel olyan kis civilizációs finomságokat, mint egy kedves mosoly, de azért azt is pontosan tudja, hogy a haszonállatok jelentős többsége nagyon is megérzi és értékeli azt, hogyha szeretettel közelednek hozzájuk.
Miután Uraságot leszámítva az állatokat elhelyezte és gondoskodott róluk a Viellel együtt és neki segítve, vidáman indul vissza a többiekhez a tündérlány nyomában, nagyon remélve, hogy hamarosan majd ő is finom vacsorát kap és kényelmes ágyat.*