// Intath //
* A szarvasok vannak. Nem csak vannak, hanem mennek is. Mennek is inni. Dänkijinkilinkilinkilinkij még nem látott ennyi szarvast menni vagy lenni, nemhogy inni. Fantáziája beindul. Talán, ha elég óvatosan sétálna a tóhoz, talán nem ijednének meg tőle, és meg is simogathatná őket. ~ Vagy akár ráugorhatnék az egyiknek a hátára. ~ Habár ez utóbbi nem lenne jó ötlet, még ha meg is tudná közelítené őket. Biztosan csaknem akkorát tudnak rúgni, mint egy ló, márpedig a lovak amellett, hogy az emberek egyik legkedveltebb haszonállatai, sok ember halálát is okozták már. ~ Meg talán tündérét is. ~ A szarvasok valószínűleg sokkal kevesebb halálesetért felelősek. ~ Talán mégis meg kéne próbálni. ~ De ahhoz előbb oda kell menni. Mi van, ha a szarvasok nem megijednek és elfutnak, hanem rátámadnak? Akkor mi van? ~ Akkora szarvaik vannak! ~
A szarvasok isznak, majd mikor eleget ittak, fülelnek, aztán visszaindulnak. Dänkijinkilinkilinkilinkij tátott szájjal nézi végig a folyamatot, és mire eljut gondolataiban a végkövetkeztetésre – miszerint jobb, ha csak nézi őket, és nem csinál semmi badarságot –, a szarvasok már el is tűntek a távolban. *
– Azta. * Súgja maga elé. Még egy darabig nézi a tájat, ott, ahol eltűntek az állatok, aztán hirtelen újraindul a tündér, és sikít egyet örömében. *
– VÍÍÍÍ! * Lábai remegnek, ahogy Intath felé fordul. Nem is tudja, hova szaladjon vagy mit mondjon, mit csináljon, de úgy néz ki, mint aki hamarosan felrobban, ha nem tudja kiadni magából izgatottságát. Talán ennek a pár másodpercnek köszönhetően van az elfnek felkészülnie arra, ami ezután jön, bár őszintén szólva, ki tud Dänkijinkilinkilinkilinkij bármely lépésére felkészülni? A tündérlány ugrik. Ugrik, ráadásul Intath ölébe. Szorosan átöleli, és bár nem célja, könnyen lehet, hogy kicsiny súlya ellenére sikerül akkora lendülettel elvetődnie, hogy a széket is felborítja, amin az elf – illetve most már ő is – ül. Ő csak egy ölelést akar adni vendéglátójának, amiért kijött vele szarvast nézni, és láttak is szarvast. *