//Hallani és felkutatni//
*Elmosolyodik Maydeleine első szavaira.*
- Hát igen... *ért egyet kissé lassú, de valahogyan mégis talán határozott bólintással.* Az már biztos. Mi sátraztunk mellette. Nem a legkényelmesebb hosszú távon. Bár én erdőben nőttem fel, de azért mégiscsak házban laktam. Faházban persze, és kis kertünk is volt, de akkor is házban. És rendes ágyban aludtam, kényelmes ágyban. Szóval bevallom én sem igazán élveztem a dolgot. De Talán ez is egyfajta próba, hogy ki meddig bírja, és szándékosan meg van nehezítve, hogy csak a kitartóbbak maradjanak ott. Feltételezem ezért van maga a torony a mocsáron túl, hogy már az odajutás is meg legyen nehezítve. Ha én lennék a nagymester biztosan eszem ágába sem lenne oda rakni.
*~ Vagy talán csak üldözési mániám van. ~ teszi hozzá ezt inkább csak magának.*
- Tó partján lenne, mint ez a birtok, de legkevesebb, hogy egy szép és barátságos liget közepén, hosszú virágágyások között. *folytatja aztán mégis a gondolatmenetét.* De van egy olyan érzésem, hogy a torony mestere nem szívesen adja át a tudását, ami mondjuk valahol érthető, mert biztosan sokkal veszélyesebb hely lenne a világ, hogyha sokkal többen rohangálnának erős varázslatokkal. Más kérdés, hogy varázslatok nélkül is simán tudunk ártani egymásnak, szóval talán mindegy is. Az árát viszont megkéri rendesen, azt meg kell hagyni.
*Természetesen nem tudja megállni, hogy miután figyelmesen végighallgatja Maydeleine jegyzetekhez fűzött magyarázatát, ő maga is ne nézzen bele a másik lány által neki készített lapokba, annak ellenére sem, hogy ő maga ajánlotta fel, hogy induljanak el a konyhába, és még reggelit is ígért, neki már amennyiben persze igényli.
Nem szeretné húzni az időt, és nem is feledkezik bele túl sokáig, de kicsit talán így is tovább, mint korábbi ajánlata után illendő lenne.*
- Húha! *összegzi első benyomásait és ami rá igazán nem jellemző, hogy szinte kipirul a hirtelen jött lelkesedésében.*
- De hát ezek hihetetlen varázslatok! Úgy értem nagyon hasznosak. Ne érts félre, nem gondoltam, hogy nem tanultál sokat, és nem tudsz jó varázslatokat, de ezek akkor is sokkal jobbak, mint amire eredetileg számítottam. *mondja, és kicsit azért, bár igyekszik nem mutatni el is kedvetlenedik. Persze, nyilván ezer oka volt, hogy az események úgy és abban a sorrendben történtek vele, ahogyan történtek, mégis, ha a Maydeleine által leírt varázslatok közül akár csak egyetlen erőteljesebbet ismert volna már akkor, amikor körbevették a tisztáson őket, akkor jó eséllyel sohasem rabolják el Aleniát és minden teljesen máshogy alakul.
~ Nem, ez hülyeség! ~ szól viszont ezúttal gyorsan magára. ~ Miért gondolkodsz ilyeneken már megint, már vagy századszorra? Erre nem volt valóságos esély soha! Eleve, csak azért láthatod most ezeket a varázslatokat, mert itt vagy, és pont azért lehetsz itt, mert az történt Artheniorban, ami történt. ~
Próbálja visszarántani a gondolatait a jelenbe és ennek köszönhetően és hirtelen, mintha valami villámcsapás érné rájön arra, hogy fázik a talpa. Ezek után azt is sikerül felfognia, hogy jó eséllyel azért, mert még mezítláb van, ahogyan azt is, hogy mindössze éji takaróját viseli ruhaként, annyira gyorsan és lelkesen indult el a szobájából nemrég.
Szép lassan az egyszerre meglehetősen nevetséges és kínos kép is összeáll az elméjében a sokkal távolabbi múlton való felesleges rágódás helyett; Levetkőzött éjszaka elalvás előtt, ahogyan szokott, reggel pedig nagy lelkesedésében első lendülettel elindult megkeresni Maydeleinet. Éppen csak azt nem vette észre, hogy mindezt egy szál maga elé fogott takaróban sikerült megcselekednie.
Még jó, hogy legalább nem azt a holdas ágyneműt húzta végig a földön, amit beköltözésük napján kapott, hanem azt a rövidet, amit édesanyja hozott még otthonról. Még jobb, hogy szabad kezével fogva, és maga köré csavarva alacsony termetének köszönhetően tulajdonképpen ruhaként funkcionál ez is. Maydeleine vagy szintén annyira lelkes volt, hogy új varázslatokat tanulhat, mint ő, ezért nem tűnt fel neki, vagy csak túl udvarias ahhoz hogy felemlegesse szokatlan ruháját, bárhogy is, amint benne tudatosul, igyekszik is minél gyorsabban visszatérni a szobájába, már csak azért is, hogy ne látszódjon rajta ezúttal teljesen indokolt zavara.
A másik mágus válaszát mindenesetre még így is megvárja, ha valamit még szeretne mondani neki, csak ezek után mondja, neki, hogy;*
- Ne haragudj, de még vissza kell szaladnom a szobámba. Azt hiszem sikerült annyira sietnem, hogy elfelejtettem rendes ruhát venni. Még sosem történt ilyen korábban. *szabadkozik.* Várj meg a konyhában kérlek, máris ott vagyok! *teszi még hozzá, és amilyen gyorsan csak lehet igyekszik is gyorsan eltűnni Maydeleine látóteréből.*
- Na ezt azért nem gondoltam volna rólad *mondja neki édesanyja amikor kissé lihegve visszaér szobájába egy rövid kis futás után, és maga sem tudja, hogy nevessen, vagy próbáljon feddő, szigorú arcot vágni. Igaz utóbbinak sohasem volt a mestere, hallgatott is eleget miatta a saját szüleitől és egyéb rokonaitól. Nem mintha Luni valaha is rossz kislány lett volna, ettől még mindig elvárták volna tőle, hogy legyen vele szigorúbb és ne kényeztesse el. De hát ő mindig úgy gondolta, hogy azért a lánya, hogy szeresse, főleg úgy, ha már más nem szereti őt pusztán félvér mivolta miatt.*
- Értem én, hogy lelkes vagy, meg minden, meg alig várod, hogy megtanulhasd a kezedben lévő varázslatokat, de elindulni egy szál takaróban, mezítláb, úgy, hogy fel sem öltözöl! Ehhez fogható hülyeséget otthon sohasem csináltál! Épp csak azért nem szóltam utánad, mert én is annyira meglepődtem, és azt hittem úgy is mindjárt észreveszed. Hát...
*Végül a nevetés mellett dönt, pontosabban távolról sem az ő döntése, egyszerűen csak nem tudja magában tartani.
Luninari pedig, aki már eddig is határozottan zavarban volt, erre már csak hebeg valami olyasmit, hogy legközelebb majd jobban figyel, Eának pedig igazán nincsen kedve tovább gyötörni. Inkább csak csodálkozik amiatt, hogy lánya, akit természetszerűen a világon a legjobban ismer és akivel a legtöbb időt töltötte el az életéből még mindig képes neki néha meglepetést okozni.
Csak aztán el ne fajuljanak odáig a dolgok, hogy egyszer majd beállít egy teletetovált és félszemű zsebmetszővel és közli vele, hogy ő a szerelme! Bizarr gondolat, de hogy mennyire kiszámíthatatlan a szerelem azt elég jól tudja. Ugyanakkor valamennyire megnyugtatja, hogy nem csak Luninari nem igazán tudja elképzelni magát valaki más oldalán, hanem igazság szerint jelenleg ő is úgy van vele, hogy bár sokat gondolkodott ezen, képtelen lányának ideális párt elképzelni.
Tovább altatja benne a jövőről való aggodalmat, hogy a reggel több mint fura kezdete után Luninari nagyjából pontosan úgy viselkedik, mint amire számít tőle; igyekszik gyorsan felvenni legalább a látszólagos normalitás fonalát, és úgy viselkedni, mintha az iménti közjáték meg sem történt volna.
Az egyszerűség kedvéért azt a ruháját veszi vissza, amit tegnap este viselt, és belebújik az első cipőbe, ami a kezébe akad, ami amúgy persze szintén az, ami tegnap este is volt a lábán.*
- Ó igen! Ezt majd add oda annak a lánynak, és mondd meg neki, hogy csak akkor bontsa ki, ha már megítélése szerint olyan messze jár innen, hogy semmiképp nem fordulna vissza ide. Szerencsét fog hozni neki, és van egy olyan érzésem, hogy szüksége lesz rá. De csak úgy hoz rá szerencsét, ha akkor bontja ki, amikor mondtam! És te se nyisd ki! *köti Luni lelkére miközben táskája mélyéről előszed egy apró csomagot.*
- Eszemben sincs, ha azt mondod, hogy ne! De miért, mi ez? Valami amulett? Vagy valami jóslat? *csillannak fel Luninari szemei kíváncsian.*
- Nem mondhatom meg, csak, ha már elment. Különben szintén nem hozna szerencsét.
- Fura vagy.
- Mondja a lány, aki egy szál takaróban és mezítláb indul el varázslatokat csereberélni. *neveti el magát Ea, mire Luninari kissé sértődötten húzza el a száját, aminek hatására Ea csak még jobban nevet. Legszívesebben meg is ölelné a lányát, ha nem tudná, hogy ezzel nagyon feltartaná őt.*
- Ez most azért kicsit gonosz volt. *méltatlankodik Luninari.*
- Tudom, de hát ez van. Néha nekem is muszáj kicsit gonosznak lennem. Még megunnál, ha folyton csak kényeztetnélek, nem igaz?
- Nem, dehogy! Azt élvezném. Na mindegy. Rendben, odaadom neki, és köszönöm a nevében is, bármi is ez! De azért majd mondd el később!
*Ezúttal már a jegyzetek nélkül és rendesen felöltözve indul el, remélve, hogy Maydeleinet már a konyhában találja mire ő maga is megérkezik.
Ugyan nem volt sohasem papnő és soha nem is készült annak, most mégis érezni véli, majdnem úgy, mintha az teljes bizonyosság lenne, hogy a másik lány sokkal hamarabb fog távozni, mint szeretné, ezt pedig őszintén sajnálja. Ugyan alig volt idejük jobban megismerni egymást, és nem ajándékba kapta tőle a varázslatokat, hanem cseréltek, mégis a jegyzetek pusztán futólagos átfutása után is tudja, hogy sokkal több tudást kapott tőle, mint amit cserébe ő tudott adni, ezért pedig mérhetetlenül hálás. Ez a hála pedig már-már ahhoz hasonlatos, mintha egy barátnőjétől kellene búcsúznia hamarosan.
Emiatt szomorú, mégis jó kedvre deríti az, hogyha nem találkoznak akkor ki tudja, hogy meddig nem lehetett volna még sajátja mindaz a tudás, amit most neki köszönhetően fog magáévá tenni.*
A hozzászólás írója (Luninari Heiphine) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2021.06.21 23:43:07