//A ház előtt//
*A pillanat valóban nem a legalkalmasabb arra, hogy Lau nyakába boruljon, hosszan üdvözöljék egymást és örüljenek a másiknak, arra sem, hogy a toronyról meséljen, vagy arról kérdezősködjön, hogy mi minden történt idehaza, amíg ő távol volt, de mindezt nem bánja mégsem, mert tudja, hogy ennek is el fog jönni az majd ideje.
Most az a legfontosabb, hogy segítsenek a bajba jutott lánynak, ahogyan tudnak, minden más csak ez után következhet.*
- De örülök neked! *mosolyog azért Laura, mielőtt a számára ismeretlen tündérlány szavaira felkapja fejét.
~ Vajon, hogyan érti azt, hogy csinál meleget? ~ teszi fel magában a kérdést, de nem kell túl sokat gondolkodnia a válaszon.
Találkozásukat rögtön be is tudja a sors különös kegyének, hiszen csak nemrég, talán pár perccel ezelőtt beszélgettek Thimmel arról, hogy jó lenne találkozni olyan mágusokkal, akikkel tudást cserélhetnek egymással, erre pedig úgy tűnik, hogy alig ért haza, máris összeakadt egyel, aki ráadásul tündér, márpedig a tündérekhez a maga részéről mindig is vonzódott.
A pillanat azonban nem nagyon alkalmas bemutatkozásra és ismerkedésre sem.*
- Jó, hogy van itt orvos, mert sajnos egyetlen gyógyító varázslatot sem ismerek. *jegyzi meg mindenesetre mielőtt Lau elrohanna, ezzel mintegy jelezve, hogy bármennyire is szeretne, de jelenleg nem képes segíteni.
Intath feltűnésére ellenben felderül aggodalmas arca.*
- Int! *mosolyog rá, és látszik rajta, hogy tényleg örül az elfnek, de aztán csak félreáll, hogy ne zavarjon.*
- Persze-persze. *bólint a szavaira.* Még csak az kéne, hogy pont velem foglalkozzatok most. Mi majd elvisszük a lovat anyával.
*Olyan természetességgel ajánlotta fel mindezt azonnal, hogy csak pillanatokkal később jut eszébe, hogy tulajdonképpen fél a lovaktól, és minden bizonnyal nincsen olyan mágia a világon, ami ezt a félelmet képes lenne kiirtani belőle.
Óvatosan lép hát az állat elé, ugyanakkor mégis próbál határozott lenni, mert tudja, hogy az állatok szinte mindig megérzik azt, hogyha valaki fél tőlük.*
- Gyere szépségem, elviszünk innen. *simogatja meg vigyázva, majd elkezdi húzni maga után az istálló felé. Édesanyja árnyékként követi, hiszen, ha már nem tud segíteni éppen, akkor feleslegesen alkalmatlankodni sem akar, ahogyan arra sincs idő, hogy sorra bemutatkozzon Laun kívül mindenkinek.*
- Nem úgy volt, hogy félsz a lovaktól? *kérdi a lányától, miközben tűnődő arccal próbálja megfejteni, hogy vajon sikerült-e levetkőznie a lovaktól való, régi, talán nem teljesen irracionális félelmét azóta, hogy nem látta.*
- De, és még mindig félek is tőlük. De talán addig nem történik semmi, ameddig az istállóba elviszem, és kikötöm. Amúgy is kíváncsi vagyok, hogy Hópehely hogy van. Ha pedig mégis megharapna, akkor legalább már itt van Intath, hogy meggyógyítson.
*Röviden nevet és próbál magabiztosnak látszani, de édesanyja nem véletlenül az édesanyja, úgy dönt, hogy megkönyörül rajta.*
- Hagyd csak, majd én viszem! *mondja és át is veszi a kantárt, hogy az istállóba vezesse az állatot. Látható szakértelemmel köti ki, miközben Luninari Hópelyhet ölelgeti és puszilgatja, aki engedelmes kecskeként tűri, amit csinál, talán még örül is neki.*
- Nem a legjobb pillanat, de eddig elfelejtettem mondani, hogy ma éjjel még nálad aludnék a szobádban, aztán majd csak holnap állnék neki építkezni. *mondja Ea.*
- Jó, persze. *mondja Luninari szórakozottan, miközben elindulnak visszafelé, hiszen gondolatai máshol járnak, egy nagyon kellemetlen emléknél, ami eddigi életének talán legrosszabb napjához kapcsolódik. Hatására rendesen el is komorodik, bár igyekszik nem mutatni.*
- Ez a legkevesebb, amit megtehetek érted, meg amúgy is örülök neki. *mondja, majd némi tűnődés után hozzáteszi.*
- Szerintem tudom, hogy ki ez a lány. Kétszer is találkoztam vele Artheniorban. Remélem jobban lesz, de annyira nem aggódom, mert Int biztosan nagyon jó orvos, tudja, hogy mit csinál.
*Ea ugyan csak hallomásból ismeri a a szőke elfet, de azért igyekszik osztani lánya optimizmusát.*
- Előremegyek, nem akarok csak ott állni és bámészkodni. Kiszellőztetek. Biztosan állott lehet a levegő, hiszen hatokig nem voltál a szobádban. *mondja.*
- Rendben, azt megköszönném! *mondja Luninari, miközben táskájából előkotorja szobája kulcsát és elmondja neki, hogyan jut odáig. Aztán visszamegy a többiekhez és tisztes távolságban megáll. Éppen olyan messze, hogy pontosan lássa mi történik, de olyan távol, hogy Intet véletlenül sem zavarja semmiben.
Melegen reméli, hogy nincs nagy baj, és Intath tényleg tud segíteni, ahogyan azt ő reméli.*
A hozzászólás írója (Luninari Heiphine) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2020.01.17 11:46:49